3. fejezet - Hozzám tartozol

                                                          3. fejezet         

 
Rögtön a hang irányába kaptam a fejem. Nem láttam senkit ott, az ajtó mégis zárva volt. Lassú léptekkel sétáltam közelebb a bejárathoz. Megfogtam a kilincset, s elfordítottam.
A kinyíló ajtó láttán megkönnyebbülten fújtam ki az eddig bent tartott levegőt. Kikukucskáltam az ajtó mögül, elsőnek jobbra, majd balra a folyosón, de egy lelket se láttam.

- Kezdek paranoiás lenni. Bizonyára csak a szél csapta be az ajtót.

Annyira megijedtem, attól, amit Hilary mondott, hogy már képzelgek is. Visszafordultam a fénymásoló felé, hogy befejezzem a munkámat.
Ahogy a gép kiadta az utolsó papírlapot is, gyorsan átfutottam a tavaszi darab megírásához szükséges információkat.

- Nem elég, hogy Hilary kénye-kedve szerint ugráltat, még ezt is a nyakamba sózták – motyogtam mérgelődve.

Összetűztem a lapokat, beletettem a mappámba és ezzel együtt tettem bele a táskámba. Felvettem a többi lapot is, úgy gondoltam jobb, ha visszaviszem a tanáriba az eredeti példányokat.
A szemem sarkából egy fekete árnyat láttam az ajtó sötétített üvegén. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Aztán meghallottam a zár kattanását is. Egyből oda kaptam a fejem. Az árny még pár másodpercig ott volt, intett a kezével, majd elsétált. Mit törődve azzal, hogy szanaszét szóródnak a lapok a kezemből, ahogy leejtettem őket, az ajtóhoz rohantam.
Elsőnek a kilincset kezdtem el rángatni, őrült módjára, majd amikor rájöttem, hogy tényleg be van zárva az ajtó, eluralkodott rajtam a félelem. Teljes erőmből ütöttem az üveget és ordítottam, ahogy a torkomon kifért.

- Ne szórakozz velem! Nyisd ki az ajtót! Hallod?! – mikor nem érkezett semmi válasz még a könnyeim is kicsordultak. – Ott vagy még? Ne csináld ezt!

Ekkor zörgést hallottam, ami viszont már a hátam mögül jött. Lecsúsztattam az ajtóról kezemet, majd lassan visszafordultam a kicsiny szoba belseje felé, ami most még kisebbnek hatott. Olyan volt, mintha a falak zsugorodtak volna. Én pedig utáltam a kicsi és szűk helyeket, különösen, ha olyan furcsa hangot hallok benne, aminek a származási helyét nem ismerem.

- Ki - ki van ott? – hangom remegett.

Nem is tudom, minek örültem volna jobban, ha kapok választ a kérdésemre, vagy pedig ennek a kísérteties némaságnak. Persze, imádkoztam azért, hogy csak egy egérről, rosszabb esetben pedig patkányról legyen szó. Annyit azonban sikerült elértem kérdésemmel, hogy most már nem csak a zörgést hallottam, hanem már láttam is, amint a jobb sarokban megmozdulnak a dobozok. Ez tuti nem patkány! Felfedezésem hatására, agyam rögtön védelmi funkcióba kapcsolt, s felkaptam az első dolgot, ami a kezembe akadt. Mind két kezemmel erősen szorítva tartottam magam elé, így folytatva a mondandómat, miközben lassan araszoltam a hangforrás irányába.

- Figyelmeztetlek! Fekete-öves karatés vagyok! Ezen kívül, olyan hangosan tudok sikítani, hogy félő egész életedre megsüketülsz! Szóval azt ajánlom, hogy ne húzz ujjat velem!

Nem sikerülhetett túl meggyőzően a megfélemlítésem, hiszen közben végig remegett a hangom, de azért reméltem, hogy ennyi is elég az elűzéséhez.
Egyre hangosabb lett a zaj. Nagyot nyelve léptem a doboz rakás elé, amit abban a pillanatban toltak arrébb. Én pedig erősen összeszorítottam szemeim és meglendítettem a kezemben tartott tárgyat.

- Te normális vagy?! – túlontúl ismerős volt ez a hang.

Félve nyitottam ki szemeimet. David kócos kobakját láttam meg, amint kezével sikeresen hárította a felé lendített fegyverem.

- Mi az istent sipákolsz itt? – hiába volt durva hangszíne, én csak bámultam rá. Éreztem, hogy lassan ismét elerednek a könnyeim, de most a megkönnyebbüléstől, hogy van itt velem valaki. Még ha ő is az a valaki. – Meg ne próbáld! El ne kezdj még bőgni is!

Felállt, leporolta a ruháját. Szipogva figyeltem mozdulatait, miközben megtöröltem szemeimet. Végül rám emelte sötét tekintetét. Arca flegmává vált. Arrébb tolt az útból, és a kijárat felé indult. Elérve az ajtót ő is megpróbálta kinyitni, de neki sem sikerült. Hangosan kifújta a levegőt. Felém fordulva tette fel kérdését.

- Rendben. Most pedig meséld el nekem, hogy mégis mi történt. Miért vagyunk bezárva?
- Ne-nem tudom – szipogtam még mindig. – Bejöttem fénymásolni, mire becsapódott mögöttem az ajtó és még a zárat is ráfordították – hadonásztam az ajtó felé. - Aztán hallottam, hogy zörög idebent valami és elindultam megvédeni magam.
- Egy műanyag dobozos kólával… Ez most komoly? – nézett rám lenézően.

Lenéztem a kezemben szorongatott tárgyra. Észre se vettem, hogy ilyen kicsi a fegyverem, mégis mekkora bátorságot adott. Forgatni kezdtem a kezemben, hogy addig se nézzek cellatársamra. Pár perces némaság után azonban megszólalt.

- Add ide a telefonod!
- Tessék? – kaptam fel az utasításra a fejem.
- Add ide a telefonod, hogy hívjunk valakit, aki kimenekít innen minket.

Elsőnek csak pislogtam felém tartott kezére, majd elkezdtem forogni a szobában, táskám után kutatva. Meg is leltem a fénymásoló mellett ledobva. Odarohantam, hogy kivegyem belőle a telefonomat és átnyújtsam a kis készüléket Davidnek. Miközben feloldotta telefonom zárját, felvetődött bennem egy igen aprócska kérdés.

- A tiéd hol van?
- Apám elvette – vont vállat ezzel lezártnak tekintve a témát. Bepötyögött pár számot, füléhez emelte a telefont és várt. Idegesen összeráncolt homlokából arra következtettem, hogy sikertelen volt a hívás. – Minek neked telefon, ha képtelen vagy felvenni?! – morogta és beütötte a következő számkombinációt. Addig én helyet foglaltam az egyik széken, s a kólás doboz címkéjét piszkálgattam. – Végre! Hol vagy most?

Fogalmam sem volt, hogy kivel beszélhetett. Nem is érdekelt különösebben, csak az, hogy kijussak innen. Éreztem, amint torkom újra összeszorult. A sírás fojtogatott. Miért velem történik mindez? Újra szétnéztem a szobában. Zsúfolásig volt mindenfajta dobozzal telepakolva, de helyet kapott még néhány szekrény is, aminek a polcain régi dokumentumok hada állt. A fehérre meszelt fal is, most olyan ridegnek hatott. Soha nem voltam még bezárva sehova.

- Az most lényegtelen, hogy kinek a telefonjáról hívlak! Azonnal gyere vissza az iskolába! Megértetted? Válaszolj már! Haló?

Visszanéztem Davidre, aki pont ekkor elemelte a fülétől a telefont, s bámult a képernyőjére. Becsukott szemmel szólalt meg.

- Komolyan. Hogy lehetsz ennyire felelőtlen? - intézte nekem kérdését.
- Miért?
- Tudod te, hogy mire való a töltő? – nézett rám. Ekkor én is megvilágosodtam. Édesen elmosolyodtam.
- Tudod, - kezdtem bele - ilyenkor már rég otthon vagyok, szóval, úgy gondoltam, hogy kibírja a mai napot, ha… - nem mertem befejezni a mondatot, csak rámutattam mobilomra.
- Oké – dobta vissza a készüléket. Alig tudtam elkapni.
- Ha nem kapom el, akkor most vehetnél nekem egy másikat, ugye ezzel tisztában vagy?

Ezzel a ténnyel azonban csak én törődtem. Elhatároztam, hogy többet nem adok neki kölcsön semmit!

- Adj egy hullámcsatot! – döbbent szemekkel néztem rá.
- Minek az neked?
- Szerinted? Fel akarom tűzni a hajam! Na, adj már egyet!
- Hiába türelmetlenkedsz, nem hordok ilyesmit.
- Mégis milyen lány vagy te? Ez nem olyan alap cucc, vagy mi az isten?
- Ha nem vetted volna észre, nem vagyok az a tipikus lányos személyiség.
- De. Észrevettem – húzta el a száját.

Csak hápogtam erre a megjegyzésre. De bunkó! Durcásan összefűztem a karjaimat mellkasom előtt. Nem hatotta meg, csak felkapta idő közben leejtett táskáját s elindult a vacka felé, de most nem húzta vissza a dobozokat.
Nem is bánom. Maradjon csak ott! Egy helyben álldogáltam, vizslatva a bezárt ajtót, hátha megtörik majd a pillantásomtól, ám ez nem jött be. Pedig még hunyorgattam is a szemem. Mélyet sóhajtottam. Feladtam a küzdelmet. Visszafordultam a másoló felé, összeszedtem a szétszórt lapokat. Megpróbáltam sorrendbe tenni az oldalakat, gondoltam, addig is megy az idő, de túl hamar végeztem. Levágódtam az egyik székre, fejemet a falnak támasztva. Mit csináljak? A telefonom is lemerült, zenét se tudok hallgatni. Á, megőrülök!
Fogalmam sem volt mennyi lehet az idő. Teljesen elvesztettem az időérzékem. Éveknek éreztem, amíg csendben ültem a széken, holott az agyam tudta, maximum egy órája ülhetek itt. Körbepillantottam, hátha találok valahol egy órát, de csak egy ablakot találtam. Csalódottan csuktam be a szemem. Összehúztam magamon a kiskabátomat, mert kezdtem fázni.
Kinyitottam a szemem és visszafordítottam fejem az ablak irányába. Párat még pislogtam a keskeny kis ablakra, mire agyam elkezdte feldolgozni az információt. Ablak. Az ott egy ablak! Olyan gyorsan pattantam fel a székről, hogy beleszédültem, de ki törődik ilyenkor ezzel?! A lehetséges kijárathoz futottam, ami magasabban volt, mint hittem. Ugráltam párat, de sehogy sem tudtam elérni.

- David! – kiáltottam, de nem hallotta meg, legalábbis erre utaló jelet nem adott. – David! - szóltam hangosabban.
- Mi van? – olyan hirtelen jelent meg, mintha szellem lenne.
- Nézd, egy ablak! – ugrálgattam, ujjammal az ablak felé mutogatva.

David tekintete követte mozdulatomat. Egy ideig csak nézte, majd amikor neki is eljutott az, amit mondtam, lehajtotta a fejét és homlokára csapott. Kimászott abból a kis lyukból és odajött hozzám, de még ő se érte fel az ablakot, pedig egy fejjel magasabb volt nálam. Ha nem másféllel. Beletúrt a hajába.

- Rendben - fordult felém. - Bakot tartok, te pedig kinyitod az ablakot. Gyorsan kimászol, a bejárati ajtón keresztül vissza bejössz a suliba és kinyitod nekem ezt az ajtót, jó? – vázolta a haditervet.

Bőszen bólogattam. Bármit megtettem volna, csak hogy kijussak innen. David bakot tartott, amivel sikeresen el is értem az ablakot. Itt meg is torpantam.

- David, van egy kis gond…
- Nyögd ki gyorsan, mert nehéz vagy!
- Elfelejtettem, hogy az emeleten vagyunk.
- És?
- És? Nem ugrok több métert!
- Nem kell ugranod, kilöklek én!
- Ha-ha! Milyen vicces!
- Még akkor se ugrasz, ha kiszabadulhatsz?
- Nem! Amúgy is, ez egy bukóablak, ki se férek, ezen a kis nyílá…

Parker ebben a pillanatban dobott le a földre, félbeszakítva a mondatom. Én pedig leestem a földre, beütve a fenekem. Fájdalmamnak hangot is adtam.

- Hé! Ez fájt!
- Ne nyávogj már annyit, mint egy elkényeztetett kislány! – mordult rám. - Nem te mondtad, hogy nem vagy az a lányos fajta? – nézett felém. – Most mégis úgy viselkedsz.
- Hagyj békén! – durcáskodtam, miközben sajgó hátsó felem simogattam.
- Kívánságod számomra parancs!

Meghajolt, mint a filmekben, majd hozott pár dobozt, amit egymásra pakolt. Megkapaszkodott, a legközelebbi szekrény tetejében, úgy állt fel a dobozokra. Próbálta jobban kinyitni az ablakot, de elég rég lehetett már használva, mert még én is láttam, hogy milyen rozsdás az egész. Felhúztam térdeimet, hogy rájuk könyököljek, így követve tovább Parker szerencsétlenkedését. Amikor David egy nagyot rántott az ablakon, megörültem, hogy sikerült kinyitnia, így kimászhat, majd engem is kiszabadít, de helyette beszakadt a dobozok teteje, amin állt. Olyan gyorsan történt az egész. Az egyik pillanatban még az ablakot rángatta, utána meg elterült a földön. Ijedtemben felsikítottam.

- Ezek a vacak papírdobozok! - morogta.

Lassan ülőhelyzetbe tornázta magát, kezét egyből a hátához kapta. Én meg elnevettem magam. Olyan komikus volt az egész.

- Mit nevetsz? Áú!
- Téged! Olyan vagy, mint egy vénember.
- Nem tudom, mit szólnál hozzá, ha a te hátad fájna így!

Már a nyelvemen volt a válasz, mikor hatalmasat tüsszentettem. Egymás után kétszer is. David rám nézett, sóhajtott egyet, majd megszólalt.

- Gyere velem! – ez most nem hatott parancsnak, sőt! Egész kedvesen mondta.

Fájdalmas arccal állt fel, én meg szótlanul követtem, afelé a hely felé, ahonnan előjött. Nem volt normális ajtó, inkább egy nagyobb kutyabejárónak mondtam volna. A túloldalán viszont eltátottam a számat. Egy kellemes hangulatot sugárzó szobába léphettem be. Igaz, nem volt túl nagy, mégis elfért benne egy kisebb fekvő alkalmatosság, egy kis asztal, meg két puffszerű fotel. A falra pedig polcok voltak felszerelve.

- Aszta! - csodálkoztam el.

A szemem sarkából láttam, hogy David arcán megjelent egy aprócska, önelégült mosoly.
Beleültem az egyik fotelba, David meg odadobott nekem egy plédet, amit hálásan fogadtam. Gyorsan betakaróztam vele, míg ő lefeküdt az ágyra, kezével eltakarva a szemét. Imádtam a helyiség meleg, otthonos hangulatát. Az asztalon lévő kislámpa világított csak, ezzel narancssárgára színezve ezt a kis szobát.

- Mi ez a hely?
- Valami raktárféleség lehetett régen. Csak nem tetszik? – kérdezte egy fél mosollyal.
- Tetszik? Imádom!
- Akkor élvezd ki, mert többet ide úgyse jössz.
- Chh.

Ezután a válasza után nem volt kedvem többet hozzá szólni, csak nézelődtem a szobában. A némaságot hasam korgása szakította félbe. Azonnal el is pirultam. Már elég késő volt és ma még alig ettem valamit. Azt hittem megúszom ennyivel, de gyomrom követelte magának az élelmet.

- Áh, mennyi baj van veled! – sóhajtotta.

Felállt, odasétált az egyik polchoz, és elkezdett keresgélni. Amikor megtalálta, amit keresett, odasétált hozzám. Két csokit nyújtott felém. Rögtön kaptam az alkalmon. Elvettem tőle és azon nyomban el is kezdtem majszolni.
Ezután egy hosszú nyomasztó csend állt be közénk, ami kezdett egyre inkább kínos lenni. De az is lehet, hogy csak én éreztem így. Mégis, muszáj volt megtörnöm a csendet.

- Ez hasonlít arra, amikor kicsik voltunk és sátrat építettük.

Ha ideges vagyok, akkor kimondom az első gondolatot, ami az eszembe jut. Legyen az akármekkora őrültség, vagy legyen akármilyen tudományos. A lényeg, hogy beszéljek. Ártalmas, de nem tudok ebből kinőni.

- Emlékszel még? Amikor kitaláltuk, hogy felfedezők leszünk. Ezért kihordtuk a házatokból az összes lepedőt, hogy sátrat építsünk. Azokra a hatalmas faágakra csipeszeztük fel őket, és…
- Nem fejeznéd be? – morrant rám.
- Mi rosszat mondtam?
- Miért beszélsz a múltról?
- Miért zavar, ha arról beszélek?
- Muszáj kérdéssel válaszolnod kérdéssel? – ült fel, s fordult felém.
- Te nem ugyanezt teszed? Miért én változtassak?
- Miért vagy még mindig ilyen csökönyös?
- Mi bajod lett? – váltottam kedvesebb hangszínre.
- Tudod, mi a te bajod? – kérdezte még ingerültebben. – Az, hogy a múltban élsz! Nem tudnád egyszer normális ember módjára élvezni az életet? Miért kell mindig a múltra gondolnod? Ami volt, az elmúlt. Hagyjuk annyiban és felejtsük el – mondata végére elhalkult a hangja, s visszafeküdt a matracra, kezével újra eltakarva a szemét.
- Tudod, nem mindenkinek van olyan jó élete, mint neked – motyogtam.
- Remélem tisztában vagy azzal, hogy nem fog semmi sem változni, ha csak sajnáltatod magad.
- Miért kell ezt így a fejemhez vágnod? – kiáltottam fel.
- Aludj inkább! – zárta le a vitát.

Ezzel nem szálltam vitába. Ő sem szólt többet hozzá, még a fal felé is fordult. Teljesen felhúzott egyetlen mondatával. A legrosszabb nem is az volt, amilyen hangnemben, és ahogy mondta, hanem az, hogy tudtam, igaza van. Tisztában voltam én is, hogy változtatnom kell az életemen, ha nem akarom magam azon kapni, hogy már hatvan éves vagyok. Egy olyan hatvan éves öregember, akinek nincs semmi élménye, és csak macskái vannak mellette. Kirázott a hideg erre a gondolatra. Azonban én túl gyáva voltam a változáshoz.
Kényelmesen hátradőltem a fotelban, hogy én is aludjak egy kicsit. Percekkel később, mikor már az álmok bejáratánál jártam, valami megcsiklandozta a lábam. Azt hittem, hogy a takaróm, így nem foglalkoztam különösebben vele. Viszont amikor másodszor is megtörtént, akkor már felültem, s félrehúztam a takarómat a lábamról.

Azt hiszem, mindenki úgy reagált volna a történtekre, ahogy azt én is tettem. És ez nem azért volt így, mert lány vagyok! Ha az ember úgy gondolja, hogy egy zárt helyen van, és semmiféle gond vagy baj nem érheti, védve van még az időjárástól is és az állatoktól is, megnyugszik. De amikor ezt az elméletét megdöntik képes nagyon kiakadni, és a lányoknál ehhez társul még egy magas frekvenciájú hangszínt is, amit sikításnak hívnak. Ezt mutattam be én is fülsüketítően hangosan. Amire David úgy megijedt, hogy leesett az ágyról.

- Szedd le! Szedd le! – sipákoltam, miközben összevissza ugráltam, rázva a lábam.
- Mi? Mi van? – szegény, azt se tudta, hogy hol van. Jó mélyen aludhatott, de ez hol érdekli az embert, mikor a lábán egy egér van?!
- Nem látod? Egy rágcsáló van a lábamon!
- Állj már le! Nincs ott semmi!
- De! Hát nem látod? – hangom már hisztérikusnak tűnhetett.
- Hé, higgadj le! - fogta meg a vállaimat, s fordított maga felé.

Kicsit lenyugodtam, de még mindig nem mertem a lábamra néni.

- Látod, hogy nincs ott semmi? Ha volt is, tuti elijesztetted.

Végül csak lenéztem a lábamra én is, bár elég gépiesre sikerült a mozdulat. Tényleg nem volt ott már semmi, azonban nem mertem visszamenni a fotelba.

- Én vissza nem ülök a fotelba! – jelentettem ki.
- Akkor aludj az ágyon – ajánlotta fel.
- De oda is felmászhat az egér! – Kötöttem az ebet a karóhoz.
- Akkor húzd fel a lábad és úgy aludj!
- Mi lesz, ha visszajön az egér?
- Akkor ismét bemutatod, hogy lány vagy, és akkorát sikítasz, hogy szerencsétlen pára szívrohamot kap!

Morcosan néztem villámló szemeibe, míg az esetleges lehetőségeket vettem számításba. Végül maradtunk az eredeti felállásban, mert úgy gondoltam, oda mégse tud olyan könnyen felmászni, mint ara az ágyszerűségre, így visszaültem a fotelba. Felhúztam a lábaimat, s jól bebugyoláltam magam a takaróba, hogy még véletlenül se mehessen rá semmi.

- David… - kezdtem bele bátortalanul.

Úgy éreztem valamit mondanom kellene neki, mégse jött ki egy árva hang se a torkomon.

- Szívesen!

Nem tudom, hogy szimplán csak kitalálta, amire gondoltam, vagy csak ráhibázott, esetleg valami más, de örültem neki, hogy ezt kimondta. Kedves hangszínétől pedig egy mosoly jelent meg az arcomon, ami még akkor is ott volt, mikor elaludtam.





        Előző rész                                                                                                        Következő rész