My lovely writer - 3. fejezet

 Meglepetések

Meglepetten felnyögtem, ahogy a hátam találkozott az érdes fallal. Fájdalmasan próbáltam megtapogatni hátam fájó részét, de azonnal elfelejtettem, amint James keze a falon landolt, közvetlen a fejem mellett.

-    Majdnem megöltél! – támadt nekem. Hangja még nem volt az igazi, nyilván az előző köhögő rohama miatt.

-    Ahhoz ennyi nem lenne elég. Max. csak gyomorrontást kaptál volna – feleltem nyugodtan.

-    Sose fogod meghagyni nekem az utolsó szót, igaz? – sziszegte egészen közelről.

-    Már miért tennék ilyet? – húztam fel a szemöldököm.

-    Tudod mit tettél odabent?

-    Mi az? Félsz, hogy lejárattalak a haverjaid előtt? Vagy esetleg az egyik a barátnőd? – néztem rá gúnyosan. Fogalmam sem volt, hogy honnan jött ez az ellenszenv az irányába. - Igazán befejezhetnéd a gyerekes játékaidat! – Magabiztosan néztem a szemeibe, amik most elszántan csillogtak.

-    Rendben – mosolyodott el ravaszul. – Azt szeretnéd, ha befejezném? Ó, nem ismersz te engem! – ingatta a fejét - Játszunk csak tovább, mi ketten. – Ezzel a mondatával ellökte magát a faltól, és ott hagyott.

Eddig észre se vettem, hogy milyen gyorsan kalapál a szívem. Most, hogy elment, alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy a szívem már nem is a mellkasomban van, hanem a torkomban. Kapkodva próbáltam levegőhöz jutni, de olyan volt, mintha mind elfogyott volna körülöttem. Lassan lecsúsztam a fal mentén, és térdeimet átkarolva próbáltam lenyugtatni magam. Miért kell nekem mindig hülyeségeket csinálnom?

Munka után fáradtan léptem be a házba. Anya a nappaliban nézte a tv-t, míg öcsém a szőnyegen játszott az autóival. Miután jeleztem, hogy itthon vagyok, elindultam az emeletre. Elsőnek azért beléptem a konyhába és az asztalról elvettem egy almát. Most különösebben nem voltam éhes.

Az emeleten tekintetem egyből James szobája felé irányult. Közelebb osontam hozzá és fülemet rátapasztottam a zárt ajtóra, de semmi neszezést nem hallottam. Sőt, semmi jelét nem láttam annak, hogy otthon lett volna.

Bevonultam a szobámba és amint bezárult az ajtó, táskám a földön kötött ki. Körmeimet rágcsáltam, miközben a kettőnk szobáját elválasztó falat szuggeráltam.  Mégis hogy értette azt, hogy játszunk?

Töprengésem közben egyre közelebb mentem a falhoz, és rátapasztottam a fülemet, hátha meghallok valamit, de be kellett látnom, hogy itt a falak nem papír vastagságúak. Végül csak legyintettem egyet és bevonultam a fürdőbe.

Zuhany után se lett sokkal jobb kedvem.

Most meg ott tartok, hogy a plafont vizslatom, hátha attól megvilágosodhatnék. 

James

Hihetetlen hogy felfordult az életem alig pár nap alatt. Nem elég, hogy a kiadóm megszívatott, a saját házamba se mehetek vissza normálisan. Apámmal eddig is viharos volt a viszonyunk, de ez a csaj túltesz mindenen! Amikor azt hiszem, hogy ezt nem lehet fokozni, mindig talál valamit, amivel felrúgja a gondolatmenetem. De majd én megmutatom neki! Dühösen löktem el magam a faltól, otthagyva őt döbbenten. Barátaim kérdőn tekintettek rám, de csak elviharzottam mellettük, egyenesen a mosdó irányába.

Még mindig érzem azt az undorító ízt. Hiába öblítettem ki már ezredik alkalommal a szám. Ezután kell valami erős. Meg kell szabadulnom ettől az íztől, és annak a csajnak a gondolatától is.

A mosdóból visszaérve az asztalhoz, felvetem az ötletem.

-    Mit szólnátok, ha elmennénk a Blood-ba? – kérdezem, miközben átkarolom Sandy vállát. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy „drága” mostohatesókám visszasétált az épületbe, megjegyzem elég feldúltan. Helyes! Úgy kell neki! Nem tagadom, elégedettség töltött el.

A Blood a legjobb szórakozóhely a környéken. Nem rég nyitottak és ezért egy csomó újdonság van, hogy minél több embert odacsalogassanak. Mi pedig kiélvezzük ezt az utolsó cseppig.

Derek azonnal vevő volt az ötletemre. Megan sem ellenkezett, Sandy pedig mindenhova követ, így a kérdés el lett döntve. Fizetés után, már távoztunk is, hogy a parkolóban megkeressük a szemem fényét, azaz a kocsimat.

Autóval alig tizenöt percre volt a klub. Egyetlen bajom a drága pici kincsem volt. Nem ezzel szoktam bulikba járni, de eredetileg ma nem is ez volt a tervem. Ha lesz valami baja, akkor a javítás árát behajtom azon a csajon!

Ahogy kiszálltam a kocsiból, levettem a dzsekimet és felhajtottam az ingem ujjait, a nyakamnál pedig kigomboltam néhány gombot. Célom a lehető leggyorsabban lelépni egy csajjal, bár nem kellenének ilyen trükkök, de ma nem fogadok el több ellenvetést.

A klubban a szokásos légkör uralkodott, amit körülbelül két szóval tudnék jellemezni; Részegek és zene. Mindenhol neonfények villództak, egy magasított emelvényen pedig egy jól felszerelt DJ pult kapott helyet, ahol két tag próbált valami értelmesnek tűnő kotyvaszt összehozni. A falak mentén lévő kis pubokban egymást falták az emberek. Állítom, hogy a fele még tíz perce se ismerte egymást. De minek tagadni? Ilyen helyre leginkább akkor jön az ember, ha egy éjszakára össze akar szedni valakit, ugyanis ezen a helyen normálisan nem lehet szórakozni. Unottan fordítottam a fejem a klub belseje felé, ahol a legtöbb ember tartózkodott. Voltak, akik úgy néztek ki, mintha idegrángásuk lenne, de a legtöbbjüknek egész jó mozgásuk volt.

-    Hé, nem ülünk le? – Egyenesen a fülemhez hajolt, de még így is hangosabban kellett beszélnie Sandynek, hogy meghalljam a hangos zene miatt.

Válaszom csak egy bólintás volt. Derek és Megan már el is indultak egy kissé zártabb rész felé. A belső helyet foglaltam el, mellém a két lány ült és Megan mellett helyezkedett el Derek. Innen tökéletes rálátásom nyílt a táncoló emberekre. Azonnal ki is szúrtam egy hosszú, vörös hajú lányt a tömegben. Feltűnő mozdulatai miatt nehezen tudna elvegyülni. Szívesen vettem volna, ha körülöttem keringene úgy. Láthatóan ő is észrevett engem, így még nagyobb beleéléssel táncolt tovább. Apró, féloldalas mosolyra húzódott a szám.

-    Mit kértek? – rántott vissza Derek hangja a tömegből, ahol már lélekben voltam.

-    Whisky-t – jött a válaszom. Haverom ingatta a fejét.

-    Nem lesz az sok elsőre?

-    Nem! Elfelejtetted, hogy mit éltem át? 

Kirázott a hideg attól az íztől. Nem tudom mit önthetett rá, de ezt még megbánja! Derek felnevetett az emlékre.  Chh. A jó barát…

Végül csak megrendelte nekem a kért italomat, magának sört, a két lánynak meg valami erős alkoholtartalmú koktélt rendelt. Tekintetemmel visszatértem a vörös démonhoz, de már nem láttam. Próbáltam nyújtogatni a nyakam, hátha felfedezem valahol, de mintha köd nyelte volna el. Fáradt sóhajjal fogtam meg az időközben kihozott italos poharamat.

-    És, mi a terved?

-    Hogy? – kérdeztem vissza bambán. Úgy elvoltam, észre se vettem, hogy a két lány eltűnt. – Hova lett Megan és Sandy?

-    Kimentek a mosdóba – rántott vállat.

-    Ó – Igen, az értelmes mondataim.

-    Szóval? – Kíváncsian néztem rá. – Mit fogsz tenni a pincérlánnyal? – Kérdése közben ravasz mosoly csúszott az arcára. Nekem meg bosszúsan összeszaladt a szemöldököm.

-    Ismersz – villantottam végül egy mosolyt. – Nem hagyhatom annyiban.

-    Már kész terveid is vannak?

-    Elsőnek komoly megfigyelésre lesz szükség, hogy a tökéletes bosszúm meglegyen.

-    Miféle bosszú? – vigyorgott az időközben visszatérő Megan.

-    A pincérlány ellen. – Adta meg a választ Derek.

-    Valahányszor eszembe jut elkap a méreg – Mérgesen söpörte hátra tűzvörös, vállig érő tincseit Sandy. – Mégis, hogy engedheti meg magának, hogy így viselkedjen a vendégekkel?

Be sem állt a szájuk.  Próbáltam kizárni a felesleges fecsegésüket és inkább hagytam, hogy teljesen átjárjon a zene, közben az italomat iszogattam.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy újdonsült mostohatestvéremen agyalok. Amikor az étteremben, először megláttam, azt hittem, hogy ugyanolyan, mint a többi csaj; elég egy mosoly és a lábaim előtt hever. Ehelyett, egy teljesen rideg nőszemélyt kaptam, aki ráadásul pimasz és makacs is. Mégis, bekúszott fejembe egy apró gondolat, hogy szeretnék több mindent megtudni róla. Jelenlegi helyzetemben ez úgy hiányzott, mint púp a hátamra, ezért megpróbáltam erősen elnyomni ezt az érzést. Legalábbis úgy átalakítani, hogy csak a megfelelő bosszúmhoz gyűjtöm az információkat. A mai viselkedésével meg rá is kontrázott erre. Ahogy újra eszembe jutott, újra kavarogni kezdett a gyomrom és ismét kezdett éledezni bennem a méreg a hányingerrel együtt. De ha azt hiszi, hogy következmények nélkül szórakozhat velem, akkor nagyon rossz helyen jár! Dühösen szorongattam az üvegpoharat, ami csak azért nem tört még össze, mert nem abból a vékony üvegből készült.

Nem is nagyon számoltam, hányadik poharat ürítem ki és ezzel szerintem a többiek is így voltak. Már szinte mindenen röhögtek. Ezzel nem is lett volna semmi bajom, ha Sandy nem mászik be a személyes szférámba. Elsőnek nem nagyon érdekelt, de miután rossz helyre tévedt a keze, már kénytelen voltam felé fordulni, amit ő pozitív jelnek vett.

-    Mi lenne, ha lelépnénk? – suttogta a fülembe. -  Csak mi ketten. – Mondata közben a térdemről egyre feljebb csúsztatta a tenyerét.

A legnagyobb nyugalommal állítottam meg kezét és vettem le magamról. Elmosolyodtam, és felé fordultam, de nem engedtem el a kezét.

-    Talán majd legközelebb.

Hogy tovább húzzam az idegeit, a kézfejére nyomtam puhán ajkaimat. Éreztem, ahogy megremeg. Már ennyitől is? Ezután a többiek felé fordultam.

-    Én léptem.

Nem törődtem Sandy morgolódásával, egyszerűen kikerültem és a kijárat felé vettem az irányt. Vak lennék, ha nem látnám, mennyire belém van esve. De ezt nem tudom vele megtenni. Olyan régóta ismerem, hogy képtelen lennék kihasználni őt.

Éreztem, hogy már nem lenne biztonságos vezetnem, ezért pótsofőrt hívtam. Ahogy távolodtam a teremtől, hirtelen vékony ujjakat éreztem meg a felkaromon, ezzel megállásra késztetve engem. Tekintetemet érdeklődve vezettem végig az ujjaitól, a csuklóján és a karján át, egyenesen az arcáig. Felemeltem egyik szemöldökömet, mikor megláttam, hogy a tömegből kiszemelt vörös hajú démon állt mellettem. Arckifejezésemet látván mosoly kúszott az arcára. Ellökte magát a faltól és ragadozó módjára lépett közelebb hozzám.

-    Láttam, ahogy néztél – búgta a fülembe. – Szeretnéd, ha közelebbről is megismerkednénk?

Kérdése közben apró köröket írt le mutatóujjával az ingemen keresztül a mellkasomra. Arcán pajkos mosoly uralkodott. Szemei csillogtak a fényekben (vagy a megivott piától).

Hát hogy tudnék egy ilyen kérésre nemet mondani? 

Keira

Meg lett a következménye az esti forgolódásomnak, ugyanis elaludtam a nyakamat. De rendesen. Olyan lehetetlen testhelyzetben ébredtem fel, hogy már az is csodának minősült, hogy egyáltalán még egészben van a nyakam.

Bal tenyeremet a fájó pontra tettem, s apró masszírozással és nyakkörzéssel próbáltam eltűntetni a fájdalmat. Szemem sarkából megláttam, hogy a főnök nem túlzottan örül eme ténykedésemnek. Mi több, egészen csúnyán néz. Addig a pontig nem érdekelt, míg feljebb nem tolta orrán a szemüvegét. Alacsony és jó súlyban lévő emberke volt, akire azt mondaná az ember, hogy a légynek se tudna ártani, maximum, ha ráül, de ő nem ilyen. Állítólag ezt afféle figyelmeztetésnek szánja, utána meg három napig csak a wc-t pucolod. Ezt a sorsot inkább elkerülném, úgyhogy gyorsan elvettem a kezem, majd ruhámat megigazítva elpakoltam a tárcákat.

-    Akkor nem felejtetted el, igaz? – Ugrándozott mellém Lizzy.

-    Mit is? – nem fordultam felé. Igyekeztem úgy megfogni öt poharat, hogy egyik se essen ki a kezemből. Nem igazán akart sikerülni.

-    Ne mondd, hogy elfelejtetted!

-    Nem megyek veled vásárolni!  - jelentettem ki határozottan.

-    De miért nem? – görbült le a szája. – Elvégre te is lány vagy! - mutatott rá a nyilvánvaló tényre. - A lányok meg szeretnek vásárolni!

-    Hol van itt lány? – hallottunk meg egy fáradt hangot magunk mögül.

Hátrafordultam és James meggyötört arcával találtam szembe magam. A pult előtti székek egyikére próbálta felügyeskedni magát. Lizzy elnémult mellettem. Én se tudtam, hogy mit keres ez itt.

-    Adj valami fájdalomcsillapítót! – utasított. Nagyon pocsékul nézett ki. haja szanaszét, csomókban állt a tegnapi zselétől. Ahogy észrevettem át se öltözött.

-    Mi vagyok én, gyógyszertáras? – ütköztem meg.

-    Tök mindegy, csak adj valamit! – morogta.

-    Miért nem mész haza és veszel be valamit? Vagy…

-    Várj! – szakított félbe Lizzy. – Ti honnan ismeritek egymást? – kérdezte döbbenten.

-    Én nem ismerem! – hárítottam egyből.

-    Azért beszélsz ilyen közvetlenül vele – világított rá a lebukásomra.

Basszus! Erre nem figyeltem. Most hogy magyarázzam ezt ki? Bár végülis egykorúak vagyunk, nyugodtan beszélhetek így vele, nem?

-    Egy házban élünk, még jó, hogy közvetlenül beszél – morogta James, közben pedig halántékát masszírozta.

-    Hogy mi van? – Csúszott pár oktávval fentebb barátném hangja.

-    Nem úgy értette! – Még a kezeimmel is mutogattam, hogy ne értse félre a helyzetet. – Ez, tudod…

-    Mi van tesó, nem találod a szavakat?

Legszívesebben bemostam volna neki egyet és akkor nem vigyorgott volna ilyen gonoszul.  Mellettem Lizzy emésztette a hallottakat.

-    Tesó?  - Ezt leginkább magától kérdezte, hogy biztos jól hallotta-e.

-    Lizzy – szóltam neki, ahogy belépett pár vendég. Pont jókor! – Kiviszed az étlapokat? – Bár robotszerű mozgással, de teljesítette kérésemet. Azért még eltátogta, hogy ezt még megbeszéljük.

-    Nem a barátaiddal kellene lógnod? – kérdeztem epésen, visszafordulva James felé. – Miért itt rontod a levegőt?

- Neked meg ki kellene szolgálnod a vendégeket, nem ? 

Felhúz. Felidegesít. Ráadásul még csak pár napja ismerem. Megőrülök! Hátramentem a konyhába, majd előhalásztam azt a fagyis dobozt, amiből legutóbb is adtam neki. Pontosan ugyanolyan gombócokba tettem a kehelybe csak most nem kapott rá abból a „finom” öntetből. Gonoszul vigyorogva vittem ki neki a rendelését.

Fejét kezei közé fogta és így könyökölt a pulton. Ahogy megpillantotta a kivitt ételt azonnal elsápadt. Szinte látni lehetett, ahogy az arca egyre jobban felveszi a zöldes árnyalatot.

-    Ez meg mégis mi? – kiabálta.

-    A kért fájdalomcsillapítód – válaszoltam nyugodtan, felkészülve arra az esetre, hogy rám önti az egészet. Ehelyett csak a lehető legtávolabbra lökte.

-    Nem tudtad kihagyni, igaz?

-    Ha nem bírod a piát, minek iszol annyit?

-    Hát persze, hogy is érthetnéd? Te olyan kis ártatlan vagy, hogy még nem is ittál. – Ennél lekezelőbb már nem is lehetett volna.

-    Minek? Hogy úgy nézzek ki, mint most te? – néztem végig rajta gúnyosan.

Meglepődtem, mikor elvigyorogta magát. Azon pedig még jobban, mikor mutatóujjával azt jelezte, menjek egy kicsit közelebb. Értetlenül húztam össze szemöldökömet, s automatikusan egyre közelebb hajoltam hozzá. Vigyáztam, hogy ne legyek túl közel, de ő elkapta a tarkómat és magához rántott annyira, hogy orrunk összeért. Azonnal fészkelődni kezdtem, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Zavart a közelsége.

-    Mégis mit csinálsz? – háborodtam fel, de csak suttogásra telt.  Pár pillanatig közelről szemlélte az arcomat én pedig éreztem, hogy elvörösödöm, de nem miatta, hanem mert kényelmetlenül éreztem magam és nem tudtam mit tegyek. Ő is furcsán viselkedett. Pár percig csak kémlelte az arcomat

- Nem tudnál egyszer az életben normális vendéglátóként dolgozni? Egy nyamvadt kávé is megtette volna – suttogta.

Szívem egyre gyorsabban kalimpált. Végül már a számon vettem a levegőt, mert úgy éreztem, nem kapok eleget az orromon keresztül. Hirtelen megváltozott az arckifejezése. Mint ha csalódott volna. Gúnyosan elmosolyodott.

-    Sejtettem – mondta és elengedett.

Kapva az alkalmon a lehető legtávolabb ugrottam tőle. Azonnal szétnéztem, hogy látta-e valaki ezt az incidenst. Szerencsére nem volt nézőnk.

-    Ilyet még egyszer ne csinálj! – sziszegtem felé.

-    Valld be, hogy még csalódott is vagy, hogy nem történt semmi.  – Vigyorogta.

-    Megtenném, de semmi ilyen nem járt a fejemben!

-    Hát persze! Hiszen hirtelen azt se tudtad, hogy hol vagy, úgy elbűvöltelek – hogy mondandója hatásosabb legyen még színpadiasan a szívére is tette balkezét.

-    Hát, téged se kell bátorítani – húztam el a szám.

Egyre többen szállingóztak be, pedig még csak délelőtt volt. Az én asztalaim közül, kettőhöz le is ültek.

-    Ha megbocsájtasz, nekem dolgoznom kell. Nem mindenki teheti meg, hogy egész nap lazsáljon.

-    És mi lesz a fájdalomcsillapítómmal? – tárta szét a kezét.

-    Az utca végén van egy gyógyszertár. Látogasd meg – kacsintottam.

El se hiszem, hogy egy szó nélkül elment. Azt hittem, rendez egy kisebb jelenetet, de aggodalmam hiábavalónak bizonyult.

Gyorsan eltelt a munkámból hátra maradt idő,Lizzyvel egyszerre tehettük le a munkaruhát és léphettünk ki az épület ajtaján.

Barátnőm jókedvűen tárta szét a karjait és kétszer meg is pördült.

-    Á, tudod milyen rég volt már szabad délutánom?

-    Körülbelül egy hete – nevettem.

-    Hát igen. Legalább ezer éve – sóhajtotta tettetett szomorúsággal. – És – fordult hátra hozzám – mit csináljunk ma?

Na, ez egy jó kérdés. Nem volt sok kedvem hazamenni.

-    Egy biztos, vásárolni nem megyek! – szögeztem le.

-    Most miért vagy ilyen? – biggyedt le a szája széle.

Elnevettem magam a kiskutya szemein. Hihetetlen, hogy milyen jól kijöttünk egymással, pedig nem is olyan rég találkoztunk. Mégis, gyakran olyan érzésem volt, mintha már ezer éve ismerném.

-          Hát jó, - lett nagylelkű – akkor megengedem, hogy végignézhesd, míg a boltban lévő összes ruhát felpróbálom.

Ördögien tud vigyorogni, ilyenkor csak még aranyosabb a rózsás arcával.

-          Legyen! – adtam meg magam. Kis idő után újra megszólaltam. - Tudod mit? Kiengesztelésként, meghívlak egy fagyira, mit szólsz?  - Rövid gondolkodás után nyitotta csak szólásra ajkait.

-    Egy feltétellel, – emelte fel mutatóujját - ha nem te csinálod!

Erre a kijelentésére ugyancsak elnevettem magam és miután ünnepélyesen megígértem, hogy fagyizóból fogom venni a hideg édességet, szinte szökdécselve jött mellettem.

Gyönyörű nyári napunk volt. Itt, a belvárosban pedig még nagyobb volt a forróság a betontömbök miatt. Az se sokat segített, hogy az épületnek, ami mellett elhaladtunk, üvegből voltak a falai, így kétszeresen verte vissza a vakító fényt.

Lizzy egész úton beszélt nekem. Bár, én csak egy-két szóban válaszoltam neki, ez láthatólag őt nem igazán zavarta. Jó volt hallani a csicsergését. Ilyenkor megfeledkeztem minden bajomról és úgy éreztem végre normális életem van. Sétálás közben végig a kirakatokat nézegettük és a fagyinkat majszoltuk. Persze, majdnem minden második ruhát áruló üzletnél meg kellett állnunk, de egyikbe se engedtem be. Azonban, most nekem akadt meg tekintetem az egyik üzleten. Egy könyvesbolt.

Lábaim lecövekeltek. Azonnal eszembe jutott egy bizonyos személy. Vajon tényleg olyan nagy író lenne, mint azt magáról állítja?

-    Menjünk be! – termett mellettem Lizzy.

Meg se várta a válaszom, azonnal megfogta a kezem és behúzott az épületbe.

Mondanom se kell, hatalmas volt a hely, tele könyvvel.

Két dolog miatt nem szerettem könyvesboltba menni. Egy: eltelt az egész napom és az eladók mindig csúnyán néztek rám az miatt, mert csak lézengek, és nem veszek semmit. Kettő: sose volt annyi pénzem, hogy mindazt megvegyem, amit szerettem volna.

De most nem nézelődhetek, mikor egy valami érdekel csak. Nem is kellett sokat keresgélnem, még hirdetőplakátok is voltak, rajta James arcával. Ledöbbenve álltam a pult előtt, ahol a könyvei sorakoztak.

-    Nem gondoltad volna, hogy ennyi mindent írt már, igaz? – kérdezte kedvesen mellettem Lizzy. Felvett egy kötet és elkezdte lapozgatni. A legutolsó lapon megakadt a tekintete. – Egész helyes, nem? – kérdezte cinkos mosollyal.

-    Akkora arca van, hogy csodálom, hogy felfért arra a kicsi képre – fintorogtam.

-    Ilyen jól ismered? – húzogatta a szemöldökét.

-    Nagyon jó kedved van – jegyeztem meg mellékesen, morogva.

-    Nem tagadom! – kacarászta.

-    Nem is tudom, ki nem szereti felvenni a rendelését – vágtam vissza. Lizzy elgondolkodott.

-    Tulajdonképpen, ő sose szól egy szót se. Inkább a barátai kiakasztóak.

-    Tehát, kiszemelted álom pasinak? – Reménykedtem a nemleges válaszban.

-    Hát – Húzta az idegeimet – most, hogy van egy bennfektes barátnőm, még elérhetőnek is tűnik.

-    Hé! – csaptam a vállára. Fájón kapott oda, de elnevette magát.

-    Jól van, nyugi! Csak vicceltem! - Nevetése egyre inkább gyengült, míg komollyá nem vált az arca. – Egyébként… Miért nem mondtad el, hogy a testvéred?

Az időközben kezembe került könyvre tévedt a tekintetem. Most elmondjam neki az egészet? De annyira még nem ismerem Lizzyt. Egyik rossz tulajdonságom, hogy nem igazán tudok megbízni az emberekben. Pedig róla igazán nem mondhatok semmi rosszat, mégis… Tépelődésemből hangja rángatott ki.

-    Persze, megértem – kezdte. – Biztos nem akartad azzal kezdeni az első napodat, hogy beszámolsz a családodról. De… - Itt megakadt és idegesen bámult maga elé. Kezdtem megijedni.

-    Mi a baj? – Csak megrázta a fejét. – Lizzy kezdesz megijeszteni! – Bal kezemet a vállára tettem, próbálva magam felé fordítani.

-    Annyi rosszat mondtam róluk! – fakadt ki. – Most megutáltál, igaz? – Már szinte könnyesek voltak a szemei. – Nem akarom elrejteni a véleményem róla, de lehet nem úgy kellett volna tálalnom és… - Itt döntöttem el, hogy elmondok neki mindent. Most komolyan magát ostorozza ilyesmi miatt?

-    Nyugi! – szakítottam félbe. – Csak mostohatestvérek vagyunk. Anya nem rég jött össze az apjával, én pedig alig pár napja találkoztam először Jamesszel – hadartam el egy szuszra a legfontosabb tényeket.

Liz kipislogta szeméből az apró könnycseppeket. Arcán látszott, hogy próbálja emészteni a hallottakat. Ma már másodjára. Erre a reakcióra apró mosoly jelent meg az arcomon.

 A még mindig szótlan barátnőmet elkezdtem a kijárat felé húzni, miután odajött az egyik eladó, és gúnyosan megjegyezte, hogy hozzon-e egy kávét is. A csaj alig volt nálam öregebb és mégis ilyen lekezelően beszélt velünk. Értettük a burkolt célzását, miszerint vagy veszünk valamit vagy mehetünk. Nem tehetek róla, de megvettem a Beképzelt Lidérc egyik könyvét.

Új szerzeményemet forgattam kezeim között, közben meg már a járda poros betonján jártunk.

-    Szóval ne aggódj már! Sőt, nyugodtan szidhatod továbbra is! – vigyorogtam rá barátnőmre az előző témát folytatva. Elmélázva sétált mellettem én meg már nem tudtam, hogy mit csináljak olyan szótlan volt. – Tényleg nem fogsz hozzám szólni? – kérdeztem kétségbeesetten, mire megrázta a fejét.

-    Csak gondolkoztam. – Komoly kijelentése miatt picit meginogtam, hogy valóban jó ötlet volt-e beavatni. – Annyira jó neked! – ugrott fel mellettem, mire ijedtemben majdnem elejtetem a könyvet.

-    Hogy mi van? – Sok nekem az ilyen gyors hangulatingadozás.

-    Gondold el, egy híres író a mostohatesód, aki ráadásul nagyon helyes és egy házban is laktok! – ecsetelte izgatottan. Letaglóztam.

-    Nagyon bezsongtál.

-    Még szép! – A könyvemre tévedt tekintete. – Azzal mit fogsz tenni?  - bökött fejével az említett tárgy felé.

-    Szerinted mit lehet egy könyvvel csinálni? Laponként megeszem? – jött a kissé gúnyos válaszom.

-    Jó étvágyat hozzá! – válaszolta hasonló stílusban. – Mondjuk... a könyveit eddig is bírtam – tűnődött el.

-    Nem ismerek rád. – Álltam meg. - Tehát, ezentúl szó nélkül kiviszed a rendeléseit is?

-    Sajnos kénytelen vagyok – jött nagy sóhajjal a válasza, de ezt a letörtséget már nem tudtam olyan komolyan venni.

Még pár órát bolyongtunk a városban. Időközben rengeteget beszélgettünk, és mint kiderült, rengeteg közös témánk van, és azt se bánta, ha esetleg valamihez nem tudtam hozzászólni vagy nem értettem hozzá. Ez olyan furcsa volt, hiszen hozzá vagyok szokva, hogy nekem kötelező jelleggel mindig, mindenhez értenem kell és tudnom kell. Többször is megjegyezte, hogy túl merev vagyok, és hogy lazítsak, hisz’ nem suliban vagyunk. Először nem nagyon ment, de mire észrevettem már egész szabadon társalogtam vele. Felüdülés volt ilyen korlátok nélkül beszélgetni. Hangulatingadozásait szerintem el fogom tudni viselni.

Öt óra lehetett, mire beestem az ajtón. Épp hogy levettem a cipőmet és a benti papucsomat vettem fel, mikor anyám letámadott.

-    De jó, hogy itthon vagy!  Vigyáznod kellene az öcsédre.

-    Még most értem haza anya.

-    Dominic elvisz vacsorázni – mesélte lázasan. Meg se hallotta, amit mondtam. – Azt se tudom, miben kell ilyenkor menni. Még sose voltam vacsorázni – esett kétségbe.

-    Egyszer sem vitt még el, amióta együtt vagytok? – Döbbenetem elég nagy lehetett, mert anya rögtön magyarázkodni kezdett.

-    Dehogynem! Vagyis... ebédelni voltunk csak, de egy vacsora többet jelent, mint egy ebéd, nem?

-    Honnan tudjam? – morogtam. Még sose vittek el vacsorázni, ő meg úgy kérdezte tőlem, mintha nagy guru lennék a témában. Igyekeztem beljebb kerülni, de mindig az utamat állta.

-    Most miért vagy ilyen? Csak megkérdeztem!

-    Vegyél fel valami kényelmes ruhát – tanácsoltam végül. – Nem ettől fog kiszeretni belőled, ha már össze is költöztetek.

-    Nem kellene ilyeneket mondanod – húzta fel magát. – Mikor valamire rászólsz, az mindig bekövetkezik.

-    Akkor vegyük úgy, hogy nem szóltam semmit! – csattantam fel én is. Nem igaz, hogy ennyin is összekapunk. – Mikor mentek? – néztem az órára.

-    Azt mondta, hogy fél hét körül végez, és hétre van asztalfoglalás.

-    Akkor gyorsan túrd fel a szekrényed.

Morgolódását figyelmen kívül hagyva, öcsémhez mentem, aki a nappali szőnyegén építkezett. Az egész helyiség tele volt a színes fakockáival. 

-    Mit csinálsz? – Kényelmesen elhelyezkedtem én is mellette a szőnyegen.

-    Várat építek.

-    Segítsek? – Kérdésem közben felvettem egy színes kockát.

-    Aha – Élénkült fel. – Ide építs egy tornyot! – Mutatott az adott helyre.

Próbáltam követni az utasításait, de mindig rossz helyre pakoltam a dolgokat. Amiért meg is kaptam öcsémtől a magamét.

-    Ez így nem jó! – ingatta immár bosszúsan a kisfejét. – Ha ide teszed, akkor el fog dőlni, látod? – Hogy bebizonyítsa az igazát, oda tette a kockát és lám, tényleg eldőlt az egész.

-    A lányok nem értenek az építéshez, igaz?

A hang irányába kaptam a fejem. Meg kellett dörzsölnöm a szemem, hogy tényleg jól látok-e, de a látásomnak semmi baja nem volt. A hang Jameshez tartozott, aki kényelmesen elhelyezkedett öcsém mellett a szőnyegen, akárcsak én. Will kissé megszeppenve nézett fel a nagyfiúra.

-    Mit szólnál, ha építenénk egy hatalmas várat? – ajánlotta, nekem pedig tátva maradt a szám. Hozzám miért nem tud ilyen kedvesen és lágyan beszélni?

-    Ilyen nagyot? – Will felállt, és olyan magasra mutatott, amekkora ő maga volt. James felkacagott. Kacagott?

-    Olyan nagyot szeretnél? – Öcsém hevesen bólogatott. – Akkor jó sok építőre lesz szükségünk. – Szétnézett a szobában, aztán Willhez fordult. - Van még?

Öcsém felpattant a helyéről, miközben anyának kiabált, hogy hol van a többi kocka. Tudom, hogy nekem kellett volna segítenem, de én még mindig meredten Jamesre bámultam. Összeszedegette az elgórt kockákat és egy kupacba rendezte.

-    Belerepül egy légy a szádba, ha nem csukod be. – Pimasz megjegyzésére azonnal összezártam a szám. Észre se vettem, hogy tátott szájjal figyeltem.

Nem nézett fel teljesen rám, épphogy felpillantott, de ennyi elég volt neki, hogy az arcán ott maradjon a szemtelen mosolya. Muszáj volt valahogy lepleznem a zavaromat.

-    Fura téged az agyi szintedhez megfelelő játékkal látni. – Védekezésből, mindig támadok. Sajnos sokszor gúnyosan. Nem látszott rajta, hogy szívére venné, inkább még szélesebb lett a mosolya.

-    Te viszont fel se akarsz belőle nőni – nézett rám. – Micimackó, építőkockák… Ezután mi jön? – kissé oldalra biccentett fejjel folytatta. – Esti mesét is kell olvasnom a hugicámnak?

-    Szemét vagy! – Durcásan keresztbe tettem karjaimat. Lehet nem kellett volna. Törökülésben ültem, mellé még a kezem is keresztbe tettem, így olyan voltam, mint egy nagy durcás gyerek. Ez Jamesnek is feltűnt. Már nem csak vigyorgott, hanem szabályszerűen röhögött rajtam.

Ekkor tért vissza öcsém egy nagy doboz kockával. James megszemlélte a készletet, utána megtudakolta öcsémtől, hogy pontosan milyet is szeretne építeni. Willnek egyetlen kikötése volt csak, hogy a katonái beleférjenek.

-    Oké, akkor csapjunk bele!

Ezzel a felkiáltással neki is indult a munka. Közben anyám is elkészült és Dominic is megjelent. James felé se nézett, s míg Will elköszönt anyától, ő tovább építkezett. Azt azért megjegyezném, hogy Dominicnak nem kicsit esett le erre az álla. Anyámnak úgy kellett őt kitolnia az ajtón.

Már legalább tizenöt perce „játszunk”. Azért említeném idézőjelben, mert rajtam kívül mindenki játszik. A két fiú nagyon jól elvan én meg csak bambán ülök itt mellettük. Bár, többször is megkérdeztem, hogy segíthetek-e, vagy hogy csinálhatok akár egy cuki állatkertet, de azonnal letorkollottak, hogy csak elrontanám az egészet, pedig ők most készülnek megdönteni a világ leghatalmasabb építőkocka tornyának rekordját. Így hát, mi mást tehetnék, ha már nem játszanak velem? Visszaültem a helyemre és csendben maradtam.

Ennyi idő alatt tüzetesen végigmértem Jamest. Nem szándékosan kezdtem el őt nézni, de miután egyre többször tévedt rá a tekintetem, megadtam magam.

Rájöttem, hogy nagyon jó az ízlése ruhák terén. Nem viselt feltűnő darabokat, de ez a visszafogott stílus is remekült állt neki. Bár, azt nem tudom, hogy egyből ide jött-e játszani, ahogy hazajött, vagy át is öltözött. Miután végignéztem az öltözékén az arcára esett tekintetem. Be kellett vallanom, hogy igaza volt Lizzynek. James tényleg helyes volt. Mélykék szemei voltak, amik már majdnem feketének hatottak, arcát pedig ébenfekete haja keretezte. Nem volt rövid haja, de nem ért le az álláig se, így olyan hosszúnak se mondható. Igazi beletúrós haj volt. Beleharaptam az ajkamba, nehogy valami hülyeség kicsússzon a számon. Vajon olyan sima is lehet, mint, amilyennek látszik?  Jézusom! Mikről fantáziálok?

-    Tetszik, amit látsz? – Erre a kijelentésre az összes vér az arcomba tódult. Hirtelen megijedtem, hogy vajon hangosan is kimondtam-e a szavakat. De annyira hülye csak nem lehettem! - Ha végeztél a szemlevételezésemmel, akkor csinálhatnál valami vacsit. – Hangjában játékos cinkosság bujkált. – Már éhen halunk, igaz öcsi? – Játékosan összekócolta tesóm haját.

-    Igen! – ujjongott fel az említett is.

Zavartan pattantam fel a helyemről, egyenesen a konyha felé trappolva. Éreztem, ahogy égett a fejem. Hogy juthattak eszembe olyan gondolatok?

Hogy kitisztítsam a fejem, elsőnek a hűtőben kezdtem kutakodni, hogy mit készíthetnék vacsorára, de nem volt sok kedvem a bonyolult ételekhez, ezért a legegyszerűbbnél maradtam; a szendvicsnél.

Uborkát, paradicsomot, paprikát, sajtot, szalámikat és kenyeret vettem elő. Kipakoltam mindet a pultra. Hozzáláttam a szendvicskészítés bonyolult kivitelezéséhez. Megfőztem két tojást is, majd felszeletelve a kenyérre tettem, ezután megszórtam sajttal.

Ténykedésem közben végig hallottam a fiúk nevetését. Remek rálátásom nyílt a szobában ücsörgőkre, és irigykedve néztem őket. Én miért nem tudok így kijönni senkivel? Jamest se ismerem, mégis állandóan veszekszem vele, míg az öcsém jókat szórakozik, pedig biztos vagyok benne, hogy nem sokkal többször látta nálam. Keserű szájízzel pakoltam a szendvicseket tárcára, hogy odaadjam nekik. Amint letettem eléjük a földre, felbaktattam a szobámba magukra hagyva őket.

                                Előző fejezet                                                       Következő fejezet