6. fejezet
Felfrissülten léptem ki a fürdőszobából. Végre újra tisztának éreztem magam. Legalább négyszer átmostam a hajam, mire kijött belőle a szag, s legalább ennyiszer is sikáltam át a testem szappannal.
Szerencsére, senki nem vett észre a hazafelé vezető úton, mármint ismerős. De ez nem zárja ki azt a tényt, hogy rengeteg furcsa pillantást és megjegyzést kaptam az utcán lévő emberektől. Ez mégse zavart annyira, hiszen nem ismerem őket és ők se engem. Akkor meg minek foglalkozzam velük, nem igaz?
Á, nem így tettem, csak szerettem volna ezt tenni. Természetesen nagyon zavart a dolog. Lehajtott fejjel, szapora léptekkel igyekeztem hazáig, majd amikor elértem biztonságot nyújtó otthonomat, kétszer is ráfordítottam a zárat. Mivel itthon se volt senki, így kényelmesen elintézhettem úgy a dolgot, mintha mi sem történt volna.
Pihe-puha, fehér köntösömben és a hozzá illő mamuszomban lépkedtem le a földszintre, a konyhába valami harapnivalóért. Ma nem is ettem semmit, mert az ebédszünetemet is azzal a fajankóval töltöttem. Erről az emlékről újra eszembe jutott a viselkedése is. távolságtartó és lekezelő velem, de akkor miért húzott ki a csávából? Á, nem érdekel! - Rendeztem le magamban a dolgot.
Leérve a konyhába elővettem a kedvenc csokis müzlimet és egy kis tejet is a hűtőből. Előhalásztam a kedvenc Micimackós tálamat is és hozzá még egy kanalat és kész is volt a tökéletes ebéd. Vagy vacsora. Mennyi lehet az idő? Á, lényegtelen. Úgy döntöttem, hogy a földszinten eszem meg kiválasztott eledelemet. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken, s hozzáfogtam. Időközben tekintetem az ablakra tévedt. Esteledett. Fel kellene már kapcsolnom a lámpát, hogy lássak is. Túl lusta voltam felkelni.
Ismét eszembe jutott Hilary keresgélése. Nagyon fúrta az oldalamat, hogy mi lehet az a fontos dolog. Talán Davidnek akar vele ártani? Így akarja leégetni? Idegesen vágtam le az asztalra kanalamat, aminek hála az egész asztal tejfoltos lett. Már megint minek agyalok Parkeren? Én most haragszom rá! De miért is?
Töprengésemből az ajtó nyikorgása szakított ki. Apa jött be rajta, eléggé letörten. Bement a nappaliba, egy félreeső székre dobva táskáját leült a kanapéra, s tenyerébe temette az arcát.
Biztos megint a lányánál volt - állapítottam meg keserűen. Otthagytam a müzlimet, ami már szerintem szétázott, s a konyhapulthoz sétáltam. Elővettem a teát, hozzá egy csészét, hogy elkészítsem apa kedvenc teáját.
- Tessék – nyújtottam felé.
Mint aki valami rémálomból ébredt, úgy nézett fel rám. A kezemből pedig majdnem kiesett a csésze.
- Lin! Észre se vettem, hogy itthon vagy.
- Nem gond apu! – mosolyogtam rá. – Kérsz teát? – nyújtottam felé a kedvenc halványzöld színű csészéjében, amit egy halvány mosollyal az arcán el is fogadott.
- Miért nem öltöztél fel rendesen? – nézett a köntösömre. - Meg fogsz fázni! – dorgált meg kedvesen.
- Jó meleg, nem lesz semmi bajom! – legyintettem. - Kóstold meg!
Megkavarta a kiskanállal, majd egy nagyot kortyolt belőle. Hálás szemekkel nézett vissza rám, mire elmosolyodtam.
Mióta apa és előző felesége különvált, a kapcsolatuk "se veled se nélküled" volt. Ezzel szerintem anya is tisztában van. Apa nem tudott az előző családjától elszakadni, de próbált mindenkinek ugyanannyi helyet biztosítani a szívében, ami anyának nem igazán tetszik, ezért is veszekednek annyit. Apa viszont nagyon szereti. Azt nem igazán tudom, hogy miért hagyta ott az első feleségét és a kislányát, de tudom, hogy hiányoznak neki. Fura egy családom van.
Leültem hát mellé a kanapéra, s térdeimre támaszkodva fordultam felé.
- Na? Milyen?
- Finom. Mint mindig.
- Helyes! – dőltem hátra boldogan. Erre apám is elnevette egy kicsit magát. Ez az! Kezd felengedni.
- Ha gondolod, később megtanítom, hogyan kell ezt a csoda teát elkészíteni – ajánlottam fel jókedvűen.
- Alig várom! Csak vigyázz, le ne pipáljalak, Mester! – kacsintott rám játékosan. Én pedig tetettet felháborodással tátottam el a szám.
- Hogy merészeli a tanítvány ezt így kijelenteni? Mikor még azt se tudja, milyen nagy koncentrációt igényel, míg beletöltik a csészébe a forró vizet! – erre már igazán elnevette magát.
- Igaz! Elsőnek túl kell esnem pár órán…
- Igen, igen – bólogattam hevesen.
- … majd csak utána jelentem ki.
- Hé! – most már mind a ketten nevettünk.
Apa nagyon jól tudta, hogy nem tudok főzni. Sőt, a világ legrosszabb szakácsa címet simán én nyerném, már fél perc alatt. Eddig kétszer sikerült leégetnem a konyhát, de még mindig bemehetek oda. Na, ez a nagy csoda, hogy még mindig beengednek ezek ellenére is. Apa nagyon jól tud főzni, és szeretnék rá hasonlítani. Ezért szorgalmasan próbálkozom is, bármi legyen a végeredmény.
- Megint nála voltál? – hoztam fel a kényes részt, amint abba hagytuk a nevetést.
- Igen – bólintottam nagy sóhajjal.
- Ismét nem beszélt veled? – faggatóztam tovább.
- Nem – mosolyodott el fájdalmasan. – Most elég sokat is mondott – tekintetével a szemközti falat nézte, amíg beszélt. Én pedig a parkettát tanulmányoztam. Időközben már teljesen besötétedett. – Miután előjött a szobájából, azt hittem, hogy végre rendesen elbeszélgetünk majd – kezdett ismét bele. – Hát, nem egészen ez lett belőle. Lehordott mindennek. Újra megkaptam a magamét, amiért ott hagytam őt, egyedül az anyjával - erre nem igazán tudtam mit reagálni. Közelebb hajoltam, s átöleltem.
- Ne aggódj, biztosan lesz olyan alkalom, amikor mindent megbeszélhettek – nyugtattam.
- Aranyos vagy, Lin – nyomott puszit a fejemre – De ez nem lesz olyan egyszerű.
Tudtam mire gondol. Én se tudtam vele jól kijönni, pedig erősen próbálkoztam. Aztán csak hagytam, hogy a maga módján fejezze ki a dolgokat. Az is igaz azonban, hogy bármennyire is megutáltatta magát velem, még mindig nem gyűlöltem annyira, hogy ne segítenék neki, ha valami baja este.
- Tényleg! – tolt el kissé magától. – Hallottam, hogy valami iskolai forgatókönyvet írsz.
- Á, már te is hallottad? – húztam el a szám.
- Mi ez az arc? – csípett bele a pofimba, persze nem erősen.
- Hé, engedj el!
- Nem, nem – húzogatta meg, fejem pedig követte a mozdulatot. – Mit fogsz írni?
- Semmit! – vágtam rá. – Le akarom adni.
- Miért?
- Mert nincs se kedvem, se ötletem – vontam vállat.
- Ugyan-ugyan. Az én okos kislányom mindig kitalál valamit! – engedte el az arcomat. – És mit gondoltál, milyet fogsz írni? Valami zenéset?
- Egyelőre még a történetre sincs ötletem, nemhogy… Zene? - ekkor villant be a kép, hogy David tud dalt írni. Hogy nem gondoltam erre eddig? – Apa, te egy zseni vagy! – nyomtam egy puszit az arcára. – Most megyek aludni. Holnap beszélünk. Jó éjt apa!
Kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfelé. A szobámba érve rögtön, mobilom után kutattam. Meg is találtam a táskám első zsebében. Kivettem, s elkezdtem bepötyögni rajta az üzenetemet.
"Holnap találkozzunk a könyvtárban 2-kor! "
- Hm, ez így kevés lesz – ingattam a fejem.
Így odaírtam a végére még egy S. O. S. -t is. Biztos, ami biztos. Miután kijelezte a telefonom, hogy elküldte az SMS-t, elégedetten letettem az ágyam melletti kisasztalomra a készüléket, majd bementem a fürdőbe, hogy elvégezzem még a maradék esti teendőmet.
Pár perc múlva már kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, s a zenecsatornák között váltogattam a tévémet. Ugyanis képtelen voltam elaludni, ha nem zúgott valami. Mese, film vagy zene, mindegy volt, csak ne csendben kelljen elaludnom.
A monoton kapcsolgatás közben egyszer csak megszólalt a telefonom. Automatikusan nyúltam a készülék felé, s vettem fel.
- Már azt hittem, elfelejtettél! – vágtam durcás arcot, bár ő ezt nem láthatta. - Tudod, milyen gáz volt a mai nap? El sem fogod hinni, hogy mi történt! – lendültem bele a beszélgetésbe.
- Na, mi történt?
Ez a hang nem illett a képbe. Összeráncolt szemöldökkel emeltem el fülemtől a telefonomat, hogy megnézzem ki hívott. A kijelzőn azonban nem Emily neve volt, hanem Davidé. Azonnal a szám elé kaptam a kezem. Még a levegő is bennem rekedt. Minek hívott ez fel?
- Hé, ott vagy még?
Nem tudtam, hogy mit csináljak. Lenyomjam, ne nyomjam? Végül csigalassúsággal emeltem vissza a készüléket fülemhez.
- Na, mi van? Elvitte a cica a nyelved? – erre csak ingattam a fejem. – Ha nem szólalsz meg, nem fogok sokat érteni!
- Mi? – cincogtam a telefonba.
- Ugye nem azért hívtál, hogy lelki napot tarts? – kérdezte flegmán.
- Nem is hívtalak!
- Akkor mi volt ez az SMS?
- Júj, tényleg! – kaptam észbe. – Holnap legyél ott, amit írtam neked!
- Holnap nem érek rá.
- Mit csinálsz? – kérdeztem elveszetten.
- Nem hiszem, hogy rád tartozna – ez igaz.
- Kérlek!
Úristen, most komolyan könyörgök neki? Mi lelt engem? Ki akartam javítani ezt az utolsó mondatomat, de egyszerűen csak letette a telefont.
Döbbenetemben a szám is elnyílt. Morogva dobtam ágyam végébe a telefont.
- Hát jó! Ha nem akarsz ennyire együttműködni, akkor azt csinálsz, amit akarsz! – fújtattam. Mérgemben még a nevét is átírtam a telefonomban.
Reggel szörnyű fejfájásra ébredtem. Alig bírtam összeszedni magam. Kóvályogva mentem le a lépcsőn, magam után húzva a táskámat, amit ráadásul még csak nem is szerettem, de a másik nem száradt még meg a tegnapi után.
Apa már a konyhában sürgött forgott.
- Mit kérsz reggelire? - kérdezte amint meglátott.
- Kávét – mondtam, ahogy leültem az egyik székre s elterültem az asztalon.
- Hogy mit? – fordult felém apa. – Te nem is iszol kávét. Beteg vagy? – tapogatta ki a homlokomat.
- Szörnyen fáj a fejem – panaszoltam, síron túli hangon.
- És biztos, hogy kávét akarsz inni fejfájásra? – felemeltem a fejem, hogy ránézzek, de a hajamtól nem sok mindent láttam.
- Nem – ingattam kobakom. – Muszáj ma suliba mennem? – kérdeztem, majd amikor nem kaptam rá semmi választ, eltúrtam a hajamat az arcomból, s megpróbáltam a kiskutya szemeket.
- Nem is vagy te beteg! – jött a megállapítás.
- De! Tényleg az vagyok! Így menjek iskolába? – apám nagyon sóhajtott. Ez az! Nyertem!
- Akkor megteszel nekem valamit?
- Persze, bármit! – pattantam fel.
- Holnap lesz anyád születésnapja, és szeretnék neki valami finommal készülni, ha összeírom, hogy mik kellene, elhoznád nekem a boltból?
- Simán!
Kerített egy lapot és egy tollat. Majdnem egy oldalnyi dolgot összeírt. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Túl gyorsan egyeztem bele…
- Ez most komoly? – kérdeztem.
- Aha. De elmehetsz a suliba is helyette.
- Nem! – visszakoztam rögtön. - Már mentem is!
Gyorsan felkaptam a lakáskulcsokat az asztalról, meg a vékony pulcsimat a szék karfájáról, s rohantam.
Utálok vásárolni! Fogalmazódott meg bennem, ahogy a bevásárlóközpontban nézelődtem.
- Apa szerintem a felét nem gondolta komolyan. Kizárt! – motyogtam fennhangon.
Meglehet, hogy őrültnek néztek, de nem érdekelt. Két hatalmas szatyor volt már így is nálam és még a felét nem vettem meg annak, amit összeírt. És ha ez még nem lett volna elég, Hilary folyamatosan hívogatott, meg küldözgette az üzeneteket. Szerencsére most nagyszerű kifogásom volt arra, hogy miért nem veszem fel, ugyanis mind a két kezem tele volt. Akkor mégis honnan tudom, hogy ő hívott? Egyszerű! Külön csengőhangja volt, ami már idegesített, annyit hívott.
Végül csak megpróbáltam előhalászni, aminek az lett a következménye, hogy ügyesen kiesett minden a kezemből és még a szatyor is kiborult. A bevásárolt holmik szanaszét gurultak.
- Az istenit! - morogtam.
Itt jött el az a pillanat, hogy már nem érdekelt. Fogtam és leültem a bevásárló folyosójának a közepére. Körülöttem szétszóródva a holmi, én pedig csak néztem. Majd egy nagy sóhaj kíséretében lassan elkezdtem összeszedni.
Hirtelen egy pár cipő sétált be a látókörömbe. Majd a hozzátartozó lábakat vettem szemügyre, és így haladt tekintetem egyre feljebb, míg el nem értem az arcáig.
- Te mit csinálsz a földön?
- Nick?
- Ki más? – vigyorgott rám.
Oké, zavarom hatalmas méreteket öltött, különösen akkor, amikor lehajolt, hogy segítsen nekem összeszedni a dolgokat. Gyorsan beledobáltuk mindent a szatyrokba.
- Te mit keresel itt? – az értelmes kérdésekben is világelső lehetnék.
- Be kellett szereznem pár dolgot – mutatott a mögötte lévő írószeres üzletre.
- Ó!
- Esetleg segíthetek? – választ sem várva már el is vette tőlem a táskákat.
- Még be kell mennem pár boltba – vakartam meg a tarkómat. – Elbírom egyedül is, menj nyugodtan.
- Nincs semmi dolgom délutánra – ingatta a fejét. Én meg elmosolyodtam.
- Akkor menjünk, mondjuk oda! – mutattam jobbra.
Már negyed órája kóvályogtunk egyik boltból a másikba. Nehogy már egy helyen megtalálható legyen minden!
- Apukád aztán nem aprózza el – mondta elhűlve, ahogy egyre több mindent cipelt szegény.
- Mondtam, hogy boldogulok egyedül is - erre csak megrázta a fejét. – Anyának születésnapja lesz, arra készül ennyire – magyaráztam.
- Remélem értékelni fogja.
- A tortából nem hiszem, hogy fog enni – mondtam eltűnődve, ahogy az alapanyagokat mustráltam.
- Még mindig nem változott a kapcsolatotok anyukáddal?
- Attól független, hogy évek óta nem voltál itt, nem változott semmi – hirtelen megállt mögöttem. Felé fordultam, ő pedig egyenesen belefúrta tekintetét az enyémbe.
- Sajnálom Lina! Nem úgy terveztem, hogy eddig nem jövök vissza, de rendbe kellett tenni a dolgokat.
- Milyen dolgokat?
- Nem mondták el neked? – el se tudta volna rejteni meglepettségét. Közelebb sétált hozzám.
- Miről?
- Emlékszel arra a napra, amikor elmentem? – ezen elgondolkodtam. Semmi nem ugrott be.
- Nem igazán – feleltem óvatosan.
- Semmire nem emlékszel abból az időszakból? – kérdezte döbbenten.
- Nick, komolyan, ha valamit el akarsz mondani, akkor mondd! Ne csináld ezt, mert az őrületbe viszel a furcsa kérdéseiddel.
- Ne haragudj! – szabadkozott. – Megvettünk mindent? – bólintottam. – Akkor menjünk.
Olyan gyors léptekben indult el a kijárat felé, hogy alig bírtam vele lépést tartani. Egy ezüst színű kocsi mellett állt meg csak, a parkoló közepén.
- Szállj be! Hazaviszlek – biccentett a kocsi felé. Ami ezek szerint az övé volt. Fészkelődni kezdtem.
- Inkább gyalog mennék, ha nem gond – álltam egyik lábamról a másikra.
- Miért? Kocsival sokkal kényelmesebb és gyorsabb is.
- Tudom, de… öhm… jót tesz a séta és még erősít is!
- Na, szállj be! – mondta, amíg bepakolta a vásárolt dolgokat a csomagtartóba.
Számat harapdálva, csigalassú léptekkel értem el az anyósülés ajtaját. Kezem remegett, ahogy a kilincs felé nyúltam, így gyorsan vissza is húztam, és elrejtettem magam mögé.
- Tényleg sétálni szeretnék most! – próbáltam meg még egyszer, hátha meggyőzöm.
- Ugyan már! – legyintett. – Használjuk ki, ha már egyszer van kocsink – nyitotta ki az ajtót.
Félve rápillantottam, majd remegő térdekkel beültem az autóba. Ahogy megéreztem a kocsi illatát, azonnal rosszul lettem. Szorosan össze kellett, hogy zárjam a szemem, nehogy ki is dobjam a taccsot.
- Indulhatunk? – szállt be Nick is. Részemről csak egy gyors bólogatásra tellett. – Még be se kötötted magad – elnéztem a biztonsági öv irányába, kezeim azonban nem mozdultak. – Na várj, majd én! - ajánlotta fel.
Most még csak arra se volt erőm, hogy a közelségét érzékeljem. Jobban lekötött az a tény, hogy egy autóban ültem, évek óta először. Nick gyorsan bekötött, majd elfordította a kulcsot. Éveknek tűnt minden egyes mozdulat. Ahogy elindult a kocsi, bennem úgy nőtt a félelem. Éreztem, ahogy izzad a tenyerem, miközben az ülésbe kapaszkodtam. Tekintetemet az útra szegeztem. Ha akartam se tudtam volna elfordítani onnan. Tudom, hogy nem ment gyorsan, de nekem úgy tűnt, mintha legalább háromszázzal száguldoznánk. Most már nem csak a tenyerem izzadt, de teljesen kivert a víz is. Levegőt se kaptam. Úgy éreztem, ha nem szállok ki azonnal, akkor biztos, hogy megfulladok.
- ÁLLJ! – sikítottam.
Nick azonnal a padlóig nyomta a féket, úgy megijedt. Pedig éreztem, hogy egész úton a fél szemét rajtam tartotta. Amint megállt a kocsi, feltéptem a biztonsági övet. Majd hogy nem kiestem a kocsiból. Meg se tudtam állni a lábaimon, úgy remegtek. Leültem a fűre, s próbáltam rendbe hozni légzésemet. Nyugi, Lana! Beszív, kifúj! Csak figyelj a légzésedre! Remegő kezemet a mellkasomhoz szorítottam.
Nick is kiszállt a kocsiból, odasétált hozzám és leguggolt mellém. Tenyerét a homlokomra tette.
- Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Ühüm.
- David vezetni nem tud, te pedig nem bírod a kocsikat. Azt hiszem, kezd összeállni a kép – jegyezte meg.
Úgy éreztem, hogy már több levegő áramlik be a tüdőmbe, így már arra is képes voltam, hogy felnézzek rá. Hang még mindig nem jött ki a torkomon. Csak ráncoltam a homlokom. Nick fájdalmasan elmosolyodott.
- Így már érthető miért viselkedik így veled.
Bár nem mondta ki a nevét, én tudtam, hogy Davidre gondol. Mi az isten folyik itt?
Előző rész Következő rész
