2. fejezet - Hozzám tartozol!

                                                  
                        
                                                                 2. fejezet        

A reggeli napfény kiborító tud lenni. Különösen akkor, ha a legszebb álmodból ébreszt fel. Az ember lánya még békésen aludna, mikor alattomos módon bekúszik a redőny apró rései között. Ez rendben is van. Jöjjön csak, de a szememet kikerülhetné! Hunyorogva néztem az ablakom felé, hátha a nap, vagy valami felhő megszán, és megszűnik a zavaró tényező. Lemondóan felsóhajtottam. Reménytelen! Hasra fordultam, arcomat belefúrtam a párnába, és gyorsan magamra húztam a takarót, ezzel is tovább nyújtva az időt, míg békében lehetek. 

Nem sok kellett volna hozzá, hogy ismét az álmok mezejére lépjek, de újabb cinkostársa akadt a napsugaraknak, az ébresztő órám személyében. Kinyújtottam karomat a takaró alól, így próbálva, vakon, megkeresni és elérni az órám, hogy megszüntessem a fülemet sértő zaj forrását. Össze-vissza hadonásztam kezemmel, de nem találtam a gazfickót. Hol az istenben lehet? 

-          Ez nem igaz! – mérgelődve ültem fel az ágyamon, lerúgva magamról a takarót. Nagyot csaptam az órám tetejére, ezzel elhallgattatva egyszer, s mindenkorra. 

Még két percig ültem az ágyamon magam elé meredve, majd egy nagy ásítás kíséretében felvettem a szemüvegem és odasétáltam a szekrényemhez.

Kivettem az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt. Jelen esetben ez egy világos, kissé szakadt farmert, és egy fekete pólót jelentett. Elhúztam a másik szekrényem ajtaját is, hogy egy pulcsit is előhalásszak magamnak. Majd következett a végső stádium, mikor belenéztem a tükörbe, azzal a reménnyel, hátha tudok kezdeni a kinézetemmel is valamit. Ahogy megláttam magam, azt hittem szívinfarktust kapok. A hajam még rosszabb állapotban volt, mint ahogy általában szokott lenni. 

-          Ezt rendesen szétaludtam! – tátottam el a szám. Körbenéztem a szobában.  – Hova tettem a fésűt? – akárhogy forgolódtam, sehol sem találtam. – Ne csináld ezt velem! 

Ha valaki meglátott volna, azt gondolja, hogy megbolondultam. Fel-alá rohangáltam a ház különböző részei között, de sehol nem találtam. Végül visszaálltam a tükör elé. Csípőre tett kézzel szemeztem tükörképemmel. Végül fogtam magam, és két copfba befontam a hajam.

Felkaptam a táskámat a földről. Rápillantottam az órámra. Bár ne tettem volna! Kereken 2 percem volt a busz indulásáig! Mit sem törődve azzal, hogy a lépcsőn óvatosan kell közlekedni, két ugrással már a földszinten is termettem. Az egyik lábamat belebújtattam a fél pár cipőmbe, a másikat sikeresen elrúgtam. Ugrálva léptem ki a ház ajtaján, mikor a busz elment előttem. 

-          Ne, ne, ne! Álljon meg! – futásból sose voltam világbajnok, de most összeszedtem minden erőmet, hogy utolérjem. Szerencsére megláthatott a sofőr. Megállt, én pedig sűrű bocsánatkérések közepette szálltam fel rá.

~.~

Lelépve a buszról, megpillantottam Davidet és a csapatát, ahogy begurulnak deszkáikkal a suliba. Nem jelentett nekik akadályt se korlát, se lépcső. Parker morcos arcát látva, egyből jobb kedvem lett, hiszen újra eszembe jutott a tegnapi nap. Kíváncsi vagyok, hogy nagyon látszott-e még a „sminkje”. 

-          Te mit vigyorogsz? – ugrottam egyet a hirtelen ért hang hallatán. Jobb kezemmel egyből mellkasomhoz kaptam.

-          Muszáj így rám ijesztened, Emily?

-          Nem tettem semmi rosszat! Még azt se lehetne mondani, hogy lopakodtam, mert még kiabáltam is neked. Min kalandoztál el így?

-          Semmin! – nem hitt nekem. Csak összeráncolta homlokát. - Tényleg semmin! – emeltem fel még a kezemet is igazamat próbálva bizonyítani, ám barátnőm vállat rántva elindult az iskola épülete felé. - Hé, várj már! - alig győztem utol érni. 

Belépve az iskola épületébe, hatalmas tömeg fogadott. Persze, nem miattam gyűltek össze. Miért tettek volna ilyet? Engem különösen nem érdekelt a nagyközönség, így már mentem is volna tovább, örülve, hogy egy kicsit nem vagyok kereszttűzben, de barátnőm ismét nem működött velem együtt. A hátsósorból próbált fel-fel ugrálni hátha lát valamit. Ahogy rájött, hogy ez így nem kivitelezhető, átverekedte magát a tömegen, hogy minél előrébb jusson. Tőlem ezért csak egy szemforgatást kapott. Keresztbe tett kézzel vártam, hogy kiderítse, amit szeretne. 

Éles sikítás hasított végig az emberekkel telt teremben. Közelebb futottam én is, és a diákok között próbáltam leskelődve kideríteni, hogy miért sikított barátnőm. Ám ő hamarabb megtalált engem, mint én őt. Megfogva a kezemet, ugrándozva húzott távolabb. 

-          Nem fogod elhinni! Az iskola nyert egy pályázatot és most egy nagyobb színvonalú előadást fognak előadni! Á, benne kell lennem!

Ó, igen! Ha nem említettem volna még, Emily is tagja a színjátszó körnek. Él hal a színészetért. Minden évben benne van a legkisebb darabban is. Arról álmodozik, hogy az egyik leghíresebb színésznő lesz.

-          Nem is! –  Hagyta abba az ugrándozást, felemelve mutató ujját. – Nekem kell megszereznem a főszerepet! Igen! Te pedig a beugróm leszel! – vigyorgott rám. Hogy mi?!

-          Biztos, hogy nem! – tiltakoztam egyből.

-          Miért? Jó buli lesz!

-          Tudod, hogy nem bírom a tömeget.

-          Helyette inkább írod a blogod?- Húzta fel egyik szépen ívelt szemöldökét.

-          Halkabban! – pisszegtem le. Még a végén kikotyogja, hogy az enyém! Gyorsan körbenéztem hallhatta - e valaki. Egyáltalán nem törődik azzal, amit mondtam. Pedig elmagyaráztam neki, hogy ez titok!

-          Komolyan nem értelek!

-          Nem baj!

-          Ez csak a beugró szerep. Csak akkor lép érvénybe, ha én nem vagyok ott.

-          Menjünk inkább órára.

-          Oké! - Csapta össze tenyerét. – Az első óránkat úgy is Mrs. Holmes tartja! – szem forgatva követtem szeleburdi iskolatársamat.

Az óra előtt ismét nagy volt a nyüzsgés. Bár minden évben vannak ilyen darabok, de most is, mindenki erről beszélt. Most azonban az is izgatottabbá tette a többieket, hogy nem tudatták, mit is fognak előadni. Be kell vallanom, ez a része nekem is felkeltette a kíváncsisságomat, de jelentősebb figyelmet nem szenteltem még így se felé. 

A füzetembe kivehetetlen minták tömkelegét rajzoltam, hogy ne unatkozzak annyira. Körülbelül az egész füzetem így néz ki. Minden második oldal tele van rajzolva. Legújabb alkotásomat azonban megszakították, mert bejött Mrs. Holmes. Pedig már lassan kivehető kezdett lenni, hogy ez egy víziló lenne. Vagy két elfolyt tintapaca. A tanárnőnek nem volt túlzottan jó kedve. Idegesen csapta le a táskáját az asztalára. Csípőre tette a kezét és úgy várta, hogy végre ráfigyeljünk. Több- kevesebb sikerrel, ez működött is. 

-          Bizonyára mindannyian hallottátok már, hogy az iskola nyert egy pályázatot – többen megszólaltak, de a tanárnő feltette az egyik kezét, ezzel jelezvén, hogy még nem végzett. – Igen ám! De van egy kikötés is az iskola felé ez ügyben. Még pedig az, hogy teljes egészében az iskola tanulóinak kell összehozniuk a darabot. Gondolok itt a dalok megírásától, a forgatókönyv megírásán át, teljesen a jelmezek és a díszlet megtervezéséig. Úgy, hogy legyetek szívesek ezekre a munkákra is jelentkezni, nem csak a színészi szerepekre!

-          Mrs. Holmes, ezt maga se gondolhatja komolyan!

-          Ted, csak nem önként jelentkezel? – a srác szó szerint szembe röhögte a tanárunkat. – Ne aggódj! Én se gondoltam rád!

-          Akkor miért így lett?

-          Amikor az iskola pályázott, akkor valahogy elfelejtették közölni ezt az aprócska részletet. Szóval most eldönthetitek, hogy szeretnétek-e a darabot, vagy sem.

Ez már sokaknak nem tetszett. Nem csodálom. Senki nem vágyott arra, hogy éjszakákat töltsön, mondjuk egy szövegkönyv megírásával. És a ruhák megvarrását sem szívesen vállalta be senki.

Régen nagyon szerettem volna színdarabokat írni. Be is hoztam az iskolába, hogy megmutassam az irodalom tanáromnak, de régi jó barátom Hilary, már akkor is nagyon szeretett engem. Kitépte a kezemből és felolvasta az egész osztály előtt, abban a jó kis gúnyolódós előadási stílusában. Életem legnagyobb égése volt. Akkor elhatároztam, hogy soha többet nem írok, vagy ha mégis, akkor senkinek nem fogom megmutatni! 

Az óra végéig a ceruzám végét rágtam, közben a fejemet bal tenyeremen támasztottam. Felnéztem az órára, de nem akart gyorsabban mozogni egyik mutató se. Pár perccel az óra végezte előtt megszólalt Mrs. Holmes. Ami még meglepőbb, hogy nekem címezte a mondandóját. 

-          Miss. Lawson! Óra után menjen be az igazgatói irodába! 

Szemeim kétszeresükre nőttek. A ceruza is kiesett a kezemből. Soha nem voltam még az igazgatóiban! Miért kellene odamennem? Nem csináltam semmit! Ránéztem a mellettem ülő barátnőmre. 

-          Mit csináltál? – kérdezte egyből tátogva.

-          Nem tudom! Semmit! – ráztam a fejem.

Óra végéig ötletek tömkelegét gyártottuk barátaimmal. Egyik indokunk sem bírt olyan súllyal, hogy azért az igazgató irodájába hívjanak. Vagy lehet épp ez a baj, hogy nem csinálok semmit.

Az óra végét jelentő csengő, most nem hozta azt a megkönnyebbülést, mint általában. Ahelyett, hogy felugrottam volna a helyemről, sietősen elhagyva az épületet, a padra hanyatlottam. 

-          Nem tudom, mit idegeskedsz - szólalt meg hirtelen Tim, síron túli nyugalommal a hangjában.

-          Mi van, ha azért hív, mert megtudta, hogy én tettem műanyagpókot Hilary szekrényébe?  – eluralkodott rajtam a pánik. – Ezzel nem szegtem meg semmi szabályt igaz? – barátaim csak a szemüket forgatták.

-          Ez nem nagy bűn! Ezen kívül évek óta ismered. A szomszédodban lakik! Ne csinálj ebből ilyen nagy drámát!

-          Az nem olyan, mintha igazgatóként hív be az irodájába.

-          Ettől függetlenül még el kell indulnod! – szólalt meg Emily is.

-          Tudom – válaszoltam lehangoltan.

-          Elkísérjünk?

-          Nem kell! - cuccaimat még így is, csigalassúsággal szedtem össze. Mindent elkövettem, hogy minél később érjek oda. 

Éreztétek már azt az érzést, mintha minden végtagotokat mázsás súlyok húznák le? Na, most így érzek. Utáltam minden hivatalos dolgot, vagy olyan dolgokat, amik büntetéssel járnak. Ilyenkor lebénultam. Mi másért hívnának ide, minthogy valami büntetést fogok kapni? Más nem frászolna ennyit ezen. Tudom. De én más vagyok!

Az ajtó előtt állva, azonban mérlegeltem Tim szavait. Igaza van! Évek óta ismerem és semmi rossz dolgot nem tettem.  Azt a pókot bárki oda tehette! Mégis ki gondolna, pont rám?

Újult erővel, bár még remegő kézzel, kopogtattam be a nagy faajtón. Egy erőteljes „Igen” után, lenyomtam az ajtó kilincsét. Jöjjön, aminek jönnie kell! 

-          Ha nem fogsz szerepelni az iskolai előadásban, nem érdekel, hogy a fiam vagy, ki foglak innen csapni!

-          Miért kellene ebben az ostoba darabban szerepelnem? Még szövegkönyv sincs! 

Tanácstalanul álldogáltam az ajtóban, míg apa és fia veszekedtek. Meglepett ez a kiabálós jelenet. Sose jöttek ki jól egymással. Ezt már tapasztaltam. Gyakran hallottam veszekedéseiket otthon is, de azt nem gondoltam, hogy itt az iskolában sincs ez másképp. 

-          Ezért fogod azt is te írni! – parancsolt fiára Mr. Parker.

-          Te meghibbantál!

-          Persze nem egyedül! Ezért is van itt Alina, hogy segítsen neked – mutatott felém kezével az igazgatónk. 

Oké, most döbbentem le. Mi van? Döbbenetemnek hangot is adtam.

-          Tessék? 

-          Azért hívattalak ide, hogy megkérjelek, írd meg Daviddel a forgatókönyvet.

-          Akkor nem a műpókos incidens miatt? – mielőtt még észbe kaphattam volna kicsúszott a számon a mondat. Mr. Parker összeráncolt homlokkal nézett rám. 

-          Milyen pókos incidens?

-          Semmi! – visszakoztam rögtön. Gyorsan terelni kezdtem a témát. – Miért pont az én segítségemet kéri? Vannak dráma szakosok is az iskolában.

-          Láttam a fogalmazásaidat. Pörgős, könnyen értelmezhetőek és humorosak. Tökéletes lesz ahhoz, hogy ne megint egy unalmas színdarabbal álljunk elő, amin mindenki elalszik. Vagyis a diákok többsége.

-          De én még sose írtam ilyet.

-          Így van! Miért kellene, egy amatőrre bízni? – szállt be a vitába David is.

-          Te csak fejezd be! – dörrent ismét a hangja az apjának. – Utoljára ismétlem el! Ha nem veszed ki a részed a darabban, repülsz innen! 

Nagyon nem tetszett a fiatalabb Parkernek, de nem szólt egy szót sem. Felkapta a földről táskáját, s elindult a kijárat felé, úgy, hogy félig nekem is jött. Majd már csak az ajtó csapódását lehetett hallani. Mr. Parker fáradtam behunyta a szemét, levette szemüvegét és megmasszírozta orrnyergét. 

-          Számítok rád, Alina! – még mindig nem nyitotta ki a szemét, miközben beszélt hozzám.

-          Van esetleg még valami, hogy miért én vagyok a társszerző? – képtelenség, hogy azért válasszon, mert olyan jók az írásaim. A tanárnak sose tetszettek. Azt mondta túl szabad a stílusom és szókimondó vagyok, ami egy mű elemzésénél nem a legjobb szempont.

-          Te már régóta ismered a fiamat. Tudsz hatni rá és nem ugrasz minden egyes szavára, mint a többiek.

Ez csak vicc, ugye? Felnevettem, de nem a jó kedvem miatt.

-          Mr. Parker – fogalmam sem volt hogyan is folytassam. – David nem igazán az a személy, aki hallgatna rám…

-          Bízok benned! – nézett egyenesen a szemembe. – Most viszont mennem kell. Mrs. Holmes majd elmondja a továbbiakat, hogy milyen téma van megadva és a többit. 

Bólintottam, majd hátat fordítottam, és kimentem az ajtón.

Az istenit! Ennél még az is jobb lett volna, ha büntetést szab ki. Legalább választási lehetőségemnek kellett volna lennie, nem? Á, minek is az nekem!
Megálltam a folyosó közepén. Összeszorítottam a szemem és idegesen összeborzoltam a hajam. 

-          Te meg mit csinálsz? Itt szóród a bolháidat?

Ijedtemben elsikítottam magam. 

-          Úristen David! Ezt többet ne csináld! –szóltam fenyegetően. Féloldalas ördögi mosolyra húzta ajkát.

-          Készülj fel, hogy nem könnyítem meg a dolgod!

-          Mikor hihettem volna én ilyet? – meg sem hallva mondatomat folytatta tovább.

-          Nem tudom mi ütött apámba, hogy azt gondolja, megcsinálom ezt a marhaságot!

-          Én pedig nem fogok helyetted dolgozni! – vágtam vissza. – Erről ne is álmodj! Jelenteni fogok mindent, amit csinálsz, vagy amit nem teszel meg! 

Lehet ezt nem kellett volna. Szemei teljesen elsötétültek. 

-          Majd meglátjuk. – ezzel sarkon fordult, és elindult az iskola kapuja felé, ám félúton még visszaszólt a válla felett.

-          Mielőtt elmész, azért szedd össze a szétszórt élősködőidet! 

Meg fogom ölni! Ki fogom csinálni!

~ .~

-          Na, mit akart az igazgató?

-          Nagyon betojtál?

-          Hány hét büntetést kaptál?

-          Bementél egyáltalán? 

Amint visszaértem a terembe, két barátom rögtön le is támadott. Kérdések tömkelegét tették fel. Én pedig csak édesen mosolyogtam rájuk, némán. Ezzel az őrületbe kergettem őket. 

-          Ha nem szólalsz meg, elhíresztelem a kis titkodat és aztán tényleg nagy bajba kerülsz!

-          Azt nem teheted meg! – kiáltottam fel.

-          Na, ugye, hogy megszólaltál! Csak egy kis ösztönzés kellett – Mosolygott rám diadalittasan Emily. Válaszként csak fogaimat csikorgattam.

-          Néha, annyira…

-          Inkább azt mondd már, hogy mit mondtak! – vágott bele szavamba Tim.

-          Én fogom megírni a színdarab forgatókönyvet, Daviddel együtt – Úgy mondtam, mintha csak azt mondtam volna, hogy odakint süt a nap. Két barátom azonban eltátotta a száját. A meglepettségből elsőnek Emily tért magához. 

-          Nekem írj valami nagyon jó főszerepet! Valami olyasmit, amivel kifejezhetem igazi színészi tehetségem! Olyat, amivel a Brodw… – Tim befogta a száját.

-          Mi az, hogy Daviddel? – jön a kényes rész.

-          Ezen múlik, hogy kicsapják-e a suliból, vagy maradhat. Így megkértek, hogy segítsek. 

Emily bárhogy próbálta lefeszegetni Tim kezét, nem sikerült neki. Végső megoldásként beleharapott az ujjába, mire Tim egy fájdalmas kiáltás kíséretében végre elengedte. 

-          Emily, te meg vagy húzatva! – vörös hajú barátnőm azonban rá se hederített.

-          Ez egy jó alkalom, hogy végre visszavágj neki! – könyökölt a padra. 

Ezen elgondolkodtam. Talán végre rám mosolyog a szerencse?  Ekkor egy sötét árnyék vetült rám. Mintha csak az elkövetkező napjaimat látnám. 

-          Komolyan te fogod írni az egész darabot? – Hilary hangja késként vágott a levegőbe, és ahogy elért, egyszerűen meginogtam. Semmi hang nem jött ki a torkomon, így egyszerűen csak bólintottam egyet. – Ezt nem hiszem el!

-          Hilary – szólalt meg jéghideg hangon most Emily. –, szerintem bánj kedvesebben az elkövetkező napokban Linával, mert tőle függ, hogy milyen szerepet kapsz a darabban.

-          Hahh! Mi mást kaphatnék, mint a főszerepet? Vagy azt hitted, hogy azt te fogod megkapni?  – lassan felállt barátnőm a székéről.

-          Ne feledd, hogy én színész vagyok, és nem csak holmi tütüben ugráló bolond!

-          Hogy mered…  

A következő pillanatban már csak azt lehetett látni, hogy egymásnak ugranak. Timmel egymásra néztünk, majd rögtön felálltunk, hogy szétválasszuk őket. 

-          Emily fejezd már be! – próbáltam lefogni a karjait, de nem bírtam vele, na meg Hilary karmait sem tudtam kiszedni a hajából. Tim se járt nagyobb sikerrel a Brown lány lefogásánál.

-          Azonnal kérj bocsánatot! – üvöltötte a hercegnő.

-          Még bele se vágtam a fejed az asztalba, de már ilyenekről képzelődsz? 

Hilary elsikította magát. Ekkor már az egész osztály körülöttünk állt, sőt, még a szomszéd termekből is bejöttek a hangzavarra. Ahogy láttam, voltak olyanok is, akik fogadást kötöttek, hogy ki kopaszodik meg hamarabb. 

-          Fejezzétek már be!

-          Te ebbe ne szólj bele Pápaszem! – markolt bele az én hajamba is. 

Ekkor dörrent Mrs. Holmes hangja. 

-          Maguk mégis mit művelnek?!  Azonnal hagyják abba! 

Mind a négyen tanárnő irányába néztünk. Hilary még mindig belemarkolt az én hajamba is és Emily hajába is. Barátnőm se engedte volna el még az áldozatát. 

-          Mind a négyen menjenek az igazgatóhoz!

A mai napot mi tehetné még szebbé, mint hogy ismét az igazgató irodában teszem le tiszteletemet. Egy sorban állunk egymás mellett az igazgató előtt. Én pedig még a fejemet is lehajtom. Mikor elsőnek megkérdezte, hogy mégis mi az, amin összevesztünk, akkor a két lány egyszerre kezdte el a mondandóját, ami ismét egy összekapáshoz vezetett. Amikor ez harmadjára is előfordult, akkor lett elege az igazgatónak. Kijelentette, hogy mind a ketten a díszletért lesznek felelősek, ami természetesen egyikkőjüknek sem tetszett. 

-          Az egész a te hibád! – mutatott rám a folyosón Hilary. – De ne aggódj, majd én gondoskodom róla, hogy meg is érezd! 

Elsőnek értetlenül álltam, távolodó alakját nézve. Aztán hatalmába kerített valami. 

-          Srácok! Szerintetek az normális, ha elkezdtem félni?

-          Ugyan! Mégis mit tenne? – intett le Tim. 

Igazat adtam neki. Majd elbúcsúztunk, mert nekem még meg kellett keresnem Mrs. Holmes-t. Tim és Emily még megkérdezték, hogy biztos ne várjanak- e meg, de miután megnyugtattam őket, hogy megleszek, elindultak haza. Persze még a bejárati ajtó csukódása után is hallottam, ahogy Emily Hilary-t szidja.

Mosolyogva indultam el a tanári felé, közben a fejemet ingattam. Sose hittem volna, hogy így egymásnak ugranak, hogy még egymás haját is kitépik. A fejem jobb oldalához érintettem a kezem. Tuti, hogy jó pár hajszállal én is kevesebb lettem, de szerencsére a fonás miatt, nem tudott úgy belemarkolni a hajamba. 

A tanári felé tartva, a fiúöltözőhöz vezető folyosó előtt kellett elmennem. A nagy hangzavarból ítélve, nem rég lehetett vége az edzésnek. A focisok között hatalmas összetartás volt. Nem volt olyan pillanat, mikor ne védték volna meg egymás, de szerették cukkolni a másikat. Akárcsak most. 

-          Ennyire ne kerítsen hatalmába a barátnőd – röhögte az egyik.

-          Miről beszélsz? – felismerve David hangját megálltam.

-          Ne add az értetlent! Láttam ám! Jaj, öregem, ne mond, hogy… - váltott hangszínt a hang tulajdonosa.

-          Mi bajod van?

-          Megértem, hidd el, csak ne gyere közel hozzám – egyre kíváncsibb lettem. Közelebb mentem az ajtóhoz, hogy jobban halljam a dolgokat. Tudom nem szép dolog hallgatózni. Nem is azt teszem! Ez egy nyilvános hely, nem?  Bárki meghallhatja.

-          Ha nem akarod kinyögni, hogy mi bajod van, inkább ne szövegelj!

-          Mióta tudod?

-          Mit?

-          Hát, hogy felülkerekedett a női éned.

-          Hogy mi van? – mind a két tenyeremet a számra szorítottam, nehogy hangosan is felnevessek.

-          Tegnap is ki volt rúzsozva a szád. Nem szóltam, nehogy felhívjam rá a figyelmet, de haverok vagyunk, nyugodtan elmondhatod!

-          Írass szemüveget, vagy mosd ki a szemed! – morogta vissza David.

-          Ó tagadja! Milyen aranyos! Vagy már te is úgy mondod, hogy de cuki? Cuki fiú vagy! 

Nem bírtam ki! Hangosan is felnevettem. 

-          Hé, hallottad ezt? – megpróbáltam visszatartani a nevetésem, de nem igazán akart sikerülni.

-          Mit, cuki David? – le fogok bukni, ha ezt így folytatja Parker haverja. – Á, ezt a fejest miért kaptam?

-          Elég időd lesz kitalálni, míg a púpot próbálod eltűntetni a fejedről. 

Csapódott a szekrényajtó, és egyre távolabbról hallottam a hangjukat, így már a beszélgetés többi részét se tudtam kivenni. Gyorsan kiszaladtam a folyosóról, majd a tanári előtt megállva hangosan felnevettem. 

-          Ilyen jó kedve van Miss. Lawson? 

Megköszörülve torkomat, letörölve a nevetésből származó könnyeimet, lassan egyenesbe tornáztam magam, hogy válaszoljak Mrs. Holmes kérdésére. 

-          Elnézést tanárnő.

-          Itt vannak a papírok – nyomott egy jó nagy kupacot a kezembe. –  Fénymásold le, utána hazamehetsz. Az eredeti példányokat ott hagyhatod a felső polcon. Reggel majd elhozom őket.  Nagy mosollyal az arcomon bólintottam. 

A fénymásoló felé alig lézengett pár gyerek. Ennek örültem is, meg nem is. Beléptem, a szobába, megkerestem a papírokat és elkezdtem a másolást. 

Már a végén jártam, mikor hallottam, hogy becsapódik mögöttem az ajtó.






     Előző rész                                                                                                  Következő rész