One in a million
1. fejezet
Még csak most kezdődik
Még csak most kezdődik
(Zene az első fejezethez: )
...
...
Hatalmas tömeg gyűlt össze a Csarnok előtt. Nagy izgalommal várakoztak a lányok, akik mihamarabb be akartak jutni a terembe, a hamarosan kezdődő koncert miatt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyetlen ember miatt ilyen sokan összegyűlhetnek. Végig nézve rajtuk, elég tarka volt a korosztály, de leginkább a 15 és 36 évesek közé sorolnám be őket. Bár, volt egy idősebb néni, akit körülbelül 50-nek saccoltam volna, és a feltételezésem be is jött. Mint kiderült, az unokáját kísérte el, aki már annyit mesélt erről a tehetséges előadóról. Ezt meghallva, kicsit elszorult a torkom, de megpróbáltam egy kedves mosolyt magamra erőltetni, és amint odaadtam nekik a karszalagokat, viszonozva a mosolyomat, el is vegyültek újra a tömegben. A néninek elég nehéz dolga volt, mert a fiatalabb lányok, nem sajnálva rá az időt, tökéletes sminkben és ruhában érkeztek. Hajukat még most is tükörben igazítva, kikérve egymás véleményét. Sokan csalódottan felsóhajtottak, amikor a táskájukba nyúlva valamit otthon hagytak.
Bár leginkább az én korosztályom volt jelen, mégis úgy éreztem, mintha fényévekkel öregebb lettem volna. Gépies mozdulatokkal végeztem a munkámat, osztottam a karszalagokat, s ha valami rendbontásra lettem figyelmes, akkor a biztonsági őröket riasztottam. Amit nem gondoltam volna, hogy ennyit kell ugráltatnom őket. Ugyanis a fanatikus rajongók nem egyszer egymásnak is mentek. Az a pár fiú, akik meg kísérőként érkeztek, olyan szinten el voltak foglalva a saját kis világukkal, amit egy fülhallgató tett ki vagy a telefonjuk, esetleg egymással beszélgettek, hogy csak akkor kaptak észbe, hogy baj van, amikor a biztonságiak már közbeléptek.
- Odanézzetek! – kiáltotta az egyik rajongó a tömegből. – Megérkezett! Itt van!
Ez volt a végszó. Ezzel sikeresen elindítva a sikítások tömkelegét és a mozgolódást. Ekkor már én is megláttam a begördülő fehér limuzint. Az előttem elterülő vörös színű szőnyeg végénél állt meg pontosan úgy a kocsi, hogy a belőle kiszálló személy egyenesen a szőnyegre léphessen. A biztonságiak most már végig állták a szőnyeg két oldalát, vigyázva, hogy a rajongók ne léphessék át a kordon vonalát, ami nem bizonyult egy könnyű feladatnak.
Nyílt a limuzin ajtaja, s egy pillanatra megfagyott a levegő, majd amint teljesen láthatóvá vált a sztár, újrakezdődött a hangzavar, egyre csak autogramért kiáltva, vagy épp a kezüket nyújtogatták, hogy legalább csak egyszer megérinthessék bálványukat. Persze a közös képeket se lehet kihagyni a sorból.
A mi filmsztárunk próbálta is teljesíteni a kéréseket, amennyire csak lehetett. Számtalan aláírást kiosztott és sorban készítette a fotókat, közben pedig apránként haladt a bejárat felé. Arra, ahol én is álltam. Minél lassabban haladt, bennem úgy gyűlt a feszültség. Éreztem, ahogy elkezdenek remegni a lábaim és a tenyerem is izzadni kezdett. Hogy ne legyen feltűnő, amint megtörlöm a kis koktélruhámban, a tollat is forgattam közben.
Persze, nem csak a rajongók voltak izgatottak, hanem a megannyi újságíró is. Nyújtogatták a nyakukat, s próbáltak minél közelebb kerülni a bálványhoz vagy úgy próbáltak helyezkedni, hogy abból valami szaftos pletykát ki tudjanak hozni. De természetesen ezt nem könnyű kivitelezni, ha a sztár, a legtökéletesebb megjelenésben és modorban sétál végig a szőnyegen. Amint haladt felém, azaz a bejárat felé, az egyik rajongó átugrotta a kordont és kikerülve a biztonsági embereket, az énekes nyakába vetette magát. Az „áldozat” rögtön próbálta eltávolítani magáról, de még két biztonsági őrrel se volt könnyű dolga. A többi rajongó, lesifotós és újságíró pedig csak úgy kattogtatták a fényképezőgépeket, telefonokat.
A sztár, megtartva mosolyát és persze további autogram osztogatás közben, újra megindult a Csarnok felé, de már jóval gyorsabban, s mire elért engem, addigra a szívem már a torkomban dobogott.
Egy pillanatig megállt előttem, és abban a pillanatban, tekintetünk össze is kapcsolódott. Elakadt a lélegzetem is, amint észrevettem a szemében a keserűséget és a tömérdek dühöt. S bár csak egy pillanatig tartott, nekem egy örökkévalóságnak tűnt, felelevenítve ezzel mindazt, ahogyan eljutottunk idáig…
…Fél évvel korábban…
El fogok késni! – Villant át az agyamon, amint a buszban ácsorogtam egy dugó kellős közepén.
Ráadásul az se segített sokkal többet, hogy nem hogy hely, levegő se volt! Még csak a nyár elején tartottunk, de olyan volt, mintha az augusztusi forróságban utaztam volna a csúcsforgalomban.
Pedig már délelőtt tíz óra is elmúlt. Azt gondoltam, hogy ha egy órával korábban elindulok, akkor minden váratlan fordulatot elkerülhetek, ugyanis anyám a lelkemre kötötte, ha nem megyek el az állásinterjúra, akkor onnantól kezdve lakhatok külön. Hát, a közlekedéssel kapcsolatban tévedtem. Ismét. De még nem adtam fel! Azonban, amikor már fél tizenegy is elmúlt már erősen kezdtem kételkedni abban, hogy ez a napom szerencsés kimenetelű lehet, mégis erősebben kapaszkodtam a busz egyik ülésében, helyért harcolva a mellettem lévő nagyapával, akinek az volt a célja, hogy kitúrjon a helyemről. Igaz, neki sokkal jobb helye volt, mint nekem, de ez a tényező nem zavarta. Az ablakon kinézve próbáltam elfojtani a nem kívánatos szavakat, pedig legszívesebben beszóltam volna neki. Amikor viszont már a botját is ráakasztotta a kezemre így húzva, esetleg arrébb lökve, akkor már elegem volt! A bácsi felé fordultam és rámosolyogtam, kissé oldalra döntve a fejem. Ezen aztán úgy meglepődött, hogy még a botot is leakasztotta a karomról. Ezután a sofőr felé fordultam, már amennyire ez lehetséges volt, és elkiáltottam magam.
- Uram, nyissa ki kérem az ajtót! Le szeretnék szállni!
Bár láttam, hogy a többi utasnak nem tetszett ez a hangoskodás, és kaptam pár megszólást is, engem csak az érdekelt, hogy kinyissa az ajtót. Gondolom láthatta a sofőr is, hogy ebből a dugóból nem most fogunk kievickélni, így egy szó nélkül teljesítette kérésemet.
Nagyszerű! – nyugtáztam magamban. Még odakiáltottam egy "köszönöm"-öt, és már le is ugrottam a buszról. Nagyot szippantottam a levegőből. Végre kint vagyok. Most merre? Mint valami végszóra, megcsörrent a telefonom.
Elővettem, s megláttam a képernyőn anyám nevét. Remek! Most mit csináljak? Felvegyem? Addig-addig vacilláltam, míg anyám már harmadszorra hívott. Így hát nem volt mit tennem. Felvettem.
- Odaértél? Sokan vannak?
- Anya - szóltam bele viszonylag higgadt hangon. - Mondtam, hogy elmegyek. Nem kell ellenőrizned – Forgattam meg a szemeimet.
- Nem ellenőrizlek! Tényleg kíváncsi vagyok!
- Öhm… Nagyon sokan vannak anya, szóval le kell tennem.
- Várj csak! Miért hallom az utca zaját? – Miért kell ilyen hamar lebuknom? Elhúztam a szám, és persze anya is rájött erre. – Még nem is vagy ott! Ne felejtsd el, hogy miben állapodtunk meg!
- Kezdjük ott anya, hogy az nem megállapodás volt, hanem te döntötted el.
- Ne feleselj! Haza se gyere, ha nem mentél el!
Ezzel bontotta is a vonalat. Szememet forgatva tekintetem az órára tévedt. - Ez nem lehet igaz! – kiáltottam el magam, amint megláttam, hogy mennyi az idő. Még dobbantottam is egyet a lábammal.
Háromnegyed tizenegy volt a megbeszélés pedig tizenegykor kezdődött, az épület meg még legalább négy háztömbnyire volt innen.
Átvetettem hát a fejem felett a táskám pántját, s futásnak eredtem. Még szerencse, hogy nem magas sarkúban jöttem, így anélkül, hogy felbuknék, magabiztosan szedhettem a lábaimat a betonváros épületei közötti keskeny járdákon. Amúgy se tudtam volna olyan cipőben eljönni, mert egyszerűen képtelen voltam járni benne. Pedig annyiszor mondták már, hogy meg kell tanulnom, de ez számomra lehetetlen feladatnak bizonyult. Így végül a körülöttem lévő emberek is belátták ezt, miután egyszer a karomat is eltörtem, olyan szerencsétlenül vágódtam el.
Apró termetemmel ügyesen lavíroztam az emberek között, bár kaptam néhány furcsa pillantást sietségem miatt. De kit érdekelt ez, amikor már így is késésben voltam? Bár, ha mégse érnék oda, anya nem váltaná be az ígéretét, ugye? Na, mindegy. Most az a cél, hogy odaérjek a megbeszélésre, kerül, amibe kerül!
Miután elvégeztem az iskolát sokáig vártam egy állásra, és most, hogy feltűnt egy lehetőség, őszintén szólva én sem akartam elszalasztani. Azt hittem, hogy mint rendezvényszervező, esetleg stylist, könnyedén munkát kaphatok, ám nem így történt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nehéz munkát találni. S minél tovább kerestem az állásokat, annál inkább belefáradtam. Anyámék szerint nem veszem elég komolyan az életet és ezért folytonos a civakodásunk otthon. Hát, ez van.
Végre elértem a stúdió épületét, de már legalább tizenöt perces csúszásban voltam.
Az épület egy tíz emeletes tömb volt, melynek az oldalait sötétített üveg borította. Odaszaladtam az egyikhez, megszemléltem benne magam. Egy kicsit rendbe szedtem összekuszálódott hajszálaimat, elvégre mégse léphetek be ilyen ábrázattal, majd magabiztos mosolyt erőltettem magamra egy nagy levegővétel kíséretében. Így léptem be az épületbe, amely belülről nézve még nagyobbnak tűnt, mint kívülről. A terem közepén egy hatalmas pult terült el, melynek két oldalán egy- egy folyosó helyezkedett el. Megmarkolva táskám pántját odaléptem a pulthoz és megszólítottam a lányt, aki ott ténykedett.
- Jó napot! Az állásinterjú miatt jöttem volna, a nevem…
- Elkésett! – Vágott keményen a szavamba.
- Sajnálom, dugóba kerültem, és…
- Menjen jobbra, majd a folyosó végén forduljon el balra és ott a lépcsőn rögtön szembe megtalálja a keresett helyiséget. - Egyszer sem nézett rám. Folyamatosan a számítógépjén pötyögött valamit. Fel is húzott vele.
- Hé! – majdnem az asztalra is csaptam, de visszafojtottam ezt a mozdulatot.
- Maga még mindig itt van? – Nézett fel végre a monitor mögül. Ez most komolyan meg se hallotta az előző felkiáltásomat? - Elmondtam merre kell menni. Legyen szíves elindulni!
Sűrűn pislogtam, de azért elindultam az említett irányba.
Kissé megborzongtam, hogy itt mindenki így fog viselkedni, de próbáltam megnyugtatni magam, hogy csak ez a lány evett pokrócot reggelire.
Felérve az emeletre nem várt tömeg fogadott. Szabad székre már nem is számítottam, hisz’ így is álltak nem kevesen, na meg késve is érkeztem. Mindenki papírokat szorongatott. Gondolom az önéletrajzuk lehetett az, de volt olyan is, aki mintha memorizálni próbált volna valamit. Mi ez? Felelni fogunk? Még az iskolában sem tanultam ilyen szorgalmasan, mint amit ezek itt művelnek.
Meghúzódtam egy félreeső kis helyen, innen szemlélve az eseményeket.
Feltűnően gyorsan szortírozták az embereket. Voltunk vagy 150-en, amikor megérkeztem most pedig már alig voltunk vagy harmincan, pedig még utánam is érkezett pár ember. Két óra alatt szinte az egész terem kiürült.
- Kitagawa Keiko – Hallottam meg a nevem. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok.
- I-itt vagyok! – Emeltem fel a kezem, mint holmi kisiskolás.
Mivel egyszerre öt ember léphetett be a szobába, így még elhangzott másik négy személy neve is, akik nem tűntek olyan idegesnek, mint amilyen én is voltam. Várjunk csak! Mi ez az idegesség így hirtelen?
Amint leültem a székre azonnal ráraktam a térdeimre a tenyereimet, majd elkezdtem dörzsölgetni, s mélyeket lélegeztem. Közben pedig a helyiségben is szétnéztem. Nem sokban különbözött az előzőtől, mert itt is fehérre voltak festve a falak és a bútorok is ugyanolyan homokszínűek voltak. A falakon tájképek lógtak, nem zavarva meg ezt a színkombinációt. Összességében, egész kellemes benyomást keltett a szoba.
Előttem egy hosszú, ovális, diófaasztalnál egy három fős döntőbíróság ült. Egyetlen személyt ismertem fel biztosra, ő pedig nem más volt, mint a Johnny’s Entertainment vezetője. Újból jelentkezett rajtam az idegesség. Még a tenyerem is izzadni kezdett. Fogalmam sincs milyen kérdéseket fognak feltenni. Lehet nekem is be kellett volna gyakorolnom valamit?
- Azt hiszem, nem szükséges a bemutatkozással húznunk az időt – állt fel és kezdte el a beszédet az igazgató balján ülő férfi. Szemüvegét kicsit feljebb tolta az orrán, majd a mellette lévő három próbababára mutatott. – Annyi lenne csak a kérdésünk, hogy e három felöltöztetett próbababa közül melyiket választanák egy show műsorba, ahol fel is kell lépnie a sztárnak, aki viselni fogja. Mellette a két táncos ezt a ruhát viselné. – Előre húzott a három másik takarásából egy újabb felöltöztetett próbababát. Ám a többivel ellentétben ez a baba a másik három ruha összevegyített változata volt. Nehéz kérdés.
Alaposan megvizsgáltam a három sorszámmal ellátott babát. Az első a sárga és a fehér kombinációja volt. Egy bézs színű nadrág, hófehér pólóval, rajta egy okkersárga farmerből készített mellény ugyanilyen kalappal. Ami borzasztóvá tette az összeállítást, az a kis mesefigurás mellény volt. El is húztam a szám, majd mentem a másodikra. Ez már a piros és a lila keveréke volt. A két szín, úgy ahogy van, baromira nem illik egymáshoz. A mélyvörös farmernadrág a sötétlila pólóval még elviselhető is lett volna, ha nem bolondítják meg ezt is egy élénkpiros színű mellénnyel, teleaggatva kitűzőkkel. A harmadik bábú sem mutatott jobban, bár itt a fekete dobott valamit a kék kombinációval, azonban ilyen ronda angolkék színt még életemben nem láttam. Pocsék volt. És ezeknek a kombinációja volt a táncosok ruhája. Hányinger.
Mindenki rávágta mellettem az egyes számmal ellátott próbababát. Én azonban meg se szólaltam, csak fintorogtam.
- Maga miért nem válaszol semmit? – vontak kérdőre.
- Öhm… - próbáltam megtalálni a hangomat.
- Ennyit kíván csak hozzáfűzni?
- Egyiket sem – böktem ki végül. Ami a szívemen az a számon.
- Hogyan? – Hát, ha már elkezdtem, akkor fejezzük is be.
- Úgy, ahogy van pocsék a választék, de ha mégis csak ez van, akkor a másodikat választom, de a pirosat kicserélném barnára. Mondjuk valami bársonybarnára. Az szép lenne. – Bólogattam hevesen. - Ez nem túl kirívó, de tökéletesen elütne a táncosok ruhájától, így kiemelve az énekest. – Már a mondatom elején tudtam, hogy ezt nem szabadna kimondanom, de a szám mindig is hamarabb járt el, mint ahogy az agyam átgondolhatta volna a dolgokat.
A vezetők, vagy, ahogy én elkönyveltem őket, vizsgabírók összenéztek, majd megszólalt a szemüveges fazon, hogy hagyjuk ott az önéletrajzunkat és majd értesítenek bennünket.
Amint kiértem az ajtón már el is könyveltem magamban, hogy engem vissza sem fognak ide hívni, így nézhetek új állás után. Persze, a másik négy ember teljesen lehordott, amiért megfosztottam őket is a munkától, mert ezek után biztos nem fogják őket sem hívni, úgy felhúztam a vezetőket. Vállat rántottam és elindultam a kijárat felé.
Nem volt kedvem hazamenni, így beültem a kedvenc fagyizómba. Nem volt messze, így már csak az is nagyobb kedvvel töltött volna el a munkában, ha mindennap lejárhatok ide. Erre már nem lesz alkalmam. Imádtam ezt a helyet, mert nagyon finom volt a fagylalt és nagy adagokat adtak belőle, de mégsem volt valami felkapott hely. Biztos azért, mert nem a főutcán volt, hanem egy kicsi eldugott utcába kellett bemenni. Engem azonban az sem tántorított el, ha két órát kellett gyalogolnom, hogy itt ehessem meg a fagyimat.
- Szia Aiko-onee-chan! – Mosolyogtam a pultos lányra, aki egyben a fagyizó vezetője is.
- Á, Keiko-chan! – virult fel. – Adhatom a szokásosat?
- Igen, köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan, majd helyet foglaltam a sarokban lévő asztalnál.
Ez volt az én helyem. Néha már úgy éreztem, hogy csak nekem van fenntartva. Tökéletesen elrejtett a kíváncsi szemek elől, hála a hatalmas virágnak az asztal mellett, én mégis láttam mindent.
A kis cukrászda hangulata varázslatos volt. Aki ide betévedt mindig úgy érezte, hogy tavasz van, és pont most virágoznak a cseresznyefák. Az illat, a színek, a dekoráció, mind-mind erre emlékeztetett. Imádtam ezt a légkört. Nem egyszer adott ez ihletet egy-egy dolgozatom vagy vizsgamunkám elkészítéséhez. Mondanom se kell, hogy szerintem, abban az időben több időt töltöttem itt, mint otthon.
Még reggel, ahogy a buszhoz siettem, a közeli újságosnál vettem egy újságot, amolyan „B” tervként. Hát, jók voltak a megérzéseim. Kivettem a táskámból, majd nézelődni kezdtem, hátha akad valahol valami munkaajánlat. Hamar meguntam, s unottan a tenyerembe támasztottam államat. Ekkor érkezett meg Aiko-onee-chan.
- Mi ez a letörtség? – kérdése közben elém tette a hatalmas fagyi kelyhet. Nyami! Máris összefutott a nyál a számban. Kinek kell ez a csúnya újság?! Azonnal félretoltam, és a fagyimat húztam közelebb.
- Csúnyán elrontottam a meghallgatást – kezdtem bele fintorogva.
- Most mit csináltál? – nevetett fel.
Elmeséltem neki, hogy milyen szerencsétlen voltam, hogy nem elég, hogy dugóba keveredett a busz, de még el is késtem, majd azt is elmondtam, hogyan bíráltam a stylist ruha összeállítását.
- Most már te is beláthatod, hogy ezek után nem fognak visszahívni. – Mutattam felé a kanalammal.
- Szerintem tartsd magadnál a telefont. Biztos, ami biztos. – Kacsintott rám.
- Hé! – Villant be egy nagyszerű ötlet. – Nem lakhatok nálad?
- Hogy mi?
- Anya azt mondta, külön lakásban kell laknom, ha nem sikerül. Szóval, lakhatnék veled, nem? – kérdeztem reménykedve.
- Ne butáskodj már! Nem fog elküldeni anyukád. Csak azért mondta, hogy komolyan gondold! – kócolta össze a hajamat, mint egy kisgyereknek.
- Kösz a semmit – morogtam. Belemártottam a kanalamat a fagyiba és egy jó nagy adagot vettem a számba.
- Nincs mit! – vigyorgott rám. – De ha tényleg utcára kerülsz, akkor majd megbeszéljük, hogy lakhatsz-e a kutyaházamban.
- Nee-chan! – nyögtem fel. Ő csak jót nevetett, majd visszasétált a pulthoz, mert új vevők jöttek.
Szerettem onee-chan. Mindig segített nekem, ha bajban voltam. Úgy tekintettem rá, mint egy nővérre. Mindig életvidám volt és kedves. Válláig érő egyenes, világos vörös haja csak még inkább kiemelte aranyos pofiját. Legalább öt évet simán letagadhatott volna a korából. Senki nem nézné ki belőle, hogy már 28 éves.
Lassan elfogyott a fagyim, de nekem még mindig nem jutott semmi az eszembe, hogyan vághatnám ki magam anya előtt. A legjobb lesz, ha azt mondom, hogy azt mondták, majd értesítenek. Ez végülis igaz is volt.
Körülbelül egy jó másfél órát maradhattam a fagyizóban. S bár nem csináltam semmit, de úgy éreztem, mintha egész nap 100 tonnás köveket pakoltam volna. Másra sem vágytam, mint egy forró fürdőre, aztán a pihe-puha ágyikómra. Mire hazaértem már csak a pihe-puha ágyikó szerepelt a terveim között, amint végig vágódtam rajta. Innen senki nem fog felállítani!
- Milyen volt a meghallgatás? – Jött be anyám, nagy reményekkel.
- Hampfmindgj. – Dörmögtem párnába fúrt arccal.
- Akkor most úgy, hogy én is megértsem. – Paskolta meg a combomat, ahogy leült az ágyam végébe. Átfordultam a hátamra, s a plafont kezdtem el bámulni.
- Nem tudom, azt mondták, hogy majd értesítenek.
- Ez jó jel, ugye? Mondd, hogy nem csináltál semmi meggondolatlant!
- Semmi olyat, amit máskor ne tetettem volna – nyugtattam meg. Nem győztem meg. – Anya, nem hanyagolhatnánk a témát? – Most a plafonról rá emeltem a tekintetem. – Nincs itthon valami kaja? – kérdeztem csillogó szemekkel. Anyám erre csak megcsóválta a fejét.
- Na, kelj fel és gyere enni. – Felállt, majd kiment, nyitva hagyva az ajtómat, hogy biztosan fel keljen kelnem.
Semmi kedvem nem volt hozzá, de a telefonom sem hagyott békén. Szüntelenül csörgött a táskámban. Nagy nehezen feltápászkodtam, hogy odasétáljak hozzá.
- Itt Kitagawa Keiko. - Szóltam bele a telefonba álmos hangos és még egy ásítást is elnyomtam. Azonban, ahogy meghallottam, hogy ki hív, kétszeresére nőttek szemeim és azonnal szabadkozni kezdtem.
Alig mertem elhinni. A meghallgatásról hívtak, hogy másnap menjek be, ha még érdekel az állás.
Következő rész
