2018. március 6., kedd

My lovely writer - 7. fejezet




Mostohabratyó



Nem örülsz nekünk, igaz? – kérdezte szomorúan néhány pillanatnyi hallgatás után. 
Nem erről van szó – ingattam a fejem. Hogy mondhatnám, hogy velük semmi baj nincs, csak egyetlen valaki zavar: James.
Tudtam, hogy korai. Bevallom valamilyen szinten számítottam rá, hiszem Dominic utalgatott rá mennyire komoly a kapcsolatunk, de azt nem gondoltam volna, hogy egy hónappal azután, hogy ideköltöztünk meg is lépi. – Szavaiból csak annyi jutott el, hogy egy hónap. Már ennyi ideje itt lennénk? Teljesen összefolytak a napok. 
Nincs ezzel semmi baj – nyugtattam. 
Akkor mi volt ez az előbbi kirohanásod? – Táskámra tévedt tekintete. - Most hova mész?
Megbeszéltem az egyik munkatársammal, hogy… - nem volt szívem folytatni, anyám nézése miatt. – Igazából nem fontos – adtam meg magam. – Mit szólnál, ha beszélgetnénk és elmesélnéd hogyan képzeled az esküvőt?
Komolyan gondolod? – csillant fel a szeme.

Miután megnyugtattam, hogy nem viccelek, beküldtem őt a nappaliba, én meg elkezdtem a kínos beszélgetés sorozatot először Lizzyvel. Elmondtam neki, hogy nagyon sajnálom, de családi vacsora még nem fejeződött be és áttehetnénk-e a programunkat máskorra. Meglepetésemre egyáltalán nem haragudott, sőt még kellemes időtöltést is kívánt. Mosolyogva tettem le a telefont. Hihetetlenül aranyos ez a lány! Imádom. 

A kínos beszélgetés csak ezután következett. Egyszerűen feszélyezve éreztem magam, ahogy leültem a földszinti nappali hatalmas kanapéjára. Kínosnak éreztem, amint anya és Dominic közrefogtak. 
Komolyan, mintha valami közös barátjuk lennék. Ez mind szép és jó, így is kellene, csak nem a saját lányával. Esküvők általában a gyerek megszületése előtt szokott lenni. Jobb esetben. Az egész akkor fordult rosszabbra, mikor anya felszaladt a könyvért, amiben a teríték minták voltak. 
Dominic fészkelődött egy kicsit, aztán felém fordult.

Anyád nem így akarta bejelenteni a dolgot, én nem bírtam tovább várni. – Mélyet sóhajtottam. – Szeretném, ha elfogadnál – folytatta. – Vagy lehet elsőnek tőled kellett volna megkérnem Anne kezét? – Kidülledt szemekkel néztem vissza rá. – Késő, ha most kérdezem meg? 
Hó-hó-hó, Csigavér haver! – még a kezeimet is felemeltem. – Meg ne forduljon a fejedben! Tiszteletben tartom a döntéseteket, csak annyit kérek, ne okozz neki csalódást. 
Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát. 
Nagyon sok megmérettetés érte már, szeretném, ha melletted megnyugodna és boldog lenne. 
Ezt megígérhetem! – biztosított. 

Szemében elszánt tűz lobbant. Lehet, paranoiás vagyok, de nem nyugtatott meg. Volt valami, ami furcsa volt benne. Tuti túl sok filmet nézek, de úgy éreztem valami nem kerek vele kapcsolatban. Elég csak abból kiindulnom, ahogy a fiával viselkedik. 
Már két hete lakik velünk James és vak lennék, ha nem venném észre, ahogy egymáshoz viszonyulnak. Amennyire lehetséges próbálják kerülni egymást. Egyedül akkor tartózkodnak egy helyiségben, mikor anya leparancsolja őket vacsorázni. Ez anya mániája; a közös vacsora. Ilyenkor szereti, ha együtt van a család.  Család… na igen. Számomra még mindig idegenek voltak ezek az emberek, és ahogy láttam James se találja nagyon velünk a közös hangot. Velem is leginkább csak akkor áll szóba, ha veszekszünk. Normális beszélgetésünk még nem is nagyon volt, és szerintem, az apjával se volt őszinte beszédük már nagyon régóta. Ilyen hidegen családtagok ritkán viselkednek egymással, ahogy ők teszik. Lidércnek folyamatosan valami keserű harag villan a szemében, valahányszor az apjára néz. 
Az a baj, kezd egyre jobban érdekelni, mi lehet az a momentum, mikor így megromlott a kapcsolatuk. Nem kellene beleütnöm az orromat, de így nem élhetnek örökké. Legalább meg kellene beszélniük. De, ez nem az én gondom. Nem szabad beleavatkoznom.  Nekem most anyával és Willel kell foglalkoznom, hogy boldogak legyenek. Csak ez a fontos. Fordított esetben James se foglalkozna velem. Most se teszi és jogosan. Semmi köze hozzám.  Forduljon fel! 



James

Bevallom, kissé hirtelen ért a bejelentés az esküvőről, de nem bántam. Jobban mondva, magasról leszartam, hogy apám mihez akar kezdeni, de ezzel most adtak egy hasba rúgást Keirának. Bár, a normálisabb énem igyekezett kiszorítani a vállamon lévő ördögöt érzelmeim irányításának vezetéséből, nem járt sikerrel. Élveztem, ahogy belül marcangolta magát a kis kócos.

Észrevétlenül jelent meg egy apró mosoly arcomon, mikor Keira feldúltan hagyta ott az asztalt. Én meg, mintha mi se történt volna, folytattam a vacsorát. Anne nem főzött rosszul, de most valamiért még jobban ízlett a kaja, mint máskor. Pedig felfordult a gyomrom attól, hogy apámmal vacsorázzak egy asztalnál, de ezeket a finom ételeket kár lett volna kihagynom. Rég volt, hogy utoljára házi készítésű vacsorát ettem. Mármint, úgy, hogy minden nap, hiszen mindig étteremben ettem. Az meg mégse ugyanaz.  

- Mi ez a mosoly, fiam? – Nem törődtem apám kérdésével. Egyszerűen figyelemre se méltattam. Évekig nem keresett. Miután elszöktem itthonról, arra nem volt képes, hogy legalább egy hónapig keressen, most miért legyek vele én figyelmes? 
- Finom a vacsora Anne – mosolyogtam édesen. 

Egy halvány mosolyt küldött viszonzásul, de alig figyelt rám. Aggódva fürkészte a lépcsőt, ahol az előbb felrohant a kicsi lánya. Én mondom, ez a családi idill! Turbékoló szülői pár, a borsóval cukin játszó kis öcsi, a tökéletes báty és a hisztis húg. Ki álmodna jobb családról? 

„Drága” apám gyanúsan méregetett. Apró mosolyom gúnyos fintorba torzult. Fogadni mernék, hogy azon gondolkodik, miként kenje majd rám Keira kirohanását. 

Nem voltak hiú ábrándjaim. Tudtam, hogy visszaköltözésemmel újra előjönnek a régi problémák, ami elől én is ugyanúgy menekültem, ahogy ő. Csupán annyi volt a különbség köztünk, hogy míg ő mindig kitalált valamit, amivel másra kenheti a gondokat, így magát kimosva alóluk, addig én próbáltam olyan környezetbe menekülni, ahol senki sem ismer, és új lappal indulhatok. Mint sok ember, én is hittem abban, hogy a hírességeknek nincsenek ilyen gondjaik, hisz’ a média általában tökéletes képet fest le róluk. Azt hiszem, ezért is fogadtam el rögtön Jack ajánlatát. Úgy gondoltam, ha híres leszek, mindenki szeretni fog, és eleinte így is volt. Aztán meguntam a felületes szeretetet. Falat emeltem magam köré és kihasználtam a hírnevem. Elhitettem magammal, hogy ez a boldog élet. Elég nagy arcon csapás volt, hogy Jack visszakényszerített a névtelenségbe, azzal, hogy visszaparancsolt a családi házba és lemondott minden dedikálást és hivatalos megjelenést. Pedig belőlem gazdagodott meg annyira, hogy még egy kiadót tudott nyitni. Pofátlanok az emberek. Ez lenne a mai világ? Kihasználjuk a másikat csak azért, hogy mi fentebb kerüljünk azon a bizonyos létrán? 
Mondjuk, elég csak apámról példát vennem. Attól, hogy ő fütyült rám, én figyelemmel követtem a ténykedéseit. A baleset után nem tudom, mikor és hogyan került olyan közegbe, hogy végül ki tudjon építeni egy ekkora vállalkozást. Az a bizonyos cérnaszál akkor szakadt el végleg, mikor az egyik interjújában magát állította be áldozatnak anyám balesetével kapcsolatban, engem pedig letagadott. Onnantól kezdve a média mindinkább felkapta. Sorra születtek a szalagcímek:” Szegény, magára maradt özvegy. Szerencsés volt a felesége, hogy ilyen férje volt.” Gusztustalan volt, ahogy marketing célra használta fel a helyzetet. 
Innentől kezdve apám nem létezett a számomra. 

Jól nevelten megköszöntem az ételt, összeborzoltam Will haját, majd zsebre tett kézzel az emeletre indultam. Hihetetlen volt ez a kis fickó. Alig fél óra alatt teljesen a szívembe lopta magát, olyannyira, hogy megfordult a fejemben milyen lenne, ha a vérszerinti kisöcsém lenne. Tetszett az ötlet. Nagyon is! 

Amint kiléptem a helyiségből, meg is kezdődött az aggodalmas susmorgás. Hogy ne halljam Anne záporozó kérdéseit és feltételezéseit, megszaporáztam lépteim az emeletre. 
Ahogy beléptem a szobámba, mostoha húgocskám vágtatott ki a sajátjából. Kezdte túlzásba vinni a megbántott szerepet. Rájöttem arra, hogy nagyon is kétszínű liba. Nem hiszem el, hogy nem tudta mire készül az anyja meg Dominic. Könyörgöm, még össze is költöztek! A vaknak is világos lenne, hogy a következő szintre lépnek. Persze, nincs kizárva a másik lehetőség se, hogy imád a középpontban lenni. Minden körülötte kell, hogy forogjon. Felfordul tőle a gyomrom.  
Magam sem tudom miért, de teljes erőmből csaptam be a szobám ajtaját erre a gondolatra. Azonban, ahogy a szoba közepe felé fordultam, újra rám telepedett az a kínzó némaság, ami mostanában egyre jobban fojtogat. Mégis mi ütött belém? Imádtam a csendet! Imádtam magamban lenni! Ilyenkor csak úgy záporoztak az ihletek. Nem vagyok normális… Pufogva ültem le a székemre, hogy ezután Jack szívja le az agyam. Megbeszéltük, hogy este értekezünk a könyv állásáról, és hogy beleolvas a kéziratba. De a francba is! Még mindig nem írtam egy árva sort se! 
Felkönyököltem az asztalra, tenyereimbe temetve az arcomat. Ilyen az, amikor egyre inkább zuhansz a csúcsról? 
Éles kopogás hasított a csendbe. Érdeklődve fordultam az ajtó irányába, egy „Gyere” behívó mondattal. Anne lépett be a szobámba. 

Nem zavarlak? – kérdezte félénken. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. 
Mondd csak. Mit szeretnél? 
Nem egészen így kellett volna csinálni ezt az egészet. – zavarom egyre nagyobb volt. – Tudod, nekem fontos az, hogy neked is jó legyen. Szeretném, ha te is elfogadnál engem. És igen, ezt úgy kellett volna kezdenem, hogy többet beszélgetek veled. 
Ugyan Anne!- legyintettem. – Sokat foglalkozol velem. Minden tőled telhetőt megteszel – valójában nem is hazudtam. Valahányszor meglátott azonnal letámadott a kérdéseivel. Nem azokkal a sablonos kérdésekkel, hanem őszinte érdeklődéssel kérdezgetett. Sajnos emiatt is voltam vele távolság tartóbb. Idegenkedtem ettől. Utoljára anyám volt velem ilyen és elég rossz . – Egyébként is, már nem vagyok gyerek. Felnőttem. 
Tudom – bólintott. 

Nem tudtuk mi mást mondhatnánk még. Mind a ketten zavarban voltunk. Anne egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Úgy nézett ki, mint aki szeretne még valamit megkérdezni, de nem meri. Én pedig nem fogom fitogtatni a dolgot, de valamivel csak meg kell törnöm a csendet. 

Ha szeretnéd, besegíthetek a készületekbe – jelentettem ki egy nagy sóhaj után. Anne azonnal felderült. 
Az nagyszerű lenne! Ez a két hét nagyon gyorsan el fog menni és elkel a segítség. 

Innentől kezdve nem tudtam lelőni. Mindent elmesélt hogyan is gondolta és a legszörnyűbb, hogy nem kevés feladatot adott nekem. Már átkoztam a percet, hogy egyáltalán megkérdeztem. 


Keira

A beszélgetést követő napok igazi versenyfutásban teltek, ahol nem igazán találtam a helyemet. Anya nem hazudott, mikor azt mondta, hogy sok mindent már nem kell megszervezni, ugyanis, ahogy megtudtam, Dominic már nem egyszer kérdezte anyát, hogyan is képzel el egy esküvőt és azzal lepte meg eljegyzési ajándékként, hogy valóra váltotta az álomesküvőjét. Így nekünk már csak olyan apróságokkal kellett törődnünk, mint a virágok, a vendéglista és a ruha. Az egész Bell rezidencia felfordult a nagy nap miatt. Ráadásul rengeteg olyan ember mászkált a házban, akiket még csak látásból sem ismertem és mindenki furcsa kérdésekkel bombázott. Próbáltam rájuk válaszolgatni, de leginkább csak egy fintorszerű mosolyra futotta. Amit már nehezebben nyeltem le,az  a sok sugdolózást, amelyek csak úgy csöpögtek a rosszindulattól. Azon voltak kiakadva, hogy egy anyámhoz hasonló nőt vesz el a nagy Mr. Bell és hogy biztos csak a pénzéért van vele. Nem sokon múlott, hogy ne húzzak be egy két embernek. Ezek után a munkahelyemről már nem is álmodoztam, úgyis ki kellett volna lépnem, ahogy megtörténik az esküvő, így hát elébe mentem a dolgoknak és lebeszéltem a dolgot Dominic-al, aki még mindig nem értette miért kerítek ekkora feneket a dolgoknak, de azért belement és megírtuk a felmondásomat. Szegény Lizzy majdnem összeesett, mikor megtudta, hogy nem leszek. Kedves gesztus volt tőle, de szerintem egy kicsit túljátszotta a dolgot. 

Komolyan Lizzy, ne vidd túlzásba – szóltam le, mikor megérkeztem hozzá, és papírzsepivel a kezében nyitott ajtót. – Még csak el sem költözöm. Ugyanúgy fogod tudni hol lakok, meg én is el tudok hozzád jönni. 
Nem miattad sírok te bolond! – A kirohanásától majdnem hátraestem, olyan hirtelen ért. Nagy szemekkel bámultam rá. – Ez a vacak hagyma. Utálok hagymát pucolni! – mondata végére már rendesen sírt. 
Meg csináljam én? – Tudom, hogy furcsa lány Liz, de vannak dolgok, amiket nagyon is túlzásba visz. 
Nem kell – duzzogta és ott is hagyott a bejáratban. 

Gyorsan levettem a jobb lábamról is a cipőmet, majd a puha benti papucsomban – igen, külön papucsom volt már fenn tartva Lizzynél, annyit voltam itt – utána siettem. Drága barátnőm a konyhában próbálta apró kockákra felvagdosni a hagymát- kevés sikerrel. 

Mit főzöl? – érdeklődtem a nagy mosatlan halomra meredve. 
Megint itt a bátyám – felelte flegmán, nekem pedig hevesen kezdett kalapálni a szívem – Azt monda ma nekem kell vacsorát csinálnom, amiért mindig úgy néz ki a lakás, mint a szeméttelep. 
Hogy haladsz vele? 
Szerinted? – mutatott idegesen az edény kupacokra. Totálisan ki volt készülve, én pedig majdnem elnevettem magam. – Ez már a harmadik kaja, amihez hozzákezdek, ugyanis drága tesókám szerint ehetetlen volt az első kettő, ezért kiöntötte. Kiöntötte érted? – mutogatott felém a szeletelő késsel, amit óvatosan kivettem a kezéből mielőtt engem is felszeletel – Az én finom vacsimat! 
Mit főztél? – Liz neki dőlt a konyhapultnak és elgondolkodott. 
Az első az spagetti volt. Nem is értem mi volt a baja vele. 
Mondjuk az, hogy paradicsom helyett ketchupot tettél bele! – érkezett az az édes hang. Azonnal felé kaptam a fejem. Brian egy törülközővel a fején lépett ki a fürdőből. 
Persze, hogy azt tettem bele, hiszen nem volt itthon paradicsom! – védekezett Liz. – A ketchup meg paradicsomból készül nem? – Tárta szét barátném a karját értetlenül. 
És a második kajával mi a helyzet? – kacagtam bele. 
Túl finnyás a bátyám, az! 
Az, hogy a tejbe aprított kenyér nem vacsora és nem akarok ételmérgezéssel kórházba jutni sem, húgi! Ajánlom, hogy a mostani ehető legyen! 
Miért vagy velem ilyen szívtelen? – toporgott idegesen.
Folyamatosan rajtam lógsz, hogy főzzek valamit – belépett a kis konyhába, majd mellettem elnyúlva egy almát kaparintott meg. – közben pedig a lakás is olyan, mintha az egész város szemetét ide raknák le.

Lizzy mérgesen motyogott még, de tovább aprította a zöldségeket. Brian rám nézett, majd kacsintott egyet. Zavarom újra előjött, azonban most egy torokköszörüléssel próbáltam leplezni. 

Figyelj csak Lizzy – Oké, hogy megszólaltam, de gondolataimat sokkal nehezebb volt most összehozni. – Az esküvővel kapcsolatban, ugye nem felejtetted el, hogy szombaton egy órával hamarabb gyere? 
Dehogy felejtettem! Már a ruhát is megvettem, hisz’ már csak ez a hét van – Összevonta szemöldökét, s nagy lendülettel fordult felém – Ugye neked is megvan már a ruha? 
Anya már kiválasztotta, szóval ne aggódj. - Szép ruha volt, de nem az én ízlésemnek való. 

Várjatok csak! – szólt közbe a lakás egy szem férfi tagja. -  Milyen esküvő lesz? 
Keira anyuja megy férjhez. 
Erről én miért nem tudok? – vakarta tarkóját.
Azért drága bátyusom, mert mostanában mindig a focis táborokban vagy – forgatta meg mondata közben a szemét. Hiába imádta a bátyát, de nem tudta elfogadni, hogy testvére inkább a karrierjét egyengeti, mint hogy a húgával lenne. 
Neked is hoztam meghívót – vettem át a szót. Brian arca felragyogott. Nem tudtam mire vélni a dolgot. 
Van már partnered? – húzogatta szemöldökét, mire húga megdobta valami lisztes-tojásos maszlaggal. Telibe találta a srác arcát vele. 
Ne mássz rá ennyire a barátnőmre, te idióta! 
Én vagyok az idióta? Mivel dobtál meg te szerencsétlen? – Kezével igyekezett minél többet leszedni belőle az arcáról. Leginkább a szeméről és a szájáról. – Mehetek megint fürdeni! 
Rád is fér! – rántott vállat barátnőm. – Néha, mikor hazajössz egy büdösborznak is jobb illata van nálad! 
Lizzy, az bűzösborz – javítottuk ki egyszerre. 
Teljesen lényegtelen a neve! – legyintett kezével, s ezzel a mozdulattal szétfröcskölte a kezén lévő tojásmaradékokat. – Ami fontos, hogy mind a kettő marha büdös! 

Ezt nem tudtam megállni kacagás nélkül. Brian eltűnt a fürdőben, mi pedig megbeszéltük a fontos részleteket barátnőmmel. Úgy örültem, hogy itt volt nekem. Sokkal könnyebben viseltem el így a dolgokat. Sajnos nem maradhattam tovább. Nehezen, de sikerült elköszönnöm a morcos Lizzytől. Szombatig már nem fogunk találkozni, mert elég sok dolgom lesz anyával, de ilyenkor jön jól az internet. 
Már a lépcsőházban jártam, a második emeleten, Lizzyék a negyediken laktak, mikor gyors lépteket hallottam. Kíváncsian fordultam hátra. 

Keira, de jó, hogy még itt vagy! 
Brian? 
Gyere el velem! – mondta egy nagy levegő vétel után. Összeszaladt a szemöldököm.
Hova menjek? Tudod, most nem igazán érek rá, mert alig három nap van az esküvőig. Lizzy nem tud veled menni? – Brian elvigyorogta magát, megvillantva sármos mosolyát.
Nem, te buta – mosolya egyre szélesebb lett. – Randizzunk! – Leesett az állam. 
Velem? – mutogattam magamra bambán. 
Kivel mással? 
Én… mikor? – Semmi normális gondolat nem jutott az eszembe. Teljesen lesokkolódtam. 
Ez egy igent jelent? – hajolt kicsit közelebb cinkosan vigyorogva.
Én…
Tudod mit? Találkozzunk az esküvő után. Mit szólsz hozzá? 
Én… 
Azért ennyire ne legyél megijedve. Csak találkozunk, ha nem tetszik, akkor vedd úgy, együtt töltünk egy klassz napot. Aztán majd meglátjuk a többit. 
Miért én? – Nem értettem ezt az egészet. Féltem attól, hogy csak szórakozni akar rajtam, vagy megalázni. Engem soha senki nem hívott még randira. Brian arcáról eltűnt a mosoly, arca komolyra váltott.
Mert egy nagyon klassz csaj vagy, akit szeretnék jobban megismerni. 

Annyira őszintének tűnt. Annyira szerettem volna hinni neki, de még alig ismertem. Nem szerettem a szokatlan, ismeretlen dolgokat. Nekem mindig volt mindenre tervem. Ráadásul a legnagyobb bajom, hogy nemet sem tudok mondani, így egy bizonytalan bólintásra futotta csak tőlem. Nem is értettem miért, de a szívem szokatlanul nagyot dobbant kijelentésére és melegség öntött el belül… meg ahogy éreztem az arcomat is… 

Akkor az esküvőn még találkozunk – nyugtázta vigyorogva a bólintásomat. – Elkísérjelek a buszig? 
Ne fáradj vele, hisz’ itt van egy tömbbel arrébb. 
Rendben van, de kérek azért valamit. 
Micsodát? – Ezek után igazán nem értettem mit akar még. 

Elkezdett közeledni felém és nekem falfehérré vált az arcom. Nem akar megcsókolni, ugye? Azt csak a randik után maximum! Agyamban bekapcsolt a vészjelző minden egyes milliméterre, ahogy közeledett felém. Magától mozdultak lábaim egy lépéssel hátrébb, míg Brian a zsebemből kivette a telefonomat. 

Csak ezt szerettem volna, ne gondolj bele semmit – Meglengette előttem saját telefonomat egy féloldalas gonosz mosoly kíséretében. Hiába szánta gonosznak, fel sem ért James mosolyához. – Beleírom a telefonszámomat, bármi van, hívj és megyek. 

Bepötyögte a számokat, majd megcsörgette magát, aztán vissza is kaptam a kicsikémet. Kezével intett egyet én pedig akadozva, de megfordultam, s elindultam a busz felé. Nem való ez az én szívemnek. 
Igazság szerint azt se tudom, hogy tettem meg az utat a házig. Teljesen kiestek a dolgok. Agyam csak Brian körül forgott. Nem gondolhatta komolyan a randi dolgot. Nem. Kizárt! 
A bejárati ajtóban elővettem zsebemből a telefonomat és megnyitottam a telefonkönyvet rajta. Üveges tekintettel meredtem a kijelzőre ahol Brian száma volt a nevével és mellette egy szívecske díszelgett. Ezt a magabiztosságot…
Észre se vettem, ahogy kinyílt a hatalmas faajtó, csak azt a vacak telefont bámultam. 

Te meg mit csinálsz? – A flegmaság királya. Rögtön észhez tértem, ahogy ki akarta venni a kezemből a telefont. Gyors mozdulattal süllyesztettem nadrágzsebembe.
Semmi közöd hozzá! 
Valóban – nyugtázta. Fura volt tőle, hogy semmi gúnyos megjegyzés nem követte kijelentését. 
Beengednél? – kerültem volna ki, de a vállamra tette a kezét és hátrafelé kezdett tolni. – Felteszem az előbbi kérdésedet : Te mit csinálsz? 
Anyukád szeretné, ha elmennénk pár dologért. Mivel én nem tudom hova kell menni, téged pedig nem engedhetünk el egyedül, mert állítólag nehezek a cuccok, ezért veled kell mennem. 
És te ezt szó nél kül meg is teszed? – vontam fel a szemöldököm. 
Megígértem anyukádnak, és amit megígérek, azt be is tartom. – Laza mozdulattal kikerült, miután bezárta maga mögött az ajtót. Kíváncsian követtem. 
Mióta ekkora szó neked az ígéret? 
Bármilyen hihetetlen, ez az egyetlen dolog, ami igen is jelent nekem valamit. 
Nehezen hiszem ezt el. 
Nem nagyon érdekel, hogy mit gondolsz – nyitottam volna a szám, hogy valami csípőset beszóljak neki, de folytatta. – Sok mindent nem tudsz rólam, és tisztázzuk azt is, hogy nincs szándékomban ezen változtatni, mielőtt még bármilyen nyálas szöveget lenyomnál itt nekem. 

Megforgattam a szemeimet. Semmit nem változik ez a gyerek. Javíthatatlan! Nem is értem, ki bírja őt ki. Lazán zsebre dugta bal kezét, a másikkal pedig valami táskát szorongatott. Egymás mellett sétáltunk némán. 

Miért gyalog megyünk? Te nem minden hova kocsival mész? – Kb. 5 perc séta után tűnt csak fel a dolog.
Mindig is csodáltam megfigyelési képességeidet. – Kezeim ökölbe szorultak. Még egy ilyen beszólás és én esküszöm megütöm! – Az autóm szerelőnél van, drága apám pedig nem adta ide egyik autóját se. – Király, akkor cipelhetjük a holmikat. 

Miután megtudtam tőle, hogy a meghívókért és az asztaldíszekért kell elmenni, nem szóltunk egymáshoz. Csak ballagtunk, mint két idegen. Végeredményben azok is voltunk. Két idegen, aki egy házban lakik. 

Nem tudom neked feltűnt-e, de az egész utat úgy tettük meg, hogy nem hogy nem beszéltünk, de még csak rám se néztél, esetleg a hátad mögött baktatok e vagy elraboltak e…  - szóltam hozzá, ahogy elértünk a dekor bolthoz. 
Ugyan ki lopna el téged? Rád néznek és elmegy a kedvük a… - rám nézett és a szavakat kereste – a másik nemtől. 
Te mekkora egy seggfej vagy! 

Beléptem a boltba és rácsaptam az ajtót. Az eladó nem örült ennek a mozdulatomnak, de pont leszarom. Kikértük a cuccokat, de rám se hederített a csaj. Nem is értem, hogy lehetett ennyire lenyűgözve Jamestől, aki még egy lapáttal rá is tett. Úgy flörtölt a csajjal, hogy szinte előttem bújtak az ágyba. Undorító! Miután a csaj ráírta a karjára a számát, ideadta végre a cuccokat. 

Nem is értettem anyát, miért kellett velem elküldenie ezt a barmot. Vagy ő vagy én.. egyikünk is elbírta volna ezeket a pakkokat, igaz tök nehezek lettek a végére, nem is gondoltam volna, hogy ezek a kis vackok ennyire nehezek lehetnek. Ráadásul ez a szótlanság hihetetlenül idegőrlő. Visszafelé is csak ballagunk egymás mellett szótlanul és pofátlanul engedi, hogy én cipekedjek. Nem is hagyhattam szó nélkül. 

Avass be kérlek, egy titokba – törtem meg a némaságot, amivel láthatóan neki nem volt baja. – Miért van az, hogy minden cuccot csak én cipelek? Már leszakad a karom. – még le is biggyesztettem a számat, hogy még szomorúbbnak hassak.
Megígértem neki, hogy nem kell egyedül eljönnöd, de arról nem esett szó, hogy nekem is kell hoznom valamit, na meg a te anyád esküvője lesz. 
Meg a TE apádé – a te szócskát erősen megnyomva hagyta el ajkaimat a mondat.
Nekem ő nem az apám – sötétült el a tekintete, már amennyire láttam.
Akkor? – kérdeztem őszintén. Egyszer a kíváncsiságom fog a sírba vinni. 
Nem sok közöd van hozzá – jaj ez a tipikus lerázós szöveg…
Már ne is haragudj, de nem sokára tesók leszünk – világosítottam fel. Ekkor megállt és szembe fordult velem. Egészen, de tényleg egészen közel jött hozzám. Meglepettségemben majdnem elejtettem a szatyrokat.
Tisztázzunk már most az elején valamit. Te – bökött a mellkasomra – és én – mutatott magára – soha nem leszünk testvérek. Hogy is lennénk? – tette fel a költői kérdést. – Hiszen se az anyánk, sem az apánk nem ugyanaz. Semmi, ismétlem, semmi vérszerinti rokonság nincs köztünk! 
Igaz – értettem vele egyet – Ne keverjük, hiszen sem édes testvérek, sem pedig féltestvérek nem vagyunk – bólogattam. – De a mostohatesók is testvérek. Bármennyire is nem szeretnénk, de a te apád és az én anyukám összeházasodik, így valamilyen szinten családi kötelék lesz köztünk. 
Nem értesz – ingatta a fejét. – Mi maximum olyanok vagyunk, mintha lakótársaknak kellene lennünk egy életre és ismerjük egymást a közös ismeretségi körünk miatt.
De ez nem így működik – kötöttem az ebet a karóhoz - hisz’… - ingerülten, felemelt hanggal szakította félbe a mondatomat és dühösen szikrázó szemekkel nézett az enyémbe.
Fogd már fel! – csattant fel – Annyira nincs közünk egymáshoz, hogy az se lenne baj, ha megcsókolnálak! 

Na itt állt be percekig a néma csend, de ez nem volt idegesítő, mint a sétánk alatt. Szívem heves kalapálásba kezdett, míg a lélegzetem elakadt. Az arcáról azonban le nem vettem volna a tekintetemet. Láttam rajta, neki is eljutott az előbbi mondata. Szemei kicsit ki is kerekedtek a döbbenet miatt. Megköszörülte a torkát, majd szólásra nyitotta a száját, de mielőtt bármit is szólhatott volna, éles, női hang hasított a levegőbe. 

James? – Bár nem állt hozzánk közel, a halk hangból simán kiszűrődött a döbbenet – James Bell? – jött hangosabban a kérdés. 

Lidérc összerázkódott neve hallatán. Oldalra fordította a fejét. S még én is láttam, hogy egyik pillanatról a másikra leverte a víz. Követtem tekintetét, hogy miért ilyen nagy dolog, hogy valaki meglátta. Egy szőke kleopátra hajú lányt láttam csak, a ház sarkánál, az utca végén. Két lakótömbbel volt távolabb tőlünk. Szűk topban és a lehető legrövidebb sortban volt. Szemmel láthatólag nagyon izgatott lett, hogy meglátta ezt a majmot mellettem. Számomra felfoghatatlan, hogy érhet el ilyen hatást a női nemnél. Belőlem csak undort és dühöt tud előcsalogatni. 

Nem hiszem el, hogy itt vagy előttem – visította a csaj, olyan magas hangerőn, hogy mi biztosan meghalljuk őt. – Skacok, itt van James! – oldalra fordult kicsit és gondolom a barátai tudtára szerette volna adni, hiszen mi az épülettől nem láttuk őket, hogy siessenek, le ne késsék a látványosságot. 

Éreztem, ahogy James jobb kezével megfogja az én balomat, s biztos mozdulatokkal kivette mindkét kezemből a szatyrokat. Egy pillanatra se vette le szemét a csajról. Bár ez nem újdonság, forgattam meg szemeimet. Csak az nem volt világos, hogy ehhez minek megfogni az én karomat. Már rántottam volna ki, de szorítása erősödött és mozdulata közben a fülemhez hajolt és kellemes hangján belesuttogott. 

Huzzuk el a csíkot!

Meg se tudtam szólalni, már húzott is maga után, elég gyors tempót diktálva. 
Nem igazán értettem mi ez az egész, de ami leginkább érthetetlen volt számomra, hogy miért is esett olyan jól az érintése. Mögöttem hallottam a csajszi kétségbe esett hangját, ahogy kiabálva kérdezgeti hol Jamestől, hogy miért szalad el, hol barátainak vinnyogott, hol pedig azért siránkozott, hogy magas sarkúban nem tud szaladni. 
Jelen helyzetben egy hang sem jött ki a számon, úgy meglepődtem az egész helyzeten. A filmekben van ilyen, nem? A nagy pop sztárokat észre veszik a rajongók vagy a paparazzik és szaladniuk kell, hogy meg ne lássák őt a szeretett személlyel. Csak pár bibi volt a mi történetünkben. Sem hírességek nem voltunk; kizárt, hogy a csaj rajongó lett volna, vagy lesifotós és három; egyikünk sem volt a másik szeretett személye.
Elmélkedésemből arra eszméltem, hogy bevettünk egy éles kanyart és James hátának ütköztem. Nem mertem felnézni, még akkor sem, mikor megkerült, hogy mögöttem kinézve megtudja, követnek-e. 
Nem azért bámultam folyamatosan a cipőm orrát, mert elpirultam, vagy mert idiótán mosolyogtam, hanem azért mert dühös voltam. A mai napom totális hullámvasút. Jelen pillanatban magamra voltam oltárian dühös. Miért volt olyan hihetetlenül jó érzés az érintése? 

Indulhatunk – adta ki a parancsot James.
Mégis hova? – feleltem flegmán.
Hogy hogy hova? Hát haza. – Dühös szempárra fordultam felé.
Mi volt ez az őrült versenyfutás? 
Valami rajongók találtak meg. Nem volt kedvem foglalkozni velük – rántott vállat. Nekem pedig elszállt a haragom. Elsőnek csak bambán bámultam rá, majd a következő pillanatban könnyeimet törölgetve röhögtem. 
Elárulnád mi ilyen vicces? – kérdezte érthetetlenül.
Te… te komolyan „rajongók” elől futottál? – kacarásztam tovább. A rajongók szónál pedig idézőjeleket rajzoltam a levegőbe ujjaimmal. 
Mi olyan hihetetlen ezen? – morogta.
Eddig nem egyszer sétáltál már az után, ne is tagadd, - emeltem fel a mutató ujjamat -  mert többször is láttam. Kávézókba is be szoktál simán ülni, ott sem keltesz feltűnést. Egyetlen egyszer nem voltak rajongók, most meg hirtelen itt terem egy állítólagos csapat? Senki fel sem ismer soha az utcán. – Már a hasamat fogtam, úgy nevettem.
Jól ki tudom védeni a helyzeteket és képzeld, tényleg vannak rajongóim! – Minden győzködése hiába való volt. 
Nehezen tudom elhinni – töröltem meg szemeimet a könnyektől – Mennyit fizettél nekik? – vigyorogtam, mint a vadalma. 
Nem is értem, miért magyarázkodom én neked! – Húzta fel az orrát. – Sokan szeretik és veszik meg a könyveimet. Híres vagyok, több dedikálásom is volt már! Te is láthattad a könyv végén lévő megjegyzéseket is, hiszen megvetted a könyvem! 

Simán elillant a nevetős kedvem. Kérdő tekintettel meredtem rá. Ezt mégis honnan tudja?!Villámcsapásként ért a felismerés.

Te voltál a szobámban?! – visítottam.
Halkabban! – förmedt rám.
Válaszolj! – követeltem. Láttam rajta, azon agyal, ebből hogy vágja ki magát.
Mégis minek jártam volna én a szobádban? 
Ezt kérdezem én is. Mikor voltál ott? – elsápadtam. – Bejöttél, miközben aludtam? – ezt a kérdést nem így kellett volna feltennem. James arcán pillanatok alatt pimasz mosoly jelent meg. 
Arra vagy kíváncsi, hogy láttalak-e? – mosolya még szélesebb lett következő mondatára. – Esetleg arra, hogy mit láttam?
Nem! – mondtam ellent azonnal. – Arra, hogy minek jártál ott! 
Tudod – lépett közelebb. – amikor ott jártam – még egy lépés – te, a szobádban – szorosan előttem állt már, az én szívem pedig őrült tempóban vert. Egyre csak zakatoltak agyamban a kérdések, mint hogy milyen béna pózban aludhattam? Vagy hogy mit is láthatott? Mivel tud majd kínos helyzetbe hozni, esetleg zsarolni? – nem voltál bent. – fejezte be a mondatot. – Viszont az ajtód tárva nyitva volt így bezártam. – Felment bennem a pumpa. – Akkor láttam meg a könyv gerincét a szekrény polcán. Ennyi – vigyorogta.
Te ezt élvezed, mi? 
De még mennyire! – most már az egész fogsora látszott úgy vigyorgott.
Hogy tudod a legkényesebb helyzetekből is úgy kihúzni magad, hogy te gyere ki jól? Úgy, hogy még a másik érezze rosszul magát? 
Ez tehetség, Életem. 
Ne hívj így! – szűrtem a fogaim között. Nem válaszolt, csak vigyorgott. 

Kacsintott egyet, majd megindult a nehéz szatyrokkal. Láthatóan sokkal jobb kedve volt. Nekem viszont nem volt jobb kedvem. Keresztbe tettem a karjaimat és gyors léptekkel megindultam, hogy leelőzzem, és ne kelljen még a hátát se bámulnom. 


James

Valami érezhetően megváltozott bennem. Azonban nem tudok rájönni mi is lenne az. Már napok óta érzem ezt, de próbáltam magamtól ellökni ezt az érzést, sőt még az érzés gondolatát is. Olyan, mintha már nem lenne bennem az az üresség, amit mindig is éreztem. Nem mondom, hogy most happy és rózsaszín minden, mert koránt sincs így, csupán annyi, hogy nem fáj mindig keserűen a szívem. Ahogy Anne bejelentette az esküvőt és azt, hogy szeretné, ha kicsit közelebb kerülnénk, mint egy család, akkor repedt meg valami bennem. Pedig nekem semmi közöm az egészhez, kívülállónak érzem magam, talán annyira sem fogok sose a családhoz tartozni, mint az a postás, aki több, mint 20 éve hozza a leveleket, de belül kíváncsian várom, mi lesz ennek a vége. 
Azt se bánom, hogy egyre többet kell Keirával lennem. 

Ma semmire se kért meg Anne. Nem kellett volna együtt eljönnünk ezekért a dolgokért, de ahogy megláttam az ajtóban a telefonját bámulni, kicsúszott a számon. Aztán ahelyett, hogy visszamondtam volna, csak bonyolítottam a füllentést. A kocsimnak semmi baja sincs. Apám is ide adta volna bármelyik autóját hisz’ van 4 a garázsban, amiből az egyiket még soha nm is használta. Egyszerűen csak sétálni akartam vele. Nem tudom, miért vagyok így megzavarodva a közelében. Most se tudom levenni róla a tekintetem, hiába is lépeget előttem duzzogva. Szeretem szekálni.
Viszont vigyáznom kell, ne kattanjak be. Fogalmam sincs miért húzott fel annyira az előbbi civakodásunk. Nem kellett volna kicsúsznia annak a mondatnak a számon, de nem tehetek róla. Hirtelen begurultam, ahogy mindenáron azt bizonygatta, hogy testvérek vagyunk. Nem vagyunk azok! Soha nem is leszünk! Hogy máshogy tudtam volna ezt jobban elmagyarázni neki? Ez a példa volt rá a legjobb! Ráadásul igazam is volt! Bár elég furán venné ki magát a dolog. 
Egész úton ezen tépelődtem magamban.  Észre se vettem, hogy ilyen hamar megtettük visszafelé az utat. Keira bevágta az ajtót előttem, de ezen meg se lepődtem.
Felkerestem Annet és odaadtam neki a díszítést. A következő úti célom az emelet volt, de természetesen megcsörrent a telefonom az első lépcsőfoknál. Derek neve villogott rajta.

Mit akarsz? – szóltam bele a lehető legkedvesebben.
Mitől van ilyen jó kedved? 
Csináltam egy elég nagy őrültséget – Beletúrtam a hajamba és megvakartam a fejemet szégyenemben. 
El szeretnéd mondani? – puhatolózott óvatosan. Már a lépcsőfordulóban jártam. Nagyon lassan lépkedtem felfelé mégis túl hamar felértem.
Á! Ahhoz túl józan vagyok. 

Keira szobája résnyire nyitva volt. Lábaim maguktól vittek felé. Bekukucskáltam. Idegesen lapozgatott egy könyvet az ágya szélén ülve. Nem féltem, hogy meghall vagy meglát, mert úgy bömbölt a zene a fülében lévő fülesből, hogy még az ajtóban állva is hallottam. 

Akkor a mai este még jobb lesz! – Már el is felejtettem, hogy Derek a vonalban van. 
Miért lesz jobb?
Nem figyelsz? Az előbb mondtam! Mi van veled? – Az ajtókeretnek támaszkodtam a vállammal. Mindvégig a lányt figyelve. – Lesz ma egy tök jó buli! Minden nagy arc ott lesz. Tudom, azt mondtam, most egy darabig nem megyünk sehova, de ezt nem szabad kihagyni öreg! 
Kitalálom – szakítottam félbe. – Cassandra is ott lesz, mi?
Ott – jött az elfúló hang. 
Akkor én minek menjek? Amúgy sincs kedvem az egészhez.  – Keira idegesen magamögé dobta a könyvet, majd hanyatt dőlt az ágyon.  A plafont bámulta, kezeivel az ágytakarón dobolt. 
Ne csináld már! Sose mondasz le bulit! Ráadásul Pamela is ott lesz. – Majdnem kiejtettem a telefont a kezemből. Szememet azonnal levettem a szobában lévőről. Nagyon halkan ejtette ki a nevét, de tisztán kiértettem.
Mikor jött vissza a városba? Honnan tudod, hogy ott lesz? – kérdeztem izgatottsággal vegyes félelemmel. 
Már pár napja hallom a pletykákat, de senki nem erősítette meg eddig. Úgy gondoltam tudnod kell. 
Biztos, hogy nem megyek! Mégis hogy képzelted? – Már majdnem kiabáltam, de kontrolláltam magam. 
Haver, csak szerettem volna, ha végre tisztázod magadban a dolgot, mert… - nem is figyeltem rá, miket zagyvál össze-vissza. Az agyam csak Pamela körül kattogott. Most nem engedhetek meg magamnak hibát. Össze is állt egy terv a fejemben, amihez kellett Keira is. 
Tudod mit? Ott leszek! Küldd el a címet és a fontosabb dolgokat. 

Elköszönés nélkül bontottam a vonalat. Tenyeremmel belöktem az ajtót, és magabiztos léptekkel mentem Keira ágyához. Becsukott szemekkel hallgatta a zenét. Kihúztam a füléből a fülhallgatót. Ijedten pattant fel az ágyon. 

Hogy képzeled? Mégis mit keresel itt bent? – támadt egyből. 
Gyere el velem egy helyre! – mondtam teljes komolysággal.
Hogy mi van? 
Tartozol nekem ennyivel a múltkori után. Cserébe nem árulom be a kis barátodat az anyádnak. – Szemei kikerekedtek.
Mi-miről beszélsz? – Zavartsága csak megerősített a sejtésemben. Pedig csak ráhibáztam. 
Láttam amikor jöttél és a telefonodat bámultad. – Fejemmel a teló felé böktem. – Most is a telefonkönyv van megnyitva, nem igaz? – Nadrágzsebeimbe süllyesztettem kezeimet. Próbáltam lazának tűnni miközben azért imádkoztam, hogy bejöjjön a találgatásom. Eltette a készüléket és nagy levegőt vett.
Nem a barátom.
Remek – nyugtáztam. – Akkor gondolom nem gond, ha mondjuk az egyik vacsin megemlítem. 
NE! – kiáltott fel. Elmosolyodtam. Nyert ügyem van. 
Akkor öltözz valami csinosba. Fél óra múlva indulunk, addig én is összeszedem magam. 

Elindultam a szobám felé. Tervem egyik pontja pipa. Félénk kis hang állított meg az ajtóban.

Mégis hova megyünk? 
Buliba – adtam meg egyből a választ. 

Meglepettségemre, tényleg elkészült fél óra alatt. Ráadásul nem is volt olyan szörnyű. Talán még csinosnak is mondanám, ha nem ismerném az álarc mögötti hárpiát. 

Mehetünk? – kérdeztem félvállról, közben kinyitottam neki a kocsim ajtaját. Na, nem a lovagosság miatt, hanem, mert ez a kedvenc autóm. Megőrülnék, ha túl keményen csapná be az ajtaját vagy bármi mást csinálna vele. 
Elárulod, miért velem akarsz bulizni menni? – Megvártam, míg beszállt, majd én is beültem a volán mögé. Elfordítottam a slusszkulcsot, gyönyörűen hördült fel a motor. Zene volt füleimnek. 
Találkozóm van egy személlyel. Egyedül nem mehetek, ezért kellesz. 

Lehet kicsit nyers voltam, de ez volt az igazság. Nem mertem volna úgy Pamela elé állni, hogy nincs egy nő az oldalamon. Na jó, ez azért most erős túlzás. Keirával max. csak egy nőneműt mondanék, még ha most emberinek is néz ki. 

Pontosan 8 órakor gurultunk be a 7Pub parkolójába. Leállítottam a motort és azonnal kivágódtam. Keira nem követett. Megkerültem az autót és gúnyosan mosolyogva nyitottam ki az ajtaját. 

Ennyire megtetszett az ajtónyitogatás? – kérdeztem gúnyosan. – Szögezzük le, csak azért nyitottam ki, mert nem akarom, hogy kért tegyél a kicsikémben, világos? 
Nem megyek – Keira rám se nézett, lehet meg se hallotta, amit mondtam. Csak maga elé bámult. 
Dehogy nem jössz. Itt akarsz a parkolóban maradni, vagy mi? 
Igen, itt megvárlak – vágta rá rögtön. 
Szó sem lehet róla! 

Megfogtam a karját, kihúztam a kocsiból. Még a végén romba döntené a tervemet. Legalább erre legyen jó, ha már el kell viselnem. Végig erősen kellett tartanom, mert simán megszökött volna. Nem hiszem el, hogy ilyenkor ilyen erő van benne. Teljesen kifárasztott, mire felértünk a bejárthoz, ahol már Derek várt rám. 

Végre itt vagy, haver! – Mondata elején még nagy mosollyal jött felém, majd ahogy meglátta koloncomat kérdőn nézett rám. 
Bocs, a késésért. 
Hát ő? 
Nevem is van – felelte sértődötten Keira. 
Mondjuk úgy, hogy üzletet kötöttünk, így eljött velem. 

Láttam rajta, hogy nem tetszik neki az ötletem, de nem nagyon érdekelt. 

Oké, akkor menjünk be – Keira felé fordult és bemutatkozott neki. – Derek Pharell vagyok. – Keira csak bólintott neki elhúzott szájjal. 

Bent már a tetőfokán volt a buli. A szokásos vonagló, vedelő embereket láttam mindenhol. Nem volt túl nagy az épület. Inkább egy hatalmas sátorra emlékeztetett belülről. VIP részlege se volt. Egy terem volt az egész, egy kisebb mosdó részleggel leválasztva és egy hatalmas pulttal, ahol alig győzték kiszolgálni az embereket. Mi egy kisebb állópultnál álltunk meg, kicsit félre vonulva a tömegtől, de szuperül be lehetett látni innen a helyet. Derek Cassandrát kémlelte, én Pamet, Keira pedig láthatóan frusztráltan és kényelmetlenül érezte magát. Nem törődtem vele. Most sokkal fontosabb dolgom volt. Csak fél füllel figyeltem, ahogy barátom szól hozzá, de abból se mindent hallottam.

Ne haragudj az éttermes dolgokért. Nem miattunk rúgtak ki, igaz? – kérdezte félve. Pff. 
Dehogy! Én mondtam fel – válaszolta elfúló hangon. 
Biztos nem kérsz valamit inni? – ajánlotta a hős lovag. Részemről csak egy szemforgatás volt a válasz. Nem kell így babusgatni. Nem kicsi már. 
Kösz nem, nem iszom. 

Utolsó foszlány, amit hallottam. Megpillantottam azt a vörös hajzuhatagot, amit kerestem a tömegben. Szívem azonnal hevesen kezdett verni, tenyerem izzadni kezdett. Visszafordultam  Derekék felé. 

Hova tűnt Keira? – kérdeztem idegesen és mérgesen. 
Mosdóba ment – felelte döbbenten Derek. – Te , amúgy tök jó fej! Nem is értem mit nem csípsz benne – Belekortyolt az italába, majd folytatta. - Ha én ismertem volna hamarabb tuti bemutattalak volna egymásnak, totál összeillenétek. 
Hallod is amit beszélsz? – képedtem el. – Most itt kellene lennie, ő a tervem része ennyi! - emeltem fel a hangom. 

Derek egy pillanatra lefagyott, azt hittem a mondandóm hatására, de pár pillanattal később megtudtam az igazi okát. 

Jamie? Te vagy az? 

Az ismerős hangra megborzongtam és totál megfagytam. Alig bírtam rávenni magam, hogy megforduljak. Tudtam, ha megteszem, akkor elvesztem. A fenébe, hogy nincs itt a kis hisztis! Végül csak megfordultam, hogy szembetalálkozzak a legcsodásabb nővel, akit valaha ismertem. Az évek alatt semmit nem változott, sőt, csak fiatalodott. Ugyanolyan szelíden és gyengéden mosolygott rám, mint legelőször. Elvesztem az érzésekben. 

Jó újra látni… Pam. 




                        Előző fejezet                                                           Következő fejezet