4. fejezet
Sose szerettem olyan helyen lenni, ahol három embernél többen voltak. A három ember is a maximum létszámot tette ki. Még jobb volt, ha abból a háromból én voltam az egyik, mert ilyenkor nem éreztem olyan kellemetlenül magam. Gondolok itt például olyanra, hogy ha valahonnan nevetést vagy sugdolózást hallottam rögtön magamon kezdtem el elsőnek keresni a legkisebb hibát is, hogy nincs-e kiszakadva a ruhám, nem öntöttem-e le magam valamivel, esetleg fel vagyok-e rendesen öltözve és ehhez hasonló dolgokat. Persze, ezek nem olyan nagy dolgok, de egy idő múlva kezdenek hasonlítani a paranoiához.
Most is, egyre kisebbnek éreztem magam, ahogy belépdeltem az iskola hatalmas sportcsarnokába. A sok diák körülöttem, mind megvetően tekintett rám, mikor megjelentem az ajtóban, majd utat engedve nekem, mindenki félrehúzódott, így sorfalat állva, nehogy lehetséges legyen a szökés. Hátrafordultam, de addigra már ott is álltak. Nem volt más választásom, elindultam előre. Remegve tetem meg minden egyes lépést, míg elértem a hatalmas színpadot. Hilary állt rajta magabiztosan és gyilkolásra készen. Megdermedtem. Egy lépést se tudtam tenni. Ekkor elkaptak a két karomnál fogva és felrángattak a színpadra, egyenesen a Brown lány mellé.
- Minden a te hibád!
Hangja szokatlanul nyugodt volt, ami talán jobban megrémisztett, mintha ordított volna velem.
- Miattad elvesztettem mindent… Ami valaha az enyém volt, az most mind nálad van! – a végét már ordította. Egyre közelebb lépdelt felém, én pedig úgy hátráltam, ahogy ő közeledett, míg elértem a színpad szélét. Hátranéztem, de már nem az iskolában voltam, hanem egy hatalmas kráter szélén. A felbőszült diákok helyett, a forró láva fogadott. Körülöttem az ég színe is megváltozott. Mindenhol a piros és sárga különböző árnyalatai játszottak, a durva szélben. – Ezért nincs más választásom, ugye megérted – állt meg előttem, oldalra döntött fejjel. – De ha nem, az se baj.
Ekkor hezitálás nélkül, egyszerűen csak belelökött a kráterbe, én pedig megkezdtem a zuhanást a halálomba. A forró láva helyett azonban a szilárd talajjal találkoztam. Félve nyitottam ki a szemem, hogy körbenézzek. Az iskolában voltam, mi több, még mindig be voltam zárva. A zuhanás pedig az volt, hogy leestem a székről.
- Csak egy rossz álom volt.
Nyugtattam magam, de hevesen kalapáló szívemet még mindig nem tudtam megnyugtatni. A mellkasomhoz szorítottam a kezem, attól tartva, hogy kiugrik onnan. A kis szoba másik végében alvó alak sziluettjére tévedt tekintetem. Örömmel nyugtáztam, hogy David még mindig az igazak álmát alussza. Próbáltam minél halkabban felkelni, nehogy felébresszem az alvó ördögöt. A művelet első része sikerült is, így elindultam a kis ajtó felé, ahol már nem voltam olyan szerencsés. Amint átértem beleütköztem a tegnapi dobozokba, amelyeket David pakolt egymásra, a szabadulásunk érdekében. Nem törődtem vele, felegyenesedtem, és odarohantam az ajtóhoz. Vacilláltam egy kicsit, mielőtt hozzáértem volna a kilincshez, aztán egy határozott, gyors mozdulattal elfordítottam. Csodák csodájára kinyílt. Elsőnek csak pislogtam, s csak néztem a lassan, nyikorogva nyíló ajtót.
- Ez… Ez kinyílt! Kinyílt! – mint egy fogyatékos, úgy ismételgettem a kinyílt szót egymás után, hozzá még ugráltam is, majd észbe kapva, visszarohantam a táskámért, ami még mindig a fénymásoló mellett hevert elhagyatottan.
Felkaptam a földről, és amilyen gyorsan csak lehet, igyekeztem elhagyni a helyiséget. Az ajtóban azonban megtorpantam, mert beszélgetés hangjait hallottam. Óvatosan kilestem az ajtó mögül, s megpillantottam, nem is olyan messze, Mrs. Holmes-t és Mr. Wilsont, amint a fénymásoló felé tartanak. Gyorsan bezártam az ajtót.
- Most mit csináljak?
Ha észreveszik, hogy itt vagyok, hogyan fogom kimagyarázni? Még egy diák sincs a suliban. David feje is előbukkant a sok karton doboz között. Ez is most tudott felkelni?!
A tanárok hangját egyre közelebbről hallottam. Odarohantam Parkerhez.
- Most mi van? – értetlenkedett, ahogy megálltam előtte.
- Menj vissza! – sürgettem.
- Minek? Nyitva van már az ajtó?
- Miért nem tudsz rám hallgatni?
- Mert…
Nem engedtem, hogy befejezze a mondatot, befogtam a száját. Mrs. Holmes ekkor érte el az ajtót, de még nem nyitotta ki azt. David is a hang irányába kapta a fejét, majd vissza rám. Hangtalanul, tátogva mondtam, hogy menjünk vissza a búvóhelyére. Egy bólintással beleegyezett, és pont akkor sikerült még a dobozokat is elhúznia, mikor kinyitotta tanárnő az ajtót. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy végre elmenjen, de csak a kartondobozok tologatását és a papírok susogó hangját hallottam.
- Hol vannak a lapok? Megmondtam neki, hogy ide tegye!
A tanárnő ideges hangon keresgélte tovább a lapokat, amit nekem ott kellett volna hagynom a felső polcon. Felhúztam a lábaimat, s a térdeimre hajtottam a fejem.
- Mit keres? – suttogott David.
- Azokat a papírokat, amit nekem ott kellett volna hagynom a polcon.
- Most hol vannak?
- A táskámban – mutattam fel az említett darabot.
- Gratulálok Nagyokos!
- Egyszer szólalnál meg gúny nélkül – sóhajtottam.
Miért nem tudtam ott hagyni? Miért kellett nekem lelkiismeretesnek lennem és arra gondolnom, hogy visszaviszem őket? Soha többet nem vállalok el semmi ilyesmit!
- Nézd! Úgy néz ki, elmegy.
Meg se hallottam, amit mondott, gondolatban tovább szidtam magam, hogy hogy lehetek ilyen féleszű. Haza akarok menni! Nem érdekel az egész nap! Megütögette David a vállam, mire ingerülten rákaptam a tekintetem.
- Mi van?
- Jössz? – biccentett az ajtó felé.
Meg sem várva válaszom, elindult, engem otthagyva. Még pár percig ültem magamban fortyogva, majd egy sóhaj kíséretében én is elindultam. Gondosan vissza eltorlaszoltam a bejáratot, és elhagytam a termet. A folyosón szétnézve, Davidnek már hűlt helye volt.
Az első utam a szekrényemhez vezetett. Tudtam, hogy ott hagytam a karórámat és már nagyon szúrta az oldalam, hogy mennyi lehet az idő.
Amint elértem a szekrényem, kinyitottam és elkezdtem kutakodni az óra után. Meglátva rajta az időt, még jobban elment a mai naptól a kedvem, negyed órám volt addig, míg beér a buszom, amivel normál esetben iskolába jövök. Mérgemben bedobtam az órát, ami hangosan koppant szekrényem falán. Ezután végig néztem magamon, s megszaglásztam a pólóm. Keresnem kell, valami felsőt!
Hiába túrtam fel az egész szekrényem, nem találtam benne pót darabot. Még csak a tesi pólóm se volt benne. Ugyanis mióta hazavittem még nem hoztam vissza. Basszus, ma meg tesi lesz! A lusta fejemet!
Bevágtam a szekrényajtót. Hangja visszhangzott a kihalt folyosón. Nekitámasztottam a hűvös fémnek a homlokomat. Mi van, ha beteget jelentek? Még a blogomat se frissítettem tegnap, mert be voltam zárva. Pedig eddig még egy napot se hagytam ki. Kiegyenesedtem, majd lassan lecsúsztam a földre, hátamat a szekrényeknek támasztva. Amint beér valaki, azonnal kérek tőle egy felsőt. Ezt tovább gondolva, Emilynek mindig vannak plusz cuccai a szekrényében.
Ismét örökkévalóságnak tűnt az idő, amit magamban töltöttem, de most legalább nem voltam bezárva, viszont kezdtem egyre szomjasabb lenni. Magamhoz vettem a táskámat, hátha találok benne valamennyi aprót, hogy az automatánál valami szomjoltót vehessek magamnak.
- Mit keresel itt? Van róla fogalmad, hogy mennyiszer hívtalak?
A néma magányomban mennydörgésként hatott Emily hangja. Elég röhejesen nézhettem ki, ahogy felpillantottam barátnőmre, mert szája széle meg-meggörbült, de ügyesen tartotta magát, nehogy nevetésbe fulladjon az egész szidásom.
- Apukád többször is keresett, de hála a jó színészi képességeimnek, ügyesen kitaláltam, hogy nálunk alszol a közös esszénk miatt, de elfelejtettél neki szólni. Szóval elárulnád hol voltál?!
Jó színészi képesség… Nem is tudom, menyi nyálas filmet látott már, amiben ez a kifogás. Apám meg elhitte? Azon már meg sem lepődöm, hogy anyának fel se tűnt a hiányom. Visszanéztem a táskámra. Fogalmam sincs miért. Félre dobtam, majd - talán az idő miatt, nem, fogjuk az időre-, barátnőm nyakába ugrottam.
- Az egész éjszakát a suliban töltöttem bezárva! – panaszoltam.
- Micsoda? – hökkent meg.
- Tegnap elmentem fénymásolni és valaki rám zárta az ajtót. Egészen ma reggelig ki se tudtam onnan jönni – hadartam el egy szuszra az egész mondatot.
- Miért nem hívtál fel? - erre a kérdésre elhúztam a szám.
- Lemerült a telefonom.
Barátnőm elnevette magát. Eltolt magától és végignézett rajtam.
- A tegnapi ruhádban nem lehetsz ma is a suliban. Gyere! – fogta meg a kezem. – Nézünk neked valamit a szekrényemben – kacsintott rám.
Hálásan mosolyogtam, lehajoltam a táskámért és a szekrénye felé vettük az irányt. Közben folyamatosan kérdezgette tőlem, hogy tényleg nem láttam-e, hogy kizárt be, de sajnos csak nemleges választ tudtam minden egyes kérdésére adni.
- Tuti, hogy Hilary volt! Az a kis béka! Csak fussak össze vele!
Végig fújta a magáét, míg előhalászta a ruhákat és átmentünk az öltözőbe, hogy átöltözhessek. Hiába próbáltam győzködni, hogy ebben nem lehetünk biztosak, hiszen nem láttam senkit, nem érdekelte. Bűnbaknak már beállította Hilaryt.
- Nincs véletlenül egy öved? – kérdeztem, amint sikeresen felöltöztem.
- Azt hiszem nincs. Miért?
- Leesik rólam a nadrágod, a póló nem lényeges, hogy valamivel nagyobb, de inkább visszaveszem a saját nadrágomat.
- Bocsi.
Kezemmel lelegyintettem, hogy nem lényeges. Barátnőm majdnem 15 centivel nagyobb volt tőlem, ami már elég ahhoz, hogy a földön húzzam magam után a ruháit. Mire készen lettem, és kiértünk a folyosóra, már egész szépen megtelt az iskola diákokkal.
- Mikor ér be Tim? – jutott eszembe, ugyanis mindig együtt jönnek az iskolába. Em elmosolyodott és az órájára pillantott.
- Szerintem már bent is van a suliban. Gyere, nézzük meg!
Barátnőm furcsa csillogással a szemében, indult el az udvar felé, én pedig jókedvűen követtem. Emily Wong volt az a lány, aki mindenkire rá tudta ragasztani a jókedvét. A maga hiperaktivitásával, hatalmas mosolyával és kedves hangjával mindenkit elvarázsolt. Amikor az emberekkel beszélt, mintha csak elfújta volna tőlük a rosszkedvet. Igaz, szeretett a középpontban is lenni, de sose éreztette azt az emberrel, hogy felesleges lenne, vagy zavaró tényező, akit a háta közepére se kíván. Azt azért megjegyezném, hogy ez alól kivételnek számított Hilary. De, ha valaki odament hozzá, azzal kedvesen és segítőkészen beszélt. Irigyeltem őt emiatt. Gyakran fogott el egy keserű érzés ilyenkor, hisz’ féltékeny voltam. Kiegyensúlyozott személyisége túl tökéletesnek tűnt számomra. Mégis, büszke voltam rá, hogy ilyen barátnőm van, mint ő, és fel is néztem rá.
Kiskorunktól kezdve, gyakran nézzük együtt az eget, különösen este, amikor nagy esély van arra, hogy hullócsillagot lássunk. Ilyenkor én mindig azt kívántam, hogy elérje a célját, és híres színésznő legyen, hogy ebből a "bűverejéből" mások is kapjanak. Meg persze nem egy önző kívánságom is volt már és lesz is, amik a beteljesülésre várnak… még most is. Mikor megkérdeztem, hogy ő ilyenkor mit kíván, csak kacsintott egyet, aztán elmosolyodott. Felnézett az égre és azt mondta:
"Ne attól a kis csillagtól várd, hogy helyes útra terelje az életedet. Ő csak egy afféle kapaszkodó, amikor elgyengülsz, vagy elbizonytalanodsz. Kívánni persze jó dolog, de az a parányi csillag sose fogja valóra váltani az álmaidat. "
Amint ezt meghallottam, egyből elkedvtelenedtem és beduzzogtam magam. Én mindig kívántam. Ilyenkor szorosan összezártam a szemeimet és összpontosítottam a kívánságomra, utána meg vártam a csodára. A mai napig ezt teszem.
Az udvaron Tim a szokásos találkahelyünkön várt, egy hatalmas fa alatt, félpercenként az órájára pillantva. Ahogy meglátott minket, egyből odarohant hozzánk, azt kérdezgetve, hogy hogy érhettünk be ilyen hamar. Én viszont hamar leintettem, hogy hosszú lenne elmesélni. Erre természetesen kisfiúsan beduzzogta magát, hogy őt mindenből kihagyjuk.
A nap többi részében folyamatosan értek, egymás után a balszerencsék. Kezdve a legelső órával, amikor is a tanár fél órát veszekedett rám, hogy miért nem hoztam el az esszémet. Hiába mondtam neki, hogy tegnap egy kissé összejöttek a dolgok, nem hatotta meg. Így egész órán szívtam, mint a torkos borz, a többiek nagy örömére. Az ezt követő órán azt hittem, hogy megnyugodhatok, de mikor a matektanárom, Mr. Wilson letette elém a matek témazárót, tudtam, hogy tévedtem.
- Mondjátok azt, hogy beteg lettem - kérleltem a 4. óra után barátaimat az ebédlőben. – Vagy azt is mondhatjátok, hogy megcsúsztam a folyosón és eltörtem a lábam! – mutogattam feléjük a mutatóujjammal, ugyanis ezt egy remek ötletnek tartottam.
- Persze. Miért nem azt mondjuk, hogy beszorultál egy egérlyukba otthon, amit egy sárkány őriz?
- Irtó vicces Timothy.
Humor Herold most se sietett a segítségemre. Ahelyett, hogy valami jó ötlettel állt volna elő, csak a tányérján piszkálgatta villájával a borsószemet, ami már kezdett idegesíteni, hisz’ a villa csikorgó hangja, ahogy a tányérral érintkezett nem volt kellemes. Em meg csak a mobilját nyomogatta.
- Miért nem fogod meg kézzel és eszed meg?
- Ne szólj bele abba, hogy hogyan eszem. Én sem szóllak meg, amikor a levest iszod.
- Nem is iszom! Csak… tányérból eszem, nem kanállal.
- Nekem mindegy.
Továbbra is a borsószemmel szenvedett, de sehogy sem sikerült felszúrnia a villájára. Már kezdett az agyára menni, ez látszott rajta. Egy erőteljes mozdulattal próbálta meg feladásra kényszeríteni, de a borsószem szó szerint kereket oldott, és egy másik ember poharában kötött ki. Timmel tátott szájjal követtük a szökevény útját, majd lassan egymás felé fordultunk. Nem tehetek róla, ahogy megláttam Timothy arcát, és Em értetlen tekintetét, egyből elnevettem magam, amihez persze pár perccel később Tim is csatlakozott. Azt hiszem, ez volt a napom fénypontja, mert ezek után a napom többi része Parker keresésével telt. Tudtam, hogy nehezen fogja beadni a derekát megírni ezt a színdarabot, nekem pedig nem volt kedvem egyedül szenvedni vele, így minél előbb el akartam kezdeni a rábeszélését.
Tanítás után minden erőmmel azon voltam, hogy ne késsem le a buszomat. Mihamarabb haza akartam érni, hogy David sehogy ne tudjon elszökni előlem. Egész nap nem láttam a suliban, ezért muszáj volt otthon beszélnem vele. Szinte leugrottam a buszról, annyira siettem. Mit sem törődve, apám csodálkozó tekintetével, futottam el a házunk előtt, egyenesen Davidék kapujáig.
- Mrs. Parker, de jó, hogy kint találom! – támadtam le, amint a virágoskertjében ügyködött, mellette a homokozóban pedig Lindsey játszott.
- Mi történt? – szólalt meg ijedten.
- Semmi különös, csak azt szeretném megkérdezni, hogy David itthon van?
- David? – hát igen, nem gyakran kérdezek ilyesmit. – Azt hiszem, bent van. Menj be nyugodtan és nézd meg, hogy…
- Köszönöm!
Nem is engedtem, hogy befejezze a mondatot, nyitottam a kaput és sietős léptekkel elindultam a ház felé. Amint beléptem a házba, David robogott le az emeletről, kezében a gördeszkájával.
- Hová mész? – vontam kérdőre.
Igen csak meglepődött, ahogy meglátott. Még szét is nézett, hogy tényleg hozzá beszélek-e.
- El? – jött a tömör válasz, vagy inkább kérdés.
- Egész nap nem voltál suliban.
- Komolyan ezért jöttél, hogy ezt közöld velem?
Kérdése közben újra megindult, s leült az alsó lépcsőfokra, hogy felvegye a cipőjét.
- Van egy közös projektünk, amit apukád adott. Elfelejtetted, hogy mi lesz, ha nem csináljuk meg?
- Mondtam, hogy semmi kedvem hozzá. Ezt apámnak is megmondhatod.
- Komolyan azt várod, hogy egyedül csináljam meg az egészet?
Végzett a cipője befűzésével. Felegyenesedett, megállt előttem és úgy beszélt hozzám.
- Senki nem mondta, hogy meg kell csinálnod. Azt meg egy szóval se említettem, hogy elvárom, hogy egyedül szenvedj. Ha nem akarod, nem kell. Senki se kötelez rá.
- Én nem tudok ilyen könnyen visszamondani egy rám szabott feladatot vagy ilyen könnyelműen venni.
- Ez már a te bajod – vonta meg a vállát. – Most ha megbocsájtasz… - tolt arrébb az útból, hogy ki tudjon menni az ajtón. Azt már nem!
- Nem bocsájtok meg! Addig nem mozdulok innen, míg nem mondod azt, hogy segítesz megcsinálni! – toporzékoltam. Visszanézett rám a válla felett.
- Jó álldogálást. Ott az ajtófélfa felett van egy kis repedés, amíg itt állsz, találd ki, hogy tüntetnéd el, de anyának ne szólj róla!
- Mi? Miért?
- Mert még ki kell találnom valamit, hogy hová tűnt az antik vázája – összehúzott szemöldökkel néztem rá.
Amíg felnéztem az említett helyre, hogy megvizsgáljam igazat mondott-e, addig kilépett az ajtón, becsukta maga után és elment.
Megadóan engedtem le magam mellé a karjaimat. Nem szabad ilyen egyszerűen feladnom. Előbb-utóbb úgyis beadja a derekát.
- Minden rendben Alina? – fogadott aggódva David anyukája, ahogy a járdájukon sétáltam a kapu felé.
- Persze. Minden rendben Mrs. Parker – mosolyogtam rá, ahogy elértem a célállomásomat.
- Csak nem veszekedtetek Daviddel?
- Dehogy! Semmi ilyenről nincs szó! Csak van, amiben nem egyezik a véleményünk. Most mennem kell, még tartozom apának egy kis magyarázkodással – húztam el a szám.
- Siess, ne várakoztasd meg! Üdvözlöm apukádat – mondta kedves mosollyal az arcán.
- Átadom – intettem Maggienek, majd eljöttem.
Azt hiszem, nem kellett volna olyan gyorsan elköszönnöm. Tovább kellett volna beszélgetnem Mrs. Parkerrel vagy áthívni, hogy jöjjön velem, de már késő ezen agyalni. A legjobb, ha folytatom továbbra is a stratégiámat, miszerint a lehető legkevesebb válasszal elintézem a dolgot és próbálom olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehet. Tekintetemmel már lyukat égettem az ebédlőasztalba és a szék is annyira kényelmetlen most, nem tudok nyugton megmaradni rajta.
- Csak nem érzed magad kényelmetlenül?
- Tessék? – néztem fel apámra, aki karba tett kézzel és szigorú tekintettel meredt rám.
- Ha válaszolsz, a kérdésemre már mehetsz is. Szóval? Hol voltál?
Mit is mondott Em, mit csináltunk? A fenébe, jobban kellett volna figyelnem.
- Emilynél voltam. Csak amikor hívtál, már elaludtam.
- Valóban? – húzta fel az egyik szemöldökét. – Én úgy hallottam, hogy zuhanyozni voltál.
Az istenit! Behunytam a szemem egy pillanatra, majd amikor kinyitottam válaszoltam.
- Á, tényleg! Akkor zuhanyoztam, de utána tényleg elaludtam. Sőt, szerintem már a zuhany alatt is elaludtam egyszer!
- Ne nézz madárnak!
- Miért? Mióta repülsz? – mondtam tettetett meglepődéssel. Nem díjazta a humorom. - Komolyan, apa! Nem hazudok!
- Akkor tedd az asztalra a kezed, és úgy mond újra, az előző mondatodat.
Észre se vettem, hogy már megint a hátam mögött volt a karom, keresztbe tett ujjakkal. Nem tudtam hazudni, csak akkor, ha ezt csináltam.
- Apa, nem mehetnék csak fel a szobámba? Megígérem, többet nem csinálok ilyet! Egyébként is, már nem vagyok kicsi!
- Attól még az én lányom vagy! Ha egy fiúnál töltöd az éjszakát, akkor nekem…
- Apa! – szakítottam félbe a mondatát felháborodva. – Nem voltam semmilyen fiúval! – ha azt nem vesszük, hogy Daviddel voltam, de nem önszántamból, hanem, mert bezártak! Ez nem ugyanaz. Ugye?
- Rendben. Most elnézem, de máskor szólj, hogy hol vagy!
- Megígérem! – pattantam fel a székről. Apa arcára egy hatalmas puszit nyomtam, majd felszaladtam a szobámba.
Kicsiny szobácskám, még mindig ugyanolyan kupis volt, ahogy hagytam. Bár, szívinfarktust is kaptam volna, ha valaki hozzáér a cuccaimhoz, vagy ha csak egyszerűen bejön. Ez az én magánszférám. A saját területem. Ide nem jöhet be senki csak úgy! Az ajtóval szemben van egy hatalmas ablakom, amire már ráférne egy nagytakarítás, de különösebben nem zavar. Majd, ha lesz időm megcsinálom. Az ablakom teljesen leér a földig, így hát lesz majd munkám, de én kértem így, mert imádom a fényt. Ezért is narancssárga a szobám, amiben fa bútorok vannak, de abból is a világosabb színűek. Díszítésnek pedig ugyancsak a fa és a sárga szín uralkodik. Nem sokkal az ablak előtt, kissé balra van egy nagy fotelem egy kis asztallal. Imádom! Annyira kényelmes! Az ajtótól jobbra, van az ágyam, a falhoz tolva, a jobboldali fal közepénél. Teljesen a sarokban, közvetlen az ablak mellett, pedig ott az íróasztalom, rajta a kincset érő laptopommal. A szoba közepén pedig egy jó puha szőnyeg kap helyet. Nagyon szeretem ezt is, olyan pihe puha és nagyon kényelmes!
Ledobtam a székre a táskámat. Semmi másra nem vágytam csak egy jó meleg és jó habos fürdőre. Előhalásztam a szekrényemből egy nagy fehér törülközőt, meg a világoskék pizsamámat. Úgyse most fogok kijönni, akkor miért ne öltözzek már most át pizsibe, nem igaz? Az éjjel amúgy se aludtam se sokat, se jól. Felkaptam még az asztalomról a gépemet, így indulva el a fürdőbe.
Bezártam magam után a fürdőszoba ajtaját, nehogy valaki véletlen is, vagy netán szándékosan megzavarjon. Elfordítottam a csapot, beállítottam a víz hőfokát és vártam, hogy a kád teljesen megtöltődjön, kellemesen meleg vízzel. Addig előhalásztam a fürdőszobaszekrény felső polcáról a levendulás habfürdőmet. Nem kis adagot öntöttem a vízbe, hogy minél habosabb legyen. Most pedig jöhet a kedvenc részem, ahogy felkavarom a vizet, ezzel elérve a hatalmas habot. Gyerekes lelkesedéssel vetettem bele a hatalmas munkába magam. Még szerencse, hogy ezután fürödni megyek, mert csurom adta víz lettem, és egyszer majdnem bele is estem, de megérte! Méteres habokat kaptam!
Pár perccel később már a habbal teli kádban ültem. A kádhoz odahúztam egy széket, amire rátettem a laptopomat és bekapcsoltam rajta a kedvenc együtteseimtől összeválogatott zenéket. Fejemet hátrahajtottam és egyszerűen csak élveztem a nyugalmat. Jobban mondva, csak szeretem volna élvezni a nyugalmat. Gondolataimba újra meg újra bekúszott az, hogy hogy fog rám nézni Mr. Parker, ha csalódást okozok neki. Ezt nem bírtam volna elviselni.
Megtöröltem kezeimet és a gépemhez fordultam. Megnyitottam az internetet, de semmi különösebben fontos hírt nem találtam rajta. Beléptem a blogomba. Újabb üzeneteket kaptam arról, hogy végre áruljam el, hogy ki vagyok. Volt, aki már fenyegetett is. Ezeket csak áttekertem. Az egyiken, viszont megakadt a szemem, mi több, ez privátba is jött. Épp rákattintottam volna, amikor megcsörrent a telefonom. SMS-em érkezett Timtől, hogy hol vagyok, mert ma van a focimeccse és nem lát sehol.
Elfelejtettem! Csaptam a homlokomra. Gyorsan kiugrottam a kádból, időt se pazarolva arra, hogy megszárítkozzak, csak magam köré csavartam a törülközőmet. Felkaptam a gépem, és rohantam a szobámba, hogy elkészüljek.
~.~.~
Nem késtem olyan sokat. Csak a bemelegítés mehetett még le. Állapítottam meg, ahogy elértem a focipályát. Kifulladtam, annyira szaladtam. Levegőt is alig kaptam. A tüdőm sípolt. Nem vagyok én a futáshoz hozzászokva! Kezeimmel megtámaszkodtam a térdemen, hogy kicsit kifújjam magam.
- Végre itt vagy! – jött felém Emily. – Nem sokára kezdődik a meccs. Épp időben vagy.
- Hurrá! – préseltem ki magamból a kitörő jókedvemet.
- Fogadjunk elfelejtetted!
- Tim írt rám – lihegtem. – Amúgy már rég aludnék.
- Ilyenkor? – pillantott az órájára. – Még csak 6 óra.
- Nem elég? Hamar el akartam aludni. Nem sokat aludtam előző este. Na, menjünk, üljünk le egy szabad helyre!
Barátnőm helyeslően bólintott. Elindultunk hát a lelátó felé, amikor megpillantottam Timet. Az egyik melléképület mellett magyarázott valamit heves kézmozdulatokkal.
- Hé, Emily!
- Hm?
- Ott van Tim. Ne menjünk oda?
- Hol?
- Ott! – mutattam felé.
- De! Mehetünk.
Egymásba karoltunk és ugrándozó léptekkel indultunk el Timothy felé. Egyre közelebb érve már azt is láttuk, hogy nem csak egyszerűen magyaráz, hanem veszekszik valakivel. Ahogy odaértünk azt is megláttuk, hogy kivel. Nem kis döbbenetet keltve.
- Szemét vagy Parker! - kaptuk el az utolsó mondatot, de David nem válaszolt, helyette sötét szemeivel minket vizslatott. – Mi van megnémultál? Nem is válaszolsz? – kérdezte ingerülten Tim. David csak felénk bökött a fejével. – Mi van? – értetlenkedett haverom. Parker megforgatta a szemét.
- Fordulj meg!
Tim követte az utasítást, s kikerekedett szemekkel bámult ránk.
- Ti meg mit kerestek itt?
- Mit csináltok ti ketten itt? – fordította meg egyből a kérdést Em.
- Semmit.
- Látjuk azt a nagy semmit. Igazán hangos – Emily nem hagyta annyiban.
- Nem tudnátok egyszerűen visszamenni, és várni, míg elkezdődik a meccs?
- Nem szívesen szakítom félbe a nevelést, de mennék – szólt közbe David is.
- Veled még nem végeztem Parker! – mutatott rá Tim.
David ennél unottabb fejet nem is vághatott volna, mire bennem is felment a pumpa.
- Te…
Kezdtem volna bele, de valami eltalált hátulról, mire a földön kötöttem ki, fájdalmasan érintkezve a talajjal. Ma még úgyse történt velem semmi cikis dolog, itt volt az ideje - gondoltam magamban, míg fájó kobakomat tapogattam. Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam, hogy a bűnös, ami eltalált, egy focilabda volt. Remek!
- Jézusom! Jól vagy? – guggolt le aggódva mellém barátnőm.
- Bocs, véletlen volt – csatlakozott egy ismeretlen hang is hozzánk.
Az ismeretlen is segített Emilynek felállítani engem. Ami nem is ment olyan nehezen, bár egy kicsit még szédültem.
- Semmi gond – válaszoltam megkésve az idegennek.
Azonban, ahogy felnéztem rá, már nem is tűnt olyan idegennek. Szemeim a kétszeresükre nőttek, ahogy megláttam. De nem csak az enyémek, hanem az övéi is. Felemeltem a karom, és mutatóujjammal megbökdöstem az arcát, hogy valódi-e. Erre a mozdulatomra elnevette magát.
- Jó újra látni, Lina! – villantotta rám lehengerlő mosolyát. - Te semmit sem változtál!
Nekem egy szó se jött ki a torkomon, úgy meglepődtem. Azonban volt még valaki, aki talán még nálam is jobban meglepődött, és hangot is adott ennek.
- Nick? - David hangjából csak úgy sütött a meglepettség és talán egy kis idegesség is volt benne.
Előző rész Következő rész
