2015. augusztus 27., csütörtök

13. fejezet - One in a million



13. fejezet

Velem sose lesz könnyebb 




Hogy pontosan mi is történt az elmúlt egy órában, nehéz lenne megfogalmazni. Az biztos, hogy az agyam kikapcsolt, ugyanis nem emlékszem semmire. Mármint, halovány emlékfoszlányaim vannak, de most minden annyira zavaros. Ráadásul, semmi nem úgy sikerült, ahogy én azt gondoltam. Csak egy normális napot képzeltem el a munkahelyen, ahogy jókat duncsizok a kollégáimmal, és együtt töltjük a kávészüneteket. Jézusom, ekkorát ne hazudjunk, ez nem én vagyok!
Mindegy is! A legjobb lesz, ha nem agyalok semmin. Szenteljük hát minden figyelmünket az ujjainkra. Mi lenne, ha befesteném lilára a körmeimet? Á, legyen inkább fehér. Jut eszembe, mostanában egyre több a fehér cuccom. Be kellene színesednem… Hol is láttam azt a cuki rózsaszín felsőt?

-    Mi lenne, ha velem is beszélgetnél, nem csak magadban vitatnád meg a dolgokat? – A hanghoz tartozott egy kéz is, ami egy csésze teát tett le elém az asztalra.  – Ráadásul levehetnéd azt a tortás pólót is!

Hát igen. Szép látvány lehetek. Jelenleg YamaPi nappalijában ülök a kanapén, amin annyi éjszakát töltöttem még anno az ismeretségünk elején. Semmit nem változott a ház berendezése, színe, nekem mégis minden újnak hatatott. Rossz volt beismerni, de hiányzott ez az enyhén citromos illat, ami frissességet adott a lakásnak, és ami keveredett YamaPi jellegzetes illatával. Igen. Ilyen illata csak neki van.
Ezeket a vacak ízeltlábú lepkéket egyszer tuti lefújom valami rovarirtóval! Ráadásul nem csak a hasamban lévő szárnyasok segítettek rá arra, hogy nyugtalanul érezzem magam, hanem a heves szívdobogásom is. Attól rettegtem, hogy az énekes is meghallja. De olyan hangos nem lehet, igaz? Na meg, a tudat, hogy egy karnyújtásnyira ül tőlem… Legszívesebben elsüllyedtem volna.
Az említett ruhadarab meg egyszerűen csak menekülés volt. Kíváncsi voltam, hogy így láthatatlanná válok-e.

Miután az énekes rám talált a folyosón és elcsattant az a csók, azóta képtelen vagyok a szemébe nézni. Ahogy eltávolodott tőlem, menekülési utat kerestem, és az a póló volt csak nálam, amibe az arcomon lévő tortát töröltem le. Fogtam és a fejemre terítettem. Noha nem lettem láthatatlan, én nem láttam semmit a lábamon kívül, és így tökéletesen meg is felelt.
Tomo is észrevette, hogy velem ott nem fog tudni szót váltani. Néhányszor próbálkozott levenni a fejemről a ragacsos pamutot, de belátta, jobb, ha nem teszi. Ha én nem akarok valamit, azt nem is fogom sem engedni, sem megcsinálni! Aztán, már csak annyit érzékeltem, hogy kezemet megfogva húz maga után, pár perccel később már a kocsiban ültem, most pedig itt vagyok.

Ami még vicces, hogy tekintetemet makacsul a térdeimen pihenő kezeimen tartom, és azon agyalok, hogy milyen színűek legyenek körmeim. Lehet, igaza van Onee-channak és képtelen vagyok komoly témákról beszélgetni? Hát, ha már más témát felhozni képtelen vagyok, akkor játszunk Harry Pottereset, és tűnjünk el a világ elől.

-    Keiko, figyelj! – Nevem hallatán kirázott a hideg. Mondta már ki valaha a nevemet? Nem, ilyen gyengéden még biztosan nem! – Bármeddig játszhatod ezt, de úgy gondolom, ideje lenne megbeszélnünk a dolgokat. – Hevesen megráztam a fejemet. Majdnem lerepült a rongy, de még idejében elkaptam. Tudtam, hogy egyszer sort kell keríteni egy beszélgetésre, de elsőnek még magamban kell rendeznem a dolgokat. – Akkor legalább csak erre a viselkedésre adj magyarázatot! - Hiába kérlel, én meg nem szólalok! Nem igaz, hogy még nem ismert ki… - Figyelj, ha a csók miatt, én… - Nem engedtem, hogy befejezze. Sőt, abban a pillanatban, ahogy kimondta a „cs” betűs szót, befogtam a fülemet. Nem elég, hogy még mindig éreztem ajkaimon csókját, szó szerint égetett, még beszél is róla. Rám egyáltalán nem gondol? Vagy, most lehet nem ez volt a megfelelő kérdés, hiszen egyfolytában velem törődik. – Most már elég legyen!

Eddig tartott a türelme. Dühös hangjára összébb húztam magamat, kezeimet pedig a fejemre téve óvtam a rongyot, egy esetleges támadástól. Sose lehet tudni. Mindig akkor vannak az alattomos támadások, amikor az ember lánya nem figyel.

De az ember sose készülhet fel minden támadásra. Ezt most YamaPi is bizonyította. Vállaimat megfogva eldöntött a kanapén, ő maga pedig felém került. Meglepettségemben csak egy nyikkanásra futotta. A következő pillanatban a póló is eltűnt a fejemről. Tágra nyílt szemekkel néztem a felettem térdelő YamaPi-ra, aki komolyan nézett rám.

-    Ha elfordítod a fejed, vagy ha csak a szemed csukod be, esküszöm, újra megcsókollak! – fenyegetett. Természetesen, ezek után meg se fordult a fejembe, hogy a szemén kívül bármi másra is figyeljek. Egy apró mosollyal nyugtázta a dolgot. – Hiányoztál! – szólalt meg ismét.

Na, szerintem erre a mondatra az égvilágon senki nem számított! Annyira lesokkolt ez a kijelentés, hogy a számat is eltátottam kissé. Szemeimet nem tudtam elvenni YamaPi lágy vonásairól. Tekintetéből ráadásul olyan melegség sugárzott, amitől megborzongtam. Az énekes felemelte jobbját, hogy kisimítsa a kósza hajszálakat a szememből.

-    Miért? – Először nem tudtam, hogy ki szólalt meg. Hangom olyan rekedtes és halk volt, hogy alig ismertem rá. Becsuktam a szemeimet és beleharaptam az alsó ajkamba. Hogy lehetek ennyire esetlen és szerencsétlen?


YamaPi megmozdult felettem, felült a kanapén, magával húzva engem is. Ahogy ülőhelyzetbe kerültem, azonnal átkarolt. Karjai olyan óvón és gyengéden simultak testem köré, hogy akaratlanul is felsóhajtottam.


-    Így könnyebb lesz beszélnünk? – Nem igaz! Legszívesebben elsírnám magam. Sőt, el is fogom. Hogy tud ennyire türelmes lenni most velem? Karjaim esetlenül lógtak testem mellett. Nem mertem átölelni. Szemeimet azonban kinyitottam, és egy pontot kezdtem el szuggerálni a fehér ülőalkalmatosságon.
-    Sajnálom! – Ha már megszólaltam, akkor nem ártana tovább mondani. Rendben, beszélgessünk. – Sajnálom, hogy betolakodtam az otthonodba, sajnálom azt is, amiket veled tettem. – Szemeimben már gyülekeztek a könnyek. - Persze, nem igazán voltak direkt. Mondjuk a fellépési nadrágod tényleg nem volt szándékos! – éreztem, ahogy megremeg az eset említésére. Nagyon megviselte. – Tudod, Hina-chan akkor beteg volt, nekem meg elég hosszú napom volt és nem figyeltem, azaz – helyesbítettem - nem tisztán hallottam, hogy kell még valamit csinálni vele. Nem tudtam, hogy félkész. – Itt fogta meg a vállamat YamaPi és eltolt magától annyira, hogy lássuk egymás arcát. Én meg csak mondtam és mondtam. - Tudod milyen valakinek megérteni úgy a beszédjét, hogy be van rekedve? Na meg az ő hangerejével még egy…
-    Keiko – Azonnal elhallgattam. Ennyire közel kerültünk? Simán csak Keiko? – Felejtsük már el azt az esetet. Megtörtént, zabos is voltam miatta, de csak azért, mert most elég nehéz időszakom van a cégnél.
-    Miattam? – kérdeztem félve. Szemeit egy pillanatra becsukta, s megrázta a fejét. – Helyre tudom valahogy hozni? Tudok segíteni?
-    Nem ismerek rád. Biztos te vagy az? – Mély levegőt vettem.
-    Próbálok megváltozni – hajtottam le a fejem.
-    Azt látom – Noha az arcát nem láttam, de hangjából ki lehetett hallani, hogy mosolyog. – Tudod, mit? – Kíváncsian néztem fel rá. – Játsszunk!
-    Mégis mit?
-    Mára egyezzünk meg három kérdésben. Te is felteszel nekem három kérdést, megtudhatod, amire kíváncsi vagy, és én is ugyanennyit kérdezhetek tőled.
-    És mindegyikre válaszolni kell? – Komolyan bólintott. – Mi van, ha úgy döntök, mégse válaszolok? – Úgy tett, mintha elgondolkodna, de közben ujjaival a száján dobolt. Értettem én a célzást… – Rendben! – Ültem hátrébb, hogy tisztábban tudjak gondolkodni, ugyanis illata teljesen megrészegített már. – Kezd te!
-    Miért ehhez a céghez jöttél dolgozni? – Mint a ki csak erre várt, azonnal feltette a kérdését.
-    Biztos, hogy ezt akarod kérdezni? – Bólintott. Nagyon el se tudtam gondolkozni a válaszon. Egyértelmű volt. – Pont jókor kerestek dolgozókat. Nem sokkal előtte fejeztem be a sulit és kellett a munka – rántottam meg végén a vállamat. Míg az énekes emésztette a dolgokat, én is feltettem neki egy kérdést. – Miért voltál olyan kedves hozzám az elején? – Összeráncolta a homlokát.
-    Ez most nem fog a három kérdésem közé tartozni, de pontosítanál, kérlek?
-    Amikor kerested a stylistodat, de csak engem találtál és még csokit is adtál.
-    Á, akkor! – világosodott meg. – Azt hiszem, jó első benyomást akartam kelteni. Nem volt különösebb oka. – Rázta meg kissé a fejét.

Kicsit csalódott lettem a válaszára, de semmi féle képpen nem akartam ezt kimutatni. De, pontosan milyen válaszra számítottam?

-    Második kérdésem – mutatta ujjaival a számot. – Miért lézengtél olyan sokat körülöttem? Volt vele valami hátsószándékod?
-    Hé, ez két kérdés! – Háborodtam fel, közben meg elvörösödött az arcom. – Nem tehetsz fel egyszerre két kérdést!
-    Jó! Akkor csak az elsőre válaszolj. Miért voltál mindig körülöttem?

Szó szerint égett az arcom. És, ha ez nem lett volna elég, még izzadni is elkezdtem. Komolyan, ez rosszabb, mint a kínvallatás. Gyűrűsujjamon elkezdtem forgatni a szüleimtől kapott ezüstgyűrűt.

-    Nem tudom.
-    Ez nem válasz! – figyelmeztetett.
-    Valahogy mindig úgy jöttek össze a dolgok, hogy kereszteztük egymás útját. – Nem mondtam nagy hülyeséget, tényleg így volt. Az elején… - Azt hiszem, két alkalmat tudnék mondani, amikor nem véletlen volt – merengtem. Az énekes várakozóan nézett rám. Nem akarta kimondani a kérdést, mert akkor elhasználta volna a harmadik kérdését. Gonosz mosolyra húzódtak ajkaim. Válaszoltam a kérdésére, most én jövök! – Miért fogadtál be, mikor annyira utáltál? – Az énekes nem válaszolt, csak nézett várakozóan. Még mindig azt várta, hogy a kérdésére válaszoljak rendesen. – Jól van! – adtam meg magam. – Az első az volt, mikor odakerültem és próbáltál a teremben. Bár, az is csak véletlen volt, mert nem tudtam, hogy te vagy bent, de mégis csak én mentem oda. A második meg akkor volt, mikor Hina-chan kapta meg a stylist szerepet melletted. Idegesített, hogy engem lefokoztak kellékesnek.
-    Talán, mert olyan jól dolgoztál, nem? – Jó, ezt az iróniát megérdemeltem.
-    Sajnálom, oké? Most pedig te válaszolj!
-    A döntő szempont a szomszédok voltak. – Elhúztam a szám. – Nem akartam, hogy valami pletyka szárnyra kapjon.
-    Milyen rendes vagy… – morogtam közbe.
-    A második az volt, hogy belázasodtál. Így nem hagyhattalak ott az esőben. – Tehát ezt is a szerencsétlenkedésemnek köszönhetem. – Harmadik kérdésem – Egy kicsi szünetet tartott, mintha próbálta volna összeszedni a gondolatait. most viszont meg akartam előzni. Én akartam hamarabb feltenni azt a kérdést, ami már napok óta nyomasztott. – Mi van közted és Fujimoto között?
-    Mi történt az nap este? – Sietségemben csak annyit értem el, hogy egyszerre tettük fel a kérdésünket. Most értünk el a kényes részhez. Várjunk csak… Fujimoto? Meglepetten kaptam fel a fejem. Az énekes szemei azonban sötéten csillogtak. – Hogy jön ide Naoki-kun?
-    Ó, már Naoki-kun? – kérdezte savanyúan. Egy pillanatra átfutott az agyamon egy ostoba feltevés, de az nem lehet igaz, ugye?
-    Azt hiszem, barátok lettünk – kezdtem óvatosan. – Még a céghez is segített visszajutni. Nélküle nem is dolgozhatnék most. – A végére egy halvány, ám annál hálásabb mosoly jelent meg az arcomon.
-    Chh. Hogyne! – horkantott fel.
-    Most mi bajod van?
-    Tudod, ha akkor este nem léptél volna le szó nélkül, akkor én vittelek volna vissza a céghez! – Remek! Visszatért a valódi YamaPi. Ahogy ő felhúzta magát, úgy engem is elfutott a pulykaméreg. Nem is értelmeztem az elhangzott mondatot.
-    Na, álljon meg a menet! Most te azon húztad fel magad, ahogy visszakerültem a céghez? Ennyire zavar, hogy ott dolgozom? – Már egyáltalán nem voltam zavarban. A mérgem minden mást eltompított.
-    Képzeld el, zavar, hogy… – vágta rá egyből. Én meg úgy éreztem, mintha valaki megfogta volna a szívemet és megszorította volna.
-    Menj a francba YamaPi! – szakítottam félbe a mondatát.

Ott akartam hagyni csapot-papot, és csak le akartam lépni. Felálltam a kanapéról, de csak két lépésig jutottam. Az énekes azonnal a karom után kapott.

-    Elmondanád, hogy mégis hova mész? – kért számon. Próbálta lenyugtatni magát.
-    Hát, itt biztos, hogy nem maradok! – Szavaimat egyenesen az ajtófélfának intéztem, ugyanis nem volt az a pénz, hogy az énekesre nézzek. Már nem azért voltam piros, mert zavarban voltam, hanem a méregtől.
-    Hát persze! Bevett módszered a menekülés. – Erre a mondatára leráztam magamról a kezét, aztán elé trappoltam.
-    Azért maradjak itt, hogy egész este veszekedjünk? Kösz, de nincs kedvem hozzá!

Nem szólt semmit, csak bámult rám. Kihasználtam ezt az alkalmat és gyors léptekben siettem ki az ajtón, majd a hatalmas épület liftjéhez siettem, ami a folyosó végén volt. Dühödten nyomkodtam a lift hívógombját. Hát, nem könnyen ér fel a 6. emeletre. Közben meg nyílt az énekes lakásának ajtaja is. Nagyszerű! Idegbeteg módjára kezdtem újra ütögetni az apró fém gombot. Szerencsém most elhagyott, ugyanis YamaPi hamarabb beért, minthogy a lift ajtaja kinyílt volna.
Nem mondott semmit, csak megragadta a karom és visszavonszolt. Meghazudtoltam volna önmagam, ha csendben követem.

-    Eressz el, vagy... vagy sikítok! – Rám se hederített. – Tudod, hogy képes vagyok rá! Emlékszel arra az esetre, amikor ki akartál rakni? – Olyan hirtelen fordult velem szembe, hogy majdnem neki ütköztem.
-    Jó neked csupa tortásan mászkálni? – Eddig fel se tűnt, hogy még mindig peregnek le rólam a darabok. Megráztam a fejem, aminek következtében egy nagyobb darab esett ki fürtjeim közül. Az énekes fáradtan sóhajtott. – Gyere és fürödj le legalább.

Ezután nem ellenkeztem többet. Kiskutya módjára követtem a lakásba. Azonnal bevonultam a szuper modern fürdőszobájába, aztán magamra zártam az ajtót.
Kezeimmel a mosdókagylóra támaszkodtam, és a tükörben szemléltem ragacsos énemet.

-    Hogy kerülhetek én mindig ilyen kellemetlen helyzetekbe? – sóhajtottam hangosan.

Próbáltam egy kupacba letenni a tortás cuccaimat, aztán meg minél tovább húzni a zuhanyzást. Azonban hirtelen bepánikoltam. Nem volt bent egy tisztálkodó szerem se. Most mégis mit csináljak? Másszak ki törülközőben? Anno nem tarthattam bent a cuccaimat, mert félő volt a lebukás, ha hirtelen beállítana a menedzsere. Már tekertem volna magam köré a pamut anyagot, amikor eszembe jutott, hogy sietségemben a neszesszeres tatyómat bevágtam a bőröndömbe, a ruháim közé. Remek! Akkor azok most Onee-chan lakásán vannak. Hát, mit van, mit tenni? Az énekes tusfürdőjét és samponját használtam. Furcsa volt ezekkel fürdeni. Mélyen belül, mégis boldogság töltött el.
A zuhany alatt elég időm volt gondolkodni és, hogy kitisztuljon kissé a fejem. Nem lehetek örökké gyerek. Mit érek el ezzel a viselkedéssel? Itt az ideje, hogy összeszedjem magam és hogy YamaPi elé álljak. Persze, csak miután felöltöztem…

Miután jól bebugyoláltam magam a törülközőmbe, óvatosan kinyitottam a fürdőszoba ajtót. Szétnéztem, hogy ott van-e, de amint megbizonyosodtam, hogy még mindig a konyhában tevékenykedik, belopóztam a szobába, ahol sejtéseim szerint, még a cuccaim voltak. Milyen igazam volt. Most már csak keresnem kell valami holmit, amit felvehetek.

Sajnos, nem hagytam túl sok mindent. Alig találtam valamit. Végül egy nagyon rövid nadrágban és egy kinyúlt pólóban, pipacspirosan léptem ki a szobából. Hihetetlen, hogy ennyire szétszórtan vannak a dolgaim. Itt is, Onee-chan házában is, meg otthon, a szüleimnél is volt cuccom.
Most mit vagyok ilyen szégyenlős? Eddig itt laktam, akkor nem zavart, hogy miben lát?

YamaPi is észrevett, ráadásul meg is mosolygott. Karjaival a konyhapultnak támaszkodott, fejével pedig intett, hogy üljek a bárszékre. Jobb kezemmel a bal karomat dörzsölgettem, közben egyhelyben toporogtam. Hogy is volt az az elhatározás a fürdőben? Végül nagy levegőt vettem és eljutottam a székig.

-    Mi ez az illat? – szimatolt a levegőbe. Oké, itt lettem paradicsom. Hajamból meg még a víz is csöpögött.
-    Onee-chan lakásán vannak a cuccaim, ezért kölcsönvettem a tiédet – magyarázkodtam. – De megveszem! Csak most nem tudtam…
-    Nyugi már! – vigyorgott kisfiúsan. – Nincs ellenemre. Tetszik.

Visszafordult a főztjéhez, én meg a pultra könyökölve, tenyereimbe temettem az arcomat. A márványlapot bámulva, fejben elhordtam magam mindennek, míg a látókörömbe nem került egy fagyiskehely, tele fagyival. ezek szerint nem főzött, hanem csak a fagyit szedte ki. Döbbenten pislogtam hol a fagyira, hol YamaPi-ra.

-    Miért vagy ilyen? – Most rajta volt a döbbenet sora.
-    Tudod, inkább megköszönnöd kellett volna… - ingatta a fejét, de nem látszott, hogy mérges lenne.
-    De te nem vagy... ilyen…
-    Milyen? – bazsalyogta. A pultra könyökölve, egészen közelről vizslatta az arcomat. Ezzel nem kevés vért kergetett az arcomba.
-    Fagyit adsz, visszahívtál a lifttől – kezdtem visszafelé sorolva a dolgokat – magadhoz öleltél, beszélgetni próbáltál velem, a cégnél meg… - nem tudtam befejezni a mondatot.

Tomo-chan arcán egy nagyon lágy és meleg mosoly jelent meg. Felegyenesedve, megkerülte a konyhapultot, aztán leült a mellettem lévő bárszékre. Elsőnek zavartan nézett egyik pontról a másikra. Kereste a szavakat.

Ilyenkor képzelik azt a lányok, hogy valami romantikus vallomást kapnak. A sorozatokban gyakran előfordulnak ilyenek. Aztán meg lehet olvadozni. Be kell, hogy valljam, izgatottság töltött el. Titkon én is ilyen vallomásra számítottam. Akkor tuti a nyakába borulnék!
Amikor összeszedte a gondolatait, egyenesen a szemembe nézett, és…

-    Nagyon nehéz eset vagy, Keiko! – Oké, az állam szó szerint a padlóra koppant. – Ráadásul a felfogóképességed is rémes. – Bele kellett kapaszkodnom az asztalba. Becsuktam a szemem, majd a kezeimmel is hadonászva kezdtem beszélni.
-    Tudod, most nagyon illúzió romboló voltál!
-    Hogy mi? – kérdezett vissza nevetve.
-    Tudod, ilyenkor a drámákban jön egy romantikus vallomás. Vagy valami romantikus dolog – magyaráztam, szemibe nézve.
-    És miért is kellett volna ezt a példát követnem? – Nagyon jó kedve volt.
-    Mert… mert… ennek ez a rendje, na! – Morcosan keresztbe fontam karjaimat a mellkasom előtt. YamaPi újfent csak kinevetett.
-    Elég késő van – szólalt meg végül. – Szerintem, ma már aludj itt. – Ezt szánta végszónak, aztán felállt és bevonult a fürdőbe, de előtte még összeborzolta a félig megszáradt hajamat. Azért az utolsó csapást nem állhatta meg – Később bemenjek jó éjt puszit adni? – kérdezte pimaszul.

Válaszul nekidobtam egy rongyot, ami az asztalon hevert. Gyorsan bekanalaztam a fagyimat, aztán elvonultam a szobámba. Pukkadjon meg! A végére úgy éreztem, hogy visszatértem, abban reménykedtem, hogy újra megcsókol, erre csak a bolondját járatja velem!

Reggel morcosan keltem ki az ágyból. Az itt maradt holmimból próbáltam valami olyat összeválogatni, amivel munkába mehetek. Nehéz dió volt. Végül, egy fekete rövidnadrágot vettem fel, piros ujjatlannal, rá pedig ilyen hálós felsőt vettem fel, ami szintén fekete színű volt. Hajamat egyszerű lófarokba kötöttem. A tegnapi csüngős, fekete virágos fülbevalóm most tökéletesnek bizonyult. Próbáltam minél inkább elfedni a tegnapi tusfürdő illatát. Mi lesz, ha megérzik? Még szerencse, hogy mindig van nálam parfüm a táskámban.

-    Mikor hozod vissza a többi holmidat? – Majdnem szívbajt kaptam, amikor meghallottam a hátam mögött Tomo hangját. Pedig olyan jól lopakodtam!
-    Visszahozni? – ütköztem meg a mondatán.
-    Ma négyig dolgozom. – nézett az órájára - Valami újságnak adok interjút – gondolkodott el. – Utána segítek visszahozni – ajánlkozott.
-    Miért hoznám vissza?
-    Mert visszaköltözöl? – Hangja gúnyosan csengett.
-    Miért vagy már megint ilyen jókedvedben? - Az énekessel a bejárati ajtó felé fordultunk, ahol Kame jött be, hatalmas csomagokkal, így nem láthatott minket. – Örülnék, ha segítenél Tomo-chan, különben megszakadok! - Tomohisa egy nagy sóhaj kíséretében ment oda barátjához.
-    Mégis mi van ezekben? – Gyanúsan méregette a három hatalmas papírdobozt.
-    Néhány ajándék, amit a kerítés előtt találtam. Szerintem a rajongóid küldték, akik… - Ekkor félbehagyta a mondatát, ugyanis meglátott engem. – Te… Te… - mutogatott rám, majd YamaPi-ra. - Ti mióta..? Mégis mi folyik itt? – Tárta szét karjait.

Én csak megvontam a vállam, míg haverja egyszerűen leintette és kilépett a lakásból. Nem akartam kettesben maradni Kamenashi-val, féltem a kérdéseitől, ezért gyorsan az énekes után siettem. Hallottam, ahogy csukódik mögöttem a lakás ajtaja, aztán Kame loholását. Már most tudtam, hogy nagyon hosszú lesz az út a munkahelyemig, ráadásul most még egy liftbe is leszünk bezárva…




                                 Előző fejezet                                       Következő fejezet



2015. augusztus 22., szombat

My lovely writer - 5. fejezet



Megszoksz vagy megszöksz



Sikerült újra összekapnunk anyával. Pedig annyira ügyeltem! Meg mostanában tök jól kijöttünk. Biztos valami miatt megint ideges. Azt hittem, egyedül vagyok itthon, de, ahogy anya hirtelen megjelent a konyhaajtóban, megijedtem és kicsúszott a kezemből a pohár. Hangos csattanással ért földet, ráadásul milliónyi darabra tört össze. Nehogy már könnyebb dolgom legyen!

Elkezdtem összeszedni a darabkákat. Mellkasom szorított, úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt. Utáltam ezt az érzés, de képtelen voltam megszüntetni. Odakaptam kezeimmel, próbáltam enyhe ütögetéssel oldani a légszomjamon, de nem tudtam több levegőt a tüdőmbe préselni. Szemeim könnybe lábadtak, aminek meg is lett az eredménye. Nem láttam tisztán, így sikeresen belenyúltam egy élesebb darabba. Fájdalmasan felszisszentem, de nem mozdultam. Ugyanúgy a földön guggoltam, közben pedig a tenyeremből kiserkenő vért néztem. Szinte megbabonázva figyeltem, ahogy a karmazsinvörös vérem kibuggyan a sebből, az apró vágáson keresztül, és elkezd lefelé folyni a csuklóm irányába. Lehet, az lenne a legjobb, ha elvéreznék…

Hirtelen egy kéz fogta meg a karomat, ezzel talpra állítva engem. Nem kicsi volt a döbbenetem, ahogy megpillantottam Jamest. Valamit mormogott az orra alatt, de nem értettem. Azonnal elfordítottam a fejemet, hogy ne lássa apró könnyeimet.
Dermedten hagytam, hogy kezemet a csap alá tegye, és hideg vizet engedjen rá.

-    Áú! – Akaratlanul is felszisszentem.
-    Mindig ilyen két-bal kezes vagy?
-    Te meg mindig ilyen kedves vagy? – feleltem ugyanabban a stílusban. Most nagyon nem volt hozzá kedvem.
-    Csak ahhoz, aki megérdemli.
-    Örülök, hogy megtisztelsz a figyelmeddel, de felesleges.

Próbáltam elhúzni a kezemet, de vasmarokkal tartotta. Nem volt mit tenni, meg kellett várnom, hogy ellássa a sebemet.
James óvatos mozdulatokkal tisztította meg azt a kis vágást, majd a konyhapult felett lévő polchoz ment, hogy elővegye az elsősegélydobozt. A zörejekből ítélve valamit nagyon keresett benne. Ténykedése alatt megvizsgáltam a sérülésemet. Nem is volt olyan kicsi, mint ahogy én azt gondoltam. Ráadásul még egy darabot éreztem benne. Úgy látszik James is észrevette, mert egy csipeszt is előhalászott a dobozból.

-    Mit akarsz azzal csinálni? – kérdeztem kidülledt szemekkel.
-    Kiszedem az üvegszilánkot. – Ezt kb. úgy mondta, mintha arról kérdeztem volna, milyen színű az ég.
-    Biztos, hogy nem! – Bizonyíték gyanánt, hogy komolyan gondolom, a hátam mögé rejtettem a kezem. Nem kellett volna. A gyors mozdulattól mélyebbre került a szilánk.
-    Hülye! Remélem megérte ezt csinálnod. – Természetes mozdulattal nyúlt jobbom után. – Nincs apelláta! Inkább örülnöd kellene, hogy megcsinálom neked, ha már ilyen szerencsétlen vagy! – Szidása most felért egy hasba rúgással. Az eddig múló szorítás a mellkasomban, újra előjött. – Hogy tudtál így beletenyerelni? Egyáltalán minek mosogattál? Miért nem hagytad a bejárónőre? Úgyis jön pénteken.– Jobbnak láttam, ha nem válaszolok. James még a falon lévő kislámpát is felkapcsolta, hogy jobban lásson. Nem mondanám, hogy nagyon fájt, de nem volt kellemes érzés.

Miután sikerült kiszednie, még megvizsgálta van-e benne valami kisebb darab. Ezután elővette a kötszert és bekötözte a tenyerem. Kezemet forgatva be kellett ismernem, egész profi munkát végzett.

A következő pillanatban szó nélkül lehajolt, hogy összeszedje a darabokat a földről.

-    Hagyd! – szóltam rá, de mintha a falnak beszélnék. – Majd én megcsinálom! – Leguggoltam mellé, de újra talpra állított.
-    Menj fel inkább a szobádba, majd én megcsinálom – lökte arrébb a kezem.
-    Én csináltam! – Ez most majdnem úgy hatott, mintha büszke lennék a tettemre. Elég furán jött ki.
-    Ezért kellene rám hallgatnod, és elmenned innen! Ne csinálj több bajt!
-    Te csak ne parancsolgass nekem! – sikítottam egy oktávval magasabb hangon. Meglepődve nézett vissza rám.
-    Most mi bajod van? – Őszintén szólva, én sem tudom, hogy mi ütött belém, de úgy éreztem, valami kikészül törni belőlem, és ennek az elszenvedője James lesz.
-    Próbálok mindent kifogástalanul csinálni, de képzeld el, nem megy! – kiabáltam. – Fogalmad sincs, milyen az, amikor mindennek és mindenkinek meg kell felelned! Amikor mindent tudnod kell, bármit is kérdezzenek tőled!
-    Én nem… - kezdte volna, de félbe szakítottam.
-    Hagyj engem békén! – Elütöttem a felém közeledő kezét, felpattantam mellőle és kirohantam az ajtón. Most már összeszedheti a darabokat egymaga! Magam mögött hagytam a döbbent Jamest, aki még a sebemet is ellátta. Én meg teljesen kiborultam, holott ő csak jót akart. 


Céltalanul bolyongtam az utcákon. Még nem laktam itt olyan régóta, ezért ez egy jó alkalomnak bizonyult, hogy egy kicsit megismerjem a környéket.
Igen, ez az elképzelés szép és jó volt, csak az időjárás nem igazán így gondolta. Fekete gomolyfelhők gyülekeztek az égen. Messziről pár villámot is látni lehetett, de még olyan messze volt a vihar, hogy dörgést nem lehetett hallani. A kellemesen hűs szélre picit megborzongtam.


Legalább három utcával arrébb jártam már a jelenlegi lakásunktól. Úgy is mindegy alapon, leültem az egyik útszéli padra. Kezeimet a pad deszkáira tettem, lábaimat pedig kinyújtottam, megszemlélve a fekete kis cipőmet. Nem tudtam mihez kezdeni magammal.

-    Keira? – Az ismerős hangra felkaptam a fejem. Kíváncsian tekingettem körbe, hogy honnan jöhetett a hang. 

Természetesen, az emberek ezt a pillanatot választották arra, hogy az utcán sétáljanak. Lehet, azért volt most ekkora a forgalom, hogy még a vihar előtt hazaérjenek. Az utca túloldalán azonban sikerült megpillantanom Lizzyt. Nagy mosollyal az arcán indult meg felém, amint zöldre váltott a lámpa.

-    Elsőnek nem hittem a szememnek, de tényleg te vagy az – Szeme csak úgy csillogott. Kerestem, mi lehet ennek az oka és pár pillanat múlva meg is találtam. Kezében legalább négy nagy bevásárló táska volt. – Miért üldögélsz itt?
-    Jó volt a levegő, gondoltam járok egyet – vontam vállat. Igen, erősségem, hogy senkinek ne mondjak el semmit. – Te vásárolni voltál? – tereltem a témát. Annyira már kiismertem, hogy tudjam, ha a vásárlásra terelődik a téma, akkor le se lehet lőni.
-    Igen! – derült fel. – Képzeld, abban a nagy bevásárló áruházban – mutatott az említett hely felé, ami az utca túloldalán volt – hatalmas leárazás volt! Nem tudtam otthagyni ezeket a kicsikéket. – Kinyitotta a bordó táskát, és megmutatta a tartalmát. Három pár cipő volt benne, de mivel be volt csomagolva nem láttam milyenek.
-    Lizzy, még nincs röntgenlátásom – feleltem kissé gúnyosan. Ő is belenézett, majd zavartan kinyújtotta a nyelvét.
-    Jé, tényleg.  – Egyik pillanatról a másikra viszont elszontyolodott. – De itt nem tudom megmutatni őket. Az utcán még se pakolhatok ki. - Biggyesztette le az ajkait. – Mi lenne, ha eljönnél hozzám?
-    Mehetek? – kérdeztem megütközve. Ez egy remek ötlet volt, hogy későn érjek vissza.
-    Persze! – Azonnal talpra is húzott. – Induljunk is, mert sok mindent kell megmutatnom! – Ahogy a jobb kezemhez ért, fájdalmasan felszisszentem. Lenézett a kezemre és azonnal bocsánatot is kért.
-    Ne haragudj! Esküszöm, hogy észre se vettem!
-    Semmi baj! – nevettem el kissé magam.
-    De mi történt? Jól vagy? – esett kétségbe.
- Mosogattam – feleltem egyszerűen.
-   Mosogattál?
-    Aha! Kicsúszott a kezemből egy pohár, utána pedig szerencsésen beletenyereltem, szóval semmi gond!  
-    Ó! Máskor legyél óvatosabb! – Habár jól esett az aggódása, szerettem volna ejteni a témát.
-    Siessünk, mert már látni akarom azokat a leárazott csodákat! – karoltam bele.
-    Nagyon fognak neked tetszeni! – Vidult fel ismét, el is feledkezve a sérülésemről. – Az egyiken van egy nagyon cuki masni és…

Jó kedve, mint midig, most is ragadós volt. Már el is felejtettem, hogy miért is jöttem el, és már nem is érdekelt. Leintettünk egy taxit, a számláját pedig feleztük. Még jó, hogy volt nálam valamennyi, bár azt nem tudom, haza hogy fogok jutni. Időközben az eső is eleredt, így a maradék utat, történetesen a taxitól a bérház bejáratáig, gyorslépésekben tettük meg.

-    Egyedül laksz itt? – Ez volt az első kérdésem, ahogy átléptük a huszonhatos lakás küszöbét.
-    Ühüm – Nyögött fel válasz gyanánt. A cipője levételével volt elfoglalva, de hogy könnyebb dolga legyen a világért se tette volna le a kezéből a táskákat.
-    Nem lenne könnyebb, ha letennéd azokat?
-    Nem, mert én így szoktam.

Megadóan felemeltem a kezeimet. Én nem vitatkozom vele! Ha ő így szokta, csinálja. Beljebb sétáltam a kis nappaliba. A lakásban meleg színek és káosz uralkodott. Lizzy egy új oldalát ismerhettem meg. Mégpedig azt, hogy nem szeret takarítani.

-    Dobd le magad!  - lépett be immáron mezítláb, s a lábával arrébbrúgott egy pólót.
-    Ö, oké. – Ledobtam magam a kanapéra. Lizzy egyenesen a szobájába ment.

Nem volt nagy lakás, de én elfogadtam volna. Ahogy beléptünk a bejárati ajtón volt egy pici előtér a cipőknek és kabátoknak és egy nagy tükör is függött ott. Aztán egy nappali következett, ahol volt egy tv, egy kanapé, két kis puff és egy dohányzó asztal. A bejárati ajtóval szemben, a nappali falán pedig egy hatalmas ablak. A bejárati ajtótól jobbra, két szobaajtó nyílt, balra pedig a főzőfülke és a fürdő.
Egy szó, mint száz, tökéletes kis lakás volt, leszámítva a kupit.
A kis szobából, ahol barátnőm eltűnt, hatalmas zörej támadt. Félve fordultam a szoba felé. Később szitkozódás és egy apró sikoly is társult a többi zajhoz.

-    Megtámadott egy szörny?
-    Á! – jelent meg az ajtóban, immáron átöltözve. – Csak lehet, el kellene pakolnom a szobámban. – Átvágott a nappalin, egyenesen a főzőfülke felé. Követtem mozdulatait.
-    Hát, néha nem árt, mielőtt a szendvics életre kel az ágyad alatt. – Okoskodtam. Döbbenten fordult hátra, majdnem belé ütköztem.
-    Honnan tudsz róla?
-    Miről?
-    A szendvicsről! – Képzeletben az állam a földön landolt.
-    Ezt nem mondhatod komolyan! – Gyorsan rendezte arcvonásait.
-    Pff, dehogy! – legyintett. – Azért én is csak lány vagyok! Hogy lehetne olyan kupis a szobám, mint egy tini srácé? – elgondolkodva hozzá tette – Bár lehet a múlt heti pizzás doboz valóban az ágy alatt van. De az csak egy doboz! – nevetett. Próbálta menteni a menthetőt, de nem nagyon jött össze neki. – Kérsz valamit enni? Ha már elhívtalak, minimum meg kellene, kínáljalak valamivel.

Mosolyogva bólintottam, de korántsem voltam benne annyira biztos, hogy abból ennem is kellene. Ki tudja, hogy mosogat. Azonban meglepetten tapasztaltam, hogy csak úgy csillognak, villognak az edények. Lizzy is észrevette, hogy bámulom a kezemben tartott poharat.

-    Gondolom meglepődtél, hogy itt nagyobb a tisztaság, mint máshol – Megjegyzésére azonnal letettem az üvegpoharat és megköszörültem a torkomat. Ezzel a reakcióval máris biztosra vehette, hogy nagyon is ráhibázott.
-    Én nem… tényleg nem, csak… - mentegetőzésem elég gyengére sikeredett, de Lizzy felnevetett.
-    Ne aggódj már! – legyintet le. – A bátyám műve.
-    Van testvéred? – kérdeztem döbbenten. Hogy hogy erről még nem mesélt nekem?
-    Aha. Brian a neve és ikrek vagyunk – kacsintott rám cinkosan. Azonnal elpirultam. – Ráadásul imád főzni, így hát, amikor itt van nálam, akkor be se enged a konyhába. Azért van itt nagyobb rend, mint máshol. Kapnék is, ha nem így lenne. – Nevetgélte.

Ezután megbeszéltük, hogy egy egyszerű spagettit fogunk összeütni vacsorára. Lizzy egy csomag tésztát vett elő, az egyik szekrényből előhalászott egy edényt is, hogy fel tudja tenni főni, addig én a szószt készítettem elő. Amikor már félig készen voltunk, csak le kellett szűrni a tésztát. Egy kis gondunk azonban akadt. Barátnőm ugyanis védőpajzsnak használta a szűrőt. Az arca elé tette és egy fakanállal hadonászott felém.

-    Harc, ki harc! – kiáltotta. Muszáj volt fakanalas ellentámadást indítanom.
-    Az „Kard, ki kard” Lizzy! – nevettem el magam. Úgy látszik a hajszín nem véletlen. Jaj, ez gonosz volt! Barátném elgondolkodott egy darabig, aztán, mikor feldolgozta, már a hasát fogta a nevetéstől.
-     Basszus! És tényleg!

Gyerekekként hadonásztunk a fakanalakkal. Ellenségek voltunk, akiknek az volt a céljuk, hogy elfoglalják a főhadiszállást, azaz a konyhát. Ezt a pillanatot zavarta meg egy haragos, aki rátapadt a csengőre. Barátnőm meglengette a fehérzászlót.

-    Beengednéd, kérlek? – nézett rám nagy szemekkel. – Addig én elkészítem a vacsit és ehetünk is.
-    Rendben! – letettem a kölcsönkapott köténykét, és az ajtóhoz siettem. Szélesre tártam, majd szó szerint leesett az állam.

A bejárati ajtóban Lizzy képmásával találtam szembe magamat. Mondják, hogy az ikrek hasonlítanak, de ennyire? Az előttem álló férfipéldánynak ugyanolyan szögletes arcformája és ugyancsak szőke haja volt, mint Lizzynek, és nem sokkal volt rövidebb a lányénál, annyi különbséggel, hogy fiús formára volt vágva. Odakint elég rendesen szakadhat az eső, ha az esernyő ellenére is vízcseppek csillogtak a srác szőke fürtjein. Hajáról tekintetem a szemére tévedt, és azonnal rabul ejtett a mélykék szempár. Szinte örvényként húzott magába. Nem az ilyen pasikra mondják a herceg jelzőt? Hol a fehér lova?
De nem csak én mértem így végig, ő is tanulmányozott engem. A szavak is a torkán akadtak, amiket ajtónyitásnál akart mondani. Nem tudom meddig álltunk volna így, egymást bámulva, ha nem szakítja meg Lizzy hangja, ami a konyhából jött.

-    Bátyó, te vagy az?

Az említettel egyszerre fordítottuk el tekintetünket. Ő torkát megköszörülve válaszolt, én pedig elálltam az útból, hogy be tudjon jönni. Besiettem Lizzy-hez, és a tányérokat kezdtem keresni.

-    Ho-hol vannak a tányérok? – kezdtem el dadogni. Remek!
-    Abban a szekrényben – Mialatt az említett hely felé mutatott, ő is az arcom tanulmányozásába kezdett, akár pár másodperccel ezelőtt a bátyja. – Neked meg mitől ilyen pipacspiros az arcod? – kérdezte félreérthetetlen mosollyal.
-    Á, semmi! – toltam el az arcát. Ekkor dugta be a fejét a szőke herceg is.
-    Hugi, te még mindig nem tanultál rendet? – A világ összes pénzéért se néztem volna rá, pedig éreztem, amint tekintetével lyukat éget a hátamba. Az a mély hang!  
-    Bátyó, ne nyaggass már! – nyüszítette.
-    Így mégis hol fogok aludni?
-    Amíg helyet csinálok a tesómnak, megterítenél, Keira? – Direkt hangsúlyozta ki a nevemet, amiért most legszívesebben kerestem volna egy kanalat, amibe vizet engedek és belenyomhatom a fejét! De félretéve a gyilkos hajlamokat, felvettem egy műmosolyt, beleegyezésként.

A két testvér civakodás közepette tűnt el a lány szobája melletti ajtó mögött. Megkönnyebbülten fellélegeztem. Mi az isten ez a reakció? Én nem szoktam ilyen lenni! Kicsit felpofoztam magam, persze csak enyhén, nem vagyok én mazochista, aztán fogtam három tányért és a nappaliban lévő kisasztalhoz léptem megteríteni. Amire újra előkerültek, addigra már csak körbe kellett ülni az asztalt.

-    Sikerült rendet tenni? – Csak azért kérdeztem meg, hogy mégse üljek olyan kukán.
-    Arrébb rugdostam néhány mosatlant, hogy letegye a cuccát. Innentől már elboldogul – válaszolta, miközben leült a jobb oldalamra.
-    Ha nem kapok el valami betegséget az éjjel, akkor holnap kitakarítok. – morogta a testvére, amint helyet foglalt a bal oldalamon. - Hogy lehet egy lány ennyire trehány? – tette fel a költői kérdést, testvére azonban válaszolt rá.
-    Hé! Dolgoznom is kell, nem érhetek rá mindenre! – A testvérek mindig így veszekednek?

A földön ültünk törökülésben, pici babzsákokon. Tök feelinges volt, leszámítva azt az aprócska tényezőt, hogy túl kicsi volt az asztal és így akaratlanul is Brian térdéhez ért a térdem.

-    Jó étvágyat! – rikkantotta el magát barátnőm. Brian elmosolyodott, majd egyszerre emelték fel a tányérjukat.
-    Kész vagy húgi? – kérdezte ravasz mosollyal. A lány csak vigyorgott. – 3… 2… - az utolsó számot már nem sikerült kimondania. Egyszerre kezdték a szájukba tömni az ételt. Döbbenten figyeltem, ahogy alig 2 perc alatt belapátolták az egészet. Az előbb még itt papolt Brian a tisztaságról, erre most ő ette le kissé a pólóját. Ami nagyon is tapadt a felsőtestére. Te jó ég, Keira, hova nézel te?!
-    Nyertem! – sikította a lány. Az én tányéromból meg kb. két szál fogyott el.
-    Nem ér! A tiédben kevesebb volt!
-    Tisztán látszott, hogy hagytad nyerni – kottyantottam közbe. Nem kellett volna, ugyanis mind a ketten rám kapták a tekintetüket.
-    Ez igaz? – kérte számon bátyát.
-    A barátnőd nyilván elhagyta a szemüvegét.
-    Nem kell szemüveg… - ráztam a fejem. Megfagyott a légkör. Az a bizonyos vihar előtti csend volt ez. Aztán robbant a bomba, csak nem úgy, ahogy én gondoltam. A testvérpár hangos kacagásban tört ki. Zavartan vakartam meg a tarkómat. Brian felkönyökölt az asztalra, és bal tenyerébe ejtette az állát, úgy nézett rám.
-    Te mindig ilyen karót nyelt vagy? – kérdezte somolyogva. Ebben a pillanatban váltam érett paradicsommá.
-    Keira, nem szoktál te ilyen lenni! – törölgette könnyeit barátnőm. – Egyébként mindig hagy nyerni…  A fiúkat amúgy se lehet legyőzni, ha zabálásról van szó – gonoszul mosolygott testvérére, aki csak megvonta a vállát.
-    Hát igen! A fiúk klasszak!

Most már én is velük nevettem. Nem ártana nekem is egy ilyen tesó. Erre a gondolatra, el is ment a jókedvem. Hiszen nekem is lett egy bátyám, vagy… valami olyasmi.

-    Júj! – Lizzy a szájához kapott. – Elfelejtettelek bemutatni titeket! – sopánkodott. Egyszerre legyintettük le Briannel.
-    Már mind a ketten rájöttünk a másik nevére Lizzy – mondta ki helyettem a szavakat Brian. Ekkor az órára tévedt a tekintetem.
-    Úristen, már ennyi az idő? – Szemeim a kétszeresükre nőttek, ahogy megláttam az órát. Már kilencet mutatott. Ha anya meglátja, hogy még nem vagyok otthon, megint veszekedés lesz. Leginkább azért, mert nem szóltam, hogy eljövök. – Most mennem kell – álltam fel az asztaltól. – Köszönöm a vacsit!
-    De még meg se mutattam neked a zsákmányomat!
-    Majd legközelebb – kacsintottam rá.
-    Zsákmány? – Briannek összeszaladt a szemöldöke. Húga csak leintette.
-    Ez lányos dolog, ne üsd bele az orrod! – Erre bátya játékos sértődöttséggel fonta keresztbe karjait.
-    Tényleg mennem kell Lizzy.
-    Akkor elkísérlek a buszmegállóig – állt fel ő is. Ekkor gonosz mosoly jelent meg a szája szegletében. – De már sötétedik. Brian, nem kísérnéd el te? – kérlelte.
-    Nyáron ilyenkor még nincs sötét.
-    Eltalálok én egyedül is – bizonygattam.
-    Még most költöztél ide, nem találod meg a buszmegállót! – kötötte az ebet a karóhoz. – Viszont a tesóm nagyon jól ismeri a környéket, ráadásul fiú is, így neki nem olyan veszélyes alkonyatkor az utcán, mint a lányoknak. – Nem hiszem el, még a kiskutya szemeket is bevetette! Brian beleegyezően sóhajtott fel, a következő percben pedig már a cipőjét húzta. Követtem a példáját.
-    Szia Keira! – Még csak ki se kísért! A „székéről” integetett. Hogy tud ilyen szőke hajkoronával ekkora ördög lenni? Majd találkozunk holnap a melóban.

Csendesen ballagtunk egymás mellett Briannel. Mint kiderült, egy utcával arrébb van a legközelebbi buszmegálló. így már érthető, hogy a buszt mondta Lizzy, többet kell együtt sétálnunk. Taxit kellett volna fognom. Nem tudtam mivel törhetném meg a csendet és a karjaimmal sem tudtam mit kezdeni, ezért inkább a farmerom zsebébe rejtettem. Az eső már elállt, így a fülledt, párás levegőben koptattuk a betont.

-    Szóval – kezdett bele útitársam – te vagy az az új lány, akiről folyton mesél a húgom.
-    Gondolom. Pár hete költöztünk ide a családommal és együtt dolgozunk.
-    Értem.

Oké, ez a beszélgetés elég sablonos és kezd ciki is lenni. A lábaimat kezdtem figyelni. Az is jobbötletnek tűnt, mint ránézni. Ráadásul az előbb sikeresen beleléptem egy pocsolyába, amitől átázott a lábbelim. Remek! Tocsoghatok haza. Egy idő után azonban az ő lábára tévedt a tekintetem.   Le is ragadtam a cipőjénél. Filóztam, hogy megkérdezzem-e, de csak kinyögtem.

-    Focizol?
-    Hogy? – kérdezte meglepetten.
-    A cipőd – böktem fejemmel az irányába. Ő persze nem értette. – A kopásából ítélve következtettem arra, hogy focizol, de ha hülyeség volt, akkor bocsi, én…
-    Focizom – felelte mosolyogva, félbeszakítva engem. – Egész jó a megfigyelő képességed.
-    Köszi – mosolyodtam el. – Gondolom, azért lehet, mert rajzolok. Oda nem árt az ilyen képesség.
-    Komolyan? – lelkesült fel. –Mindig is felnéztem a festőkre. Irigylem, hogy ők meg tudják valósítani azt, amit csak akarnak.
-    Nem olyan nagy dolog. Csak néhány szín kell hozzá meg ecset. – Tényleg nem éreztem olyan hatalmas tudománynak a rajzolást.
-    Ne hülyéskedj már! Ez tök király dolog!

Úgy belelendült a beszédbe, hogy innentől alig volt pár másodpercnyi csend közöttünk. Még a buszt is megvárta velem. Mutogattam neki pár rajzot, ami a telefonomon volt. Elájult tőlük. Nem tudtam eldönteni, hogy csak megjátssza, vagy tényleg ennyire tetszett neki, mindenesetre én boldogan mutogattam őket. Jól esett, hogy valaki egy pici részemet tökéletesnek tartja. Ezek után a focira is visszaterelődött a téma. Apának köszönhetően, ehhez is hozzá tudtam szólni, amin ugyancsak ledöbbent. Azt mondta, nem találkozott még olyan lánnyal, aki ennyire otthon van a témában. Ez újabb lökést adott a béka fenekét sem látó önbizalmamnak. Alig ismertük egymást pár perce, mégis, nagyon is jól kijöttünk egymással. Most az egyszer nem bántam volna, ha késik az a nyamvadt busz, de megbeszéltük, hogy lesz egy focimeccse, arra pedig elmehetnék, ha gondolom. Örömmel mondtam igent. Megbeszéltük azt is, hogy addig még úgyis találkozunk, vagy max. Lizzyvel üzen majd. Enyhén piros fejjel bólintottam. Csak nehogy túl gondolja a testvére.
A buszon jobb oldalra ültem le az ablakhoz, és nem számítottam rá, de még intett is nekem.
Egész úton vigyorogtam, mint a vadalma.

Ahogy leszálltam a buszról, szédelegve dülöngéltem az új házunk felé. Alig vártam, hogy ismét találkozzunk. A kellemes bódultságból dübörgő zene rántott vissza, ami ráadásul a mi házunkból jött!
Rohantam a kapuhoz, amin már bemenni is alig bírtam a sok ismeretlentől.

Ráadásul a házban sem volt jobb a helyzet. A földszintet teljesen ellepték a táncoló emberek, akik már nagyon nem voltak szomjasak.
Dühöngve kerestem Jamest, de sehol nem találtam. Pár órára mentem el, erre felforgatja az egész házat! Ennyi erővel kiárusítást is tarthatott volna! Az egyik „vendég” Dominic kedvenc gitárjait próbálgatta, amik a nappali falára voltak felfüggesztve. Odasétáltam az illetőhöz, és „kedvesen” kitéptem a kezéből, aztán megfenyegettem a szobában tartózkodókat, hogy hozzá ne merjenek nyúlni semmihez, különben hívom a zsarukat!
Tovább folytattam James keresését, de a hátsó ajtónál megtorpantam. Ennek a háznak hatalmas udvara van!
Kinéztem hát magamnak az egyik kevésbé vedelő fazont, és odamentem hozzá. Lányokkal inkább nem próbálkoztam szóba állni, mert olyan lekezelően meredtek rám, szinte megijedtem. A fiúk hátha hamarabb társalognak velem.

-    Szia! – szólítottam meg egy szemüveges huszonöt körüli srácot.
-    Helló, cica. Mit szeretnél? – Ismét beleválasztottam, ez az én formám! A megszólítást inkább elengedtem a fülem mellett.
-    Jamest keresem. Meg tudnád mondani, hogy hol van?
-    Miért akarod Jamest? – vigyorodott el. – Velem sokkal jobban járnál. – Ellökte magát a faltól, és megállt alig egy lépéssel előttem, én viszont egyből hátráltam vagy kettőt.
-    Valami fontosat kell megbeszélnünk, szóval nagyon jó lenne, ha elárulnád! – erősködtem. A srác fásultan válaszolt.
-    Nem igaz, hogy minden jó csajt az a beképzelt pojáca kap meg! Valahol a medence mellett láttam.

Ezután nem is volt rám kíváncsi, egyszerűen otthagyott. Egy vállrándítással intéztem el. Most az volt a fontos, hogy megtaláljam Jamest.
A medence felé indultam és megjegyzem, nem is tudtam, hogy itt medence is van. Egy bokorsor mögött találtam rá, az udvar hátsórészében. Leszobroztam. Ez hatalmas medence volt, rengeteg vízzel!

-    Mi ez, valami fürdőruhás buli? – kérdeztem fennhangon. Nem gondoltam, hogy válaszolni is fognak.
-    Ha gondolod anélkül is belemehetsz, de akkor várd meg, míg eltűnök, mert nem rég ettem.

James hangjára a hideg futott végig a gerincemen és a pulykaméreg is elkapott.

-    Szemét vagy!
-    Ezt mintha már hallottam volna. – És tényleg, nem rég ugyanezt vágtam a fejéhez. -  Nem tudsz valami újat kitalálni?
-    Azonnal szüntesd be ezt a hangzavart!
-    Mi ez a nyakatekert mondat? És miért idegesít a zene? Erre a számra egész jól lehet táncolni – mutatott az ezt demonstráló tömegre.
-    Küld el az embereket, mielőtt anya és Dominic hazaérnek! – sziszegtem az arcába.
-    Tudod mi a baj, húgi? – Keresztbe tett karokkal vártam a válaszára. – Hogy nem tudsz szórakozni!
-    Honnan tudod? Nem is ismersz!
-    Látszik rajtad!
-    Veled meg tudod mi a baj? – Kezeimet ökölbe szorítottam, annyira dühös voltam. Ha a szüleink hazaérnek, ezért tuti én fogok kapni, ugyanis James leszarja az egészet! Lefogadom, ez is volt a célja.  
-    Hogy hallom a szavakat, amiket kimondasz? – felelte gúnyosan.
-    Az a bajod, hogy túlságosan is el vagy kényeztetve! Miért kellett idehívni ezt a sok ismeretlent? Ezzel akarsz visszavágni a fagyis dolog miatt? – elsötétült a tekintete.
-    Miért is ne? – gondolkodott el a dolgon - Lehet le is lépek, hogy csak téged találjanak itt a szülők, de visszatérve attól, hogy te ilyen introvertált vagy, nekem nem kell annak lennem!
-    Ehhez semmi köze annak, hogy én hogyan barátkozom! – Most nagyon kihozott a sodromból, de sajnos nem tudtam sok mindent tenni.
-    Akkor bizonyíts! Szerezz pár barátot, itt az alkalom! – vigyorgott rám gonoszan. Nem értettem mit akart. – Srácok! – kiáltott egy nagyot, hogy a közelben lévők a zene ellenére is meghallják. – Ez a csaj nagyon szeretne egy jót bulizni. Mit szólnátok, ha kezdésnek beledobnánk a vízbe?

Azonnal kifutott az arcomból minden szín. A medence felé néztem, ahol az emberek igencsak eltűntek a víz alatt, tehát elég mély lehetett. Míg ezt kielemeztem, körém gyűlt legalább négy srác. Próbáltam összehúzni magam, hogy ne érjenek el, de ez oly’ keveset ért. Megfogták a négy végtagomat és a magasba emeltek.

-    James ez nagyon nem jó vicc! – sikítottam. – Hagyjátok abba! – De csak röhögtek rajtam.
-    Szórakozz húgi!
-    James, utoljára figyelmeztetlek, hogy ennek nem lesz jó vége! – Már a könnyeim is folytak, és hiába vergődtem, nem engedtek el.

-    Most fiúk! - A parancsra lendítettek rajtam kettőt, aztán a harmadikra elengedtek, én pedig belecsapódtam a vízbe.

A víz alatt kapálóztam, csapkodtam, de annyi időre se jutottam fel a felszínre, hogy levegőt vegyek.
Sose tudtam megtanulni úszni, egyszerűen féltem a víztől. Még azokba a táborokba vagy osztálykirándulásra se mentem el, ami víz közelben volt. Pont az ilyen helyzetektől féltem, erre itt következik be, ráadásul pont James tette ezt velem. Reményt vesztve adtam fel a csapkodást és minden egyéb tevékenységemet. A levegőt se bírtam tovább visszatartani.
Mielőtt végleg feladtam volna, újabb csobbanást érzékeltem, aztán teljesen magába szippantott a sötétség…





                                   Előző fejezet                                            Következő fejezet