11. fejezet
Velem te ne szórakozz Cupido!
(1. rész)
Az utóbbi napokban a legtöbb időmet Onee-chan fagylaltozójában töltöttem. Itt éreztem magam a legotthonosabban, és hiába ültem legtöbbször egyedül az egyik sarokban, még mindig jobb volt, mint elmenni innen. Onee-chan meglátása szerint, egyre furább dolgokat teszek, vagyis, nem igazán úgy cselekszem, ahogy az tőlem eddig megszokott volt. Leginkább csendbe burkolóztam, és magamban töprengtem, ahogy most is. Ez pedig egyáltalán nem én vagyok!
Az elém tett fagyimat kavargatom már órák óta. Az idő változását csak onnan érzékeltem, hogy a fagyim szinte, teljesen folyékony lett. Ez persze megint csak tökéletes arra, hogy játsszak vele. A kanalamat körbe–körbe járattam a fagyiban, amíg nem ragadt rá annyi, hogy evőeszközömet felemelve lecsurogjon róla és így formákat rajzoljak a tányérkába. Az első nagyon jól sikerült, ezért újra, meg újra, különféle mintákba kezdtem. Közben félig kinyújtottam a nyelvem. Koncentrálni kell! Próbáltam kikerülni a gyümölcsdarabokat, de egy idő után jobbnak láttam, ha kérek egy kistányért, és arra szedem ki őket.
Most pedig csináljunk színörvényt a csoki, banán és eper csodás ízeiből!
- Muszáj itt játszanod? – csapott az asztalra Onee-chan.
- A szívbajt hoztad rám! – tettem a szívemre a kezem, közben pedig hatalmas levegővételekkel próbáltam nyugtatni magam. Úgy megijedtem, hogy a kanál is kiesett a kezemből, a rajta lévő fagyi pedig beborította az előttem lévő területet. A halvány homokszínű asztal barnás-pirosas színű ragacsban „úszott”.
Onee-chan csak megcsóválta a fejét, majd hozott egy rongyot. Közben végig morgott.
- Nem azzal van a bajom, hogy itt vagy, de nekem vendégeim is vannak. Dolgoznom kell, Keiko!
Szinte meg se hallottam, amit mondott. Azonnal elvettem tőle a hozott szövetdarabot és gondosan ügyelve arra, hogy minden cseppet feltöröljek vele, magyarázni kezdtem.
- Hogy a fene enné meg! Nekem sose sikerül semmi! – morogtam. – Sajnálom, hogy kiöntöttem – szabadkoztam.
- Te… most… te… - habogott Onee-chan. Összevont szemöldökkel néztem fel rá.
Majdnem kiestek a szemei a helyükről. Úgy nézett rám, mintha szellemet látna. Zavartan próbáltam kitalálni, hogy pontosan hova is néz, de csak a rongy volt a kezemben, meg szerény személyem ült a széken.
- Miért nézel úgy, mint, aki szellemet lát?
- Úgy látszik, az együtt éléseteknek vannak előnyei.
- Mi van? – válasz helyett, azonban csak a kezemre mutatott. Én ebből azonban nem sokat értettem.
- Magadtól feltörölted a kiömlött fagyit – világított rá a tényre. – Még csak kérnem se kellett. Ráadásul még bocsánatot is kértél! – hadarta.
- Ó… Ez nem nagy szám.
- Eddig sose tettél ilyet. Elvártad, hogy mások csináljanak meg mindent helyetted! Határozottan támogatom, hogy továbbra is egy fedél alatt éljetek – vigyorogta. Én meg vágtam egy fintort. Ha tudná, hogy ez milyen bonyolulttá változott.
- Eddig te voltál a leginkább ellenére.
- Visszaszívom!
- Én aztán vissza nem megyek!
- Miért? – felkönyökölt az asztalra. – Nem tudom min vesztetek össze, de már három napja nálam dekkolsz. Épp, hogy elmentek a szüleim, te fogtad a holmidat és megjelentél az ajtómban. Azóta nem bírlak levakarni. Ráadásul, ha nem otthon vagyunk, akkor még ide, a fagyizóba is követsz. Legalább beállhatnál részmunkaidősnek.
- Szabad? – csillant fel a szemem.
- Isten ments! – hárított.
- Ha ennyire utadban vagyok, hamarabb is szólhattál volna! – húztam fel az orrom, és mint egy kis gyerek, összefontam magam előtt a karjaimat.
- Nem erről van szó! – hárított. – Csupán nem értem a dolgot.
- Semmi… csak meguntam és lakást váltottam - motyogtam az orrom alatt. Szerencsémre új vendégek jöttek, én pedig megragadtam az alkalmat és egy gyors köszönés után leléptem.
Mégis hogy mondjam el Onee-channak, hogy fogalmam sincs mi történt? Az lehet a baj, hogy nem iszok gyakran. Csak ez lehet a magyarázat arra, hogy egy kis bor simán kiütött. Mondjuk, nem igazán nevezhetem kevésnek azt a három üveg – nagyon finom! – bort, amit megittunk. És még mellette volt egy pezsgős üveg is, amire végképp nem emlékszem, hogy ittunk volna, csak onnan tudom, hogy olyat is ihattunk, mert reggel belerúgtam az üvegbe. Ezt a kacifántos gondolatvezetésemet.
Meg fogok őrülni! – kócoltam össze a hajam, ahogy leültem az egyik útszéli padra. Karjaimmal a térdeimre támaszkodtam, úgy bámulva az aszfaltot. Az előttem lévő apró köveket kezdtem el rugdosni. Próbáltam visszaemlékezni a dolgokra, de mintha fekete lyuk lett volna az agyam helyén.
Három napja bujkálok az énekes elől, aki azóta többször is hívott, ezért inkább kikapcsoltam a mobilom. Gyomrom újra összeszűkült, ahogy eszembe jutott az a reggeli kép. Annyira kíváncsi vagyok, hogy valójában mi is történt, de nem mertem megkérdezni, inkább megfutamodtam.
Gyorsan összekapkodtam pár fontosabb holmit, azt be egy nagy táskába, s hajnali 5 órakor már Onee-chan ajtaja előtt gubbasztottam. Szegényre jól rá hozva a frászt, amikor fél 7 tájékán kijött a lakásból. Próbálta belőlem kiszedni, hogy mi történt, miért vagyok ott, de kudarcba fulladt minden próbálkozása. Nem hagyott nyugodni a dolog, hogy az életemnek van olyan része, egy apró kis pont, amire nem emlékszem. Úgy éreztem, emiatt veszélyben vagyok. Bármikor felhasználhatják ellenem. És ez nagyon nem tetszett.
Mindegy! Hagyjuk is! Elhatározásom azonban csak addig tartott, amíg felálltam. Hova menjek? A hasam megadta a választ egy nagy korgással.
A karórámra pillantottam. Negyed tizenkettő. Nem ártana fagyin kívül mást is enni. Elindultam hát balra. Volt arra egy cuki kis pékség, ahonnan mindig olyan finom illatok szálltak. Most legalább megkóstolhatom. Alig tettem azonban pár lépést, egy ismerős arcot pillantottam meg. Azt a gyorsaságot bármelyik szuperhős megirigyelné, ahogy hátraarcot vágtam, majd sietős léptekkel elindultam. Nem voltam túl természetes.
- Keiko-chan! – kiabált utánam a balszerencse. Én viszont úgy tettem, mint aki süket. – Keiko-chan! Várj már! – Dehogy várok!
Elkezdtem rohanni, hátha le tudom rázni. Azonban én sem a gyorsaságomról voltam híres, ezért különféle trükkökhöz kellett folyamodnom. Próbáltam keskeny mellékutcákban levágni az utat, hátha tovább fut egyenesen, mint a filmekben. Üldözőmet azonban, nem lehetett lehagyni. Folyamatosan kiabálgatta a nevemet is közben, s megjegyzem, még arra sem volt időm, hogy a körülöttem lévő emberek furcsa pillantásaival törődjek. Az esztelen futásnak az lett az eredménye, hogy betévedtem egy olyan városrészbe, ahol még életemben nem jártam, és így egy zsákutcában kötöttem ki.
Feladva menekülési reményeimet, üldözőm felé fordultam, aki abban a pillanatban fordult be.
- Miért kellett elfutnod? Nem hallottad, hogy utánad kiabáltam?
- Kaphatok öt perc szünetet, amíg próbálok levegőt juttatni a tüdőmbe? – kértem lábaimra támaszkodva. Karba tett kezekkel sétált elém.
- Tudod, most simán kapnál levegőt, ha nem rohantál volna el. Mi az, valami rosszat tettél? – kérdezte furcsa éllel a hangjában.
- Semmit nem csináltam! – védekeztem.
- Akkor mi lenne, ha keresnénk valami normálisabb helyet és beszélgetnénk egy jót?
Nem akartam belemenni, mégis, egy fél órával később már egy nyugis kis kávézóban ücsörögtem, a jeges teámat iszogatva. A helynek tényleg nyugodt környezete volt. Tökéletes választás volt a zöldre festeni a falakat és fa bútorokat venni. Együtt tökéletes kompozíció volt, ráadásul az elrendezéssel is rásegítettek, hogy kellemes legyen a légkör. Nekem mégis, jelenleg olyan érzésem volt, mintha kihallgatnának valamiféle haláleset miatt. Úgy éreztem, én vagyok a gyilkos. Bármi jobb elfoglaltságnak bizonyult annál, hogy Kamenashi-kunnal beszélgessek. Ezért konokul csendbe burkolóztam, és a jégdarabokkal játszadoztam, meg a szívószállal. Ezt az énekes pár percig bírta.
- Szóval? Eldöntötted, hogy nem szólalsz meg?
- Mit szeretnél tudni? – cincogtam. Éreztem, ahogy előrébb hajol az asztalon. De nekem izgalmasabb volt az, hogy a jégkockákat, a szívószál segítségével, a poharam aljára száműzzem, de az mindig visszajött.
- Miért tűntél el? – Erre akaratlanul is felemeltem a fejem. – Pár napja nem lehet elérni. Tudod, hogy ránk hoztad a frászt? – teremtett le. Bár, próbált mérges hangot megütni, a hangjában leginkább az aggodalmat lehetett hallani. Nem azzal kezdte, hogy számon kérjen, hanem Rám volt kíváncsi.
- Aggódtál értem? – kérdeztem vissza. Annyira meglepődtem ezen, hogy minden aggasztó gondolat kirepült a fejemből. A szüleimen és Onee-chanon kívül senki nem volt rám kíváncsi.
- Még szép! – átnyúlt az asztal felett és összekócolta a hajamat. – Nem tudtam mi van veled, már azt hittem, hogy elraboltak és valahol a világ végén halat árulsz.
- Én meg a hal? – elnevettem magam. Ez olyan abszurd. Kame is elmosolyodott.
- De, nem csak én aggódtam érted – kezdte komoly hangon. – Tomo-channal alig lehetett bírni, ezalatt a pár nap alatt.
- Hogy? – Kifutott minden szín az arcomból.
- Olyan szinten ki van akadva, hogy szerintem most is nálam dekkol, ami nem sűrűn fordul elő – nevetett. – Általában én szoktam az ő házában lenni. Gondold el, most nekem kellett jelszavat cserélni, hogy valahogy levakarjam.
- Ő is… aggódott? – alig jött ki hang a torkomon. Valamiért hevesen kezdett dobogni a szívem.
- Nem kicsit! – bólogatott bőszen. – El se lehet szakítani a telefonjától. Folyamatosan ellenőrzi, hátha jelentkezel. – Éreztem, ahogy elpirulok. Zavartan megvakartam a tarkómat és próbáltam másfelé nézni. – Bár, az első nap kész idegbeteg volt. – Nevetett. – Mókás volt nézni. Rajtad kívül senki nem tudja kihozni a sodrából. Pedig hidd el, én is próbáltam már párszor. – Halvány mosoly jelent meg az arcomon, ahogy elképzeltem Kame csínytevéseit. Ez a pillanatnyi jókedv a következő kérdésével tova is szállt. - Mi történt köztetek? – Na, tessék, témánál vagyunk…
Hosszas hümmögés után mégsem szólaltam meg. Most kössem az orrára, hogy mit csináltunk? De, hogy tudnám ezt megtenni, amikor én sem tudom, hogy mi történt?
- Tudod, nem muszáj elmondanod… - kezdte, én azonban közbe vágtam.
- Nem tudom – Az énekes zavartan nézett rám. – Fogalmam sincs mi történt, ugyanis nem emlékszem rá. Csak pár emlékképem van az esti iszogatás… utánról, amik nem egészen tiszták. – magyaráztam, röviden és tömören.
- És ezért kellett eltűnnöd? – kérdezte hitetlenkedve. – Csak kérdezd meg tőle! – Mégis hogy magyarázzam el Kame-nak, hogy az nem olyan egyszerű? Ki tudja, lehet le is feküdtem vele. Erre a gondolatra hatalmas gombóc keletkezett a torkomban. Nem, az nem történhetett meg! Nagyot nyeltem, és a kegyes hazugságot választottam.
- Eléggé szégyellem magam, amiatt, hogy annyit ittam és úgy berúgtam. Nem tudtam, hogyan kezeljem a dolgot, ezért eljöttem „kiszellőztetni” a fejem. – Ez nem is volt rossz hazugság. Lényegében az igazat mondtam. Tényleg rendeznem kellett magamban a dolgokat.
- De buta vagy, Keiko-chan! – nevetett. – Ilyenkor csak meg kell keresned, én meg majd tisztázom köztetek a dolgokat. – kacsintott rám. Én csak lelegyintettem.
- Nagy lány vagyok, megoldom.
- Akkor, ha ezt így megbeszéltük… - áthatóan néztem rá. Tehát nem csak a nagy aggodalma miatt keresett annyira, hanem hátsószándéka is volt. Kíváncsian vártam, hogy mi az. – Pár napja randira hívtam Aiko-chant – mondandója közben a kávéját kavargatta aminek, be kellett vallanom, nagyon jó illata volt. – azonban folyamatosan leráz engem! Már nem tudok mit kitalálni. Úgy érzem, hogy gyűlöl engem. Hogyan kerülhetnék hozzá közelebb? Segítened kell Keiko-chan! – a végére olyan kétségbeesett volt a hangja, hogy akaratlanul is megdobbant a szívem.
Hosszan kifújtam a bent tartott levegőt. Újra kavargatni kezdtem a hűsítőmet. Sajnáltam Kame-t, mert Onee-channal nem lesz könnyű dolga. De nem hiszem, hogy az énekes rosszul bánna majd vele, így elhatároztam, hogy segítek nekik egymásra találni, hiszen Onee-chanhoz nagyon is illik Kamenashi bohókás jelleme. Ketten egész jól mutatnának együtt. Rendben, leszek én Ámor!
- Kame-kun, van valami, amit te nem tudsz Onee-chanról. – tudom, hogy ezért még szorulni fogok, talán örökké megharagszik rám, de ha ő nem teszi, akkor nekem kell. Jeges teám helyett, most az énekesre fordítottam a figyelmemet. Szemeiből őszinte érdeklődést olvastam ki és félelmet is. – Onee-chan nem téged utál, hanem aki vagy.
- Ezzel most ellent mondtál magadnak – közölte fintorogva.
- Nem úgy értem! – ingattam a fejem. – Azt utálja, hogy híres vagy. Tudod, az apukájának balesete volt, jó pár éve, amiben nem ő volt a hibás, hanem a belé ütköző autó sofőrje. Onee-chan apukája nagyon megsérült. – Összevonta a szemöldökét.
- De, most nem rég a szülei voltak itt, igaz? Akkor, ezek szerint teljesen meggyógyult, ugye? – olyan szintű aggódás volt a hangjában, hogy eddigi kétségeim elszálltak. Bátorítóan rámosolyogtam.
- Igen, szerencsésen felépült, azonban a másik személy nem hagyta annyiban a dolgot. Másnap beperelte Onee-chan apukáját, az őt ért károk miatt.
- Hogy mi?
- Onee-chanék fellebeztek, de mivel a másik sofőr híres volt, olyan befolyással bírt, hogy elintézte a dolgokat, úgy, hogy neki kedvezzenek. Hiába mutatták ki, hogy részegen vezetett, mégis Onee-chan apukáját ítélték el.
- Tehát, akkor, ő most ezért…
- Onee-chan ekkoriban, olyan 13 éves lehetett. Elég nagy traumaként élte át azt az időszakot. – merengtem. - Ezért nem szereti a híres embereket. Utálja, hogy akinek pénze van, mindent el tud intézni.
- De én nem vagyok ilyen! – kiáltott fel.
- Tudom. – csitítottam. - És szerintem, ő is tudja, de ne siettesd a dolgokat! Apránként győzd meg arról, hogy te más vagy – kacsintottam rá.
- Mégis hogyan? Már mindent kipróbáltam!
- Nem mindent. A titkos kártyádat nem használtad még fel – bazsalyogtam.
- Titkos kártya? Mi az?
- Nem mi, hanem ki! Én! – vigyorogtam. – Segítek neked. Kitalálok valamit, hogy közelebb kerülj hozzá. – Az énekesen meg se tudnám mondani, hogy mennyi érzelem suhant át, végül a hálánál állapodott meg a kifejezése.
Még legalább fél órát maradtunk a kávézóban, semleges témákról beszélgetve. Megtudtam, hogy a cég fel van fordulva, mert az egyik énekes nagy kavarodást csinált, ezzel kétfelé osztva a céget. Sajnos részleteket nem mondott el, mert állítása szerint nagyon felhúznám magam. Ami furcsa volt, hogy ezt a kijelentését furcsán bazsalyogva mondta, ami roppantul idegesített. Később sajnos érte jött a menedzsere így mennünk kellett. Én viszont nem bántam, mert rövid beszélgetésünk után felszabadultnak éreztem kissé magam.
Boldogan dudorászva mentem vissza onee-chan otthonába. egyedül leszek a lakásában, mert ő még a fagyizóban van. Valahogy fel kellene lendíteni azt a helyet. Nem értem, hogy az emberek miért csak azt látják meg, ami az orruk előtt van. Attól, hogy nincs a főutcán, még igazán lehetne felkapott hely. Úgy, mint az a kávézó, ahol Kame-kunnal voltunk. Igazán jól esett vele a beszélgetés, noha az már nem tetszett, hogy azóta olyan furcsán érzem magam. Valahányszor visszagondolok a beszélgetésünkre, azonnal eszembe jut YamaPi és összerándul a gyomrom.
Ahogy hazaértem egyből az ideiglenes szobámba mentem a telefonomért, hogy leellenőrizzem Kame állítását. Már három napja be se kapcsoltam. Szegényke, csak porosodott az asztalomon. Hát hogy lehet ilyen kegyetlen módon bánni egy telefonnal?!
Bepötyögtem a PIN- kódomat, s vártam, hogy életre keljen a készülék. Miután bekapcsolt, sorra jöttek az üzenetek és a nem fogadott hívások. A legtöbb üzenet Kamenashi-tól jött és anyától is kaptam párat. Ami megdöbbentő, hogy én ezekre nem voltam kíváncsi, csupán egyetlen személyre, és az YamaPi volt.
Összesen három üzenetet kaptam tőle. Távollétem minden napjára egyet.
„Hova tűntél?”
„Eldöntötted, hogy nem jössz vissza?”
Az első napi üzenete volt a „legaggódóbb”. Azonban a harmadik nap kaptam a leghosszabb üzenetet, ami egyáltalán nem tetszett.
„Hívj fel, bontsuk a szerződést! Remélem még nem felejtetted el, hogy ez mivel jár!”
Kamenashi szerintem nem YamaPi-val találkozott. Ez teljesen ellent mond annak, amit ő állított. Megforgattam a szemem és eldobtam a telefonomat. Ezért voltam én olyan ideges?
Kiléptem az ideiglenes szobámból. Egy új gondolat kezdett megfogalmazódni bennem. Megváltozom! Igen! Teljesen új énem lesz.
A konyhában valami savanyú után kutakodtam. Teljesen belebújtam a hűtőbe, mikor nyílt a bejárati ajtó.
- Itthon vagyok! – kiáltott be Onee-chan.
- A konyhában! – válaszoltam készségesen.
- Hát te meg mit csinálsz? – hallottam, hogy valamit letett az asztalra, ezért rögtön felé fordultam.
- Mit hoztál? Mit hoztál? – kisgyerek módjára ugráltam körülötte. – Nem hoztál valami savanyúságot?
- Te kérsz savanyúságot, aki édességen kívül mást nem hajlandó enni? – kérdése közben elém tolta a hozott citromot. – Ennél savanyúbbat nem vettem.
Fintorgás közben azért csak elvettem. Nem szerettem a citromot, ezért a cukrot is elővettem. Szépen kettévágtam, majd egy tálkába cukrot öntöttem ki és lekuporodtam a TV elé, s válaszoltam a kérdésére.
- Eldöntöttem, hogy megváltozom! – Beleharaptam a citromba, de azonnal össze is rándult az arcom.
- Úgy, hogy citromot eszel? – húzta fel a szemöldökét.
- Minden szokásomat valami újra kell cserélnem! – mutogattam felé a citrommal.
Onee-chan csak sóhajtott egyet. A mélyhűtőből elővett egy fagyis dobozt, hozzá két kanalat, majd lekuporodott mellém. Elvette tőlem a citromot, helyette egy kanalat nyomott a kezembe. Felbontotta a fagyit, és úgy helyezte el a kisasztalon, hogy mind a ketten kényelmesen elérjük azt.
- Attól, hogy hirtelen ilyen hülyeségekbe kezdesz, inkább egyenesbe hozhatnád az életed.
- Egyenesben van – vetettem ellent.
- Ja, teljesen vakvágányon haladsz.
Elfutott a pulykaméreg. Megfogtam a fagyis dobozt, elvettem Onee-chan elől, és hogy még véletlenül se férjen hozzá, védelmezően köré fontam a karjaimat. A hidegtől tiszta libabőr lettem, de nem érdekelt.
- Ha ilyeneket mondasz, nem adok a fagyiból!
Onee-chan elnevette magát. Erre a reakcióra számítottam legkevésbé. Végül újra elkomolyodott, de egy apró mosoly még ott volt az arcán, ahogy felém fordulva az asztalra könyökölt, fejét a tenyerébe támasztva.
- Na, ez vagy te! Képtelen vagy komoly témáról beszélni, helyette inkább valami gyerekeset és váratlant teszel. – Erre csak fintorogtam. – Na látod-e? Most is csak fintorogsz. Na, gyerünk, add vissza a fagyit!
*
A másnap se indult sokkal jobban. Odakint szakadt az eső. Pedig mára azt terveztem, hogy egy kicsit kiülök a parkba és ihletet merítek, hátha valami jó kis ruhát tudok tervezni és elindíthatnám a divattervezői karrierem. De esőben a kutyának sincs kedve kimenni. Vissza is feküdtem az ágyba. Akkor lustálkodjunk egész nap!
Rövid kopogás után Onee-chan dugta be a fejét a szobába.
- Ugye nem felejtetted el, hogy ma te vagy a felelős a bevásárlásért?
- Ne már! – nyögtem fel.
- Az asztalon van egy cetli, hogy mit kell venned. Meg lécci vidd el a fekete kosztümömet a mosóba.
- Nem lehetne holnap?
- Miért? Mi dolgod van ma? – Az ablak felé mutattam.
- Esik.
- Egy kis esőtől nem lesz semmi bajod! Ráadásul esernyő és esőkabát is van.
- Onee-chan!
- Neked is be kell segítened a háztartásba! Most rohanok, mert ki kell nyitnom. Jó legyél! Puszi!
Kezemmel levágtam valami integetés félét, aztán a fejemre húztam a paplanomat.
Dél körül azért már kikecmeregtem az ágyból, mivel elállt az eső, és egy óra körül már ott jártam, hogy a bejárati ajtót zártam be.
A vajszínű kabátkámban, kezemben Onee-chan holmijában és a bevásárló listával vágtam útnak.
Sikeresen eljutottam a mosodáig. Az idős néninek lelkére kötöttem, hogy vigyázzon a ruhára, mert ha valami baja lesz, nekem végem. Kedvesen bólogatva nyugtatott meg, hogy a legjobb kezekbe adtam, de mivel ma elég sok sürgős rendelést kapott arra kért, hogy holnap délután menjek érte vissza.
Visszafelé indultam, úgy gondolva, hogy a legközelebbi boltba ugrom be megvásárolni a rám bízott holmikat. Természetesen Onee-chan direkt a legnehezebb holmikat írta össze, ráadásul minden vegyszert is velem vetette meg. Ilyen nincs!
Amint kimondtam ezt az apró mondatot leszakadt az ég. De olyan szinten, hogy kb. két méterre alig láttam el.
Elsőnek még a magammal hozott esernyővel próbáltam szenvedni, hogy kinyissam, de az beadta a kulcsot. Ezután valami fedett helyet próbáltam keresni.
Kb. két lépést tehettem, mikor valaki hátulról átölelt. Szorosan körém zárva a karjait, ezzel pedig teljesen leszorította az enyémeket.
Úgy éreztem, mintha hirtelen lebénultam volna. Ennek pedig egyetlen következménye lett: azonnal pánikba estem. Szívem kétszer gyorsabban kezdett el verni, agyam pedig zakatolni kezdett, kiút után kutatva. Végül azt tettem, amit minden más lány tett volna.
- Segítség! Segítsen valaki! El akarnak rabolni!
Teli torokból ordibáltam, próbáltam kiszabadítani magam, de senki nem sietett a segítségemre.
- Ne aggódj már! Csak én vagyok.
Az idegen vállaimnál fogva fordított maga felé. Fujimoto Naoki állt előttem. Az a Fujimoto Naoki ölelt engem olyan szorosan az előbb, akivel az első pillanatban sikerült összevesznem. Azt hittem rosszul látok. Még a szememet is megtöröltem. Most a legkevésbé sem érdekelt, hogy az eső szakadt, a ruhámnak pedig egyetlen olyan pontja nem volt, ami még száraz lett volna.
- Mit keresel itt? – pislogtam rá nagyokat. Válaszul elsötétedett tekintettel nézet rám, majd dühtől remegő hangon kezdett beszélni.
- Ostoba! Hova tűntél olyan hirtelen?
- Tudod, mindenkinek kell a változás – rántottam vállat.
- Ostoba! – kiáltott rám. – Képes voltál kirúgatni magad?
- Én nem igazán…
- Ostoba! – szakított félbe. Bennem pedig kezdett felmenni a pumpa. – Ki engedte meg? Még pokollá se tettem az életed, pedig megígértem! Na meg…
- Abbahagynád, az ostobázást?! – Most én szakítottam félbe. - Miért olyan nagy szám ez? – kérdeztem vissza. – Hiszen…
- Rám egyáltalán nem is gondolsz?
Nem tehetek róla, tátva maradt a szám. Ezt komolyan ő mondta? Ő volt rajtam a legjobban kiakadva, most meg egy ilyen mondattal szakítja félbe a mondandómat?
Észre se vettem, hogy kezeit még mindig nem vette le a vállaimról, csak akkor eszméltem rá, mikor elkezdte dörzsölni a karjaimat.
- Ne itt beszéljünk. Már vacogsz.
Levette magáról a kabátját és rám terítette. Mivel valódi bőr volt, ezért nem ázott át. Bár, már nem sokat segített, mert én csurom víz voltam, de ettől a lovagias mozdulattól éreztem, hogy az arcom elvörösödik. Mindig ilyen volt?
Átkarolta a vállam és a kocsijához vezetett. Eddig nem is láttam a fekete autót. Kinyitotta a hátsó ajtót. Én készségesen beszálltam, ő pedig követett.
A menedzsere vezetett, aki semmi megjegyzést nem tett rám. Amint beszálltunk, már indított is.
Fujimoto valahonnan előhalászott két kis törülközőt, amiből az egyiket én kaptam meg. Már alapból hasztalannak gondoltam, hogy ennyivel teljesen megszáradok, így csak a hajamból próbáltam felszívni a vizet.
Hosszú percek múlván, félénken rásandítottam Fujimotóra. Ő leplezetlenül engem nézett, miközben a haját szárította. Az arcán hatalmas mosoly terült szét.
Ez nem az a fiú volt, akit én ismertem.
- Miért mosolyogsz így?
- Mert itt vagy – válaszolta magától értetődően. Itt vesztettem el a fonalat.
- Oké, ki vagy te? – tettem fel a pillanat tökéletes kérdését.
Erre elnevette magát. Ha ez most csak szórakozik velem, akkor nagyon meg fogja járni!
- Ilyen kérdést feltenni, Keiko-chan. – Kacagott tovább.
- Keiko-chan? – Mióta lettünk mi ilyen jóban, hogy így hív?
- Ha nem bánod, ezentúl így foglak hívni.
Arcáról olyan jókedv sugárzott, hogy nem volt szívem elrontani, így csak bambán bólogattam. Pár perc múlva megállt a hollófekete autó. Zavaromban össze-vissza mocorogtam, hogy betájoljam hol is vagyunk.
Fujimoto kinyitotta az ajtót, így megláttam, hogy már épp csak szemerkélt az eső. Igen, ez volt az első észrevételem. Figyelmesen tartotta az ajtót, míg én is kiszálltam. Ekkor esett le, hogy hol is voltunk.
A Johnny’s Entertainment épülete előtt álltam. Nem hazudtolhattam meg a természetemet. Azonnal hátraarcot vágtam és a lehető legrövidebb úton akartam innen eltűnni. Az új ördög azonban ezt nem hagyta. A nyakánál kapta el a kabátomat, így majdnem megfulladtam és majdnem hátra is estem.
- Hova mész?
- Megfulladok!
Mondtuk egyszerre. Azonban esze ágában sem volt elengedni, helyette szembe fordított magával.
- Már megint menekülnél?
- Már ne haragudj, de ki engedte meg, hogy ide hozz?! – vontam kérdőre.
- Nem menekülhetsz mindig. Gyere vissza dolgozni!
- Hát hogyne, apuci – ironizáltam.
- Komolyan mondtam! – váltott keményebb hangnemre.
- Nem akarok olyan helyre visszajönni, ahonnan kirúgtak!
Kínomban a hangszínem is feljebb csúszott. Nem azért nem akartam visszajönni, mert kirúgtak. Bár, a büszkeségem miatt valóban ez az igazi indok, azonban ami miatt kerülni akartam ezt a helyet, az az egyik énekes volt. Az utóbbi napokban, szinte rögeszmémmé vált, hogy minél jobban elkerüljem.
Fujimoto nem törődött a hisztimmel, mert igen, ez hiszti volt a javából, hanem a bejárat felé kezdett húzni. Nekem már könnyek ültek a szememben, annyira nem akartam bemenni, de ő erősebbnek bizonyult.
- Az Istenit! Állj már meg! – kiáltottam el magam az épületben. Azonnal megfordult és kíváncsian nézett rám. Nekem ennyi elég volt, hogy kirántsam a kabátomat a szorításából. – Miért akarod, hogy visszajöjjek? Mégis minek hoztál ide?!
Egy pillanatra lefagyott. Gondolom nem hitte volna, hogy így kibukok. Pedig, de! Jogom van ahhoz, hogy kiboruljak!
- Ide rántgatsz, pedig mondtam, hogy nem akarok visszajönni!
- Akkor elmondanám, hogy a te lelkeden fog száradni a karrierem bukása! – állt nekem. Nagyokat pislogva néztem vissza rá.
- Mi közöm van nekem ehhez?
- Közöltem a vezetőséggel, hogy nem fogok fellépni, ha nem te vagy a stylistom.
- Ott van Hina-chan…
- Egyetlen ruhadarabomat sem tudta eltalálni! Pocsék az ízlése!
- Ugyan már, a színek nem számí…
- Nem érdekel! – vágott közbe durván. – Vagy te, vagy senki.
- Ugye tudod, hogy ez zsarolás?
Farkas szemet néztünk egymással. Hasonló habitussal rendelkezünk, így ez egy nehéz meccs lesz. Tudom jól, hogy se ő, se én nem fogok engedni. Nem tudom meddig álltunk volna így ott, ha nem hallok meg egy irritálóan ismerős hangot.
- Maga meg mit keres itt Kitagawa-san?
Kelletlenül a közeledő személy felé fordultam.
- Furusawa-sensei?
- Látom, még emlékszik rám. - Ennél gúnyosabban nem is mondhatta volna. – Magácska meg miért van itt?
- Elhiheti, hogy…
- Hogy visszajöjjön dolgozni. – Már megint félbeszakított!
- Ezt már komolyan nem hiszem el! – sziszegtem.
- Nem gondolja Kitagawa-san, hogy kicsit túl sokat akar? Emlékezzen vissza a munkamoráljára.
- Tudom, hogy nem épp a legjobb formámat hoztam, de ha megnézi a munkáim kifogástalanok voltak. – Ezt az egoizmust… De mem tehettem róla. Rossz napom volt, és még belém is kötött!
- Felvágták a nyelvét, mióta nem találkoztunk.
- Furusawa-sensei – szólította meg Fujimoto – nem gondolja, hogy ezt nem itt kellene eldönteni? – Utalt a körülöttünk lézengő emberekre.
- Valóban – értett egyet vele. – A legjobb lenne, ha a kisasszony hazamenne.
Életem másik megkeserítője ezt azonban nem hagyta annyiban. Pár perc alatt az előcsarnokból az igazgatói irodában találtam magam, Johnny Kitagawa szúrós pillantásai kereszttüzében. És igen, még mindig csöpögött a ruhámból a víz.
Mellettem az érvek és az ellenérvek csak úgy záporoztak. Egyik oldalamon Fujimoto, aki mindenáron erősködött azért, hogy vegyenek vissza, míg a másik oldalamon Furusawa-sensei erősítette az ellengárdát. Én behunyt szemekkel, füstölgő fejjel próbáltam összeszedni a gondolataimat.
Egy. Ha jobban belegondolok, nem igazán ellenkeztem.
Kettő. Ha jobban összeszedem magam, tuti nem tudott volna bevonszolni az épületbe.
Egy részem vágyott arra, hogy visszajöhessek ide. Vágyott rá, de én túl gyenge voltam ahhoz, hogy megtegyem az első lépést. Ha rajtam múlt volna, még most is Onee-chan fagyizójában tengetem a napjaimat. Igaza van Onee-channak. Össze kell szednem magam és ideje, hogy végre talpra álljak. Ehhez a kezdő lökést, pedig nem más, mint Fujimoto adta meg, amiért örökké hálás leszek neki! A felismerés villámként hasított belém. Én szerettem itt dolgozni. Szeretem a munkámat és mindennél jobban szeretném visszakapni. Ezért pedig bármire képes vagyok.
Kinyitottam a szemem és Johnny Kitagawa-ra néztem. Nem igazán szólt bele a vitába. Egy-két hozzászólása volt csak. Valami azt súgta, hogy a reakciómra vár. Én pedig most mindent meg fogok tenni azért, hogy visszajöjjek. Eltökélten léptem két lépést előre, az igazgató felé.
A mozdulatomra abba hagyták a vitát is, és kíváncsian figyeltek.
A következő pillanatban már a földön térdeltem. Hallottam, hogy mögöttem elakadt a két férfi lélegzete. Hát igen, ez nem megszokott tőlem. Johnny kíváncsian figyelte, hogy mi lesz.
Furcsa érzés kerített a hatalmába. Eddig egyetlen ember előtt térdeltem le, az pedig Yamashita Tomohisa volt. Azt hittem, hogy azt a megaláztatást nem fogom kibírni, ezért eldöntöttem, hogy még egyszer nem csinálok semmi ilyesmit. Az emlékre halvány, fanyar mosoly kúszott arcomra. Most megint itt vagyok. Könyörgök. Visszakönyörgöm a munkámat. Hát lehet ennél lejjebb süllyedni?
- Kérem, vegyen vissza! – olyan mélyen hajoltam le, ahogy csak tudtam. – Ha adna még egy esélyt, akkor meglátja, nem fog bennem csalódni!
A tenyerem csak úgy izzadt. Nem vitás, életem legmegalázóbb helyzete volt, de tudtam, jól cselekszem. Itt az ideje, hogy helyre hozzam a hibáimat.
- Gondolom, most azt reméli, hogy megesik a szívem a könyörgésén és visszaveszem, igaz? – Áucs ez fájt. Határozottan néztem a főnök szemébe.
- Tudom, hogy nem lesz könnyű, de anno nem hiába választott ki! Pedig már akkor is lehetett sejteni a természetemet. – Elgondolkodott a válaszomon. Ezt jó jelnek veszem.
- Gondolja, hogy a kollégái visszavennék?
- Megoldom!
- És mégis ki mellé oszthatnánk be? Senki nem akar magával dolgozni.
- Mellém! – Fujimoto hangja késként vágott. Olyan határozottan mondta ki ezt a szót, hogy megdobbant a szívem.
- Fujimoto-kun, ön sincs a legjobb helyzetben.
- Kitagawa-san, már említettem, hogy egy tapasztalt stylistra van szükségem. Nem olyanra, aki csak azért jött, hogy hírességek között legyen! Mint láthatta Keiko-channak ez egyáltalán nem volt érdeke. Nem is érdekelte, hogy hírességekkel van körbe véve! Ezt a fesztelenséget akarom, máshogy nem tudok dolgozni!
- Fujimoto… - elakadt a szavam. Kiállt mellettem! Elmosolyodtam.
- Kitagawa-san! – fordultam a főnök felé. – Még nem telt le a három hónap próbaidőm. Ha jól emlékszem addig, normális körülmények között, el se veszíthettem volna a munkámat. Kicsit kevesebb, mint két hónap maradt. Ha nem is végig, de vegyen vissza! Ígérem, nem fog csalódni!
Tudom, hogy nem az én ember megmentő beszédem miatt vette fontolóra a dolgot, hanem Fujimoto miatt. Ha kilépne a kis üdvöske, bizony nem kevés pénztől esne el. Tagadhatatlan, hogy nem keveset hoz a konyhára. Kitagawa lehunyta a szemét és megmasszírozta az orrnyergét. Bosszúsan fújta ki a levegőt. Mögöttem felszisszent Furusawa-sensei is. Nyertem!
- Utolsó lehetősége kisasszony! Ha ezt is elszúrja, ebben a munkakörben többet nem talál állást, ezt garantálom!
Bár rémisztőek voltak a szavai, örömmel bólintottam rá és pattantam fel a földről.
A főnök irodájából kilépve sokkal magabiztosabbnak éreztem magam. Szemem sarkából láttam, hogy Fujimoto zsebre tett kézzel, bazsalyogva áll mögöttem. Nagy mosollyal az arcomon fordultam felé.
- Köszönöm, Fujimoto-kun! – hálálkodtam, teljes szívemből.
- Szívesen! – vigyorogta vissza. Lazán ellökte magát a faltól, ahol eddig támaszkodott. Gonosz mosollyal állt meg mellettem. – Ugye tudod, hogy nem lesz ingyen?
- Mit kérsz cserébe? – ráncba szaladt homlokkal kérdeztem vissza.
- Mi lenne, ha elmennék ebédelni valahová? – Az órámra pillantottam.
- Inkább legyen uzsonna egy cukrászdában. Én állom! – Határtalan volt a jókedvem, ilyenkor nagylelkű vagyok. Lenézett a földre, megingatta a fejét, aztán visszanézett rám.
- Legyen!
Előző fejezet Következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése