Lidérc
Lefagyva
álltam a lépcsőn, azon gondolkodva, hogyha elindulok, akkor észrevétlenül
kijuthatok mögöttük a garázsba? Beleszólni meg nem akartam a vitájukba. Túl
fagyos volt a légkör. Egymással szembe álltak, legalább tízlépésnyi távolságra,
mereven farkasszemet nézve. Úgy tartották a szemkontaktust, mintha attól féltek
volna, ha csak pár másodpercre is félrenéznek, végük.
- Azt mondtad, még egyszer át nem léped ennek
a háznak a küszöbét.
- Úgy gondoltam, meglátogatlak pár napra –
felelte hűvös nyugalommal a fia. - Bár, látom más elfoglaltságot találtál. –
Legszívesebben kinyomtam volna a gúnyos szemeit.
- Mint látod – köszörülte meg a torkát
Dominic – nem csak vendégeim vannak.
- Igen, észrevettem, hogy nem hiányoltál.
Hány éves a kis barátnőd, 18?
Ezt már én
se hagyhattam szó nélkül.
- Te tökkelütött! – förmedtem rá. Meglepetten
néztek felém. – Mégis ki mondta azt, hogy én vagyok a… barátnője? – alig bírtam
kiejteni a barátnő szót. Kirázott tőle a hideg.
Kis herceg
felemelte az egyik szemöldökét.
- Tökkelütött? – akadt fenn a
megszólításomon. Leesett az állam.
- Komolyan ennyi jutott el a mondatomból? –
kérdeztem lesajnálóan. Köpni-nyelni nem tudott. Immár teljes testtel fordult
felém, laza testtartással. Keze még ugyanúgy a zsebében pihent.
- Mégis ki vagy te?
- A Lányom – felelte Dominic halál nyugodtan.
- Hát azért ott még nem… - tartunk. Akartam
befejezni, de a srác közbevágott.
- Hogy mi van? – kezét kivette farmerja
zsebéből és felemelve apja felé tartotta. Szemeit pár pillanatra összezárta. –
Azt… azt akarod mondani, hogy ez a csaj a mostohatesóm? – Az apja csak
bólintott. Hihetetlen mennyire nyugodtan kezelte ezt a témát. Fia már kevésbé –
Háh. Hát, ez kész!
Totális volt
a döbbenete. Dominic még nézte pár percig, gondolom azon filózott, hogy
mondjon-e egyebet, de végül felém fordította a tekintetét.
- Miért indultál? – Néhány pislogás után
válaszoltam csak, mert már azt is elfelejtettem, hogy akartam valamit.
- Hígítóért. Azt reméltem, hogy van a
garázsban. – Mutattam az említett hely felé. De minek? – Ki szeretném próbálni
az állványt.
Dominic
megvakarta az állát, míg gondolkodott.
- Nem hiszem, hogy van ilyen ott. De mindjárt
elküldök valakit érte – ajánlotta fel.
- Felesleges! Elmegyek én.
Rögtön
kaptam az alkalmon. Vissza felszaladtam az emeletre, leakasztottam a
kistáskámat és elmentem egy festékes üzletbe. Ugyanis semmi művészellátót vagy
hasonlót nem találtam.
Így arra is
időt kaptam, hogy gondolkozhassak az elmúlt perceken. Agyamban három szó
pörgött: „lakás, család, élet”, s mindegyik az „új” jelzőt viselte. Lelkem
mélyén, valamilyen oknál fogva, nem tudtam elviselni.
Visszaérve
már senki nem volt a nappaliban. Bár lehet hallnak kéne neveznem? Hatalmas az
egész hely. Feltrappoltam a lépcsőn, egyenesen a szobám felé véve az irányt új
szerzeményemmel.
A szobám
melletti szoba ajtaja azonban most nyitva volt. Egyből szemet szúrt, hiszen
napokig kerülgettem. A házban ez volt az egyetlen ajtó, ami zárva volt. Dominic
sem említette egyetlen szóval se, hogy mi van itt, így hát még szép, hogy
kíváncsi lesz az ember. Sajnos úgy vagyunk összerakva, hogy mindig a tilos
dolgok érdekelnek a legjobban. Rám ez különösen igaz volt. Sose szerettem azt
csinálni, amit előírtak nekem. Szabad szellem vagyok, és ezt féltve őrzöm is.
Bár ez az örzés mostanában megszenvedte a csatákat.
Tudom nem
szép dolog, de ha valami érdekli az embert, annak nem tud ellenállni, így hát
közelebb lépdeltem. Nem volt bent senki, csak hatalmas csomagok voltak
ledobálva a szoba közepére. Hát, ha már itt állok az ajtóban, nem gond, ha
körbenézek. A szoba fűzöld színben pompázott. Azt hiszem, ez a legerősebb szín
ebben a házban. A bútorok viszont cseresznyefából készültek. Ezt a színt
bárhonnan felismerném. Ennek a szobának is ugyan az alapja, mint mindegyiknek.
Két hatalmas ablak és elrendezésben körülbelül olyan, mint az én szobám, csak
itt sokkal több könyv van. Mintha egy könyvtárban lennék. Eszméletlen! Csillogó
szemekkel vizsgáltam a könyveket, szinte beestem a szobába.
Ámuldozásomból
egy kellemetlen hang szakított ki.
- Elég lenne, egy pici lökés és a földön
találnád magad. Ha befejezted a nézelődést, akkor arrébb mehetnél, hogy
bevigyem a többi cuccomat is – pirított rám.
Riadtan
fordultam hátra a hangjára. Azonnal félreálltam az útból. Sőt, meg se vártam,
hogy bármi mást mondjon, bemenekültem a saját szobámba, ami bánatomra, pont
mellette volt.
Hirtelen
elszégyelltem magam. Sose leskelődöm, most miért? Teljesen kifordít magamból ez
a ház.
Megráztam a
fejem, mintha így minden nem odavaló gondolatot száműzhetnék, majd letettem a
hígítót és a szoba közepére helyeztem a festőállványt, ráhelyezve egy vásznat.
El kell terelnem a figyelmemet. Keresztbe tettem az egyik karom, másikat pedig
az államhoz érintettem. Most mit rajzoljak?
- Szóval, mióta is laksz itt?
Elsőnek azt
hittem, hogy hallucinálok, mégis az ajtóm irányába fordultam. A Lidérc, kopogás
nélkül nyitotta ki a szobámat, majd az ajtófélfának támaszkodva, keresztbe tett
karral várta válaszát. Megdöbbentően nyugodt volt a hangom, mikor megszólaltam.
- Kopogásról még nem hallottál? Mi van, ha
épp öltözöm?
- Mivel az én házam, ezért oda megyek be,
ahova akarok - mondta, miközben felemelte a mutatóujját, majd még egyet, ahogy
a következő indokot mondta, amiért bármikor beléphet a szobámba. - Másrészt –
nézett végig rajtam tetőtől-talpig. – Nem hiszem, hogy meg tudnád mozgatni a
fantáziámat. – Maró gúny volt a hangja, de itt még nem fejezte be. – Még
meztelenül se lennél erre képes – közölte lesajnálóan.
Elnevettem
magam, de nem jókedvemben. Mégis mit képzel ez magáról?
- Már megbocsáss!
- Nem haragszom! – válaszolta pimasz mosollyal.
- Még szerencse! – mondtam flegmán. – Most pedig fordulj meg és lépdelj ki a
szobámból.
- Még nem
kaptam meg, amit akarok – felelte hűvösen.
- Nem nagyon
érdekelnek mások, igaz?
- Oké,
közelítsük meg máshogy. – Oldalra billentette fejét. – Időm, mint a tenger.
képes vagyok addig itt állni, míg el nem darálod azt az infót, amit hallani
szeretnék. – Elhúztam a szám. – Lásd be, dalolva hamarabb szabadulsz.
- Ha
válaszolok, békén hagysz? – Bólintott, majd kezeivel sürgető mozdulatot tett.
Mély levegőt vettem, majd elhadartam. – Kb. két hete költöztünk be –
válaszoltam. – Most már mehetsz! – Kezemmel az ajtó irányába mutattam.
- Költöztetek? – húzta össze a szemöldökét.
Ez nem igaz!
- Anyuval és az ötéves öcsémmel. Leszögezem,
anya van Dominicel és nem én! – második mondatom nem igazán érdekelte.
- Egyéb meglepetés érhet? – Vállrántás volt a
válaszom.
Mivel nem
kérdezett többet, de elmenni se szándékozott, visszafordultam a vásznamhoz. Azt
hiszem, egy sötét tömlöcöt fogok festeni, benne pedig ez a srác lesz, akit
véresen megkínzok! Máris előpakoltam a legsötétebb színeket.
- Miért vagy olyan ismerős nekem? – töprengő
kérdésére megállt az ecset a kezemben. Futamodjak meg, vagy nézzek szembe vele?
Én elsőre felismertem őt. Ő engem miért nem? Ennyire jelentéktelen lennék? Újra
eszembe jutottak az események, ennek hatására vicsorogva fordultam vissza.
- Egyáltalán nem rémlik? – Megrázta a fejét.
- Kellene?
– Engem
öntöttél le kólával az étteremben.
Egy darabig
még nézett, aztán kitört belőle a nevetés. Ökölbe szorítottam kezeimet.
Legszívesebben nekivágtam volna valamit. Mi van hozzám a legközelebb? A vásznam. Nem, azt nem adom! Már
görnyedezett a nevetéstől.
- Ha kiröhögted magad, akkor tényleg mehetnél
– szabályszerűen csikorogtak a fogaim mondatom közben. Utáltam, ha nevettek
rajtam.
- És még azt mondtad, hogy nem érhet más
meglepetés. – Legszívesebben rásegítettem volna a fulladozására. A nyakára
fókuszáltam és arra jutottam, kezeim tökéletesen alkalmasak lennének arra, hogy
jó erősen megsimogassák a nyakát, mindaddig, míg feje nem vörösödik.
De úgy
döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom. Egy idő után már a röhögése is
kuncogássá változott, később pedig teljesen eltűnt. Én meg csak festettem és
festettem. Egyre dühösebben. Mire észbe kaptam, tényleg a várbörtönt kezdtem el
lefesteni. A Lidérc pedig annyira otthonosan és kényelmesen érezte magát, hogy
egyszer csak arra lettem figyelmes, amint az ágyamon, az oldalán fekszik
könyökölve, így nézve a ténykedésem. Komolyan, szinte éreztem, amint az a kis
ér lüktet a fejemen.
- Muszáj itt lenned?
- Jelenleg nincs más dolgom. – Rántotta meg a
vállát.
- Én tényleg nem vagyok begurulós típus –
kezdtem nyugodt hangon, becsukott szemekkel. – De te már komolyan az agyamra
mész! – mondatom végére már felé fordultam és az ecsetemet rászegeztem. De ő
jót derült rajtam.
- Tudod, ez a történet beillene regénynek
vagy legalább egy kis novellának.
- Miért? Tudsz írni? – kérdeztem gúnyosan.
Letaglózva
meredt rám. Aztán, mint aki megvilágosult,
felült az ágyamon.
- Most jutott eszembe valami.
- Nahát, csodák is történnek – forgattam meg
a szemeimet, de nem törődött a csipkelődésemmel.
- Te nem úgy viselkedsz velem, ahogy mások
szoktak. – Érthetetlen tekintetemet látva, folytatta. – Úgy értem, nem ismertél
fel engem! – mutogatott magára.
- Miért? Kellene?
- Még szép! – Szó szerint felkiáltott. – Nem
ismered az „Élő csontok gyilkosa” című könyvet?
- Ez most csak vicc, ugye? Ki adna ilyen
hülye címet egy könyvnek?! – sötét tekintettel nézet rám.
- Én írtam! – felelte vészjóslóan. Most
rajtam volt a döbbenet sora.
- És csak ilyen címre futotta?
- Nagyon is jó könyv! Igazi horror! Eladási
rekordot döntött!
- Hiába próbálod bizonygatni, nem ismerem –
ingattam a fejem. – mint ahogy téged se.
- Ez hihetetlen! – hőkölt hátra. - Akkor azt
se tudod, hogy hívnak? – Csak a fejem ingattam. – És nem is érdekel? – kérdezte
még döbbentebben. Ismét ugyanazt a választ kapta tőlem. – James vagyok –
sziszegte.
- Örvendek – válaszoltam kedvesen.
Ennyi
kellett neki. Dühösen felpattant az ágyamról, majd kibaktatott a szobámból. Még
az ajtómat is becsapta. Ha tudtam volna, hogy ennyi elég ahhoz, hogy lelépjen,
már hamarabb felhoztam volna az írásos témát.
Aznap már
nem láttam Jamest, de még csak a szobája ajtaja se volt nyitva. Ami még
furcsább, hogy senkit nem találtam a házban. Szokatlanul nagy volt a csend. Még
nem járt későre, öt óra körül járhatott az idő, tehát odakint még bőven világos
is volt, akkor csak nem mehetett el mindenki aludni. Amikor már arra a
következtetésre jutottam, hogy egy szó nélkül itt hagytak, anya jött fel a
lépcsőn.
- Á, pont téged kerestelek! – szólalt meg. –
Gyere, segíts nekem egy kicsit.
- Miért?
- Miért kell mindig mindenre rákérdezned?
Csak gyere!
Ellenkezést
nem tűrően indult meg a földszint felé. Én meg jó kislány módjára követtem
őt. A konyhába érve felvette a kötényt.
Rosszat sejtettem.
- Mit akarsz csinálni? – Kérdésem közben a
tekintetemet végig futattam a temérdek hozzávalón, ami az asztalon volt.
Zöldségektől kezdve, húsféléken át, minden megtalálható volt. Mennyibe került
ez?
- Valami finom vacsorát – felelte jókedvűen.
– Most fogunk együtt enni először úgy, mint egy család. – Elhúztam a szám.
- Nem gondolod, hogy túl gyors ez?
- Micsoda? – fordult felém meglepetten.
- Családnak hívod, de még csak nem is vagytok
házasok – feleltem, miközben a zöldségeket piszkáltam. Utáltam a konyhában
lenni. Nagyon béna voltam.
- Ami késik, nem múlik – felelte somolyogva.
Felhúztam az
egyik szemöldököm, miközben anyára sandítottam. Tehát tényleg komolyan
gondolják. Remek. Ezek szerint tényleg megkapom mostohatesónak Lidércet.
Lidérc. Most esett csak le. Mióta belépett a házba így hívom.
- Igaz is. Te tudtál Dominic fiáról? –
Gondolataim máris kicsúsztak a számon.
- Egyszer mesélt nekem róla, de nem gyakran
emlegette – tűnődött el. – Engem is hidegvízként ért, hogy megjelent.
- Már találkoztál vele?
- Igen – bólintott. – Még délután.
- Amúgy hol van mindenki? – néztem körül,
mintha megpillanthatnám a többieket.
- Elküldtem őket, valami finom fagyiért, hogy
addig előkészüljünk.
- Remek. – Elsápadtam a sok hozzávalón. –
Legalább egy másik városba küldted őket?
- Ugyan! Nem sok ez. Te csak foglalkozz a
körettel, a többit bízd rám.
Felesleges
lett volna ellenkeznem, anya mindig megvalósítja azt, amit eltervez, legyen az
bármilyen lehetetlen dolog.
Míg ő a
hússal foglalkozott, én megmostam a zöldségeket és elkezdtem felvágni őket.
Este nyolcra
estek be a házba a többiek. Terülj-terülj asztalka várt rájuk.
Hihetetlen,
most hogy összedolgoztunk anyával, és ami még érdekesebb, nem is veszekedtünk,
hanem jókat beszélgettünk. Ez pedig nagy szó! Talán mégis jót tett anyának a
környezetváltozás. Az asztalnál viszont nem az a légkör volt, amire anya
számított.
Miután nagy
nehezen rávettük Jamest is, hogy egy asztalnál üljön velünk, addigra Dominic
kezdett el morogni, de anya miatt nem szólt egy szót se. Most meg ott tartunk,
hogy kínos csendben van mindenki, közben pedig a tányérjára tett vacsorát
piszkálja.
Nekem nagyon
érdekes volt mondjuk a borsószem, ami egyszerűen nem akart a villám zsákmánya
lenni. Mindig elgurult.
Egész jól
elvoltam, míg valaki meg nem rúgott az asztal alatt. Pillantásom a velem szembe
ülőre villant, aki James volt. Tehát, ő volt abban a közelségben, hogy elérje a
lábamat. Nem tudtam elhinni, hogy képes volt megrúgni! Tekintetem nem vettem le
róla, ő meg csak unottan könyökölt az asztalon és a húst piszkálta. Ekkor újra
belerúgtak a lábamba. Most már nem hagyhatom annyiban! Minden erőmet bevetve rúgtam meg én is őt.
Kiesett a villa a kezéből és egyből rám figyelt. Tekintete csak úgy szikrázott.
- Normális vagy?! – üvöltött rám. Erre persze
mindenki felkapta a fejét az asztalnál. – Minek rugdosol?
- Ne add az ártatlant! Kétszer is belém
rúgtál! – mutogattam rá a villámmal.
- Már hallucinálsz is? – mozgatta meg az arca
előtt a kezét.
- Látod, Drágám? – szólt közbe anya, közben
Dominik kézfejére tette kezét. – Máris úgy viselkednek, mint az igazi
testvérek.
- Mi aztán nem! – vágtuk rá egyszerre a
Félnótással. Dühösen meredtünk egymásra,
míg meg nem szólalt. Gúnyos mosolya azonban nem jelentett semmi jót.
- Hány éves is vagy, húgi? – Lefagytam a
megszólításra. Annyira kikapcsolt az agyam, hogy simán válaszoltam.
- Húsz. – Egyszerű válaszomra még szélesebb
lett a mosolya. Felkönyökölt az asztalra és közelebb hajolt hozzám.
- Én huszonhárom – felelte. Azt hittem még
hozzáfűz valamit, de e helyett Dominic és anyám felé fordult. – Komolyan azt
hittétek, hogy ez működni fog? Az rendben van, hogy ti együtt akartok élni, de
ne felejtsétek el, hogy mennyi idősek a gyerekeitek.
- Ne tegyél semmi meggondolatlant! – Dominic
fagyos hangja csak úgy hasított a levegőben. Úgy nézte, mintha belelátott volna
fia sötét gondolataiba. Válaszul James gúnyosan elmosolyodott. Anya is érezte,
hogy túlságosan is elharapózott már a hangulat, ezért próbálta menteni a
menthetőt.
- Ugyan drágám! Mégis mit csinálna? –
legyintgetett. – Még mindenkinek új a helyzet, ezért kell minél több közös
programot csinálnunk. Mit szóltok hozzá?
Az egyedüli,
aki anyára figyelt, az a kisöcsém volt. Boldogan ujjongott és már sorolta is,
hogy hova akar menni. Dominic és James viszont farkasszemet nézett egymással.
Király! Anya akart egy békés „második” életet, erre még nagyobb lecsóban
találtuk magunkat, mint eddig. Annyi volt csak a különbség, hogy anya most jól
kijött a választottjával.
Mivel az én
beleszólásom ugyan keveset ért volna, ezért elkezdtem kanalazni a már kihűlt
vacsorámat. Az asztal alatt azonban újra belém rúgtak. Dühösen csaptam le a
villámat. Mivel James meg se mozdult, ezért összehúzott szemöldökkel néztem
körbe az asztalon, és hamar meg is találtam a bűnöst. Anya volt az! Ezek
szerint Ő rúgott belém az első két alkalommal is. Én meg Jamest hibáztattam.
Jogosan volt dühös rám. Most bocsánatot kellene tőle kérnem?
Anya tátogva
próbálta a tudtomra adni, hogy csináljak már valamit. Én ugyancsak tátogva
kérdeztem vissza, hogy mégis mit? Kész röhej volt, ahogy a ránk boruló csendben
mi tátogva próbáljuk megvitatni, hogy mit csináljunk.
- Keirának is tetszik az ötlet – szólalt meg
hirtelen anya.
- Mi? Mégis mi? – A többiek érdeklődve
figyeltek minket.
- Hogy elmenjünk egy közös kirándulásra.
- Már ne haragudj, öhm… - Az eszes! még csak
most jön rá, hogy eddig olyan bunkó volt, hogy meg se kérdezte anya nevét?
- Anne – válaszolta készségesen anya.
- Szóval, ne haragudj Anne, de szerinted hány
évesek vagyunk? Már kinőttünk a családi kirándulásból, nem gondolod?
- Ugyan! – legyintett anya. – Abból sose
lehet kinőni! Igaz kicsim? – nézett rám. Kérdőn néztem rá. – Például Keira a
mai napig szereti a Micimackót.
- Anya! – sikítottam közbe. James gúnyosan
mosolyogva nézett rám.
- Valóban? – vonta fel gonoszan a
szemöldökét.
- Igen! Azt mondja, van pár klasszikus,
amiből sose lehet kinőni. Szerintem minden nap megnéz egy részt. Meg, ha
megnézed, nagyon sok Micimackós holmija van – csicseregte tovább.
Nem tudtam
hogyan takarjam el az arcomat. Ennél jobban be sem égethetett volna. Máskor nem
lett volna ilyen ciki, hiszen még én mondom, hogy örök klasszikus, de tartottam
James mosolyától. Vajon hogy fogja ezt ellenem felhasználni?
A vacsora
után olyan gyorsan eltűntem a szobámban, ahogy csak lehetett és elő sem jöttem
reggelig.
Óvatosan
szétnéztem az emeleten. Ekkor visszatért a régi énem. Mégis miért csinálom én
ezt? Eddig nem zavart, hogy ki mit gondol rólam. Majd pont az ő véleménye fog
érdekelni?
Kihúztam
magam és becsuktam az ajtómat. Így van. Eddig se érdekelt senki, ezután se fog.
A
munkahelyemen zavartalanul folyt a napi rutin. Kiadni az étlapokat, felvenni a
rendelést, majd kivinni. Napközben csak könnyebb ételeket, leginkább
édességeket kértek. Délben és estefelé volt a nagyobb hajtás.
Már alig
volt egy óra a munkaidőm lejártáig, mikor James betoppant a haverjaival.
Azonnal elsápadtam.
- Mi gond? – Jött oda hozzám Lizzy. Üveges
tekintettel bámultam az asztala felé.
Ahogy
meglátta a „vendégeket” ő is elhúzta a száját, de azért elindult felvenni a
rendelést. Az én asztalaimnál már nem ültek, így gondosan letörölgettem őket.
Egyszer csak
megkocogtatják a vállamat. Lizzy volt az.
- Mi az?
- Azt mondták, hogy csak te veheted fel a
rendelésüket.
- Hogy mi? – Most vajon mit forgathat a
fejében?
- Mit csináljak? – Ilyen kétségbeesett se
volt még a hangja.
- Beszéljék meg a menedzserrel – vontam
vállat. – Ha nem tetszik nekik, akkor meg mehetnek.
Lizzy
fészkelődött pár másodpercig, csak azután szólalt meg.
- Tudod, van egy kis bibi – kezdte. – Látod
azt a feketehajú srácot, aki pont veled szemben ül? – Az említett felé
fordultam. Amint meglátott pimaszul somolyogni kezdett. Egy afféle, „Na most
mit lépsz” nézéssel várakozott. – A főnök fia. Nem lehet csak úgy ellent
mondani neki. Nehogymár ennyire félni kelljen tőle!
- Oké. - Lizzy kezébe nyomtam a rongyot,
kezéből pedig elvettem a füzeteket.
Biztos
léptekkel mentem közelebb az asztalhoz. Megint az a két csaj volt itt, meg a
világos barna hajú srác. Négédesen mosolyogva néztem Jamesre.
- Mit hozhatok, amit más pincérnő nem bír el?
- Hogy felvágták a nyelvét! – Szólalt meg a
rövid vörös hajú csajszi.
- Fagyit szeretnénk. Vagy van valami mézes
finomság is?
- Minek neked a méz? – kérdezte finnyáskodva
a vörös. Bennem pedig körvonalazódni kezdett, hogy mit is akar.
- Nem hiszem, hogy van külön mézes menünk –
válaszoltam rosszat sejtve.
- Hogy hogy nem vagy benne biztos? Egy
Micimackó rajongónak tudnia kellene.
- Mi? – kezdtek el röhögni. – Csak nem azt
akarod mondani, hogy még mindig meséket néz? – kérdezte lesajnálóan a fekete
hajú. – Hány éves vagy? – bökött felém a fejével.
- Nem hiszem, hogy…
- Húsz – szakított félbe James. Barátja
szemöldökét felhúzva sandított rá. – Azaz, húsz biztos van már – korrigálta
szavait.
- Szegénykém. – Az ébenhajú csaj oldalra
biccentette a fejét sajnálóan, míg a vörös pukkadozott a röhögéstől. – Már
biztos mennél haza mesét nézni, nem?
- Most
miért kell ilyen gyerekesnek lennetek? – vágott közbe a másik srác is. – Nem
tehet arról, hogy kicsit lemaradt szegény.
- Rendeltek is valamit? – Már forrt a fejem.
- Már kiadtuk a rendelést. Ezek szerint a
rövidtávú memóriád se az igazi.
Visszafelé
csak egy mondat kattogott a fejemben: Kell a munka. Kell a munka!
A pultra
mégis dühösen csaptam le a kis füzetet. Teljes leégés!
- Mi volt? – jött oda Lizzy.
- Ne mondd, hogy nem hallottad! – néztem rá
szikrázó szemekkel. Félénken összehúzta magát, míg leadtam a rendelést, aztán
újra megszólalt.
- Nincs kedved holnap eljönni velem
vásárolni? – Gyors témaváltás.
- Mégis mikor? – kérdeztem fáradtan. Nem
tartozott a kedvenc időtöltéseim közé.
- Délelőttös vagy, igaz? – Bólintottam. –
Akkor találkozzunk háromkor, itt, az étterem előtt.
- Még meglátom. Most ki kell vinnem a
rendelést. – Ekkor a belém bújt kisördög előjött. – Hé, Steve! Nincs még abból
a csípős szószból?
- De van, miért?
- Ide adnád nekem? Valaki pikánsan szereti a
fagyit.
- Ennek nem lesz jó vége! – suttogta
mellettem Lizzy, de nem érdekelt.
Szinte
csillogott a szemem, annyira jókedvű voltam, ahogy a négyes asztalához
lépdeltem. Szépen, sorban mindenkinek odaadtam a fagyi kelyhét. Jamesnek adtam
oda legelőször, s míg a többiekét kiosztottam végig rajta volt a szemem. Ahogy
az övé is rajtam.
- Jó étvágyat!
- Ne haragudj, amiért nincs nálunk semmi
nyalóka, vagy hasonló, hogy megjutalmazzunk – mondta sajnálóan a fekete hajú
csaj.
- Majd legközelebb ide adod. – Nem számított
erre a visszaszólásra. Keira – Sötét : 1-0
Sajnos
előttem nem kóstolt bele a fagyiba James. Piszok kíváncsi voltam hogyan fog
ízleni neki, ezért gyorsan visszasiettem a pulthoz és onnan kukucskáltam,
miközben a poharakat törölgettem.
Nem kellett
sokat várnom. Amint bekapta az első kanállal, egyből köhögni kezdett. A két
csaj meg rögtön a segítségére sietett. Próbálták a hátát ütögetni, de James
csak öklendezett és köhögött. Kapkodva nyúlt a poharak után. Megitta az összes
vizet, ami az asztalon volt, majd miután egy kicsit lenyugodott, felém fordult.
Nem bírtam röhögés nélkül. Jókat kuncogtam, de próbáltam köhögésnek álcázni.
James szikrázó szemekkel indult el felém. Látszott, hogy még mindig szarul van
kicsit. Lehet, miattam nem fog többet fagyit enni? Hogy fogom túlélni ezt a
traumát…?
- Gyere velem! – ragadta meg a karom, a
pulton átnyúlva.
- Hé! Eressz el! Nem megyek sehova – ráztam a
fejem.
- Márpedig velem jössz!
Kirángatott
a pult mögül. Ekkor jött vissza Lizzy is, aki meglepetten figyelte az
eseményeket. James erősen szorította a felkaromat, míg kiértünk az épületből.
Szétnézett, majd az étterem melletti zsákutcába vezetett, ott pedig a falnak
lökött.
Előző fejezet Következő fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése