My lovely writer - 4. fejezet

James

Szörnyülködve álltam a szobám közepén a vásznamat bámulva. Nem hiszem el, hogy képes voltam befejezni az elmém szörnyszülött képét. Most mégis mit csináljak vele?

A legrosszabb, hogy túlságosan is élethűre sikeredett. A falak szürkés-barnás árnyalatai, egy csipetnyi feketével, pont annyira éreztették a tömlöc hidegét, amennyire azt a valóságban is tennék. Ráadásul a kínzóeszközöket is remekül megcsináltam. A megcsillanó rideg fény és a fekete árnyalatai kellően kiemelték a térből.  Mindennek a közepén pedig ott volt Ő. Láncokon lógott megbilincselve.

Újra a kezeimbe temettem az arcomat. Hogy lehetek ennyire abnormális? Lejjebb csúsztattam kezeimet, így már csak a számat takarták. Ugyanolyan rémes volt a kép. Mihez kezdek, ha ezt valaki meglátja?

Lehetséges rejtekhely után kerestem a szobámban, amíg meg nem tudok tőle rendesen szabadulni… mondjuk egy grill partin vagy nyársalásnál. Milyen szépen égne a tűzben! De ebben az átkozott szobában semmi ilyen hely nem volt!

Ráadásul nem elég az én szerencsétlenkedésem, a szomszéd szobából csak úgy dübörög át a rap. Legalább valami jó rock számot játszana, de nem… az már túl szép lenne!

Tegnap este úgy felhúztam magam, hogy az óta gyötör a kínzó fejfájás. Egy órát duzzoghattam idefent, majd miután hihetetlenségemben elnevettem magam, vissza lebaktattam a földszintre, berekesztve a játékot. Én vagyok a világ legrosszabb testvére!

Ám, mielőtt még belemerülhettem volna az önsajnálatba, valaki sikeresen felhúzta az idegeimet. Nem hogy lehalkult volna a zene, inkább még hangosabb lett.

A képet gyorsan elrejtettem az ablak előtt álló egyik fotel mögé, és hogy biztos legyen a rejtekhely még egy halvány, drapp színű anyaggal le is takartam.

Megszemléltem messziről a művemet. Nem is volt olyan feltűnő, de azért még igazítottam a fotelen. Biztos, ami biztos.

A következő pillanatban pedig már James szobája előtt álltam, dörömbölve az ajtón. Mérgesen vettem tudomásul, hogy biztos a zene miatt van az, hogy nem hallja. Legalábbis, próbáltam kiiktatni annak az esélyét, hogy direkt hagyja figyelmen kívül.

Nem vártam tovább, szélesre tártam az ajtót. Lesz, ami lesz alapon.

-    Kérlek, vedd halkabbra a zenét! – Igen, első a kedvesség.

James az ágyán feküdt a hátán, jobb lába felhúzva, karját a homlokára téve. A plafont bámulta.

-    Hé! – Jött a következő reakció tőlem, közben pedig a lábammal is dobbantottam. Erre már felém fordította a tekintetét.

Pislogott párat, hogy tényleg jól lát-e. Kezdeti döbbenete után felült az ágyon kérdőn rám nézve. Kezemmel intettem a gépje felé. Rögtön kapcsolt. Lehalkította a zenét, de nem kapcsolta ki teljesen. Újra belefogtam a mondandómba.

-    Nem lehetne, hogy halkabban bömbölteted ezt a siralmas, érvágós „zenét”? – A zene szónál apró idézőjeleket írtam a levegőbe ujjaimmal. – Reggel fél 7 van!

-    Bocs, de ez most kell a munkámhoz. – Egyáltalán nem tűnt megbánónak a hangja. – Most pedig menj ki és hagyj engem! – Mutatott az ajtó felé.

-    Mégis hogy segítene neked ez a zaj? – Tártam szét karjaimat.

-    Ihletet kell, hogy kapjak – felelte elhúzott szájjal. Nem igazán értettem az összefüggést.

-    Most nem kibelezni akarod az embereket, hanem elvéreztetni? – kérdeztem összevont szemöldökkel. Megforgatta a szemeit.

-    A kiadóm azt mondta, hogy ideje lenne valami romantikusabb művel is előrugaszkodnom. Szóval próbálok valami romantikus ihletet kapni. – Úgy mondta ki a romantikus szót, mintha a fogát húznák. Megadóan sóhajtottam.

-    Ilyen dallal sose fogsz ihletet kapni. – Jobb vállammal az ajtófélfának dőltem.

-    Akkor mégis hogy érhetném ezt el, ó, nagy mester! – A gúny csak úgy csöpögött a szavaiból.

Legnagyobb meglepetésére, odasétáltam a számítógépjéhez. Megjegyzem, ezzel magamat is megleptem. Kényelmesen helyet foglaltam a székében, és kikapcsoltam az érvágós rap-et, helyette pedig kerestem egy jó kis pop számot. Kicsit agyaltam, melyik is lenne a legjobb választás, aztán úgy gondoltam, ha ihlet kell neki, rajtam ne múljék. Rákerestem Taylor Swift számaira és bekapcsoltam neki a „Hazudnék” számát.

Ahogy James meghallotta az első pár másodpercet, máris rosszul volt.

-    Nem gondolhatod komolyan, hogy ilyen csöpögős, csajos számokat fogok hallgatni! – Nevethetnékem támadt felháborodásán.

-    A másik megoldás az átéltek.

-    Ezzel mire célzol? – kérdezte összevont szemöldökkel.

-    A megélt szerelmedet írd bele a könyvedbe, te Fafej! – Hitetlenkedve nézett rám.

-    Komolyan úgy sértegetsz, hogy közben kioktatsz?

-    Ha nem tudod felfogni, akkor mi mást tehetnék? – rántottam vállat. Megmasszírozta az orrnyergét.

-    Elég! Menj ki! – Szavai nyomatékosításaként megfogta a vállaimat és felállított a székből. Én azonban úgy ráztam le magamról nagy tenyereit, mintha minimum leprás lenne. Reakciómra furán nézett rám. Fürkésző tekintetétől kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Megköszörültem a torkom.

-    Csinálj, amit akarsz!  - Mondatom közben nem néztem rá. Figyelmemet helyette az ajtóra irányítottam. – Ha nem fogadod el a segítséget, akkor kínlódj! Sok sikert! Csak csendben tedd!

Végére kicsit gúnyos hangszínt ütöttem meg, de nem érdekelt. Kivágtattam a szobájából, át az enyémbe. Tíz percet töltöttem nála, de sokkal többnek tűnt. Kifújtam magam, és a szekrényemhez mentem.

-    Tárulj, tárulj te nagy ruhás doboz – motyogtam, miközben a választékot néztem. Legnagyobb kérdésem: Miben menjek dolgozni?

Nem, nem vagyok ilyen izomagyú! Sose törődtem nagyon azzal, hogy mit veszek fel, de anyámnak ez a mániája volt. Így inkább megkíméltem a felesleges veszekedéseket és elkezdtem egy kicsit divatosabban öltözködni. Bár, sok kedvem nem volt hozzá. Jobban preferáltam a kinyúlt rockos pólóimat. Kint elég meleg volt, így egy sötét színű rövid farmerre esett a választásom, mellé egy sárga ujjatlant választottam. Kiválasztottam hozzá a megfelelő fehérneműt is és bevonultam a fürdőbe. James szobája előtt egy pillanatig elidőztem, de semmi zenét nem hallottam, így egy vállrántással elfoglaltam a fürdőt.

Már most nagyon meleg volt, ezért a langyos zuhany nagyon jól esett. Na jó, inkább volt hideg. A hajamat tegnap este mostam meg, így azzal nem törődtem. Magamra kapkodtam cuccaimat, aztán elővettem a fogkefémet és a mentolos fogkrémemet.

Unottan dörzsölgettem a fogamat, mikor nyílt a fürdőajtó. Azonnal arra fordultam. James nem is törődött velem, mellém sétált, ő is elvette a fogkeféjét és az ÉN fogkrémemet!

-    A a eém!

-    Amint kiköpöd a szádban lévő fogkrémet, meg is értem a mondandódat – felelte a tükörből pillantva rám, miközben kinyomta fogkrémemet, és ő is dörzsölni kezdte a fogát. Úgy tettem, ahogy mondta. Villámló tekintettel fordultam ismét felé.

-    Az az enyém! Nem használhatod úgy más emberek holmiját, mintha a tiéd lenne! – James nyugodtan dörzsölgette a fogát, köpött egyet, és felém fordult.

-    Nem fogsz belehalni, ha egyszer használom.

-    Ha egyszer megtetted, máskor is meg fogod tenni!

-    Húgi! – A megszólításra felállt a szőr a hátamon. – A tesók megosztják egymással, ami az övék.

-    Nem vagyunk testvérek! – morogtam.

-    Nos – kezdte diplomatikusan, mialatt kiöblítette a fogkeféjét és a helyére tette -, ami késik, nem múlik. – Végezetül még a hajamat is összekócolta. – Mellesleg, - zsebre dugta a kezeit - nem fogsz elkésni a munkádból? – Azonnal az órámra néztem.

-    A fenébe!

Csapot, papot ott hagytam, a lépcsőn majdnem legurultam, de még pont elértem a buszomat. Igaz, szaladni kellett egy kicsit, de olyan jószívű sofőrt kaptak ki, hogy megvárt. Fáradtan rogytam le az egyik ülésre.

Ha így kezdődik a reggel, akkor hogy fog folytatódni?

James

 Elégedetten mosolyogva léptem ki a fürdőszobából. Olyan könnyű volt kihozni a sodrából és mit tagadjam? Élveztem ezt a helyzetet.

 Ahogy az előbb bejött a szobámba, hogy kioktasson romantikus dalok terén, azt hittem, csak gúnyolódni akar rajtam, ezért visszavágót akartam neki adni, ami elég jól sikerült.

Bár, magamtól nem mentem volna be akkor, amikor ő is ott van, de az előbb hívott a kiadóm, hogy amint tudok, menjek be. Jobb nem elkésni, nem igaz?

Nem szerettem a nyarat. Mi több, egyenesen utáltam! Nyáron nem lehet semmit sem rendesen csinálni, mert azonnal megizzadsz vagy kimelegedsz. Reggel nyolc óra van, de már olyan, mintha kemencében lennénk. Pedig, még csak! 26 fok volt. Mi lesz később?  Ez az augusztusi hónap a legrosszabb.

A légkondis kocsimból persze, teljesen más a helyzet. Itt magad állíthatod be a kellemes hőmérsékletet, amivel még ez a fránya dugó is elviselhetőbb. Odakint meg had sétálgassanak az emberek a tűző napon. Pfff. Bolondok.

Leparkoltam a kiadó parkolójában, és lomha lépésekkel indultam meg az iroda felé. Nem fűlött ehhez a fogam. Írónak azért jó lenni, mert a magad ura vagy, nem? Akkor meg mit parancsolgatnak nekem? 

Kopogás nélkül léptem be Jack irodájába. Mint mindig, most is hatalmas íróasztala mögött gubbasztott, ami roskadozott a papírmunkától. Biztos érkezett pár új kézirat. Mutatóujjával jelezte, hogy maradjak csendben, amíg lerendezi a telefonját. Az elkapott párbeszédből arra következtettem, hogy egy újabb éjszakás kalandot szervez meg magának.

Jack Morris nem volt az a nők bálványa, vagy az a túl magas, de a maga 172 centijével sem panaszkodhatott. Pénze miatt dőltek utána a nők, és neki így tökéletesen megfelelt. Javára legyen, hogy nem sokkal volt idősebb nálam. Az a 12 év semmi, még se akart sose hosszú távú kapcsolatokba belemenni. Azt mondta, addig kell élni az életét, amíg lehetősége van rá. Bár nem tudom, hogy valaki hosszú távon is kibírná-e a személyiségét.

Ledobtam magam az egyik bőrfotelba. Kérdőn bámultam felé. Ahogy végzett a hívással, minden figyelmét nekem szentelte.

-    Hogy haladsz? – kérdezte kertelés nélkül. Előre dőltem, és a térdeimre könyököltem.

-    Remekül.

-    Tehát, sehogy – fordította le a válaszomat. – Ha nem tudsz ebben az évben kiadni egy ütős könyvet, akkor szerinted még törődni fog veled valaki? – Megforgattam a szemeimet. Felállt a székéből, lassan megkerülte az asztalát. – Az utolsó könyved két éve jelent meg! Nem volt túl nagy sikere. – Csípőjével az asztallapnak támaszkodott. Karjait keresztbe fonta. – Mi ez, valami írói válság?

-    Nem! – csattantam fel. – Te utasítod el minden piszkozatomat!

-    Még szép! Mindegyik az előzőnek a változata. Nem tudsz valami eredetibbel előállni?

-    Krimiket és horrort írok. Mi mással álljak elő?

-    Amit megbeszéltünk.

-    Nem írok nyálas történetet! – kapálóztam. - Teljesen kiborítasz!

-    Figyelj, - szemüvegét feljebb tolta az orrán. - változik az olvasói közönséged. Tudod, ők is több hullámvölgyön esnek át. Milyen nagyszerű lenne, ha minden korszakukra lenne egy könyved.

-    És abba is gondoljak bele, hogy ez neked mennyi pénzt hozna, igaz?

-    Nem tagadom, meglendülne a bevétel – bólintott rá igazamra.

-    Mi van, ha azt mondom, hogy nem írok ilyet?

-    Akkor kereshetsz másik kiadót – vágta rá teljes nyugalommal.

-    Ezt vehetem zsarolásnak?

-    Ó, az üzleti világban nem a kényünk-kedvünk szerint mennek a dolgok. Egy idő után elavulsz, bármilyen helyes pofid is legyen. Ha nem sikerül csillapítanod a célközönség vágyát, akkor előbb utóbb elpártolnak tőled. Én pedig nem vagyok hajlandó olyan emberbe fektetni, aki csak veszteséget okoz. Csinálhatok neked bármilyen marketinget, a kutyának se fogsz kelleni.

-    Egy könyvet nem lehet csak úgy megunni – ingattam a fejem. – Ez olyan, mint egy számodra kedves zene vagy tárgy.

-    Tévedsz! Ez számomra üzlet. Te pedig a megélhetésed miatt vagy sodródsz az árral, ami végül partra dob, vagy kitalálsz valamit, amivel túlélheted. Felfogtad?

-    Hálás vagyok, amiért akkor rám találtál és pártfogásodba vettél, de már nem vagyok gyerek.

-    Akkor ne is viselkedj úgy! Gyors hírnévre tettél szert, hiszen az egyik legfiatalabb íróként léptél be a köztudatba, nem kevés sikerrel, de nézzük a tényeket, az írásod még messze nem kiváló. – Nem tudom, hogy a lekezelő hangnem, vagy a ferdítés okozott nagyobb csalódást. Elegem lett ebből a fazonból.

-    Meglátom, mit tehetek. – Felálltam a fotelból, hogy a kijárat felé vegyem az irányt. Hangja azonban megállított.

-    Két heted van. Addigra kaparj össze legalább két fejezetet. – Parancsoló hangnemére felvetődött bennem egy kérdés.

-    Miért küldtél vissza abba a házba? – háttal álltam neki, de így is kihallottam a hangjából áradó cinizmust.

-    Természetesen a te javadat szolgálja. Családi környezetben hátha jobban megy majd az írás.- Reagálás nélkül léptem ki a helyiségből. Alig hittem el, hogy valaha én erre az emberre néztem fel.

Mikor tizenöt évesen elszöktem otthonról, azt hittem az utcán fogok élni. Nem maradhattam sokáig egyik rokonomnál se, mert egy-egy hét elteltével már az apámat akarták hívni. Ezért kihasználva az időt, munkákat kerestem magamnak, hogy pénzt gyűjtsek. Azonban, nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt hittem. A megkeresett pár dollárommal a McDonald’s éttermeiben tengődtem. A felgyülemlett harag és tehetetlenség hatására kezdtem el firkálni az egyik szalvétára. Mivel senkinek nem mondhattam el, hogy mi történik velem valójába, úgy gondoltam, akkor leírom, így kiadva magamból, aztán száműzöm őket a kukába.

Egyik ilyen alkalommal talált rám Jack. Furcsa volt neki, hogy egy gyerek minden nap egyedül ül az étterem egyik asztalánál, ezért úgy döntött, megszólít. Azonban én nem válaszoltam neki, csak kapartam a szalvétára. Elege lett és kitépte a kezemből. Amikor észrevette a rajta lévő írást, tanulmányozni kezdte. Még most is emlékszem az elégedett hümmögéseire, és ahogy a családomról kérdezett. Én persze, elsőnek alig, végül viszont mindenre feleltem. Ekkor vett magához azzal a feltétellel, hogy amennyiben tudok neki egy sikeres könyvet írni, lakhatok nála addig, amíg talpra nem állok.

Akkor nagyon tiszteltem. A tanításaival sokat fejlődtem, és alig három hónap múlva meg is jelent az első könyvem. Onnantól pedig nem volt megállás egészen két évvel ez előttig.  Akkor rájöttem, mekkora rohadék, így valahogy megutáltam az írást is.

Még elintéztem pár dolgot, közben pedig Derek is hívott, hogy van-e valami buli ötletem a mai napra. Nem igazán volt hozzá kedvem, ezért letudtam annyival, hogy este felhívom, addig kitalálok valamit.

Derek Pharrel volt az egyetlen barátom. Vagyis az egyetlen igaz barátom. Már az oviba is együtt jártunk, majd előkészítőbe is, végül a sulit is egyszerre fejeztük be. Visszagondolva, milyen kis angyalok voltunk alsós korunkig. Azóta minden megváltozott, de ő nem hagyott magamra, mikor még a saját apám is ezt tette. Nehéz időszakon vagyok túl, de sose engedte, hogy valami őrültséget tegyek. Mondhatni, ő volt az én lelkiismeret tücsköm, aki mindig megjelent, mikor a padlón voltam. Sokkal tartozom neki, ő mégse kéri rajtam számon és nem is emlegeti fel. Pedig lenne rá alkalma.

Még mielőtt átmennék valami nyálas istentiszteletbe, rossz oldala is volt a srácnak. Egy igazi barom, aki imádja a bulikat, bár mindig tudja, hol a határ. Mi tagadás, szereti élni az életet.

Derek totális megtestesítője a női nemben Megan Flores volt. Nagyon jól megértették egymást. A hűvös nyugalom csak úgy áradt belőlük, ha egy helyen voltak. Meg sokkal érettebb volt a koránál. Igaz nagy nyomás is volt a vállán, hiszen apja neves jogász, az anyja meg sebész. Nem kicsit kellett megfelelnie szülei elvárásainak. Egy időben nekem is ezt kellett tennem. Mégis, soha semmi nem volt jó apámnak, amit tettem.

Máig rejtély számomra, Sandy hogy került a csapatba. Vagyis nem. Pontosítok; az rejtély, hogy hogy nőttünk így össze? Hiszen a mi hármasunk nagyon jól működik nélküle is. Sandy Sparks tipikusan az a gazdag, elkényeztetett csaj. Megan apjának nagy cimborája Mr. Sparks, és természetesen kicsi lányának bármit megadna. Viszont a két lány csak egy jótékonysági esten találkozott először. Konkrétan nem tudom ott mi történhetett, nem mesélnek róla, de azóta, lépten-nyomon követik egymást. Vagyis, inkább Sandy követi Meget. 

Délután háromkor estem be a bejárati ajtónkon. Nem volt senki itthon. A ház pangott az ürességtől. Már meg kellett volna szoknom ezt az érzést, elvégre minden napomat így éltem eddig is. Bezzeg az elkényeztetett fruskának csupa zaj az élete. Vajon az milyen lehet? Valahányszor hazaértem – haza, milyen furcsa is ez, régóta nem tekintem otthonomnak ezt a helyet – folyamatosan zajongtak.

Rossz volt nézni, hogy milyen boldogan van velük apám is. Bár a kiskölyköt, Willt én is szerettem. Magam se tudom mi ütött belém, mikor leültem vele játszani az egyik nap. Azonban van bennem egy keserű érzés is, mikor apámat látom Annevel. Nem is értem miért, talán mert ő túl tudott lépni? Bár, sose viselték meg igazán az események.

Az emelet felé indultam, s lábaim akaratlanul a szobája felé vittek. Eltűnődve méregettem ajtaját. Fogalmam sincs, mit vártam. Azt, hogy kijön és valamit megint a fejemhez vág? Dühített, hogy mindig szembe szállt velem, most valamiért mégis ürességet éreztem, amiért ebben a pillanatban ezt nem teszi. Nem tudtam kiigazodni ezen a lányon, és ez zavart. Mit zavart, egyenesen megőrjített! Nem tudom eldönteni, hogy macska-egér játékot játszik-e velem, vagy szimplán ilyen a természete.

Bemenjek, vagy ne? Végül összeszorított szemekkel lenyomtam a kilincset.

Az ajtó kissé nyikorogva adta meg magát, s kitárult előttem. Akkor ez volt az az idegesítő hang, amit esténként hallottam. Majd szólnom kell valakinek, hogy csinálják meg.

Bátran átléptem a küszöböt. Döbbenten vettem észre, hogy ez a szoba, majdnem az enyém képmása.

Ugyanúgy hatalmas könyves szekrény volt az egyik fal mentén, meg még néhány szükségesebb bútor.

Maga a fal és a stílus se vallott arra a nagyon lányos jellemre. Lehet nem is olyan zakkant?

Már épp’ elfordultam volna, amikor egy ismerős borítót pillantottam meg. Azonnal visszaléptem és levettem a polcról a könyvet.

-    Nocsak! Mégis csak olvasta a könyvem? – mormogtam félhangosan. – És még azt mondta, hogy nem ismeri. Ezt a hazugot!

Már meg kellett volna szoknom, mégis fura érzés volt kezeim között tartanom a saját könyvem. Nem is értettem miért. Talán, mert ennyire újnak hatott? Nincs megtörve a gerince se. Így vigyázna rá? Arcomon enyhe mosoly futott át. Elvettem az asztalán lévő ceruzatartóból egy tollat. Kinyitottam a könyvet a legelején, és egy kis ajándékot hagytam neki a fedőlapon. Kibújt belőlem a kisördög. Még a lebukás veszélye se érdekelt.

Elégedetten vigyorogva tettem vissza a helyére a könyvet, és egyéb nézelődés nélkül elhagytam a szobát.

A sajátomba beérve, bekapcsoltam a gépet. Elsőnek is a közösségi oldalaimra lépegettem fel. Levelek százaival dobáltak minden nap. Eleinte minden egyes levél extázisként hatott rám. Örömmel válaszoltam mindegyikre, személyesen, s csak ámuldoztam, hogy ennyi ember szeret engem. Azonban egy idő után ez a lelkesedés is alábbhagyott. Olyan, mintha kialudt volna bennem valami.

A fejhallgatómat felvéve, eltűnődve nézegettem az előzményeket. Fintorogva hallgattam a csajosabbnál-csajosabb számokat. Hol csalódásról, hol megcsalásról, szakításról vagy magáról az igaz szerelemről szóltak. Hihetetlen. Hogy jutnak ilyen dalok az eszükbe? A végére már én is úgy éreztem magam, mintha be lennék zárva a vártoronyba és várnám a fehér lovat. Fúj! Szerencsére akadt olyan szám is, ahol arról énekeltek, hogy önmagát kell megmentenie vagy, hogy nem kell neki herceg. Micsoda ámítás…

Meglepettségemre, simán eltelt két óra a számok hallgatásával. Megviselve tettem le a fejhallgatót. Fáradtan megmasszíroztam az orrnyergemet, aztán kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat is. Nem jó a gép előtt görnyedni. Inkább meg kellene próbálni írni valamit.

Épp, hogy felálltam az asztaltól, a földszintről hangos csörömpölés hallatszott. Azonnal feltéptem a szobám ajtaját, hogy megnézzem mi volt ez a zaj. Kiabálás hangja ütötte meg a fülem. Nem sokkal később a látókörömbe is került Keira és az anyja.

-    Még ezt az egyszerű feladatot se tudod rendesen megcsinálni? – Anne hangja csak úgy hasított a levegőben, ahogy lányára kiáltott.

-    Sajnálom… - Felelte Keira elfúló hangon.

-    Persze, mást se tudsz mondani! Tudod te, hogy milyen régi volt már ez a kristálypohár?

-    Nem akartam! Itt volt egy csomó mosatlan ed…

-    Nem érdekel! – Á, a dobhártyám! – Jobban is vigyázhatnál! Miért érdemeltem én egy olyan gyereket, mint te?

-    Anya, majd…

-    Takarítsd fel! Minden apró darabját! – Adta ki a parancsot. – Nekem most mennem kell, mert elkések! És ne feledd, ma későn érünk haza. Willért majd én megyek, te addigra tegyél rendet! Remélem, ezt már meg tudod csinálni, anélkül, hogy nagyobb bajt tennél!

Keira válaszul csak bólintott. Az anyja villámló szemekkel kereste a lakáskulcsot és a kocsi kulcsokat, majd miután megtalálta, kiviharzott a házból. Mivel takarásban voltam, így se Anne, se Keira nem láthatott meg, én viszont jól láttam őket.

Látszott rajta, hogy az érzéseivel vívódik. Zavart arcától és kissé könnyes tekintetétől, hirtelen rosszul éreztem magam. Most legszívesebben minden gonoszkodásomat visszaszívnám. Előtörtek bennem is az emlékek. Apámmal rengeteget veszekedtünk. Nem is hinné az ember, hogy mennyire hanyag és nemtörődöm volt, hiszen most adja a szépet. Palotának beillő házban lakik, minden ragyog a tisztaságtól. Míg anyám élt, addig nem ilyen volt. Nagyon fáj, hogy most képes ilyen emberként élni, holott ezt régen kellett volna tennie, akkor mikor még egyben volt a családja.

Tekintetemet le se vettem az anya-lánya párosról. Vajon ez a veszekedés náluk milyen gyakran fordul elő? Ráadásul ez csak egy vacak pohár volt! Mit kell ezért így kiborulni? A boltban van kismillió. Apámmal ennyin sose veszekedtünk. Bár, volt olyam pillanat, amikor még egymásnak is mentünk. Mások azt mondanák, mindenkinél vannak hullámvölgyek, de nálunk másról volt szó. Volt köztünk egy megbeszéletlen ügy, ami felett mai napig elsiklunk.

Undor fogott el ma is, ahogy megállítottak az utcán a szomszédok, és jött a kedveskedés: „ Milyen rég nem láttalak!” „Kisfiam, hogy megnőttél!”. Akkor, mikor szükség lett volna rájuk hol voltak? Igaz, kaptam hideget is: „Láttam jól megy a sorod. Miért csak most jöttél vissza apádhoz? Elherdáltad minden pénzed?” Keserű szájízzel vontam le a következtetést, hogy kétféle ember lakik az utcánkban: a kétszínű és az irigy.

Lassan leguggolt a földre és a törött darabokat kezdte összeszedegetni, de még innen is látszott, hogy kezei remegnek. Előbb-utóbb meg fogja vágni magát. Én meg itt magamban tanakodom, hogy mégis mit csináljak. Végül a helyzet eldöntötte helyettem.

Keira fájdalmasan felszisszent, amikor tényleg elvágta a kezét. Lábaim maguktól indultak meg az irányába.

                              Előző fejezet                                               Következő fejezet