8. fejezet
Szerződés az ördöggel
Soha nem szerettem megalázkodni. Úgy éreztem, ha egy kicsit is levetem magamról a keménységem álarcát, akkor védtelenné válok. Ezért volt, hogy mindig bunkónak mutatkoztam a többiek előtt. Meglehet, ez volt az oka annak, hogy barátaim se voltak, azonban egy idő után nem bántam. Kiderült, hogy akikhez a legközelebb álltam, azok árultak el leghamarabb. A legjobb barátnőimtől kaptam a legnagyobb pofonokat. Így apránként, már nem csak az álarc mögé bújtam, hanem egybeolvadtam vele. Beletemetkeztem a tanulásba, és mindenkit lenéztem magam körül. Szüleim elsőnek nem tudták mire vélni a viselkedésemet, olyan hamar és olyan nagymértékben változtam meg.
És mindez, két ember miatt volt. Egy srác miatt, akinek talán az életemet köszönhetem. Na jó, nem kellene túlzásokba esnem, mégis, én így érzem. És egy lány miatt, aki utána rendesen cserbenhagyott. Ha akkor, nem állok ki a barátnőm mellett, akkor most nem így alakult volna az életem. Nem kellene az esőben, a sárban térdepelnem, és azelőtt az ember előtt lejáratnom magam, akinek semmi féle képpen nem akartam megmutatni ezt a gyenge és jelentéktelen énemet. Nem akartam azt mutatni, hogy egyedül semmire sem megyek. Most mégis olyan szánalmasnak éreztem magam, ahogy az esőben sírok és a könyörületére várok.
- Hé, ke-kelj már fel! – dadogta, én azonban makacsul csak a fejem ráztam.
Az énekes nem tudta, hogy mit tegyen. Tanácstalanul toporgott a kapuban, de nem jött volna közelebb hozzám, csak idegesen kémlelte a környéket, nehogy meglásson minket valaki. A hajam már teljesen az arcomra tapadt és a hideg esőcseppek már tűként szurkáltak, ahogy egyre több időt töltöttem ebben a nyomorult helyzetben. Ruhám is teljesen átázott. Az esőcsepp és a sár keverékétől már az se látszott, hogy milyen színű lenne eredetileg.
- Nem kérem sokáig – találtam rá a hangomra, lenyelve a könnyeimet. – Csak, amíg rendeződik a helyzetem.
- És az mégis mikor lesz? Ezer év múlva?
Hangja csak úgy csöpögött a gúnytól. Fájt és idegesített, de megfékeztem a nyelvem, nehogy valami olyat mondjak, ami csak rontana a jelenlegi helyzeten. Végül eljutott aggodalmának az oka is, hiszen nem engedhette meg magának, hogy kínos helyzetbe kerüljön, ami miattam meg is történt egyszer, ezért kémleli ilyen idegesen a környéket.
- Ha amiatt aggódsz, hogy valaki észrevesz, és ez árt a karrierednek, akkor megígérem, hogy olyan leszek, mint a levegő! Senki nem fog észrevenni engem! – bizonygattam.
- Bocsi, de nem. Biztos van olyan hely, ahol meghúzhatod magad.
Elindult a lakása felé. Engem pedig újra elfogott a bizonytalanság, hogy most mit tegyek. Elsőnek az fordult meg a fejemben, hogy odaszaladok a kapuhoz és ott folytatom a könyörgést, de aztán a józanabbik felem győzött. Mégis mit képzelek én magamról, hogy elkezdek szállásért könyörögni? Végül úgy döntöttem, hogy a maradék büszkeségemmel, ami körül belül egy hangyáétól is kevesebb volt jelen pillanatban, felállok és hazamegyek. A megoldás viszont akaratlanul történt. Ahogy felálltam, megszédültem. Olyan gyorsan forgott velem a világ, hogy nem bírtam megtartani magamat. Ismét hangos csattanással érkeztem a földre, de már nem csak a térdem, hanem teljesen kiterültem, és pár másodperc alatt elnyelt a sötétség.
Gyengéd érintésekre kezdtem újra érzékelni a körülöttem lévő külvilágot. De ahhoz túl kába voltam még, hogy kinyissam a szemem, vagy hogy megszólaljak. Az érintés azonban egyre hidegebb és vizesebb volt. Nagyon jó, tehát még mindig kint vagyok az esőben. Fázósan húztam összébb magam. Olyannyira dideregtem, hogy fogaim egymásnak ütődtek. Kezeimmel próbáltam megakadályozni, hogy ez a jéghideg érzés újra a bőrömhöz érjen, de nem volt túl sok sikerem.
- Ne mocorogj már annyit!
Remek! Már lázálmom is van. Még ilyenkor is az ő hangját hallom. Teljesen bediliztem, ez már tuti. Nem elég, hogy teljes sötétség volt az álmom, de még ezt a mogorva, ugyanakkor megnyugtató hangot, kell újra hallanom.
- Le kell húznom a lázad, szóval próbálj meg aludni. – Most nyoma se volt, az előbbi mogorvaságnak, helyette gyengéden simogatott a hangja.
- De nagyon fázom – dideregtem, egészen halkan.
Remélni se mertem, hogy válaszol nekem, hiszen én is alig hallottam a kiejtett szavakat. Válasz helyett, azonban valami egészen puha és meleg valami takarta be a testemet és a kellemes melegtől újra elaludtam.
Álmomban gyönyörű királylány voltam, akiért eljött a herceg és boldogan éltek, az idők végezetéig. Ja, persze… csak nem ebben az álomban és nem az én álmomban. Ismételten csak a sötétség és a némaság vett körül. Kezdtem megijedni. Ha az álom az életemet mutatja, akkor igen sivárul állok.
Nyűgösen fordultam az oldalamra, amikor ínycsiklandozó illatok csapták meg az orromat.
Addig addig szimatoltam, természetesen még mindig becsukott szemmel, hogy leestem onnan, ahol feküdtem.
Hasra érkeztem le a földre. Most már természetesen a szemeimet is kinyitottam. Oldalra fordítottam a fejem, és egy fehér bőrkanapé fogadott. Ez egy kicsit furcsa volt. Nem emlékeztem arra, hogy itthon ilyen bútorunk lenne. Aztán megéreztem a pihe-puha hófehér szőnyeget a kezeim alatt. Azonnal a szívembe lopta magát. Mikor vettek ilyet anyáék? Az arcomat is ráfektettem és a kezeimmel elkezdtem simogatni a szőnyeget. Olyan jó érzés volt.
- Te meg mit csinálsz?
Túlságosan is ismerős volt ez a hang. Kezeim megálltak a mozdulat közben és lassan felemeltem a fejem. YamaPi rendíthetetlenül magasodott felém. Egy pillanatig pislogtam és oldalra döntöttem a fejem. Mit keres ő a mi házunkban? Anyáék tudják, hogy itt van? Fel kellett fognom a helyzetet, ami igénybe vett néhány percet, hogy aztán hurrikánként csapjon le rám a felismerés.
Még csak fel sem tápászkodtam a földről, jobb karomat kinyújtva mutogattam az énekes felé.
- Te meg mit keresel itt?
Megütközve nézett rám.
- Ez az én házam és épp a betolakodónak készítettem egy kis levest, aki volt olyan rendes, hogy összeessen a kapumban! – válaszolta ingerülten. Újra csak pislogtam, míg letette a mellettem lévő kis asztalra a tálkát.
Ismét megéreztem a fenséges illatot. Kígyó módjára kúsztam fel az asztalhoz, hogy aztán törökülésbe helyezkedve, szimatolni kezdjem az ételt. Óvatosan az énekes felé fordítottam a fejem. Felhúzott szemöldökkel nézett rám.
- Nem tettem bele mérget, pedig elhiheted, hogy gondoltam rá. – Megráztam a fejem.
- Ugye van még belőle?
Tomohisa elsőnek azt hitte, hogy viccelek, de amikor látta rajtam, hogy halálosan komolyan gondolom a kérdésemet, majdnem elesett.
- Még azt se etted meg! – bökött fejével a tányérom felé.
Ezután a tányérom tartalmának szenteltem minden figyelmem. Az énekes azt hihette, hogy ezzel lekötött egy jó darabig, de alig öt perc után már a nyomában is voltam a konyhában, hogy kuncsorogjak még egy adagot. Fintorogva vettem tudomásul, hogy magának sokkal finomabb kaját készít, mint nekem.
- Én is kapok belőle? – nyújtogattam a pult másik végéből a nyakamat, amint felpattantam a székre, miközben ő, velem szemben, a zöldségeket aprította.
- Nem!
Ezt a rövidke választ részemről megint csak egy fintor követte és visszahanyatlottam a székemre, amin már térdepelve ültem.
Körbenéztem a konyhában. Egybe volt nyitva az ebédlővel és egy hatalmas boltív választotta el a nappalitól, szóval mondhatjuk, hogy a három helyiség egy hatalmas tért alkotott. Így az ablakokon a lehető legtöbb fény jöhetett be, ezzel fénnyel borítva el a helyiséget. Imádtam ezt. Mosolyogva folytattam tovább a bámészkodást. Élveztem, hogy most nyugodtan nézelődhetek az egyik leghíresebb énekes házában és emiatt senki sem szól rám. A világos bútorok is segítettek abban, hogy minél nagyobbnak tűnjön a lakás, és persze tisztaság érzetet is keltettek. Bár, a nappaliban sötétebbek voltak a bútorok, de ezek egyáltalán nem voltak zavaróak.
A nappali fala sötét diószín volt, és ahogy közeledtünk a konyhához, úgy váltott át fehérbe. Nagyon tetszett ez a kombináció.
A konyha fehér falaihoz tökéletesen illett a fehér bútor és a szürke márványos asztallapok. a falakon sötét színű képek voltak, rajta fehér virág motívumokkal. Előttem a pulton volt a főzőlap, amin finoman gőzölgött valami.
Az ablakokon beszűrődő fényből sikeresen levontam, hogy reggel van. Bár, még nem lehetett olyan későn, a délelőtt folyamán járhattunk sejtésem szerint. Sikeresen találtam egy órát is, ami az igazamat támasztotta alá. Még csak 9 óra volt.
Tekintetem rátévedt a hófehér, bőrből készült kanapéra, ahol több mint valószínű, hogy az éjszakát töltöttem. Hatalmas, oda nem illő sárfoltok borították. Ekkor villant be a tegnap este. Éreztem, amint az arcom teljesen elvörösödik. Ránéztem a ruhámra. A pólóm még nem is annyira, de a nadrágom nagyon durván sáros volt. A legrosszabb, hogy rá is száradt, ezért por formájában potyogott is le róla, ahogy lépkedtem.
Lehajtott fejjel fordultam vissza, a még mindig ténykedő Tomohisa felé. Tekintetemet a márványos pultra szegeztem. Apró köröket kezdtem el rajzolni rajta és a számat rágcsáltam. A tegnap este volt életem legcikibb és legmegalázóbb pillanata.
- Köszönöm, hogy nem hagytál kint az este – kezdtem. Az előttem lévő azonban nem szólalt meg, csak dolgozott tovább. – Nagyon hálás vagyok érte! Nem akartam ekkora gondot okozni. Ígérem, többet nem fordul elő! Amíg itt vagyok, igyekszem láthatatlan lenni és segíteni neked. Jó?
Semmiféle reakciót nem kaptam ezekre. Dühösen megvillant a szemem, ahogy felnéztem az énekesre.
- Tudod, ha hozzád beszélnek, illik rá reagálni!
Csöppet összerezzentem, amint a pulthoz csapta a szeletelő kést, s tenyerét ráhelyezte, hogy bármikor újra a kezébe vehesse, ha a helyzet úgy kívánja. Becsukta a szemét és dühösen kifújta a levegőt.
- Ilyenkor csendben meg kellene húznod magad, ha egy olyan személynél vagy, aki nem szívesen lát, mégis megesett rajtad a szíve! – Oké, tör a szívbe. – Mellesleg – nézett rám. – egy szóval sem mondtam, hogy itt maradhatsz! Azért hoztalak csak be, mert a szomszédos lakásokból kezdett nagy lenni a kíváncsiság. – Tudja, hogyan forgassa azt a tört.
- Akkor is hálás vagyok! És ha már így alakult, akkor már maradhatok is – jelentettem ki ellenkezést nem tűrően. Az énekes felnevetett, de nem jókedvében.
- Ennyire hülye vagy? – érintette a fejéhez az ujját, amikor kimondta a sértő szót. – Nem jut el egyáltalán, amit mondanak neked?
- Nem értem, hogy miért nem engeded – ingattam a fejem. – Max. két hét lenne és ráadásul te se lennél egyedül! – Gonoszul elmosolyodott.
- Miből gondolod, hogy egyedül vagyok? – hajolt közelebb az asztalon. – Tudod te, hogy milyen forgalom van itt éjszakánként? – szélesedett mosolya, ahogy kimondta a szavakat. – Mit gondolsz, megbirkózol a látvánnyal? – láthatta, hogy teljesen sokkoltak a szavai. – Vagy – kezdett bele még ördögibb és mélyebb hangon – Nem félsz a váratlan eseményektől se? Kitudja, mi történhet…
Elsőnek tátva maradt a szám a mondandója hallatán. Ezt nem hittem volna róla. Ekkora nőcsábász? Aztán látva, hogy a szája sarka egyre jobban rángatózik a visszafojtott nevetéstől, újra magabiztos lettem. Ez játszik velem!
- Ez undorító volt! De ha még így is lenne, ha adsz egy szobát, egy szavam se lesz.
- Tényleg nem félsz? Nem szoktam csak a levegőbe beszélni – próbált még utoljára megtörni, ám én hajthatatlan voltam.
Lemondóan kifújta a bent tartott levegőjét és visszatért a szeleteléshez. Vágott párat a paprikából, majd újra félbeszakította, hogy rám nézzen. Késsel a kezében kezdett el hadonászni, ahogy beszélt.
- Tényleg nincs senki más, akit piszkálhatnál? – Megráztam a fejem. – Szüleid? – Ismét fejrázás. – Barátod? – heves fejrázás. – Barátnőd? – Már úgy ráztam a fejem, hogy a hajam az arcomba repült. Az énekes remény veszetten próbálta felsorolni azokat, akik az eszébe jutottak még, de mindegyikre fejrázás volt a válaszom. A végére teljesen beleszédültem. Csüggedt testtartással kérdezett újra. – Komolyan elhatároztad, hogy tönkre teszed az életem?
- Azt hittem, egész jól kijövünk. Hiszen még csokit is kaptam tőled! A cégnél egész jól elbeszélgettünk.
Az énekesnek ennyi elég is volt. Otthagyta a szeletelést. Elzárta a gázt és a bejárati ajtó felé indult. Kíváncsian követtem. Az ajtóban megláttam az ugyancsak sáros bőröndjeimet. Felkapta őket és kidobta az ajtaja elé. Tátott szájjal próbáltam megakadályozni.
- Mit csinálsz? – ordítottam.
- Ha félreértetted azt a helyzetet, sajnálom, de egy kicsit sem kedvellek! Csak, mint új alkalmazottal próbáltam rendes lenni, nehogy rossz benyomást keltsek. Többet bele se képzelj! Úgyhogy kopj is le!
Az utolsó bőröndöm után kaptam, ami a kezében volt.
- Ha már beengedtél, nem megyek el! – Azzal a tipikus „ezt ugye te se gondoltad komolyan” mosollyal az arcán szólalt meg.
- Dehogynem! – Újra lendítette volna a táskámat, de megakadályoztam.
- Meg ne próbáld!
Lefejtette kezeimet az övéről és a bőröndről is, majd kidobta ezt is a többi mellé a folyosóra.
- Most már mehetsz! – mutatott feléjük. Bolond lettem volna megmozdulni! Ezt ő is észrevette.
Megfogta a vállaimat és kitaszigált az ajtaján. Én azonban nem adtam olyan könnyen magam. Belekapaszkodtam az ajtófélfába, a lábamat pedig az ajtó útjába tettem, hogy ne tudja bezárni.
- Nem igaz, hogy nem bírsz ki két hétig egy lakótársat!
- Nem igaz, hogy nem bírsz leakadni rólam! Még a fanatikus rajongók sem ilyen tapadósak, mint te!
Újra megpróbált kirakni, felhasználva az előnyét, hogy elcsúsztam, de gyors reflexemnek hála, belekapaszkodtam a lábszárába.
Az énekes úgy próbált magáról lerázni, mintha valami pióca lennék, ami a vérét szívja. De most annál is rosszabb voltam, úgyhogy semmi esélye! Meggondolatlanul el is kiáltottam magam, ami egész jól bejött.
- Hogy teheted ezt? Hogy tehetsz csak így ki? Hát semmi tisztesség nincs benned, ilyen gerinctelen vagy? – a szemem sarkából láttam, hogy egyre több szomszédos lakás ajtaja nyílik ki, hogy a kíváncsi lakók megtudják mi ez a hangzavar. Én meg gonoszan folytattam. – Rám untál és kiteszel? Milyen férfi vagy te?
Itt elégelte meg az énekes. Felállított a földről és befogta a számat. Magához húzott, hogy a szomszédok ne láthassák az arcomat. Én azonban erre a mozdulatra nem számítottam. Egyik keze a számat fogta be, míg a másik karja átölelte a derekamat, így a lehető legközelebb húzva magához. Ahogy megéreztem az illatát szívem valamiért gyorsabban kezdett el verni. Ahol hozzám ért a karja csak úgy égetett még pólón keresztül is. Megijedtem. Mégis mi ez a reakció?
Kitéptem magam a szorításából és bosszúsan megszólaltam, hogy leplezzem a zavaromat.
- Hagyjuk! – Mondtam a földet bámulva. – Inkább elmegyek.
Ezt azonban nem engedte. Újra közel húzott, de már nem szorított magához, majd sűrű bocsánatkérések közepette visszatessékelt a lakásba és még a bőröndjeimet is visszapakolta. Közben pedig azt bizonygatta, hogy amit láttak, az csak egy félreértés és, hogy egyáltalán nem arról van szó, mint amire gondolnak.
Én még mindig a földet bámulva rágódtam az előbbi reakciómon, immár a lakásban. Nem így terveztem a dolgot, de már mindegy. A hangos ajtócsapódásra néztem fel ismét. A szívem újra ijedt kismadárként kezdett el verdesni, de már nem az előbbi miatt, hanem azért, mert nem tudtam miként fog reagálni. Azonban azt nem engedhettem, hogy az előző jelenetem semmibe vesszen.
- Újra ekkora hisztit fogok lecsapni! – figyelmeztettem. – Mint látod, nem félek semmi…
- Oké! – szakított félbe. Értetlenül pislogtam rá. – Ezt még át kell gondolnom. – Tekintetét végigfuttatta rajtam. – Szedd előbb rendbe magad. A fürdő balra az első ajtó. Bent mindent megtalálsz – engedett utamra, míg ő helyet foglalt nappalija kanapéján.
Nem mertem ellenkezni, meg már a sáros, hozzám tapadt ruha is idegesített, így kivettem az új ruhákat és a tusfürdőmet a samponommal a bőröndömből és bevonultam a fürdőbe.
Mikor magamra zártam az ajtót, hangosan kifújtam a levegőt. Kezeim jéghidegek voltak, így amikor az arcomhoz érintettem őket, egy kicsit kitisztult a fejem. Elfogott a szégyen. Mit meg nem teszek azért, hogy tudjak hol aludni. Ez rémes! Lassan elvettem a kezem és a látvány láttán eltátottam a számat.
Lenyűgözött a fürdőszoba. A homokszín, a fehér és a fekete dominált itt is, mesés összhatásban. Az ajtóval szemben volt egy nagy fürdőkád, mellette a zuhanyzó. a zuhanyzó előtt egy hatalmas tükörrel ellátott szekrény, aminek a lapja ismételten márványos volt. Tőlem jobbra egy jakuzzi is helyet kapott a fürdőszobában. És mindenhol törülköző is volt, ugyancsak a hozzáillő színben. Velem szemben egy nem túl nagy ablak is volt, félig nyitva, mellette jobbra pedig szárított bambusz. Egy szó, mint száz, mesés volt!
Lassan közelebb sétáltam, a tőlem jobbra lévő hatalmas tükörhöz és elborzadtam. Ki ez? A hajam olyan volt, mint a szénaboglya és az arcom is nyúzott volt. Alig ismertem magamra. Nagyon gyorsan vissza kell nyernem az emberi kinézetemet. Nem is vesztegettem el több időt, gyorsan levetkőztem és beálltam a zuhanyzóba. Olyan modern volt, hogy elsőnek azt se tudtam, mit nyomjak meg ahhoz, hogy vizet engedhessek. A forró vízcseppek alatt elhatároztam, hogy több ilyen felelőtlen és meggondolatlan tettet nem követek el.
Felfrissülve léptem ki a fürdőből. Végre úgy éreztem magam, mint aki él is. A puha homokszínű törülközővel itattam fel még az utolsó pár cseppet a hajamról, amit YamaPi-tól vettem kölcsön. Bazsalyogva haladtam az énekes felé, aki a nappaliban ült a kanapén, s a parányi asztalra könyökölve, egy fehér lap fölé hajolva törte valamin a fejét. Közelebb sétáltam és leültem a kedvenc szőnyegemre. Kíváncsian szemléltem.
Amikor úgy gondolta, hogy megfelelő, amit leírt, két kezébe véve újra átolvasta. Közben még hümmögött is.
- Az mi? – kérdeztem kíváncsian.
- A szerződésed.
- A szerződésem – ismételtem. Összeszaladt a szemöldököm. – Az meg minek? – könyököltem fel én is az asztalra, hátha látok belőle valamit. Az énekes letette a lapot és rátette a tenyerét, nehogy el tudjam olvasni. Gonoszan rám nézett.
- Ha itt akarsz maradni, annak ára van. Mivel kirúgtak, gondolom nincs pénzed, de ingyen mégse lakhatsz itt. – Rosszat sejtve hallgattam, jól figyelve minden egyes szavára. – Így – tolta elém a lapot – ha ezt aláírod, akkor megengedem, hogy itt maradhass, szigorúan két hétig!
Gyorsan felkaptam a lapot, de elszámítottam magam. Legalább négy darab A/4-es lap volt teleírva különféle pontokkal. Szemeimmel gyorsan átfutottam őket.
- Nem gondolod azt, hogy egy kissé elszálltál? – kérdeztem, ahogy a kezemben tartott lapokat olvastam. – Ez szinte egyenlővé tesz egy szolgával! – sápadtam el.
- Ha nem tetszik, arra az ajtó! – mutatta kezével a helyes irányt.
- Gonosz ember vagy te, Yamashita Tomohisa! – morogtam, de ő csak vigyorgott.
Ha most aláírom ezeket, akkor olyan leszek, mint egy szolgálólány. De ha nem, akkor azonnal kiteszi a szűrömet. De ez így nem fair! Végül elhatároztam magam.
- Oké! Legyen! Aláírom, de van egy feltételem – néztem rá. Felhúzta az egyik szemöldökét.
- Milyen feltétel?
- Ezt te is láthatod, hogy nem fair, de elfogadom, ha fizetsz érte!
- Nem gondolod, hogy egy kicsit sokat akarsz?
- Nem gondolod, hogy beképzelt vagy? Mik ezek a pontok? Minden reggel 5 órakor kezdjek el gyümölcsöt facsarni, hogy amire visszatérsz a futásból, addigra kész legyen. Készítsek elő napi öt étkezést, ami megjegyzem, tök felesleges, mert a sűrű menetrended miatt alig tartózkodsz itthon. A következő, hogy semmihez nem nyúlhatok a lakásban és ha lehet, akkor amíg te nem vagy itt, addig én is tartózkodjak máshol, kivéve, ha takarításról van szó. Még jó, hogy azt nem írtad bele, hogy foglaljam aranyba a lábnyomod! – csaptam rá kissé a lapokra.
- Most, hogy mondod…
- Nem gondolod, hogyha alkalmazol, mint bejárónőt, akkor fizetned is kell érte? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
- Te tényleg tönkre akarsz tenni! Nem elég, hogy itt maradhatsz még a béred is kéred! – felelte megütközve. – Mennyit akarsz? – Gyorsan lefirkantottam az utolsó lap hátuljára a kívánt összeget és még egy-két fontosabb pontot. Elvette tőlem és prüszkölve felnevetett.
- Ezt te komolyan lemerted írni?
- Miért ne mertem volna? Tök reális ár!
- Nagyon túlértékeled magad – felelte, de azért aláírta, hogy betartja.
Mosolyogva elvettem tőle és én is odafirkantottam a nevemet minden egyes oldalra, ahova készségesen mutatott. YamaPi elégedetten vette el tőlem őket. Pimasz mosollyal nézegette az aláírásomat, míg én bosszúsan a frufrumba fújtam, amiért ez ilyen boldoggá tette.
- Mostantól két hétig nem tehetsz ki! Be kell tartanod a szerződésben foglaltakat!
- Csak nehogy te mondj fel, mert akkor a fizetésed hátra maradt részét meg kell térítened! – vigyorgott.
- Hogy mi? – azonnal kikaptam a kezéből a lapokat. Vigyorogva hajolt át az asztalon.
- Tudtam, hogy kérni fogsz fizetséget, ezért megelőztem a bajt. Itt a második oldalon – lapozott oda – le van feketén–fehéren írva, hogy ha hamarabb felmondasz, vagy rosszul végzed a munkádat, akkor a kétszeresét kell visszafizetned az egész bérednek.
Tátott szájjal bámultam a lapra és megremegett a kezem dühömben. Hogy merészelte… Ez az ember maga az ördög! Ilyen egy számító egy alakot…
- Nos – csapta össze tenyereit. – Kezdheted is, elsőnek azzal, hogy a kanapémat megtisztítod a sárfoltoktól és a házban elszórt minden piszkodat is feltakarítod! – adta ki az utasítást, ő pedig, mint egy nagyfőnök hátradőlt a kanapén, karjait a háttámlájára helyezve.
Bosszúsan fújtattam egyet. Vigyorogva intett kezeivel, hogy keljek fel és fogjak munkához.
- A tisztítószereket ott találod – mutatott a bejárati ajtó felé – Látod azt a faajtót? – bólintottam. – Ha kinyitod, ott mindent megtalálsz. Jó munkát!
Ezzel felállt és elindult az ellenkező irányba.
- Most meg hova mész? – kérdeztem.
- A szobámba. Talán engedély kell hozzá? – fordult vissza. – Nem fogok besegíteni, úgyhogy haladj!
Ahogy elfordult, némát tátogva utánozni kezdtem a beszédstílusát a mondandójával. Lehet meghallotta, mert hirtelen megállt és hátrafordult. Én persze angyali mosollyal néztem vissza rá, egészen addig, míg újra elindulva, el nem tűnt a szobájában.
Odacsörtettem az ajtóhoz és kíváncsian kinyitottam, hogy bekukucskáljak. Ismét megdöbbentett a berendezés. Az ajtótól jobbra volt a szárító- és a mosógép. Az egész helyiség tele volt polcokkal és szekrényekkel. Velem szemben még két pici puff is volt. Amit furcsálltam, hogy rengeteg ruha is volt itt. Lassan sétálgattam végig, és minden ruhához hozzáérintettem az ujjaimat. Bizonyára nem itt tartja a ruháit, mert az elég érdekes lett volna, ha a takarítószerekkel együtt tárolja. De akkor mégis milyen ruhák ezek? Tovább sétáltam a második szekrényhez, és itt egyből felismertem. Ezek a legelső fellépő ruhái voltak, szépen elpakolva mindegyik, katonás rendben. Az ajtóval szemben, vagyis a végállomásom szekrényén a cipői voltak végig felsorakoztatva, egytől egyig mind megtisztítva, lakkozva, kifényezve.
Hát ez a helyiség nagyon király! Csillogó szemmel néztem újra körbe. Aztán ahhoz a szekrényhez léptem, a mosógép és az ajtó közöttihez, amin kinyithatós ajtó volt. Jól sejtettem, itt voltak a tisztítószerek.
Kivettem a megfelelő eszközöket és elkezdtem a „mocskom” feltakarítását. Egész hamar végeztem, még szerencse, hogy bőr volt a kanapé, így hamar lejött róla és még csak meg sem rongálódott. Aztán felporszívóztam az elpergetett sárdarabokat.
Ahogy ezzel végeztem, összeszedtem a fürdőszobában hagyott holmimat és betettem a mosógépbe, hogy kimossam.
Mint aki jól végezte a dolgát, mert így is volt, összepaskoltam a tenyeremet, majd a nappaliba leülve, bekapcsoltam a tv-t. Megkerestem a kívánt csatornámat és pont elkaptam a kedvenc sorozatom ismétlését. Aztán csak felálltam és egy kicsit kutakodni kezdtem a hűtőben. Semmi iható vagy ehető cucc nem volt, azonban tele volt gyümölccsel és zöldséggel. Komolyan, még kóla sincs?
Végül kivettem két narancsot, majd a facsaró után kezdtem kotorászni. Végig nyitogattam minden szekrényt, és persze, az utolsóban meg is találtam, a keresett holmit. Meghámoztam a narancsot és lefacsartam. Nem rajongtam ezért a 100%-os narancsléért, mert nem gyakran iszok ilyet, de nem volt olyan rossz. Visszaültem a helyemre és folytattam a sorozatomat.
Pont akkor nyílt ki YamaPi ajtaja, amikor félrenyeltem az italomat, mert annyira nevettem. Prüszkölve próbáltam életben maradni.
- Fúj! – sápadt el. – Azt mondtam, hogy takaríts, nem pedig azt, hogy köpködj össze mindent!
- Kösz, hogy segítesz nem megfulladni – köhögtem. Jobban örültem volna, ha idejön és hátba vereget.
Az énekesnek a konyha felé tévedt a tekintete. Elkerekedtek a szemei, és a pulthoz rohant.
- Ez meg mi?
Nem tudtam, hogy mire céloz, így, amikor már kiköhögtem magam, közelebb lépdeltem. Semmi különöst nem láttam.
- Sürgősen tegyél rendet! Mire hazaérek, csillogjon minden! – nyomott kezembe egy rongyot, amit a pult egyik fiókjából húzott elő. – Semmit ne lássak meg itt, ami nem ide való!
Döbbenten vettem el a rongyot. Ennyire kiakadt egy kis narancslén az asztalon és, hogy nem dobtam ki rögtön a narancshéjat?
Már fél órája elment, és én is elpakoltam azt a hatalmas szemétdombot, amit hagytam magam után, természetesen csak a sorozatom után.
Úgy döntöttem, hogy felfedezem a ház ismeretlen részeit. Szinte lábujjhegyen sétáltam végig a házon. A fürdőt tudtam, hogy hol van, mellette pedig a wc volt. Aztán találtam még egy szobát, amolyan vendégszoba lehetett, amit eldöntöttem, hogy ki is fogok sajátítani. Ezután pedig következett az utolsó ajtó. Direkt ezt hagytam a végére, mert annyira kíváncsi voltam. Még most is alig hittem el, hogy az énekes házában vagyok. Belül ujjongtam. Óvatosan lenyomtam a kilincset, de az nem nyílt ki. Megpróbálkoztam vele még egyszer, hátha csak nem eléggé nyomtam le, de most se akart kinyílni. Eltátottam a számat. Képes volt bezárni az ajtót? Ennyire nem bízik meg bennem? Még az ajtóba is belerúgtam, ezután puffogva mentem vissza a a kanapéhoz és rávetődtem.
Kb. az egész napom semmittevéssel ment el. Estefelé szórakoztam a telefonommal, hogy felhívjam-e anyáékat, de nem mertem. Az ujjam pedig többször is azon a zöld kis kagylócskán időzött. Elég lett volna egy picit közelebb tennem hozzá az ujjam, és hála az érintőképernyős technikának máris hívhattam volna anyát, de nem mertem. Szörnyű lelkiismeret furdalásom volt amiatt, hogy kirúgtak a munkahelyemről és amiatt is, amit leműveltem, hogy itt maradhassak. De már nem tudtam megváltoztatni a dolgokat. Belülről elkezdett valami marcangolni. Úgy éreztem, megbolondulok ettől az érzéstől.
Este, fél 10 körül ért vissza YamaPi. Gondosan levette a cipőjét, amint beért az ajtón, és rám se hederítve a konyhapulthoz sétált. Elvett egy poharat, majd a hűtőből is elővette a hideg vizet.
Én a kanapén feküdtem, karomat a szememen pihentetve, de ahogy meghallottam, hogy megjött, elvettem onnan.
- Azért annyit igazán mondhatnál, hogy: „Megjöttem!„ – szólaltam meg flegmán.
Szokásához híven, most se szólt semmit. Amint megitta az italát, eltette a vizet és a poharat is elöblítette. Ezt a tisztaságmániást... Eltűnt a vendégszobában, majd egy takaróval és egy párnával tért vissza, amit rám dobott. Méltatlankodásomnak azonnal hangot is adtam.
- Hé!
- Itt fogsz aludni a kanapén. Ágyalj meg magadnak, én mentem aludni. Miután lezuhanyoztam halkan takarítsd ki a fürdőt is.
- Hogyne! Éjszaka takarítsak neked? – dobtam le magam mellé a holmikat.
- Nem akarom, hogy vízköves legyen valami.
- Egyébként is, miért itt kell aludnom, amikor van vendégszobád is? – mutattam az irányába.
- Két hétig maradsz, nem akarom befogni ennyi időre azt a szobát – az orrnyergét kezdte el masszírozni és fáradtan behunyta a szemét is.
- Komolyan a kanapén aludjak? Oké, kényelmes, de ez mégsem akkora, mint egy ágy! Hogy fogom én itt kipihenni magam?
- Ide figyelj! – emelte fel a hangját. – Fáradt vagyok a hisztidhez. Ha nem tetszik, akkor keress magadnak más helyet!
Nem várta meg a válaszom, bevonult a fürdőszobába. Bosszúsan ütögettem a párnámat, majd a takarót is eligazgattam, miközben fújtam a magamét.
- Ilyen zsugori egy embert! Mit csinálnék azzal a szobával, megenném? Nem akarja befogni, úgy mondja, mintha valami kidobásra váró rongy lenne, én pedig a piszkos festék. Ch.
- Ha kimorogtad magad, akkor mehetsz takarítani – trappolt végig előttem, miközben magára vette a köntösét.
Nem most láttam így először, hiszen akkor se volt rajta sokkal több ruha, mikor Kame-val ugrottunk be hozzá, de a gondolat, ott motoszkált a fejemben, hogy most csak mi ketten vagyunk egy házban, és egyszerűen nem akart kiröppenni, bármennyire is igyekeztem száműzni. Így egy kissé más megvilágítást adott a dolognak.
Furcsa, mert Hiroki is csak férfi, de vele mégse éreztem magam kényelmetlenül, hogy egy házban voltunk. Itt azonban teljesen más volt a helyzet. Idegesen mocorogni kezdtem a kanapén. Gondolhattam volna erre, de az ember sose okos előre.
Végignéztem, ahogy elvesz egy almát, az asztalra helyezett tálból és egy pohár víz társaságában újra a szobájába indul. Útközben lekapcsolt minden villanyt körülötte, így teljes sötétségben ültem egymagam a kanapén. Amilyen gyorsan csak lehetett, bebújtam a takaró alá és felhúztam a nyakamig. Úgy viselkedtem, mint aki most látott egy nagyon ijesztő horrorfilmet és most a hatása alatt van. Csak én nem a szörnyet vártam, hogy honnan bukkanhat elő, vagy a baltás gyilkost, nehogy megöljön, hanem a saját kis szörnyecskémet próbáltam megtalálni a sötétségben. Belém bújt a kisördög és nem hagyott nyugodni. „Nem félsz a váratlan eseményektől se? Kitudja, mi történhet…” Visszhangoztak Tomohisa szavai a fejemben. Ezzel vajon mire célozhatott? Nem! Nem szabad rosszra gondolnom! YamaPi nem olyan… de mégis, ő is csak férfiből van. Csak nem..? Idegesen doboltam ujjaimmal a takarómon, majd hasra fordultam és az énekes ajtaja felé néztem. A sötétségben próbáltam kivenni bármi gyanús mozgást, de semmi nem történt. Aztán újra a hátamra fordultam. Á, ő nem tenne semmi ostobaságot! Mégis, a kisördög hangja egyre hangosabb volt a fülemben, hogy ebben nem lehetek olyan biztos. Egy jó félóra nyugtalankodás után, végre elhatároztam magamban, hogy ha nem teszek semmit, akkor ma este nem fogok aludni egy szemhunyásnyit se.
Felhajtottam a takarómat és akcióba lendültem. Lábujjhegyen Tomohisa ajtajáig lopóztam, aztán ennyi. Az ajtaja előtt ácsorogtam a körmömet rágva. Végül halkan, remegő kézzel benyitottam. A sötétben semmit sem láttam, így azt se tudtam, hogy hol lehet az énekes. Aztán az ajtó zárjára tévedt a kezem, mire kitapogattam a kulcsot. Bevillant a megoldás! Kivettem a zárból a kulcsot, majd behúztam az ajtót és kívülről elfordítottam a zárban a kulcsot, és benne is hagytam. Mintha égetett volna a zár úgy engedtem el és rohantam vissza a helyemre. Pár percig még tanakodtam, hogy jó-e ez így, aztán meggyőztem magam, hogy reggel hamarabb felébredek és kinyitom az ajtót, mintha mi se történt volna. Senki semmit nem fog észrevenni az egészből. Pár perc múlva el is nyomott az álom és most egyáltalán nem néma és sötét volt, hanem nagyon is akció dús.
Előző rész Következő rész
Előző rész Következő rész
