13. fejezet - One in a million

13. fejezet

Velem sose lesz könnyebb 

Hogy pontosan mi is történt az elmúlt egy órában, nehéz lenne megfogalmazni. Az biztos, hogy az agyam kikapcsolt, ugyanis nem emlékszem semmire. Mármint, halovány emlékfoszlányaim vannak, de most minden annyira zavaros. Ráadásul, semmi nem úgy sikerült, ahogy én azt gondoltam. Csak egy normális napot képzeltem el a munkahelyen, ahogy jókat duncsizok a kollégáimmal, és együtt töltjük a kávészüneteket. Jézusom, ekkorát ne hazudjunk, ez nem én vagyok!
Mindegy is! A legjobb lesz, ha nem agyalok semmin. Szenteljük hát minden figyelmünket az ujjainkra. Mi lenne, ha befesteném lilára a körmeimet? Á, legyen inkább fehér. Jut eszembe, mostanában egyre több a fehér cuccom. Be kellene színesednem… Hol is láttam azt a cuki rózsaszín felsőt?

-    Mi lenne, ha velem is beszélgetnél, nem csak magadban vitatnád meg a dolgokat? – A hanghoz tartozott egy kéz is, ami egy csésze teát tett le elém az asztalra.  – Ráadásul levehetnéd azt a tortás pólót is!

Hát igen. Szép látvány lehetek. Jelenleg YamaPi nappalijában ülök a kanapén, amin annyi éjszakát töltöttem még anno az ismeretségünk elején. Semmit nem változott a ház berendezése, színe, nekem mégis minden újnak hatatott. Rossz volt beismerni, de hiányzott ez az enyhén citromos illat, ami frissességet adott a lakásnak, és ami keveredett YamaPi jellegzetes illatával. Igen. Ilyen illata csak neki van.
Ezeket a vacak ízeltlábú lepkéket egyszer tuti lefújom valami rovarirtóval! Ráadásul nem csak a hasamban lévő szárnyasok segítettek rá arra, hogy nyugtalanul érezzem magam, hanem a heves szívdobogásom is. Attól rettegtem, hogy az énekes is meghallja. De olyan hangos nem lehet, igaz? Na meg, a tudat, hogy egy karnyújtásnyira ül tőlem… Legszívesebben elsüllyedtem volna.
Az említett ruhadarab meg egyszerűen csak menekülés volt. Kíváncsi voltam, hogy így láthatatlanná válok-e.

Miután az énekes rám talált a folyosón és elcsattant az a csók, azóta képtelen vagyok a szemébe nézni. Ahogy eltávolodott tőlem, menekülési utat kerestem, és az a póló volt csak nálam, amibe az arcomon lévő tortát töröltem le. Fogtam és a fejemre terítettem. Noha nem lettem láthatatlan, én nem láttam semmit a lábamon kívül, és így tökéletesen meg is felelt.
Tomo is észrevette, hogy velem ott nem fog tudni szót váltani. Néhányszor próbálkozott levenni a fejemről a ragacsos pamutot, de belátta, jobb, ha nem teszi. Ha én nem akarok valamit, azt nem is fogom sem engedni, sem megcsinálni! Aztán, már csak annyit érzékeltem, hogy kezemet megfogva húz maga után, pár perccel később már a kocsiban ültem, most pedig itt vagyok.

Ami még vicces, hogy tekintetemet makacsul a térdeimen pihenő kezeimen tartom, és azon agyalok, hogy milyen színűek legyenek körmeim. Lehet, igaza van Onee-channak és képtelen vagyok komoly témákról beszélgetni? Hát, ha már más témát felhozni képtelen vagyok, akkor játszunk Harry Pottereset, és tűnjünk el a világ elől.

-    Keiko, figyelj! – Nevem hallatán kirázott a hideg. Mondta már ki valaha a nevemet? Nem, ilyen gyengéden még biztosan nem! – Bármeddig játszhatod ezt, de úgy gondolom, ideje lenne megbeszélnünk a dolgokat. – Hevesen megráztam a fejemet. Majdnem lerepült a rongy, de még idejében elkaptam. Tudtam, hogy egyszer sort kell keríteni egy beszélgetésre, de elsőnek még magamban kell rendeznem a dolgokat. – Akkor legalább csak erre a viselkedésre adj magyarázatot! - Hiába kérlel, én meg nem szólalok! Nem igaz, hogy még nem ismert ki… - Figyelj, ha a csók miatt, én… - Nem engedtem, hogy befejezze. Sőt, abban a pillanatban, ahogy kimondta a „cs” betűs szót, befogtam a fülemet. Nem elég, hogy még mindig éreztem ajkaimon csókját, szó szerint égetett, még beszél is róla. Rám egyáltalán nem gondol? Vagy, most lehet nem ez volt a megfelelő kérdés, hiszen egyfolytában velem törődik. – Most már elég legyen!

Eddig tartott a türelme. Dühös hangjára összébb húztam magamat, kezeimet pedig a fejemre téve óvtam a rongyot, egy esetleges támadástól. Sose lehet tudni. Mindig akkor vannak az alattomos támadások, amikor az ember lánya nem figyel.

De az ember sose készülhet fel minden támadásra. Ezt most YamaPi is bizonyította. Vállaimat megfogva eldöntött a kanapén, ő maga pedig felém került. Meglepettségemben csak egy nyikkanásra futotta. A következő pillanatban a póló is eltűnt a fejemről. Tágra nyílt szemekkel néztem a felettem térdelő YamaPi-ra, aki komolyan nézett rám.

-    Ha elfordítod a fejed, vagy ha csak a szemed csukod be, esküszöm, újra megcsókollak! – fenyegetett. Természetesen, ezek után meg se fordult a fejembe, hogy a szemén kívül bármi másra is figyeljek. Egy apró mosollyal nyugtázta a dolgot. – Hiányoztál! – szólalt meg ismét.

Na, szerintem erre a mondatra az égvilágon senki nem számított! Annyira lesokkolt ez a kijelentés, hogy a számat is eltátottam kissé. Szemeimet nem tudtam elvenni YamaPi lágy vonásairól. Tekintetéből ráadásul olyan melegség sugárzott, amitől megborzongtam. Az énekes felemelte jobbját, hogy kisimítsa a kósza hajszálakat a szememből.

-    Miért? – Először nem tudtam, hogy ki szólalt meg. Hangom olyan rekedtes és halk volt, hogy alig ismertem rá. Becsuktam a szemeimet és beleharaptam az alsó ajkamba. Hogy lehetek ennyire esetlen és szerencsétlen?


YamaPi megmozdult felettem, felült a kanapén, magával húzva engem is. Ahogy ülőhelyzetbe kerültem, azonnal átkarolt. Karjai olyan óvón és gyengéden simultak testem köré, hogy akaratlanul is felsóhajtottam.

-    Így könnyebb lesz beszélnünk? – Nem igaz! Legszívesebben elsírnám magam. Sőt, el is fogom. Hogy tud ennyire türelmes lenni most velem? Karjaim esetlenül lógtak testem mellett. Nem mertem átölelni. Szemeimet azonban kinyitottam, és egy pontot kezdtem el szuggerálni a fehér ülőalkalmatosságon.

-    Sajnálom! – Ha már megszólaltam, akkor nem ártana tovább mondani. Rendben, beszélgessünk. – Sajnálom, hogy betolakodtam az otthonodba, sajnálom azt is, amiket veled tettem. – Szemeimben már gyülekeztek a könnyek. - Persze, nem igazán voltak direkt. Mondjuk a fellépési nadrágod tényleg nem volt szándékos! – éreztem, ahogy megremeg az eset említésére. Nagyon megviselte. – Tudod, Hina-chan akkor beteg volt, nekem meg elég hosszú napom volt és nem figyeltem, azaz – helyesbítettem - nem tisztán hallottam, hogy kell még valamit csinálni vele. Nem tudtam, hogy félkész. – Itt fogta meg a vállamat YamaPi és eltolt magától annyira, hogy lássuk egymás arcát. Én meg csak mondtam és mondtam. - Tudod milyen valakinek megérteni úgy a beszédjét, hogy be van rekedve? Na meg az ő hangerejével még egy…
-    Keiko – Azonnal elhallgattam. Ennyire közel kerültünk? Simán csak Keiko? – Felejtsük már el azt az esetet. Megtörtént, zabos is voltam miatta, de csak azért, mert most elég nehéz időszakom van a cégnél.
-    Miattam? – kérdeztem félve. Szemeit egy pillanatra becsukta, s megrázta a fejét. – Helyre tudom valahogy hozni? Tudok segíteni?
-    Nem ismerek rád. Biztos te vagy az? – Mély levegőt vettem.
-    Próbálok megváltozni – hajtottam le a fejem.
-    Azt látom – Noha az arcát nem láttam, de hangjából ki lehetett hallani, hogy mosolyog. – Tudod, mit? – Kíváncsian néztem fel rá. – Játsszunk!
-    Mégis mit?
-    Mára egyezzünk meg három kérdésben. Te is felteszel nekem három kérdést, megtudhatod, amire kíváncsi vagy, és én is ugyanennyit kérdezhetek tőled.
-    És mindegyikre válaszolni kell? – Komolyan bólintott. – Mi van, ha úgy döntök, mégse válaszolok? – Úgy tett, mintha elgondolkodna, de közben ujjaival a száján dobolt. Értettem én a célzást… – Rendben! – Ültem hátrébb, hogy tisztábban tudjak gondolkodni, ugyanis illata teljesen megrészegített már. – Kezd te!
-    Miért ehhez a céghez jöttél dolgozni? – Mint a ki csak erre várt, azonnal feltette a kérdését.
-    Biztos, hogy ezt akarod kérdezni? – Bólintott. Nagyon el se tudtam gondolkozni a válaszon. Egyértelmű volt. – Pont jókor kerestek dolgozókat. Nem sokkal előtte fejeztem be a sulit és kellett a munka – rántottam meg végén a vállamat. Míg az énekes emésztette a dolgokat, én is feltettem neki egy kérdést. – Miért voltál olyan kedves hozzám az elején? – Összeráncolta a homlokát.
-    Ez most nem fog a három kérdésem közé tartozni, de pontosítanál, kérlek?
-    Amikor kerested a stylistodat, de csak engem találtál és még csokit is adtál.
-    Á, akkor! – világosodott meg. – Azt hiszem, jó első benyomást akartam kelteni. Nem volt különösebb oka. – Rázta meg kissé a fejét.

Kicsit csalódott lettem a válaszára, de semmi féle képpen nem akartam ezt kimutatni. De, pontosan milyen válaszra számítottam?

-    Második kérdésem – mutatta ujjaival a számot. – Miért lézengtél olyan sokat körülöttem? Volt vele valami hátsószándékod?
-    Hé, ez két kérdés! – Háborodtam fel, közben meg elvörösödött az arcom. – Nem tehetsz fel egyszerre két kérdést!
-    Jó! Akkor csak az elsőre válaszolj. Miért voltál mindig körülöttem?

Szó szerint égett az arcom. És, ha ez nem lett volna elég, még izzadni is elkezdtem. Komolyan, ez rosszabb, mint a kínvallatás. Gyűrűsujjamon elkezdtem forgatni a szüleimtől kapott ezüstgyűrűt.

-    Nem tudom.
-    Ez nem válasz! – figyelmeztetett.
-    Valahogy mindig úgy jöttek össze a dolgok, hogy kereszteztük egymás útját. – Nem mondtam nagy hülyeséget, tényleg így volt. Az elején… - Azt hiszem, két alkalmat tudnék mondani, amikor nem véletlen volt – merengtem. Az énekes várakozóan nézett rám. Nem akarta kimondani a kérdést, mert akkor elhasználta volna a harmadik kérdését. Gonosz mosolyra húzódtak ajkaim. Válaszoltam a kérdésére, most én jövök! – Miért fogadtál be, mikor annyira utáltál? – Az énekes nem válaszolt, csak nézett várakozóan. Még mindig azt várta, hogy a kérdésére válaszoljak rendesen. – Jól van! – adtam meg magam. – Az első az volt, mikor odakerültem és próbáltál a teremben. Bár, az is csak véletlen volt, mert nem tudtam, hogy te vagy bent, de mégis csak én mentem oda. A második meg akkor volt, mikor Hina-chan kapta meg a stylist szerepet melletted. Idegesített, hogy engem lefokoztak kellékesnek.
-    Talán, mert olyan jól dolgoztál, nem? – Jó, ezt az iróniát megérdemeltem.
-    Sajnálom, oké? Most pedig te válaszolj!
-    A döntő szempont a szomszédok voltak. – Elhúztam a szám. – Nem akartam, hogy valami pletyka szárnyra kapjon.
-    Milyen rendes vagy… – morogtam közbe.
-    A második az volt, hogy belázasodtál. Így nem hagyhattalak ott az esőben. – Tehát ezt is a szerencsétlenkedésemnek köszönhetem. – Harmadik kérdésem – Egy kicsi szünetet tartott, mintha próbálta volna összeszedni a gondolatait. most viszont meg akartam előzni. Én akartam hamarabb feltenni azt a kérdést, ami már napok óta nyomasztott. – Mi van közted és Fujimoto között?
-    Mi történt az nap este? – Sietségemben csak annyit értem el, hogy egyszerre tettük fel a kérdésünket. Most értünk el a kényes részhez. Várjunk csak… Fujimoto? Meglepetten kaptam fel a fejem. Az énekes szemei azonban sötéten csillogtak. – Hogy jön ide Naoki-kun?
-    Ó, már Naoki-kun? – kérdezte savanyúan. Egy pillanatra átfutott az agyamon egy ostoba feltevés, de az nem lehet igaz, ugye?
-    Azt hiszem, barátok lettünk – kezdtem óvatosan. – Még a céghez is segített visszajutni. Nélküle nem is dolgozhatnék most. – A végére egy halvány, ám annál hálásabb mosoly jelent meg az arcomon.
-    Chh. Hogyne! – horkantott fel.
-    Most mi bajod van?
-    Tudod, ha akkor este nem léptél volna le szó nélkül, akkor én vittelek volna vissza a céghez! – Remek! Visszatért a valódi YamaPi. Ahogy ő felhúzta magát, úgy engem is elfutott a pulykaméreg. Nem is értelmeztem az elhangzott mondatot.
-    Na, álljon meg a menet! Most te azon húztad fel magad, ahogy visszakerültem a céghez? Ennyire zavar, hogy ott dolgozom? – Már egyáltalán nem voltam zavarban. A mérgem minden mást eltompított.
-    Képzeld el, zavar, hogy… – vágta rá egyből. Én meg úgy éreztem, mintha valaki megfogta volna a szívemet és megszorította volna.
-    Menj a francba YamaPi! – szakítottam félbe a mondatát.

Ott akartam hagyni csapot-papot, és csak le akartam lépni. Felálltam a kanapéról, de csak két lépésig jutottam. Az énekes azonnal a karom után kapott.

-    Elmondanád, hogy mégis hova mész? – kért számon. Próbálta lenyugtatni magát.
-    Hát, itt biztos, hogy nem maradok! – Szavaimat egyenesen az ajtófélfának intéztem, ugyanis nem volt az a pénz, hogy az énekesre nézzek. Már nem azért voltam piros, mert zavarban voltam, hanem a méregtől.
-    Hát persze! Bevett módszered a menekülés. – Erre a mondatára leráztam magamról a kezét, aztán elé trappoltam.
-    Azért maradjak itt, hogy egész este veszekedjünk? Kösz, de nincs kedvem hozzá!

Nem szólt semmit, csak bámult rám. Kihasználtam ezt az alkalmat és gyors léptekben siettem ki az ajtón, majd a hatalmas épület liftjéhez siettem, ami a folyosó végén volt. Dühödten nyomkodtam a lift hívógombját. Hát, nem könnyen ér fel a 6. emeletre. Közben meg nyílt az énekes lakásának ajtaja is. Nagyszerű! Idegbeteg módjára kezdtem újra ütögetni az apró fém gombot. Szerencsém most elhagyott, ugyanis YamaPi hamarabb beért, minthogy a lift ajtaja kinyílt volna.
Nem mondott semmit, csak megragadta a karom és visszavonszolt. Meghazudtoltam volna önmagam, ha csendben követem.

-    Eressz el, vagy... vagy sikítok! – Rám se hederített. – Tudod, hogy képes vagyok rá! Emlékszel arra az esetre, amikor ki akartál rakni? – Olyan hirtelen fordult velem szembe, hogy majdnem neki ütköztem.
-    Jó neked csupa tortásan mászkálni? – Eddig fel se tűnt, hogy még mindig peregnek le rólam a darabok. Megráztam a fejem, aminek következtében egy nagyobb darab esett ki fürtjeim közül. Az énekes fáradtan sóhajtott. – Gyere és fürödj le legalább.

Ezután nem ellenkeztem többet. Kiskutya módjára követtem a lakásba. Azonnal bevonultam a szuper modern fürdőszobájába, aztán magamra zártam az ajtót.
Kezeimmel a mosdókagylóra támaszkodtam, és a tükörben szemléltem ragacsos énemet.

-    Hogy kerülhetek én mindig ilyen kellemetlen helyzetekbe? – sóhajtottam hangosan.

Próbáltam egy kupacba letenni a tortás cuccaimat, aztán meg minél tovább húzni a zuhanyzást. Azonban hirtelen bepánikoltam. Nem volt bent egy tisztálkodó szerem se. Most mégis mit csináljak? Másszak ki törülközőben? Anno nem tarthattam bent a cuccaimat, mert félő volt a lebukás, ha hirtelen beállítana a menedzsere. Már tekertem volna magam köré a pamut anyagot, amikor eszembe jutott, hogy sietségemben a neszesszeres tatyómat bevágtam a bőröndömbe, a ruháim közé. Remek! Akkor azok most Onee-chan lakásán vannak. Hát, mit van, mit tenni? Az énekes tusfürdőjét és samponját használtam. Furcsa volt ezekkel fürdeni. Mélyen belül, mégis boldogság töltött el.
A zuhany alatt elég időm volt gondolkodni és, hogy kitisztuljon kissé a fejem. Nem lehetek örökké gyerek. Mit érek el ezzel a viselkedéssel? Itt az ideje, hogy összeszedjem magam és hogy YamaPi elé álljak. Persze, csak miután felöltöztem…

Miután jól bebugyoláltam magam a törülközőmbe, óvatosan kinyitottam a fürdőszoba ajtót. Szétnéztem, hogy ott van-e, de amint megbizonyosodtam, hogy még mindig a konyhában tevékenykedik, belopóztam a szobába, ahol sejtéseim szerint, még a cuccaim voltak. Milyen igazam volt. Most már csak keresnem kell valami holmit, amit felvehetek.

Sajnos, nem hagytam túl sok mindent. Alig találtam valamit. Végül egy nagyon rövid nadrágban és egy kinyúlt pólóban, pipacspirosan léptem ki a szobából. Hihetetlen, hogy ennyire szétszórtan vannak a dolgaim. Itt is, Onee-chan házában is, meg otthon, a szüleimnél is volt cuccom.
Most mit vagyok ilyen szégyenlős? Eddig itt laktam, akkor nem zavart, hogy miben lát?

YamaPi is észrevett, ráadásul meg is mosolygott. Karjaival a konyhapultnak támaszkodott, fejével pedig intett, hogy üljek a bárszékre. Jobb kezemmel a bal karomat dörzsölgettem, közben egyhelyben toporogtam. Hogy is volt az az elhatározás a fürdőben? Végül nagy levegőt vettem és eljutottam a székig.

-    Mi ez az illat? – szimatolt a levegőbe. Oké, itt lettem paradicsom. Hajamból meg még a víz is csöpögött.
-    Onee-chan lakásán vannak a cuccaim, ezért kölcsönvettem a tiédet – magyarázkodtam. – De megveszem! Csak most nem tudtam…
-    Nyugi már! – vigyorgott kisfiúsan. – Nincs ellenemre. Tetszik.

Visszafordult a főztjéhez, én meg a pultra könyökölve, tenyereimbe temettem az arcomat. A márványlapot bámulva, fejben elhordtam magam mindennek, míg a látókörömbe nem került egy fagyiskehely, tele fagyival. ezek szerint nem főzött, hanem csak a fagyit szedte ki. Döbbenten pislogtam hol a fagyira, hol YamaPi-ra.

-    Miért vagy ilyen? – Most rajta volt a döbbenet sora.
-    Tudod, inkább megköszönnöd kellett volna… - ingatta a fejét, de nem látszott, hogy mérges lenne.
-    De te nem vagy... ilyen…
-    Milyen? – bazsalyogta. A pultra könyökölve, egészen közelről vizslatta az arcomat. Ezzel nem kevés vért kergetett az arcomba.
-    Fagyit adsz, visszahívtál a lifttől – kezdtem visszafelé sorolva a dolgokat – magadhoz öleltél, beszélgetni próbáltál velem, a cégnél meg… - nem tudtam befejezni a mondatot.

Tomo-chan arcán egy nagyon lágy és meleg mosoly jelent meg. Felegyenesedve, megkerülte a konyhapultot, aztán leült a mellettem lévő bárszékre. Elsőnek zavartan nézett egyik pontról a másikra. Kereste a szavakat.

Ilyenkor képzelik azt a lányok, hogy valami romantikus vallomást kapnak. A sorozatokban gyakran előfordulnak ilyenek. Aztán meg lehet olvadozni. Be kell, hogy valljam, izgatottság töltött el. Titkon én is ilyen vallomásra számítottam. Akkor tuti a nyakába borulnék!
Amikor összeszedte a gondolatait, egyenesen a szemembe nézett, és…

-    Nagyon nehéz eset vagy, Keiko! – Oké, az állam szó szerint a padlóra koppant. – Ráadásul a felfogóképességed is rémes. – Bele kellett kapaszkodnom az asztalba. Becsuktam a szemem, majd a kezeimmel is hadonászva kezdtem beszélni.
-    Tudod, most nagyon illúzió romboló voltál!
-    Hogy mi? – kérdezett vissza nevetve.
-    Tudod, ilyenkor a drámákban jön egy romantikus vallomás. Vagy valami romantikus dolog – magyaráztam, szemibe nézve.
-    És miért is kellett volna ezt a példát követnem? – Nagyon jó kedve volt.
-    Mert… mert… ennek ez a rendje, na! – Morcosan keresztbe fontam karjaimat a mellkasom előtt. YamaPi újfent csak kinevetett.
-    Elég késő van – szólalt meg végül. – Szerintem, ma már aludj itt. – Ezt szánta végszónak, aztán felállt és bevonult a fürdőbe, de előtte még összeborzolta a félig megszáradt hajamat. Azért az utolsó csapást nem állhatta meg – Később bemenjek jó éjt puszit adni? – kérdezte pimaszul.

Válaszul nekidobtam egy rongyot, ami az asztalon hevert. Gyorsan bekanalaztam a fagyimat, aztán elvonultam a szobámba. Pukkadjon meg! A végére úgy éreztem, hogy visszatértem, abban reménykedtem, hogy újra megcsókol, erre csak a bolondját járatja velem!

Reggel morcosan keltem ki az ágyból. Az itt maradt holmimból próbáltam valami olyat összeválogatni, amivel munkába mehetek. Nehéz dió volt. Végül, egy fekete rövidnadrágot vettem fel, piros ujjatlannal, rá pedig ilyen hálós felsőt vettem fel, ami szintén fekete színű volt. Hajamat egyszerű lófarokba kötöttem. A tegnapi csüngős, fekete virágos fülbevalóm most tökéletesnek bizonyult. Próbáltam minél inkább elfedni a tegnapi tusfürdő illatát. Mi lesz, ha megérzik? Még szerencse, hogy mindig van nálam parfüm a táskámban.

-    Mikor hozod vissza a többi holmidat? – Majdnem szívbajt kaptam, amikor meghallottam a hátam mögött Tomo hangját. Pedig olyan jól lopakodtam!
-    Visszahozni? – ütköztem meg a mondatán.
-    Ma négyig dolgozom. – nézett az órájára - Valami újságnak adok interjút – gondolkodott el. – Utána segítek visszahozni – ajánlkozott.
-    Miért hoznám vissza?
-    Mert visszaköltözöl? – Hangja gúnyosan csengett.
-    Miért vagy már megint ilyen jókedvedben? - Az énekessel a bejárati ajtó felé fordultunk, ahol Kame jött be, hatalmas csomagokkal, így nem láthatott minket. – Örülnék, ha segítenél Tomo-chan, különben megszakadok! - Tomohisa egy nagy sóhaj kíséretében ment oda barátjához.
-    Mégis mi van ezekben? – Gyanúsan méregette a három hatalmas papírdobozt.
-    Néhány ajándék, amit a kerítés előtt találtam. Szerintem a rajongóid küldték, akik… - Ekkor félbehagyta a mondatát, ugyanis meglátott engem. – Te… Te… - mutogatott rám, majd YamaPi-ra. - Ti mióta..? Mégis mi folyik itt? – Tárta szét karjait.

Én csak megvontam a vállam, míg haverja egyszerűen leintette és kilépett a lakásból. Nem akartam kettesben maradni Kamenashi-val, féltem a kérdéseitől, ezért gyorsan az énekes után siettem. Hallottam, ahogy csukódik mögöttem a lakás ajtaja, aztán Kame loholását. Már most tudtam, hogy nagyon hosszú lesz az út a munkahelyemig, ráadásul most még egy liftbe is leszünk bezárva…




                                 Előző fejezet                                       Következő fejezet