My Lovely Writer - 1. fejezet

 Kopp, kopp!

Mindenkinek megvannak az életében azok a bizonyos pontok, pillanatok, mikor úgy érzi, hogy megváltozott az élete. Ezek lehetnek boldog, kevésbé boldog és egyenesen szörnyű sorozatok következményei is.

Például, amikor leérettségizel vagy megszerzed álmaid szakmáját, akkor biztos vagy benne, hogy innentől minden más lesz. Az életedet most már te fogod alakítani és bízol a jobb jövőben.

Vagy, amikor az esküvői ruhádban állsz a tükör előtt. Arcodon ott van az a szívből jövő, boldog mosoly és tudod, hogy ezt a napot sose fogod elfelejteni.

Persze, ott vannak a rossz fordulópontok is. Ilyen lehet mondjuk, egy közeli ismerősöd, családtagod halála és ez annyira megvisel,  hogy a traumától képtelen vagy szabadulni.

Persze, nem minden rossz fordulópont ilyen tragikus, de kétségtelen, hogy ez hagyja a legmélyebb nyomot az emberben.

 A „legjobb” bennük az, hogy ilyenek nem egyszer történnek meg az életben és hogy mind a két részből juthat bőven.

Én konkrétan életem legszörnyűbb pillanataként éltem meg, amikor az új otthonom előtt leparkoltunk. A konkrét okát nehéz lenne megmondani, miért is éreztem ezt. Egyszerűen rossz előérzetem volt. Vagy, oknak lehet mondani a félelmet? Féltem volna? A gyomrom összeszorult, mint amikor rajta kapják az embert egy csínytevésen és tudja, ezt nem fogja olyan egyszerűen megúszni. Én is így álltam ehhez az egészhez, mint ha az ítéletemet vártam volna.

Eddigi életemet egy nagyobb faluban éltem le, vidéki lányként. Most pedig nem elég, hogy a nagyvárosba költöztünk, ráadásul teljesen új lesz a család is. Egy számomra eléggé ismeretlen emberrel. Persze, ez miatt én is hibás vagyok. Több időt kellett volna töltenem vele, velük, de nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly a dolog.

most pedig itt állok - azaz ülök - nem tudva, mire is számíthatok pontosan. Ezt pedig utáltam.

Anya előtt próbáltam egy nagy mosolyt tartani az arcomon. Izgatottságot tettettem, csak azért, hogy ne tegyem még kényelmetlenebbé a helyzetet. Így inkább a hátsó ülésről nagy szemekkel kíváncsiskodtunk a mellettem ülő kisöcsémmel. Szinte rácuppantunk az üvegre. Látszott rajta, hogy ő tényleg, gyermeki kíváncsisággal és izgatottsággal várja mi sül ki ebből.  Abban mind a ketten egyetértettünk, hogy ekkora hatalmas házban még sosem jártunk. Nekem viszont furcsa volt, hogy az egész épület olyan rideg volt. Hófehér falak, fehér díszítőelemek, a kertje pedig rendezetten tárult elénk rengeteg hatalmas fával. Nem volt túl családias és barátságos se.

Felvetődött bennem a kérdés. Biztos jó lesz ez nekünk? Anyában is hasonló kérdések lehettek, mert két kezével olyan erősen fogta a kormányt, hogy bele fehéredtek az ujjai, közben meredten a lakást bámulta azt motyogva - "Ez a legjobb döntés. Jól döntöttem."

Aztán egy bólintás kíséretében meg is győzte magát.

-    Megérkeztünk! – Fordult felénk nagy mosollyal anya.

Jelét se mutattam a kételyeimnek, helyette követtem anya mozdulatát és kikapcsoltam először öcsi biztonsági övét, majd az enyémet.

Öcsi boldogan szaladt anyához, hogy kivegyenek pár csomagot a csomagtartóból. Mikor megkapta a játékokkal teli táskáját, anyát bevárva boldogan lépdelt a kapu felé. Én meg leragadtam ott, hogy kinyitottam a kocsiajtót.

Amikor anya bejelentette, hogy elköltözünk nem egészen erre számítottam.

Azt már egy hete tudom, hogy a költözés tervben van, de hogy hova, azt még csak tegnap merte elárulni nekem, miután már minden cuccom kartondobozokban volt. Valamilyen szinten nehezteltem rá emiatt, de meg is értettem. Nem lehet könnyű elmondani a gyerekeidnek, hogy hirtelen új lakásba költözünk és lesz egy pót apuci. Ez most szarkasztikus volt?

A házunk ebédlőjében ültünk, azaz most már a volt házunk ebédlőjében, a vacsorához készülődve. Tökéletes időzítés volt ahhoz, hogy mindent elmondjon nekünk. Ha tele van a szám, akkor nem beszélek feleslegesen. Az utóbbi időszakban ugyanis átvettem az anyai szerepet és mindenkivel úgy beszéltem, mintha a gyerekem lett volna. Ez alól anya se volt kivétel. Miután végighallgattam, hogy milyen megfontoltan hozta meg ezt a döntést, először megszólalni se tudtam. Ezt persze ő rossz jelnek vette, pedig pusztán csak mérlegeltem a dolgot. Rögtön elkezdte mondani az érveket, hogy itt az ideje új életet kezdeni és szeretné, ha ez az élet most már boldog lenne. Hiszen eddig erről papoltam neki folyamatosan. - Valóban így volt - Meg hogy miután apával elváltak sose gondolta volna, hogy újra lesz valakije, de mivel megtörtént, ezt a szerencsét nem akarja elszalasztani, és hasonlók. Ezek után már nem tudtam kiakadni. Egyszerűen beleegyeztem a költözésbe. Persze megkérdeztem, hogy én nem maradhatnék-e egyedül ebben a házban. Anya rögtön lesápadt, és elkezdett dadogni, hogy miért tennék ilyet. Én meg úgy gondoltam, hogy már csak húsz éves vagyok, sőt, nem sokára huszonegy leszek. És úgyis fősulira megyek szeptembertől, - ha sikerül - így nem sokat fog látni, ezért ez lenne a legjobb megoldás. Természetesen anya kiakadt. Ő akadt ki. Nem is én, hanem ő! Mivel ugyanabba a városba költözünk, nem érti, hogy miért ne költözhetnék én is el.

Most mondhatnám neki, hogy én alig ismerem azt az embert, akivel ő együtt akar élni. Ráadásul túl gyorsnak is tartottam a dolgot, de most rontsam el a kedvét? Inkább a második mondandómhoz fordultam, ami az életkorommal volt kapcsolatos.

Csak húsz vagyok már az istenit! Ezt ő is beláthatná!

A kegyelemdöfés akkor jött, mikor közölte, hogy már eladta ezt a házat. Tehát a hisztim felesleges. És mire feleszméltem, már a kocsiban ültem. Szép kilátások…

-    Nem jössz, Keira?  - Anyáék várakozva figyeltek a kapuból.

-    De, megyek! – Gyorsan kivettem a motyómat és becsaptam a kocsiajtót.

A ház talán még nagyobb volt belülről, mint amilyennek kívülről tűnt. Ráadásul minden fehérben és vajszínben pompázott. Igaz, hogy gyönyörűen és ízlésesen volt berendezve, de szó szerint vakított. Bármennyire is igyekeztem elfojtani fintorom, nem jött össze. Belülről még ridegebbnek hatott a lakás. Szó szerint fáztam és folyamatosan rosszul éreztem magam. Ugyanakkor a szakadt farmeromban, katonai táskámmal a vállamon és az egyszerű ujjatlan toppomban nem éreztem magam idevalónak.

Na igen, az öltözékem. Talán, ha a Linkin Parkos, fekete pólómban jöttem volna el, akkor nagyobb bátorságom lett volna, de anya kikötötte, hogy ne úgy nézzek már ki, mint egy csöves. Mindig beleszól abba, hogyan öltözöm, de a szakadt farmeromról akkor se tudott lebeszélni!

A nagy nézelődés közepette megjelent anya… öhm… pasija?! most jutott el az agyamig. Én mégis hogy szólítsam? Tegezzem, magázzam? Összeszedettségem most illant el végérvényesen. Még a vezeték nevére sem emlékeztem.

-    Dominic! – Anya arca valósággal kivirult, ahogy meglátta.

-    Sziasztok! – köszöntött minket.

Kisöcsém nevetve szaladt oda Dominichoz, aki egyből fel is vette az ölébe. Igen, öcsém sokkal többet találkozott vele, mint én. Állítólag nagyon is összebarátkoztak. Engem akkor is sokkolt ez a közvetlenség. Kicsit szégyelltem magam, amiért én körülbelül kétszer láttam a fazont, és akkor se beszéltem vele szinte semmit, csak a sablon szöveget. Valahogy mindig elkerültük egymást.

Gondolataim közepette rám emelte a tekintetét. Fészkelődni kezdtem. Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat. Fogalmam sem volt, hogyan szólítsam meg. Egyáltalán hány éves? Letette öcsémet a földre és odasétált hozzám.

-    Szia Keira! - köszöntött barátságos mosollyal, amit közönyös arccal fogadtam. muszáj volt, különben az idegesség simán látszódott volna rajtam. - Emlékszel még rám, ugye? – Felém nyújtott kezét rövid fáziskéséssel fogadtam csak el, majd bólintottam egyet. Hogyne emlékeznék, csupán az alapinformációk nincsenek meg. – Remélem, jól kijövünk majd egymással – folytatta. Na, most kéne nekem jönni.

-    Biztosan, Mr. Bell – nyögtem ki, a végét egészen halkan, ugyanis nem voltam biztos a nevében.

-    Jaj, ne! - erre a felkiáltásra a levegő is bennem ragadt. Nem találtam el? - Egyszerűen csak szólíts Dominicnak.

-    Öhm... Rendben - makogtam. Érzelmes egy fickó, rám meg a szívbajt hozza.

-    Remek! – csapta össze tenyereit. – Akkor most mihez kezdjünk? – Nézett széjjel. Látszott rajta, hogy eléggé zavarban van.  – Á! Megmutatom a szobáitokat.

Átkarolva anya derekát és megfogva öcsi kezét indultak fel az emeletre. Egy pillanatra lefagytam. Kívülállónak éreztem magam, ahogy ezt a jelenetet figyeltem. Cudar érzés volt.

Az a görcs a gyomromban egyre nagyobb lett. Sose voltam féltékeny, legalábbis a családomra nem, de akkor mi ez az érzés? Megigazítottam a hátamon a táskámat és én is követtem őket.

Az emeleten se volt másabb a helyzet. Igaz, a széles lépcső, ami a nappaliból indult, kapott egy kékes-szürkés szőnyeget, de ugyanaz a fehérség mindenhol. Már kezdtem rosszul lenni. Oké, hogy a tisztaság jele, meg minden, de csak mértékkel!

Ahogy felértünk a lépcsőn egy előszoba szerűség fogadott. Valami nappali lehetett. Középen egy hatalmas kanapéval előtte egy üveg dohányzó asztallal és kis puffokkal. Szembe pedig a tévé helyezkedett el. Két oldalán díszvirágokkal, és két hosszúkás, hatalmas hangfallal. Jobb és a bal oldalon pedig két-két ajtó volt.

Öcsit a jobb oldali, második ajtóhoz vezette.

-    Ez lesz a te szobád – mondta, majd kinyitotta az ajtót.

A szoba halványkék színű volt. Végre nem teljes fehér! Két ablak volt velünk szemben, közöttük pedig egy hatalmas ágy helyezkedett el, aminek kalózhajó formája volt. Leesett az állam. Ezt én is elfogadnám!

Öcsi sikongatva szaladt be a szobába, egyenesen az ágy felé. Követtük őt.

-    Ez valami varázslatos! – sóhajtotta anya. Szemében könnyek gyűltek a meghatódottságtól. Rajtam pedig átfutott egy kis megkönnyebbülés.

-    Neked is tetszik? – Fordult Dominic az öcsémhez, Willhez, aki hevesen bólogatott.

Körbenézve a szobában, az ággyal szemben volt még egy tv és a földön tenger mintázatú szőnyeg volt. Maga a szoba pedig tele volt játékokkal. A többsége pont megfelelt az ötéves öcsémnek, de voltak sokkal komolyabb játékok is. Ki is néztem magamnak a polcon lévő üvegbe zárt hajógyűjteményt. Will imádni fogja. Odáig van a kalózokért. Biztosan anya súgott neki.

-    Gyere, a te szobádat is megmutatom. – Őszinte kíváncsisággal, némán követtem őt a szembe lévő szobához. Rátette a kezét a kilincsre, majd felém fordult. – Mivel anyukád azt mondta, hogy odáig vagy a művészetért ezért próbáltam hasonló stílust találni.

Láttam rajta, hogy ideges, hogyan fog tetszeni a szoba. Én is kezdtem izgatott lenni. Ahogy kitárult előttem a hófehér, faragott ajtó, elállt a szavam. Bár a megszokott vajszín uralkodott, azért már megjelentek benne a fekete és a vörös színek és árnyalataik is. Ugyanis a halványszínű szobát keleti hatású ecsetvonások díszítették. Imádtam!

-    Nem igazán tudtam, hogy mivel is tudnám berendezni, ezért inkább az egyszerű stílusnál döntöttem. Hallottam, hogy nem vagy kifejezetten lányos típus, ezért a rózsaszínt alapból kizártam. Jó lesz így? – kérdezte félénken.

-    Ennél lenyűgözőbb nem is lehetne – szinte leheltem a szavakat, halovány mosollyal az arcomon.

-    Ez megkönnyebbülés – fújta ki a levegőt. – Akkor most magadra hagylak, nézz szét. A csomagokat már biztos behozták. Rendezkedj be nyugodtan. Én visszamegyek az öcséd szobájába.

Ahogy eltűnt, ámulattal fordultam vissza a szoba felé. Bár nem rajongtam különösebben Ázsiáért, a művészetük mindig is tetszett. Így ez a szoba maga volt az álom. Az ajtóval szemben nekem is két ablak kapott helyet, ám a berendezés másabb volt, mint öcsémé. Komolyabb hangvételű.

Jobb oldali falon telibe szekrénysor, amin ugyanezek az ázsiai minták voltak. Maga a szekrény három részből állt, középen egy hatalmas, egész alakos tükörrel. Elhúztam az egyik ajtót, két soros akasztós rész fogadott. Tehát ez lesz a ruhás szekrényem. A másik felét is kinyitottam, ott pedig polcok voltak. Észrevettem, hogy a tükör is mozgatható, így be is kukucskáltam mögé. Ott fiókosan oldották meg a dolgot. A tükröt pedig arra a részre tolhattam, amelyikre csak akartam. Nagyon jól nézett ki!

Az ajtótól bal oldalán, a fal teljes egészében könyvespolc állt, aminek a fele tele volt könyvekkel. Gondolom a hézagos elhelyezkedés pedig a többi cuccomnak volt kihagyva. A polcok között kapott helyet az íróasztalom, amire nem sokára rákerül a számítógépem is. Az ajtó mögött, jobb oldalon, pedig egy kétszemélyes franciaágy volt, mellette egy hatalmas állólámpával a sarokban. Az ajtóval szemben, a két ablak előtt, szinte a szoba közepén, két hatalmas fotel közötte egy kis asztalka kapott helyet. A padló parkettás volt, csak a közepén volt egy kör alakú fehér plüssös szőnyeg.

Leültem az ágyamra és alig hittem el, amit láttam. Ez valóban az enyém? Kiterültem a cirkás, fehér takarón és a plafont kezdtem el bámulni. Olyan gyorsan történt minden, hogy alig tudtam vele lépést tartani.

Aztán eljutottak Dominic előbbi szavai. Már biztos behozták a csomagokat?! Még saját személyzet is van, vagy mi? Mit dolgozik Dominic?

Gyorsan lerohantam a csomagjaimért, mert ezt nem hittem el, azonban a csomagok már valóban ott voltak a földszinti előszobában. Tátott szájjal bámultam az ütött kopott csomagjaimat. Ez kész vicc!

Egész délután bent lomoszoltam a szobában. Azaz a szobámban. Úgy éreztem magam, mint hamupipőke, amihez egyszerűen nem tudtam hozzászokni. Remélve, hogy ez nem álom és nem fogok felébredni, pakoltam ki minden egyes apró kacatomat, könyveimet, és rajzfelszerelésemet. Mást úgyse tehettem. Miután bekukkantva öcsém és anyáék hálószobájába ott már minden ki volt pakolva, vagy folyt a pakolás. Odasétáltam az ajtóhoz, hogy becsukva ráragasszak egy rajzomat, ami a régi szobámban is az ajtón csüngött. Ahogy bezártam, mögötte, az ágyam mellett, egy festőállványt pillantottam meg, rajta egy nagy palettával, alatta két dobozzal, mellette legalább öt vászont. Közelebb sétáltam és kinyitottam a dobozokat. Mind a kettő tele volt olajfestékkel.  Elakadt a lélegzetem. Csillogó szemekkel simítottam végig a fából készült festőállványon. Hogy nem vettem eddig ezt a gyönyörűséget észre? Itt váltott át a valóság mesére. Ez túl szép volt, hogy igaz legyen! Az agyam egyből riadót is fújt.

Este hat óra körül megszólalt a hasam. Ekkor jutott eszembe, hogy én ma még semmit nem ettem. Mivel a gyomrom egyre követelőzőbb volt, így lebandukoltam a lépcsőn, ahol anya mosolyogva fogadott.

-    Pont most akartam felmenni hozzád, hogy kész a vacsora. – Megfogta a kezem és az ebédlőbe vezetett, ahol Dominic a tányérokat pakolta már ki. – Ülj le!

Vontatott mozdulatokkal foglaltam el az egyik széket. Anya és Dominic olyan szinkronban mozgott, mintha már évek óta házasok lennének. Ámulva figyeltem őket. Mióta is vannak együtt? Fél éve? Ez volt az a pillanat, amikor makacsságom ellenére be kellett vallanom, szinte semmit nem tudok Dominicról és ezért elfogott a bűntudat. Sose kérdeztem rá úgy igazán anyánál, hogy mi is van vele/velük. Így, mikor már mindenki az asztalnál ült és falatozott, én csak turkáltam az ételt, míg ők jókat beszélgettek, bevonva az öcsémet is. Nem vitt rá a lélek, hogy megszólaljak.

-    Van egy jó óvoda a környéken – kezdte Dominic anyának. – Ha gondolod, a héten megnézhetnénk. Állítólag az iskolai felkészítője nagyon jó. - Felvágta a húst és egy szeletet a szájához emelt, miközben anyára pillantott.

-    Az nagyon jó lenne! Minél hamarabb megszokja az új környezetet annál könnyebb lesz később. Mit szólsz hozzá, Will? - kérdezte kedvesen. Megfogott egy szalvétát és letörölte öcsém arcáról a maszatot.

-    Jó lesz! – felelte boldogan, majd bekapott egy szelet sült húst.

Próbáltam rezzenéstelen arccal magamba tömködni az elém tett ételt, de úgy éreztem már a salátában is megfulladok. a sírás fojtogatott és nem értettem miért. Nem szoktam így viselkedni.

-    Kicsim nagyon csendes vagy, minden rendben? – kérdezte aggódva anya.

-    Persze! – mondtam rezzenéstelen hangon.

-   Jut eszembe, Keira! – fordult most felém Dominic. – Az egyik étterembe pont egy dolgozót keresek. Esetleg ha gondolod, nyári munkának bevállalhatnád, aztán, ha tetszik továbbra is dolgozhatnál ott. Azt hallottam, hogy már dolgoztál pincérnőként korábban is. – Nem tudtam, hogy tényleg ilyen, vagy csak be akar vágódni nálam meg anyánál. Vagyis, inkább nálam, mert anyánál már teljes volt a hatás.

-    Igen, dolgoztam – válaszoltam, közben pedig anyára néztem, aki csak bocsánatkérően mosolygott. Mi mindent mondott még rólam?

-    Akkor holnap elviszlek és megmutatom a helyet.

- Felesleges - hárítottam egyből. - Magam is tudok keresni valami állást a szünetre.

- Igen, de az napokig is eltarthat és a környéket se ismered olyan jól - kötötte az ebet a karóhoz. - Ezen felül hallottam, hogy ősztől fősulira mész. Inkább arra kellene készülnöd - Döbbenten hallgattam, ahogy máris átvette az apa szerepet.

-    Rendben – egyeztem bele. Csak úgy kicsúszott ez a szó. Nem akartam ilyen egyszerűen annyiban hagyni. – De, lehetne, hogy ne tudják meg miféle kapcsolatban állunk? – kérdeztem. Még csak az kéne, hogy valami kitudódjon! - keményítettem a hangomon.

-    Miért?

-  Nem akarom, hogy máshogy bánjanak velem, mert ismerem a tulajdonost. – Már beugrott ki ez a fazon. Ezért is voltam már az elejétől olyan távolságtartó vele. Még a bőre alatt is pénz van. Fura megszokni, hogy ő az a Dominic Bell, akinek több, nagyobb étterem lánca is van, én meg ilyen szituációban beszélgetek vele.

-    Rendben – bólogatott. – Azt hiszem, ez így helyes.

Végre volt valami igazán jó ebben a napban. Örültem, hogy legalább a munkahelyi rész le lett tudva és nem nekem kell körbejárni a butikokat. Hiába volt más az első tervem, most engedtem a kényelemnek. Izgatottan vártam a holnapi napot, a bűntudatot pedig próbáltam jó mélyre száműzni.

Este alig tudtam elaludni. Csak forgolódtam. Nyugtalannak éreztem magam itt. Nem különösebben a honvágy miatt. Egyszerűen csak ideges voltam. Ezt leszámítva az első éjszakám elég nyugalmasan telt új otthonomban. Bár, abban a pihe-puha ágyban kinek ne telne úgy? Komolyan mondom, fizikai fájdalom kikelni belőle. De muszáj volt, hisz' tegnap este megbeszéltük, hogy hét órakor a földszinten találkozunk.

Kivettem egy sötét térdnadrágot, hozzá pedig egy ujjatlan sárga topot. A földszinten pedig felkaptam a kedvenc tornacipőmet. Dominic már a autóban várt. Kocsival egy bő fél órára volt az étterem, ahol dolgozni fogok. Mr. Bell azt mondta, hogy busszal készüljek fel egy olyan ötven perces utazásra. Ezzel tökéletesen kiegyeztem. Az étterembe külön mentünk be, hogy ne keltsünk feltűnést, amiért hálás voltam. Egy rövid beszélgetés volt, hogy mégis megismerjenek nagyjából és feltették a szokásos kérdéseket is, hogy miért akar itt dolgozni és stb. majd a mai napra felvettek próbaidőre. Kaptam egy „cuki” kis egyenruhát. Egy sima egybe részes, sárga ruha volt, hozzá pedig egy fehér kötény. Mivel hullámos, sötétbarna hajam majdnem a derekamig ért, ezért felfogtam lófarokba, hogy ne nagyon zavarjon a munkában.

A feladatom egyszerű volt; csak ki kellett adnom az étlapokat, majd felvennem a rendeléseket és kivinni azokat. Az én asztalaim a hetestől egészen a tizenkettesig voltak. Mellettem még három lány dolgozott, nekik is ugyanígy hat asztal jutott.

Az étteremben minden fából készült és tele volt a hely hatalmas virágokkal. Egy fa asztalhoz négy a nagyobbakhoz hat párnázott szék járt. Tök jól nézett ki. Természetesen a két fajtából hármat-hármat kapott mindenki.

A nap végén közölték velem, hogy felvesznek, ami nem volt akkora öröm, mivel számítottam erre.

Dominic a parkolóban várt rám és a kocsiban megdicsért, hogy ügyes voltam. Itt telt be a pohár. Hihetetlen.

-   Köszönöm, hogy így a gondomat akarod viselni, de már nem vagyok gyerek – néztem rá. – Ha anya nem ragaszkodott volna hozzá, hogy én is ideköltözzek, akkor nem is lennék itt.

-    Ne haragudj. Nem gondoltam, hogy ezzel megbántalak.

-    Nem bántottál meg – hárítottam rögtön. – Csak már nem vagyok gyerek, így nem kell jó pofiznod, hogy elfogadjalak. – Összehúzta a szemöldökét.

-    Ez mit jelent?

-    Hálás vagyok, hogy anyának és az öcsémnek is a kedvében jársz és remélem nem csak ideiglenes, ha már össze is költöztetek, de én sose fogok rád apámként nézni. – Lehet kicsit durva voltam, de ez vagyok én.

-    Rendben. Jó, hogy ezt tisztázzuk – bólogatta, de szemei mereven az utat nézték. – Én se igazán tudtam hogyan is közeledjek feléd. Megpróbálom ezt észben tartani.

-    Köszönöm.

- Ugyanakkor, szeretném, ha nem a rosszat látnád bennem.

- Pontosan mire célzol? - néztem rá.

- Tudom jól, hogy utánam néztél - itt kezdtem pirulni - de ne a címlapokból ismerj meg. Abban a világban teljesen más oldalamat kell, hogy mutassam.

Na, ez most vagy a jól bevált csajozós duma, vagy tényleg így gondolja. Azonban egyet kellett értenem vele, hisz' ne a borítója alapján ítélkezzünk a könyvről. Az úton több szó nem is esett köztünk.

Ahogy leparkoltunk a ház parkolójában, azonnal kiszálltam, ő viszont megállított.

-    Amiről az úton beszéltünk… - kezdte, de nem igazán tudta, hogyan is folytassa. Kíváncsian fordultam visszafelé. – Nem igazán kedvelsz engem, igaz? – bökte ki. Tuti nem erre akart rákérdezni. Pár pillanatnyi gondolkodás után megszólaltam.

-    Nem, ez nem igaz – ingattam a fejem.

- Meg se akarsz ismerni? - Leesett az állam. Így rákérdezni. - Eddig se nagyon beszéltünk, pedig nálatok is voltam, nem is egyszer, te azonban mindig eltűntél.

– Egyszerűen csak gyors és fura ez az egész. - Vágtam idegesen a szavába. - Meglátom, hogyan állsz anyához és az öcsémhez, utána majd visszatérhetünk erre. – Mondandómra elnevette magát.

-    Te mindig ilyen őszinte vagy? – Erre határozottan bólintottam.

-    Mi értelme lenne annak, ha hazudnék?

-    Rendben. Térjünk rá vissza később. – Azonban, amíg bezárta a kocsit, elejtett egy halk mondatot - Néha nem árt a hazugság. - Ezzel vajon mit akart? Nem mertem rákérdezni, ködös tekintetét látva.

Felmentem az emeletre azzal a céllal, hogy lezuhanyozom, majd alszom egy jót, anya azonban megállított. Végig kérdezte az egész napomat. Milyen volt a munka, hogyan reagáltak a többiek, de tőlem csak néhány egyszavas választ kapott. Aztán ahogy megjelent Dominic máris odament hozzá, engem pedig elküldött aludni, azzal a címszóval, hogy biztos fáradt vagyok. Nem is foglalkoztam ezzel tovább.

Beérve a szobámba, első lépésként bekapcsoltam a gépemet, majd áttrappoltam a fürdőbe és lezuhanyoztam. Frissen és illatozva tértem vissza a szobába. Imádtam a tusfürdőmet. Olyan jó narancsos illata volt.

A géphez ülve, nem fogadott sok újdonság. Leginkább csak hirdetéseket kaptam. Sose voltam az a típus, aki mélyebb kapcsolatokat alakít ki, így egyetlen "barátnőmnek" se hiányoztam. Felkönyököltem az asztalomra, államat pedig a tenyerembe ejtettem, így böngészve tovább, míg valaki be nem lépett az ajtón.

- Anya? - kérdeztem meglepetten. Becsukta maga után az ajtót, aztán kertelés nélkül belekezdett.

- Elhiszem, hogy nem volt ínyedre a költözés, de attól még nem kellene így viselkedned! - teremtett le, majdnem kiabálva. Csak pislogtam.

- Hogy? Most meg mit mondtam?

- Miért kell Dominicnak esned? Csak segíteni akart neked! Segíteni, hogy be tudj illeszkedni! - magyarázta szájbarágósan. Teljesen felé fordultam.

- Nem tettem semmi rosszat, csak őszinte voltam vele.

- Igazán viselkedhetnél már felnőttként, elvégre elmúltál már húsz éves is!

- Jó, sajnálom! - kértem bocsánatot.

- Ne flegmázz! - Ahogy észrevette, hogy túl hangosan beszél, lejjebb vette a hangerőt. - Nem akarok veszekedni veled, de a szavaknak súlya van.

- Nem flegmázom, nem csinálok semmit! - szűrtem a fogaim között.

Kintről öcsém hangja szűrődött be, ahogy anyámat keresi, később pedig meghallottuk Dominic hangját is. Anya vett egy mély levegőt és az ajtóhoz lépett.

- Most mennem kell, erről még később beszélünk!

Egyre jobban fojtogatott a sírás, és ahogy becsukódott az ajtó, azonnal a gép felé fordultam. Dühösen ütögettem le a billentyűzetet és szegény egeremet se kíméltem. Nem változott semmi!

Már három napja dolgoztam az étteremben. A hangulat egyre jobb lett a munkatársaim és köztem. Az egyik lánnyal, Lizzyvel különösen jóban lettünk. Pedig szinte teljes ellentétei voltunk egymásnak. Rövid, vállig érő, egyenes szőke haja volt és örökké mosolygott, míg nekem hosszú, göndör és sötét barna volt a hajam. Ha rossz is volt a kedvem reggel, amint megláttam, máris jobban éreztem magam. Hihetetlen, mekkora ereje volt. Képes volt pillanatok alatt átragasztani az emberre a jókedvét. A beszólásait meg külön imádtam! Ráadásul annyit tud beszélni, hogy jobb volt, mint egy rádió.

Mint mindig, ma is délben volt a legnagyobb forgalom. Végeztük a dolgunkat, mikor Lizzyből kiszakadt egy fáradt sóhaj, majd fintorogva megjegyezte, hogy: „Már megint.”

-    Mi történt? – kérdeztem, miközben a rendelést pakoltam rá egy tálcára.

-    Már megint itt vannak. Nem akarom őket kiszolgálni.

-    Kik? – nézelődtem kíváncsian, mire a tizenhatos asztalra mutatott, ahol két fiú és két lány ült. – Kellene valami furcsát látnom?

-    Rémes őket kiszolgálni. Folyamatosan undokok és mindenbe belekötnek – panaszolta. – Imádják, ha megszégyeníthetik az embert. Szerintem ez már valami rögeszme náluk.

-    Akkor cseréljünk – ajánlottam fel. Egyből felcsillant a szeme.

-    Komolyan megtennéd? Nagyon rémes az a csapat.

-    Persze, ha már ennyire nem szeretnéd. Tessék! – nyomtam a kezébe a tárcát. – A kilences asztalhoz vidd.

-    Keira, az adósod vagyok!

-    Behajtom! – kacsintottam, majd megközelítettem az asztalt. Még szép, hogy segítek neki, mikor egyedül csak ő közvetlen velem. Már ott volt az étlap, így már csak a rendelést kellett felvennem.

-    Jó napot! Sikerült választani? – kérdeztem barátságosan a betanult szöveget.

-    Szerinted, ha választottunk volna már, még így tartanánk az étlapot? – kezdte a rövid, vörös, Rihanna hajú csajszi.

-    Akkor visszajövök kicsit később. – Már pont megfordultam, amikor a másik szólalt meg.

-    Nem kell! Rendelünk. – Vissza felvettem a mosolyomat, majd visszafordultam. Ennek a csajnak már valamivel kellemesebb volt a hangja. Várakozva figyeltem őket. – Mégis csak menj! Majd szólunk, ha biztosra tudjuk. – szólalt meg ismét, ördögien mosolyogva.

Egy sóhajjal megfordultam, amikor nagy röhögéssel megszólalt az egyik srác.

- Milyen dolgozó az, aki elmegy, mikor rendelnénk? – Most értettem meg, hogy Lizzy miért is nem akarta kiszolgálni őket. Hogy is volt az a tartozás?

-    Akkor mit hozhatok?

-    Én csak egy salátát kérek – felelte a hosszú, fekete hajú lány.

-    Nekem is legyen ugyan az – válaszolta a másik is. – A napokban felszedtem néhány grammot. – Erre a megjegyzésre majdnem kiesett a toll a kezemből.  A két fiú rendes ebédet rendelt.

Felírtam mindet, majd visszadiktáltam, nehogy rossz belekössenek, hogy mégsem azt kérték. Már épp elléptem, mikor vöröske kitette elém a lábát. Szerencsére jó az egyensúly érzékem, így nem estem el, csak megbotlottam. Mind a négyen felröhögtek.

-    Az oké, hogy nem tudod megjegyezni, amit rendelnek, de hogy még két ballábas is légy. – Egyre irritálóbb volt a hangja.

Hatalmas erőfeszítésbe tellett, hogy ne szóljak valamit vissza. A pultra dühösen csaptam le a noteszemet és így is diktáltam le a rendelést. Lizzy bűnbánó arccal jött oda hozzám.

-    Ne haragudj! – kezdte, arcomat látva azonnal folytatta. – De, mielőtt valami csúnyát mondanál, figyelmeztetlek, hogy te ajánlottad fel a cserét! – emelte fel az ujját. Meg tudtam volna fojtani, de ahogy megláttam bűnbánó szemeit, elmosolyodtam.

-    Sebaj! Egy napot kibírok.

Megkaptam a rendelést, de csak nehéz léptekkel tudtam kivinni. A legrosszabb dolog, ha dolgozol, nem szólhatsz vissza semmit a vevőnek, különben repülsz. Bár nálam lehet csak egy ejnye-bejnye lenne, de akkor én lépnék ki.

Szépen egyesével kirakosgattam a kért ételeket, a vörösnek külön elmondtam, hogy mit rendelt, ami nem tetszett neki, de engem jó érzéssel töltött el.

-    Jó étvágyat kívánok! – kissé gúnyosabbra sikerült a hangom, mint szerettem volna.

Kb. két lépést tehettem, amikor megszólalt az eddig csendben lévő srác is.

-    Szerinted ez a kóla hideg? – Már fortyogott bennem a düh, mégis mosolyogva fordultam vissza.

-    Szeretné, ha több jégkockát tennénk bele?

-    Az lenne a minimum, ilyen melegben. - nyúltam volna a pohárért, de elvette előlem. – Ilyenkor újat kellene hoznod, nem ezt vissza – hangja olyan éles volt, mintha késsel vágnának.

Jó, ha ennyire kell neki ez a pohár, akkor legyen. Visszamentem és egy új adagot hoztam neki, amiben már majdnem több volt a jég, mint maga a kóla. Letettem elé, majd ismét jó étvágyat kívántam nekik.

-    Várj! – Legszívesebben úgy fordultam volna vissza, hogy: „mi van már?”, de hamarabb megkaptam a hideg zuhanyt. Szó szerint. Az a barom ugyanis rám öntötte az italát. – Új pincérnőként nem kellene így flegmáznod. Fogd vissza az arcod és tanuld meg a szabályokat.

Dühös szemekkel bámultam rá. Még ő oszt ki?! Körülöttünk megfagyott a levegő. Bármennyire is szerettem volna, nem öntöttem az arcába a másikat. Helyette úgy döntöttem, elveszem tőle az üres poharat. Hatalmas erőfeszítésbe volt ez nekem, hiszen ki szereti, mikor mindenki előtt az arcába öntik az italt?

-     Ez ugye már nem kell? – kérdeztem gúnyosan. Ettől viszont nem hervadt le a mosolya.

-   Nem, nyugodtan elviheted, meg azokat az ételeket is, amire ráfröccsent – mutogatta sorra a tányérok széleit.

Lizzy a szája elé tett kézzel hozott nekem rögtön egy törülközőt és miután lepasszolta az asztalainkat egy öt percre bekísért az öltözőbe, hogy rendbe szedjünk engem.

-    Ezt nem kellett volna hagynod – sajnálkozott Liz. Sőt, nekem nem kellett volna átengednem az asztalt.

-    Hagyd! Előfordul. – Nyugtattam. Vagyis, inkább magamat. – Gyakran járnak ide?

-    Hetente háromszor – felelte.

-    Nagyszerű. – nyugtáztam. – Legközelebb ne is álmodj arról, hogy én fogom tőlük felvenni a rendelést és remélem, emlékszel, hogy azt mondtad, ezt meghálálod – néztem fel rá játékosan, mire elnevette magát.

-    Meghívlak egy hamburgerre, mit szólsz?

-    De jó nagy legyen! – akasztottam a nyakába a törülközőt. – Irány vissza, dolgozni!

Ezt a kis incidenst leszámítva, nagyobb baj nem történt. Többet azonban el nem vállaltam volna az asztalukat, amikor itt voltak. Bár többször is hallottam, hogy rajtam nevetnek, meg már vicceket is kitaláltak rólam, nagyon nem foglalkoztam velük. Az nem az én asztalom volt. Szenvedjen velük szegény Lizzy! Igaz, a nap hátra lévő részében gyáván megfutamodtam és alig mozdultam ki a pult mögül.

Mondhatni csak aludni jártam az új lakásunkba. Egyszerűen képtelen voltam otthonnak nevezni. A többieknek általában fel se tűntem, amikor hazaértem. Köszönésnél többet nem is beszéltünk és ez már a második hétre egész megszokottá vált, így elég rosszul esett, amikor kikaptam az első szabadnapomat. Nem igazán tudtam és nem is nagyon akartam beilleszkedni ide. Ez volt az igazság. Így inkább csak csendesen el voltam magamnak, a többiek előtt pedig mindig „boldogan” mosolyogtam.

Nem tudtam mihez kezdeni a lakásban, így amint átöltöztem valami kényelmes cuccba, eldöntöttem, hogy kipróbálom az új festőállványomat. Előhalásztam egy nagyobb vásznat, meg a festékeket, de sehol nem találtam a hozzá passzoló hígítót, pedig anélkül nem tudok dolgozni. Mindent átkutattam a szobában, de sehol nem volt. Ekkor ugrott be, hogy a garázsban biztos van egy üveggel, még ha nem is az, ami konkrétan nekem kellene.

-    De jó, hogy jössz!- kezdtem bele. Kb a lépcső felénél jártam – Nem tudod a gará… - félbe szakadt a mondatom, ugyanis nem anya jött be, hanem egy számomra ismeretlen srác. Ahogy bezárta maga után a bejárati ajtót és felém fordult, már tudtam is, hogy honnan olyan ismerős. Az étteremben ő öntött le kólával. – Te meg mit keresel itt? – vontam rögtön kérdőre.

A hangomra ő is felfigyelt. Letette két hatalmas bőröndjét és hitetlenkedve nézett végig rajtam. Gondolom elsőnek fel sem ismert. A kedvenc szakadt farmeremben voltam, meg egy kinyúlt Green Day-es pólóban.

-    Én? – csúszott szemöldöke a homloka közepére. - Te mit keresel itt!

-    Itt lakom – válaszoltam magától értetődően.

-    A házamban? Mégis mióta?

-    Már miért lenne a te házad? – feleltem döbbenten. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

-    Á! Csak nem apám új nője vagy?

-    Mi van? – visítottam. A hideg is kirázott a gondolatra, hogy én meg Dominic… Várjunk csak! Apa?

 A hátsó kert felől megjelent végre Dominic is. A kertész kesztyűjét húzta le ujjairól, de ahogy meglátta az „idegent” földbegyökerezett a lába, s félbe hagyta a mozdulatot.

-    Te meg mit keresel itt? – Ez a kérdés hányszor hangzik még el ma?

-    Jó téged is látni, apa! – felelte pimaszul vigyorogva, közben pedig farmerja zsebeibe mélyesztette kezeit. Így állva apja pillantását.

-    Mit keresel itt? – ismételte meg a fiának a kérdést, számon kérő hangon.

-    Hazaköltözöm. – Válaszolta tök természetesen.

Megfagyott a levegő a kijelentésére. Agyam zakatolt az információktól. Szinte a szavakat se tudtam felfogni. Nem elég, hogy most költöztünk be, alig két hete, de lesz egy új lakó is? Aki ráadásul Dominic fia? Nem is mesélte, hogy van fia! Egyáltalán hogyan lehetne köztük bármiféle rokoni szál? Nem is hasonlítanak! Hol a kandi kamera?

Ráadásul, ha tényleg komolyan is gondolják anyával, akkor ez azt jelenti, hogy… Nem, ez nem lehet!

Agyamban még egyre jobban zakatolt egy pici, de annál idegesítőbb szavacska: Mostohatesó.

                                                                                                     Következő fejezet

Prológus

My Lovely Writer

 

   

Prológus

Az ember életében állítólag két dolog fontos; a család és a boldogság.  Sokszor mondják, ha már van egy szerető családod, akkor már gazdag vagy. Igen, de egy idő után sok ember kezd túl mohó lenni. A boldogsághoz, családhoz szeretnének egy fényes karriert, hírnevet, kézzel fogható vagyont... Egy idő után megfeledkeznek azokról a fontos dolgokról, amiket nem lehet pénzen megvenni és leginkább a kézzel fogható dolgokat tartják a fontosnak. Persze, a mai világhoz sajnos nagyon is hozzátartozik a pénz. Ezután pedig jönnek a világ klasszikus betegségei; depresszió, álmatlanság, szorongás, stressz... hogy csak néhányat soroljak, és nagyon nehéz ezekből kikecmeregni. Ez az egész teljesen átformálja az embereket.

De mire vágyhat egy gyerek, aki a felnőttek világáról még mit sem tud? Azt szeretné, ha anya és apa boldog lenne és vele foglalkoznának, sokat játszanának. Na meg persze, egy tesóra. 

Ha egyke vagy, mindig egy kistesóra vágysz. Általában, hisz' olyan jó lenne valakivel játszani akkor, amikor csak akarsz, vagy amikor a szülők nem érnek rá veled foglalkozni. Amikor a megkérdezik tőled, hogy fiú vagy lány tesót szeretnél, elsőnek nem is tudsz dönteni. Persze a lányok leginkább lány tesót szeretnének, hogy babázni tudjanak és tea partikat tartani. A fiúk természetesen fiú tesóra vágynak. Csak így lehet hatalmas autóversenyeket tartani.

Aztán, amikor végre lesz egy tesód, elsőnek minden tök jó. Nézegeted a pici kezeit, lábait. Legszívesebben azonnal játszanál vele. Jókat nevetsz, ahogy először próbálja kiejteni a nevedet. Aztán, ahogy egyre nagyobb lesz, egyre többször fordul elő, hogy elrejted a játékaidat előle, mert félsz, hogy tönkreteszi. Ilyenkor mindig futsz a szülőkhöz, hogy nem tud semmire se vigyázni.

Ezután szembesülnöd kell vele, hogy bizony te vagy a nagyobb, neked kell példát mutatnod neki.

Vagy a másik dolog, amikor úgy érzed, hogy a szüleid többet foglalkoznak vele, mint veled.

Ezek persze főleg azokra a gyerekekre vonatkoznak, akik még kicsik, amikor megszületik a kistesójuk.

És az se kihagyható tényező, hogy a testvérek elől semmit nem tudsz elrejteni. Tudnak minden gyengepontodról, arról, mi okoz fájdalmat és mindarról, ami boldogságot okoz.

Nyitott könyv vagy előttük.

Én tizenöt éves voltam, amikor megszületett az öcsém, szóval ezeknek a félelmeknek jó része kimaradt az életemből, és egy darabig minden szépen is alakult, de a családi konfliktusokat csak nem sikerült megoldani, végül addig fajultak a dolgok, hogy a szüleim hatalmas csatákat követve elváltak.

Ezt tartottam a legjobb ötletnek. Innentől legalább anya is élheti a saját életét és apa is anélkül, hogy veszekedésekben teljesen kimerülnének.

 Arra azonban nem gondoltam, hogy anya túl gyorsan elkezd élni. Pár hónapra rá, hogy a szüleim elváltak, anya talált magának valakit, akivel remekül kijöttek. Szinte sugárzott. Ennek szívből örültem.

Azt azonban nem gondoltam, hogy ez a boldogság nekem meglepetéseket fog tartogatni. Arra meg végképp nem, hogy hirtelen a nyakamba szakad egy éretlen kölyök, akivel köteles vagyok együtt élni.

Ráadásul húsz éves kor fölött nem olyan könnyű valakit testvérednek fogadni.

Főleg, ha az ellenkező nemből való.

Főleg, ha elkezdenek felé az érzéseid is változni.

Főleg, ha erre tesz is még egy lapáttal...

Egyik napról a másikra azt veszed észre, hogy lassan kezd mindenhol megjelenni. Beférkőzik a legintimebb szférádba és még csak ki se tudod onnan rugdosni.

Rá kell döbbenned,hogy... Nem tudsz nélküle meglenni…

10. fejezet - One in a million

10. fejezet

Balszerencséből is megszülethet az a parányi szikra?

Az első sokk után azonnal a földön kötöttem ki. Az énekes olyan gyorsan lökött el magától, hogy azt egy villámcsapás se előzhette volna meg. Fájdalmasan terültem el a földön és ráadásul még abba a vacak, vizes rongyba is sikerült beletenyerelnem, így még el is csúsztam. Remek!
Kamenashi nem zavartatta magát, simán besétált a nappaliba és elterült a kanapén. Természetesen folyamatosan vigyorgott közben, ami YamaPi-t nagyon bosszantotta. Utána csörtetett a nappaliba, hogy kérdőre vonja, és persze, megmagyarázza, hogy mi is történt. Én is közelebb sétáltam a pároshoz, de amint megszólaltam, YamaPi rám rivallt, hogy azonnal menjek a konyhába és végezzem a feladatomat és főzzek valamit.
Természetemből adódóan rögtön visszavágtam, hogy én pedig nem megyek, de megijedtem attól a szempártól, mely rám villant. Puffogva indultam el a konyhába, hogy összeüssek valamit. Ha mást nem, a konyhát, mert, hogy abból se lesz semmi ehető, amit én készítek, az tuti!

Így adódott, hogy most a konyhaasztal pultján könyökölök, előttem egy szakácskönyvvel, s míg a jobb tenyeremen az államat támasztottam, addig a ballal szerencsétlen könyv lapjait ütögetem az asztalhoz, ahogy lapozom őket. Közben szememet le se vettem Kamenashiról és Tomohisáról.
A két jó barát a nappaliban vitatkozott.

-    Ha tovább folytatod a vigyorgást, esküszöm, hogy bemosok egyet! – morogta Yamashita. A barátját azonban ez nem érdekelte.
-    Haver, mondhattad volna ezt korábban is. Keiko-chan tőled sem szép, hogy ezt eltitkoltad!
Válaszul csak morogtam és lapoztam még egyet. Hülye könyvben nincs semmi olyan, hogy hogyan is kell, mondjuk rizst főzni. Azt oké, hogy leírják, hogy főzzük meg a rizst, na de hogyan?

-    Már mondtuk, hogy semmi nem történt! Azért van itt, hogy takarítson meg főzzön.
-    Hogyne! Akkor már minden érthető, hogy miért ölelkeztetek. – dőlt hátra a kanapén. YamaPi fáradtan a homlokához érintette a kezét.
-    Miért olyan hihetetlen ez neked? – teszi fel fáradtan a kérdést.
-    Mert amikor én javasoltam az ötletet, mind a ketten hevesen hadakoztatok ellene. Vagy… már akkor is volt valami köztetek? – húzogatja szemöldökét.
-    Nincs más dolgod, mint itt lenni? – Erre előre hajolt Kame, és a térdeire támaszkodott.
-    Talán már alig várod, hogy folytathassátok? – húzódott perverz mosolyra a szája.
-    Szó sincs ilyesmiről! – kiáltottunk fel egyszerre YamaPi-val.
-    Úgy látom nagy köztetek az egyetértés – bólogatott bőszen.

Tomohisának itt lett elege a dologból. Felállt és idegesen a hajába túrt. Majd hál’ istennek, nekem szentelte minden figyelmét, aminek én roppant mód örültem…

-    Te meg mit lapozgatod még ott azt a könyvet? Nem akarsz végre hozzálátni a főzéshez?
-    Ha ismernél, akkor rájönnél, hogy rám nem jó ilyen dolgot bízni! – fintorogtam, de továbbra is csak a könyvecskét lapozgattam, ami az utolsó oldalához ért. Csodák csodájára, arról semmit nem írtak, hogy hogyan főzzük meg a rizst. Az énekes idecsörtetett hozzám.
-    Ne mondd, hogy olyan ügyetlen vagy, hogy még rizst se tudsz főzni! – Már gondolatolvasó is.
-    Csinálok neked pirítóst. Mit szólsz? – sandítottam fel rá. Az énekesnek itt durrant el az agya.
-    ÁÁÁ! Nem bírom! – kiáltotta, majd az asztalra csapott és közelebb hajolt hozzám. – Férjünk meg egymás mellett – mosolygott rám, amit viszonoztam, a hogy ránéztem. – Tűnés a házamból!
-    Na de YamaPi – állt fel Kame is.
-    Miért mennék el? Megfeledkeztél a szerződésről?
-    Az a szerződés nem sokáig fog élni, mert széttépem!
-    Bunkó majom!
-    Hülye liba! – vicsorogtunk egymásra a konyhapult felett. Komolyan mondom, ha lett volna egy kés a kezemben, akkor tuti a kezébe szúrom!
-    Na, mi ez a veszélyes légkör? – szólt közbe Kamenashi.
-    Mind a ketten kifelé! – mutatott az ajtó felé, a házigazda.

Egyikünk se mutatott rá hajlandóságot, hogy eleget tegyen Yamashita kérésének. Azonban Kame közelebb jött hozzánk, s megunva a veszekedést, YamaPi és közém állt, így szétválasztva minket. A homlokomhoz érintette mutató ujját, így hátrébb tolva, majd megfogta YamaPi-t a vállánál, és visszavezette a nappaliban lévő ülőalkalmatosságra. Azt hiszem, az életünk középpontjában a nappali foglal el rangos helyet, nem sokkal lemaradva utána, a kanapé követi.
Tomohisa annyira meglepődött ettől a mozdulattól, hogy szóhoz se jutott, s csendben engedte, hogy Kame hátralökdösse. Ezután visszafordult felém.

-    Mit akarsz? – kérdeztem félve, közben pedig gyanúsan méregettem Kamenashit.
-    Nyugi – mondta, miközben mögém került és a hátamnál fogva engem is a nappaliba vezetett és leültetett az idol mellé.

Ezután összecsapta a kezét jó barátunk, mint aki jól végezte dolgát, és az egyik fiókból előszedett két lapot, két tollal együtt majd lerakta elénk az asztalra, amit közelebb tolt hozzánk. Mondanom se kell, hogy erre a mozdulatra YamaPi-t a rosszullét kerülgette.

-    Ne nyúlj semmimhez! – Igazította volna vissza a helyére az asztalkát.
-    Nem is érek hozzád! – ütött rá a kezére Kame.

Ezt nem hagyhattam mosolygás nélkül. Kezembe vettem az üres lapot és kérdőn néztem rá, miközben meglengettem a lapot, mintegy néma kérdésként, hogy mit tegyek vele.

-    Ó, igen! Erre a lapra kérek egy oldalas fogalmazást! Természetesen, ha többet tudtok írni, szívesen elfogadom! – látta rajtunk, hogy nem igazán világos miről van szó, hát folytatta. – Arról írjatok, hogy miért én vagyok a legkirályabb barát a világon! – húzta ki magát, én pedig eltátottam a szám.

YamaPi is pislogott pár pillanatig, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét.

-    Már meg se kellene lepődnöm, az őrült ötleteiden, mégis képes vagy mindig újjal előállni.
-    Na, gyerünk! Lássatok hozzá! Ne kéressétek már magatokat!
-    De…
-    Nincs de! – szakított félbe. – Addig úgyse hagylak titeket békén, amíg meg nem kapom, amit akarok.

Annyit mosolyog, hogy simán elmehetne egy fogkrém reklámba. Az utolsó mondata hatásos volt, mert a mellettem ülő is magához vette a lapot is és a tollat is. Rám sandított, én azonban még hozzá sem kezdtem, csak őt figyeltem. Visszafordult a lapjához és egyetlen szót kapart rá, majd barátjának adta, aki természetesen azonnal ki is kapta a kezéből. Hiába nyújtogattam én össze vissza a nyakamat, hogy lássak belőle valamit, hasztalannak bizonyult. Kame-kun arca pedig mosolygósból átváltott gondolkodóvá.

-    Tudom, hogy a rengeteg jó tulajdonságomat nem lehet számon tartani, és hogy ez az aprócska lap kevés hozzá, hogy minden ráférjen… - kezdte. – De hogy tudtál ennyivel lerendezni?

Komolyan mondom, hogy szinte láttam azokat a könnycseppeket Kame szemében, ami az animékben ilyen esetekben szokott megjelenni. Barátja azonban csak gúnyosan elmosolyodott. Kinyújtottam a lap felé a kezem és szerencsére Kamenashi megértette néma szándékomat és odaadta. YamaPi jellegzetes írásával egyetlen szó volt csak odafirkantva: „Hülye!”
Nem gondoltam volna magamról, hogy ennyire meggondolatlan tudok lenni, de sikerült meglepnem magamat. Múlt éjjel olvastam egy jó vaskos könyvet, amit a kanapé melletti kis asztalkára tettem. Most újra elővettem és rásóztam vele egyet YamaPi fejére.
A hirtelen ért támadástól az énekes kissé előredőlt és kezét azonnal a fejéhez kapta.

-    Hogy írhattál ilyet a legjobb barátodnak? – vontam kérdőre.
-    Lemertél ütni azzal a könyvvel? – nőttek kétszeresükre a szemei.
-    Igaz! Egy szemtelen legyet légycsapóval kellett volna leütnöm!
-    Hé, hé! Gyerekek! – választott szét minket ismét. – Hogy lehet, hogy ti mindig összekaptok valamin?
-    Ő kezdte! – vágtuk rá egyszerre Tomohisával.
-    Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha itt maradok éjszakára! – helyezkedett volna kényelembe, de barátja ezt nem hagyta.
-    Na, azt már nem! – YamaPi felállt, megfogta barátja karját, és az ajtó felé kezdte vonszolni.
-    Miért nem? Keiko-chan is itt van! Ne csináld már! Én is bulizni akarok! – az utolsó mondatot már a bejárati ajtó küszöbén mondta.
-    Elég egy kolonc is. Nem akarok még egyet! – Ezzel becsapta az ajtót és újra megváltoztatta a kódot.

Azt hittem, hogy visszafelé lesz egy-két szava hozzám, de hangtalanul bevonult a saját szobájába.
Elgondolkodva néztem felé, hogy mégis mi baja lehet. Ilyenkor mondják azt, hogy nem mindenki olyan, amilyennek mutatja magát? Nem ilyennek ismertem. Vagy csak abban reménykedtem, hogy nem ilyen, és nem vettem volna észre az igazi énjét? Mintha két külön ember lenne az, akivel együtt lakok és az, akit a munkahelyen ismertem meg.

Otthagytam a konyhát, és visszavonultam én is, hogy befejezzem a ruhát, ami csak arra vár, hogy úgy nézzen ki, mint a kirakatban lévő párja.
Egy bő másfél óra múlva csak úgy ropogott a nyakam, ahogy elvégeztem pár fejkörzést. Alig bírtam felállni, úgy elgémberedett minden tagom, de muszáj volt megpróbálnom, mert nagyon szomjas voltam. A ruháról se hiányzott már sok, csak egy két masnit kellett még feltűznöm.
Remegtek lábaim, miközben elbotorkáltam az ajtóig. Úgy éreztem, ezernyi tű szurkálja. Vacak egy érzés, de az utána lévő zsibbadtság olyan muris!
Ahogy kinyitottam az ajtót, édes illatok csapták meg az orromat. Én pedig, mint mindig, követtem ezeket az illatokat, amik elvezettek a konyhapultig, egyenesen az előtte lévő székre, fel is ültettek. Velem szemben YamaPi készítette a finomságot. Kíváncsian hajoltam közelebb.

-    Mi készül? – kíváncsiskodtam. Választ nem kaptam. – Most nem szólsz hozzám? Mi rosszat tettem? – Az énekes továbbra sem méltatott válaszra, csak kavargatta az összevalókat.

Felálltam és mellé lopakodtam. Magam sem értettem, hogy honnan jött ez a késztetés, hiszen sose segítettem senkinek, most mégis elvettem egy tányért és várakozóan pillantottam rá. Elsőnek nem vette az adást, hisz’ figyelemre se méltatott, ezért könyökömmel meglökdöstem a karját. Természetesen egyből felém kapta a fejét.

-    Mit akarsz?
-    Segíthetek?
-    Te? – ez a lenéző hang nagyon nem tetszett, ettől függetlenül mégse adtam fel.
-    Aha! Biztos van olyan része, amit én is képes vagyok megcsinálni – néztem szét közben a pulton, az alapanyagokból válogatva.
-    Szó se ehet róla! – fordult vissza. – Főzz magadnak, ha éhes vagy!
-    Gondolj csak bele, mennyivel hamarabb végeznél, ha segítenék neked! – még a kiskutya szemeket is bevetettem. Rám nézett egy pillanatra. Már-már azt hittem benne van, de nem azt a választ kaptam, amit szerettem volna.
-    Nem!
-    Olyan vagy! – húztam fel az orrom.
-    Milyen?
-    Olyan! – a tányért még mindig nem engedtem el, mert ha törik, ha szakad, én itt maradok!
-    Kössünk egyességet! – tette tenyereit az asztallapra, és várakozva felém fordult.
-    Már megint? Minek? – nyögtem fel.
-    Őszinte leszek. Csak élősködsz rajtam. Nem vagyunk olyan közeli viszonyban, hogy ezt megtehesd, ezért tartsuk be azt, amit a szerződésben leírtunk. – Megrémített hangja komolysága és hirtelen minden gyerekességem tovatűnt. Figyelmesen hallgattam. – A délután folyamán megkapod a számládra a pénzt, így még benne vagyok abban az időpontban, amit megszabtál, de cserébe tartsuk tiszteletben a másikat és ne forgasd fel az életem!

Keserű ízt éreztem a számban szavai után. Csak néztem az arcát, de nem igazán láttam semmit. Még fel kellett dolgoznom azt, amit mondott.

-    Szerintem, elég rendes voltam, amiért „befogadtalak”. – Most már nem engem nézett, hanem az előtte lévő tányért, ahol különböző gyümölcs darabkák keveredtek valami fonom tésztaszerű anyaggal. – Nem szeretek megbántani másokat, sem pedig cserbenhagyni, de nem szeretem, ha kihasználnak.

A légkör túlságosan is komolyra váltott. Én pedig nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Idegesen néztem szét, hogy mégis mit csináljak, vagy, hogy valami adjon ötletet arra, hogy mit is mondhatnék. Végül tekintetem megállapodott egy csomag liszten. Észrevétlenül belenyúltam, hogy ujjbegyeim fehérek legyenek, majd rákentem YamaPi arcára. Így már egy fehér csík díszelgett rajta.

Meglepődve nézett rám. Ismét bepánikoltam. Nem tudtam, hogy most mérges vagy csak szimplán meglepődött. Reflexből újra felé nyújtottam a kezem, most már az orra is lisztes volt.
Az arcán megjelent egy nagyon apró, csibészes mosoly, majd ő is belenyúlt a zacskóba és immáron az én arcom is lisztes volt. Ezt természetesen nem hagyhattam szó nélkül. Újra magamhoz vettem egy keveset, hogy megint támadhassak. Pár másodpercen belül addig fajult a háborús helyzet, hogy már nem csak az arcunk, de a ruhánk is fehérben pompázott. Szerencsésen sikerült feloldanom a fagyos légkört és most már a nevetésünk hangja töltötte be a helyet.

-    Oké, feladom! – emeltem fel a kezem, amikor majdnem rajtam landolt a maradék liszt is a csomagból.
-    Majd ha meglengeted a fehér zászlót! – újra rám akarta borítani, de nem hagytam.
-    Mindenem tiszta liszt... látod? Fehér vagyok! Nem elég fehér zászlónak?

Az énekes végig nézett rajtam, mire éreztem, hogy elpirulok. A fejem búbjától a lábujjamig végigmért, majd vissza, és mire újra az arcomra tévedt tekintete megköszörülte a tokát. Azonnal visszafordult a pult felé és elő vett még egy tányért, majd elém rakta. Valamiért borzasztóan zavarban voltam, ezért elég gépiesre sikerültek a mozdulataim, ahogy elvettem tőle.

-    Ha segíteni akarsz, akkor olvassz nekem csokit. – válaszul bólintottam.

Nekifogtam, hogy elsőnek feltördeljem kis darabokra, aztán beletettem a tányérba. Tettem mellé egy kevéske tejet is, majd lassú tűzön elkezdtem kevergetni. Egész ügyes voltam. A kesztyűm se égett oda, magamat se égettem meg, és a konyha is egyben maradt. Aztán jött a neheze, mert valamiért nem úgy akart viselkedni, ahogy én azt elképzeltem.

-    Te, YamaPi… itt baj lesz.
-    Hm? – az énekes közben újabb gyümölcsöket kezdett felaprítani, majd össze turmixolni, eközben nézett rám.
-    Valamiért rotyog. Nézd, mekkora buborékok vannak benne, amik kipukkannak! – egyre távolabb kerültem a kis tányérkától, mire majdnem leejtettem.

Az énekes gyorsan utána kapott, így nem lett égési sérülésem. A csoki sem folyt szét a padlón.

-    Túl sokáig csináltad! – korholt le.
-    Bocsánat, na! – tekintetem a turmixra tévedt, ami elég érdekesen kezdett össze-vissza mozogni. YamaPi nem figyelt erre, mert azzal volt elfoglalva, hogy levegye a tűzhelyről a folyékony csoki szirupot. Megkocogtattam a vállát. – Te úgy hagytad a turmixot! – Alig hagyták el a szavak a számat, a turmixgépről leesett a teteje és mindent beborított a benne lévő édes massza.

Sikítva próbáltam kezeimmel védeni az arcomat, nem sok sikerrel. Az egész hajam tiszta gyümölcs massza lett. Tomohisa becsukott szemmel próbált közelebb férkőzni a megvadult háztartási géphez.  Sikeresen kitapogatta a gépezetet és leállította.
Szemeimről letörölgettem az édességet, hogy kinyithassam őket. A konyha rémes állapotba került. Egy két csepp át is ment a nappaliba is, hála annak, hogy az egész egybe volt nyitva. Hiába volt katasztrofális a helyzet, ahogy ránéztem az énekesre, azonnal kitört belőlem a kacagás.
Kezeit próbálta lerázni, de nem igazán sikerült neki.

-    Te is ugyanolyan ramatyul nézel ki, mint én, úgyhogy ne nevess! – szólt rám.
-    Na, most aztán elmondhatod magadról, hogy édes vagy! – már a hasamat fogtam annyira nevettem.
-    Te meg egy két lábon járó szerencsétlenség vagy! Nézd meg mit műveltél a konyhámmal! – mutatott körbe. – csak kacarásztam tovább. – Ezt mindet te fogod eltakarítani! – erre persze rögtön abbahagytam. Már nem is volt olyan vicces.
-    Nem csak én egyedül csináltam! – mutattam rá a tényekre.
-    De egyedül fogod eltakarítani! – ezzel már el is ment volna, mérgesen a pulthoz csapva a rongyot.
-    Már nem csinálod meg az édességet?
-    Ma már biztos, hogy nem! Amíg rend nincs a konyhában, addig nem akarom látni, hogy kigyere onnan! – adta ki az utasítást.

Vissza akartam szólni, de eszembe jutottak az előbbi szavai, így inkább csendben maradtam. Csak a kezemmel imitáltam úgy, mintha megütném.
Előhalásztam egy rongyot és nagyjából leszedegettem magamról az immár ragaccsá vált édességet. Elbaktattam a cuki kis beépített szobáig, elővettem a tisztítószereket. A konyhába visszaérve, egy nagy sóhaj kíséretében, elkezdtem lekaparni elsőnek a falakról a cukros szirupot. Alig dolgoztam vagy 15 perce, amikor az énekes gyorsléptekben a bejárat felé indult. Ott nagy keresgélésbe kezdett.

-    Hol van a cipőm?
-    Milyen cipő?
-    A fekete bőr.
-    Betettem a többi közé, az ajtóval szembe. – válaszoltam készségesen.

Hamar meg is találta, gyorsan felkapta, magához vette a ház és a kocsi kulcsait.

-    Hova mész?
-    A menedzserem hívott, Johnny látni akar. Majd jövök.

Ezután egyedül maradtam a hatalmas házban. Visszafordultam a takarításhoz. Ahogy sikáltam a bútorokat, furcsán üresnek és kongónak éreztem a házat. Ami egyrészt furcsa és szokatlan volt. A virágok és a zöld növények miatt nem kellett volna, hogy kongónak érezzem a házat, mégis így volt. Eddig se sokat beszéltünk egymással, de megnyugtató volt, hogy velem volt. Most olyan nyomasztó itt lenni.
Elhatároztam, hogy a lehető leggyorsabban feltakarítok mindent, aztán pedig mondjuk, meglátogatom Onee-chan-t. Kíváncsi vagyok haragszik-e még. Felhívni ugyanis nem mertem. Vagyis, az igazság az, hogy hívtam én, de amint meghallottam a hangját, azonnal le is tettem. Még a telefonomat is kikapcsoltam.
Úgy elment az idő, és furcsa mód, élveztem a takarítást. Elégedetten néztem szét a házban. Csillog, villog minden. Ekkor érkezett egy sms-em. Kíváncsian vettem elő készülékemet, és nyitottam meg üzenetemet. Nagyszerű! Megkaptam a fizetésemet.

Nem akartam időt pazarolni arra, hogy lezuhanyozzak, csak megtörölgettem magam, hajamat egy kontyba összefogtam, tiszta ruhát vettem fel, majd rohantam a legközelebbi automatához, hogy kivegyem a fizetésem.
Természetesen, az út felénél rájöttem, hogy elég ostoba döntést hoztam. Megint. Nem egy méhecske keringett körülöttem, ráadásul volt vagy két legyem is. Fenébe, ebbe a ragacsba! De, legalább büdös nem volt.
Szorosan magam mellett tartva a kistáskámat, szülőházamhoz indultam. Alig várom anya boldog arcát, amikor megmutatom neki, az első fizetésemet. A kapuhoz érve azonban nem tudtam bemenni. Rángattam, rugdostam, hátha csak be van szorulva, de semmi. Elővettem a telefonomat. Anya számát tárcsáztam. Pár csörgés után fel is vette.

-    Szia! – köszöntem bele jókedvűen.
-    Szia, édesem! – szinte magam előtt láttam, ahogy felragyog az arca. – Miért nem hívtál eddig? – korholt le.
-    Te is hívhattál volna, anyu – mosolyogtam keserűen.
-    Nem tudom, hogy mikor zavarlak. Gondolom, ott nem olyan munkamorál van, mint máshol.
-    Ugyan, nyugodtan hívhattál volna! – legyintettem, közben pedig neki dűltem a kapunak.
-    Szüneted van?
-    Ühüm. – Szemeimmel a földet kezdtem pásztázni. – Mit szólnál, ha meglátogatnálak, mondjuk… most?
-    Ne! – vágta rá túl hirtelen. – Akarom mondani, ne ezzel töltsd a szüneted. Tíz perc alatt amúgy se érnél haza, meg vissza.
-    Ma nincs sok dolgom.
-    Most nem vagyunk otthon. – folytatta. – Eljöttünk a nővéremhez. Segítségre szorul, hisz’ itt a babája is, ő meg beteg. Szóval pár napig nem leszünk otthon – hadarta. Sose tudott jól hazudni.
-    Értem – mosolyodtam el keserűen. – Üdvözlöm őket!
-    Átadom! – rövid szünetet tartott. – Most mennem kell, vigyázz magadra és tartsd meg a munkád!
-    Te is anya!

Miután bontotta a vonalat én még mindig a kapuban maradtam. Szétnéztem az utcában. Vajon miért költözhettek el? Miért nem szóltak róla? Csalódottan sétáltam visszafelé. Újra útba ejtettem a bankot, és anya számlájára utaltam át a pénzt. Ennyi pénzzel az az uzsorás is befoghatja a száját!
Már besötétedett, mire vissza értem a lakásba. YamaPi is otthon volt.

-    Hol voltál? – vont kérdőre.
-    Nem vagyok a rabszolgád, nem tartozom magyarázattal – flegma válaszom nem tetszett neki. Elém állt és keresztbe tette maga előtt karjait.
-    Máris elfelejtetted, amit korábban mondtam?
-    Nem felejtettem el, csak most nincs a kikérdezésedhez kedvem! – elhaladtam mellette, de karom megfogva visszapördített maga felé. Közelebb hajolt hozzám, mire kicsit megszeppentem.
-    Úgy mentél el, hogy le se zuhanyoztál?
-    Na és?
-    Azonnal menj fürödni!

Szó nélkül engedelmeskedtem. Úgy gondoltam, most végre kipróbálhatom a pezsgőfürdőjét. Ez egy picit jobb kedvre derített. A fürdőbe belépve, most kétszer is megbizonyosodtam afelől, hogy be van-e zárva az ajtó. Amikor mindent rendben találtam, végül a sima zuhanyzás mellett döntöttem, mert féltem, hogy elaludnék a kádban. Iszonyú fáradtság lett úrrá rajtam. Biztos a sok takarítás. Beálltam a zuhanyzóba és még ennek is elhúztam az ajtaját. Kellemesen melegre beállítottam a vizet és hagytam, hogy egy kicsit ellazítson. Úgyse én fizetem a számlát.
Ezután elővettem a kedvenc cseresznyés samponomat. Egy keveset kinyomva belőle, jól beledörzsöltem a hajamba. Imádtam az illatát és azt, hogy elég belőle egy kicsi is, mégis úgy habzik, mintha az egész tubussal kinyomtam volna.
Óvatosan, nehogy a szemembe menjen, megnyitottam egy kicsit a csapot, hogy lemossam az arcomról a habot. Úgy döntöttem hagyom, hogy egy kicsit rajta álljon. Most a tusfürdőm után kutakodtam, de alig fogtam a kezembe, minden sötétségbe borult.
-    Na, ne már! – kiáltottam el magam. A tusfürdő kiesett a kezemből én meg csak álltam ott a sötétségben. – YamaPi ez nem jó vicc! – kiáltottam újra, teli torokból. Úgy néz ki, hogy meghallotta.
-    Az egész épületben nincs áram – érkezett a válasz. – Mindjárt telefonálok valakinek, te csak maradj ott!
-    Nehezen tudnék elmenni, ugyanis, még a kabinnak sem találom az ajtaját, hogy elhúzzam! – válaszoltam vissza idegesen.

Addig-addig tapogatóztam, mire végre kijutottam a zuhanykabinból, azonban most merre tovább? Nem ismerem milliméterre a házat. Ráadásul nem elhanyagolható tény az se, hogy anyaszült meztelen vagyok. Tettem egy tétova lépést. Nem ütköztem bele semmibe, ez jó! Kinyújtottam magam előtt a karjaimat, ezzel is segítve az előrehaladást, de arra nem számítottam, hogy a szekrény alacsonyabban van, mint a kezem, így szépen bevertem a lábam.

-    Az Istenit! – ordítottam.
-    Itt vagyok! – szem forgatva válaszoltam.
-    Nem téged hívtalak!
-    Akkor elmenjek?
-    Ne! – vágtam rá egyből. Még a kezemet is kinyújtottam. - Nyisd ki az ajtót! – kértem.
-    Be van zárva, ha nem tűnt volna fel…
-    Még egy nyamvadt törülközőt se találok… - morgok fennhangon.
-    A zuhanyzóval szembe lévő szekrényben, itt az ajtó mellett. – válaszolt. Túl jók a fülei…
-    Nagyokos, azt sem tudom, hogy az ajtó hol van!
-    Erre!
-    Baromi sokat segítettél! – ismét bevágtam a lábam.
-    Kövesd a hangom!
-    Próbálom, de elég nehéz, ha elnyomja az ajtó. – ekkor egy sikítás szakadt ki belőlem.
-    Mi történt? – hallatszott az énekes ideges hangja és az ajtót kezdte el rántgatni.
-    Csak elcsúsztam – válaszoltam fájdalmasan.

Ahogy szép, lassan felálltam találtam valami anyagot. Elég nagy volt ahhoz, hogy körbetekerjem vele a testemet. Négykézláb csúszva, végül az ajtót is megtaláltam.

-    Mit mondtak, mikorra lesz áram? – tudakozódtam.
-    Azt mondták már keresik a probléma forrását. Most mehetnek le az alagsorba.
-    Ott van a ház villany része?
-    Nem egészen ez a neve, de igen, ott van a kapcsoló. – hallatszódott a nyugodt hangja. – Itt vagy már?
-    Már a kilincset próbálom elforgatni.
-    Előbb nem ártana, ha elfordítanád a kulcsot a zárban.
-    Te milyen okos vagy!
-    Ne dramatizáld túl!
-    Elfordítottam, mégse nyílik, nagyokos! – vágtam vissza.
-    Azért, mert kifelé nyílik, nem befelé!

Alig mondta ki, éreztem, ahogy eltűnik előlem az akadály, én pedig előre estem. Vártam, hogy erősen belecsapódom a talajba, ugyanis még mindig korom sötét volt, de ez elmaradt. Helyette valami egészen másba botlottam. Aki, kizárólagos alapon, csak YamaPi lehetett.
Forró lélegzete egészen közel volt az arcomhoz. Orrunk szinte összeért. Kővé dermedtem, ahogy felfogtam a helyzetet, miszerint, én most épp YamaPi-ra estem rá. Egyik kezem a vállán, míg a másik a parkettán volt. De nem csak én, Ő sem mozdult. Kezdett egyre kínosabb lenni, mire mocorogni kezdtem, hogy leszálljak róla. Kezei, amik eddig gondolom a földön voltak, most a derekamra csúsztak.

-    Ne mocorogj már! – szólt rám, furcsa, rekedtes hangon.

Mellkasomban őrült módjára kezdett el zakatolni a szívem. Nem mertem megmozdulni. Ekkor tért vissza a világítás. A hirtelen fény miatt be kellett csuknom a szemem. Lassan újra kinyitottam és az énekes gyönyörű csokoládé barna szemeivel néztem farkasszemet. Alig volt köztünk pár milliméter. Lélegzetünk összekeveredett. Keze feljebb csúszott a derekamról, mire nálam bekapcsolt egy vészjelző sziréna. Azonnal leszálltam róla. Szegénynek még a gyomrába is beletérdeltem. Összegörnyedve fordult át az oldalára.
Próbáltam feljebb húzni magamon a törülközőt, de még így se takart sokat. Aztán megnézve, nem is törülköző volt, hanem YamaPi egyik pulcsija. Kétszeresükre nőttek szemeim ezt látva. Tomohisa is észrevette ezt. Nagyot nyelve nézett újra a szemembe.
Nekem ennyi elég is volt, gyorsan felpattantam és becsaptam a fürdőajtót, ám odazártam az énekes lábát. Fájdalmasan ért sajgó végtagjához, amibe még bele is rúgtam egy kicsit, hogy most már kényelmesen bezárhassam az ajtót. Megint kétszer fordítottam rá a zárat.
A pulcsit a földre ejtettem és magamhoz vettem egy rendes törülközőt. Megfordultam és a mosdónak támaszkodva behunytam a szemem. Próbáltam megnyugtatni kalapáló szívemet.
Valami elkezdett lecsorogni a nyakamon. Felnéztem a tükörbe és megláttam, hogy az arcom olyan, akár egy túlérett paradicsom. Aztán a hajamra tévedt a tekintetem, ami tiszta hab volt. Gyorsan beálltam a zuhanyzóba.
Leginkább akkor ijedtem meg, amikor végre tisztán és üdén, kiléptem a zuhanyzóból, de szívem még mindig kalapált. Felvettem a pizsamámat és csak ácsorogtam a fürdőszobában. Mit csináljak? Menjek ki? Vagy maradjak itt életem végéig? Azt se tudom mennyi az idő!

Végül csak kinéztem a résnyire nyitott ajtón. Nem láttam senkit, ezért előmerészkedtem és berohantam a szobámba. Egy óra múlva mertem csak előbukkanni.
Lassú léptekkel indultam a konyha felé, hogy igyak egy kicsit. Teljesen ki volt száradva a torkom.

-    Nem kérsz? – szólítottak meg.  Megdermedtem. Gyorsan közömbösséget erőltettem magamra, majd hátra fordultam.
-    Mit? – nem válaszolt, csak felém mutatta a boros üveget.

Hogy ezután pontosan mi történt, nem igazán tudom. Emlékképeimben feldereng a bor mámorító íze, nevetések, egy-két könnycsepp is, és az énekes érintése…
Várjunk csak… Énekes érintése? Hirtelen kipattantak a szemeim. A szobába vakítóan sütött be a napfény, amitől elsőnek alig láttam. Belefúrtam az arcomat a párnába. Szétszakad a fejem! Ezt az ostoba álmot! Feljebb akartam húzni a takarót, de nem jött. Ekkor megéreztem, hogy valami nehéz van a derekamon. Pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom, de még így is homályosan tudtam kivenni a körvonalakat.

Egy kar. Nyugtáztam. De ez nem az én karom, akkor mégis kié… A felismeréstől eltátottam a számat. Természetesen egyből kitisztult a látásom is. Oldalra fordulva, egy békésen szuszogó Yamashita Tomohisával találtam szemben magamat.

Ekkor szakadt ki a torkomból egy akkora sikítás, hogy nem csak ebben az épületben élőket, de szerintem, még a holtakat is felébresztettem vele.




                       Előző fejezet                                                           Következő fejezet

9. fejezet - One in a million

9. fejezet
Lebuktam.

Fejezd már be! – akartam mondani, de a szám egyszerűen nem mozdult. Olyan álmos voltam, még a szememet sem tudtam kinyitni. Ráadásul teljesen el is gémberedtem. Olyan kényelmesnek néz ki ez a kanapé, de rajta aludni, kész rémálom! Most meg itt dübörög valami, és nem hagy aludni még legalább egy fél órát. Kivettem a fejem alól a párnát és rászorítottam az arcomra. Na, persze nem az volt a célom, hogy így leljem halálom, hanem hogy némelyest tompítsam a dübörgést. A fejem is kezdett belefájdulni. A fenébe! Nyamvadt fél órát kérek! Olyan nehéz ezt megadni?
Amikor beláttam, hogy ez se segít, csalódottan ejtettem le a párnát a földre. A fény bántotta szemeimet, ezért hunyorogva, de kinyitottam, és a telefonom után kezdtem kutakodni. Még egy párszor meg kellett dörzsölnöm a látószerveimet, mire ki tudtam venni a számokat és négy helyett egyet láttam. Hét óra lesz tizenkét perc múlva. Pár másodperces pislogást követően sem tudtam felfogni, hogy miért nem hagynak még ilyenkor aludni. Lassan, kótyagos fejjel, felültem az alvóhelyemen, tarkómat vakarva, közben pedig fejkörzést végeztem, hogy ne fájjon olyan nagyon a nyakam.
Kezdett tisztulni a látásom, így az is realizálódott bennem, hogy nem álom, tényleg itt vagyok, YamaPi-nál. Ahogy kimondtam magamban a nevét, kétszeresükre nőttek szemeim és a szám elé kapva a kezem, ajtaja felé fordultam.
A dörömbölő hang bizony onnan jött. Most már pedig azt is hallottam, hogy nem csak dörömbölt, hanem különféle szitkokat is mondott.
Körmömet rágcsálva tanakodtam, hogy mi legyen. Teljesen kiment a fejemből! Pedig úgy volt, hogy hamarabb felkelek! De, ki gondolta volna, hogy ilyen hamar felkel?  Á, hogy lehetek ilyen lüke!
Lassan azért csak közelebb lépdeltem az ajtóhoz, majd úgy, mint tegnap este, körömrágás kíséretében ácsorogtam ott előtte. A zárban még ugyanúgy ott volt a kulcs, ahogy én azt a zseniális tervemkor hagytam.

-    Esküszöm Kitagawa, ha nem engedsz ki, azt nagyon meg fogod járni! HALLOD?!

Hogyne hallanám! Ezt az ordítozást még egy süket is meghallotta volna. Én azonban továbbra sem mozdultam. Ez az ajtó elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy elválasszon az énekes dühétől.

-    Nem hiszem el, hogy még mindig nem keltél fel!

Én meg azt nem hiszem el, hogy felkeltem. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha simán csak visszafeküdnék aludni.

-    Kinyitom az ajtót, ha megígéred, hogy nem bántasz! – szögeztem le.
-    Hogy mi van?!
-    Kiengedlek, ha megtartod a három lépés távolságot! – mutogattam az ajtónak. – Várj! Hosszabb a karod, mint három lépés? Mert ha igen, akkor ki kell számolni, hogy mégis meddig ér el, és akkor azt a távolságot…
-    KITAGAWA!
-    Jól van, jól van! Kiengedlek, de csak akkor gyere ki, ha háromig elszámoltam! – megfogtam a kulcsot és egy nagy levegővel megszólaltam.
-    Egy… - elfordítottam a kulcsot, a zár halkan kattant, közben én a menekülő utat kerestem. – Kettő… - láttam, hogy abban a pillanatban le is nyomta a kilincset, amint ő is meghallotta az apró kis zajt. – Három! – villámsebesen berohantam a fürdőszobába.

Ahogy nyílt a szobája ajtaja, a fürdőszobáé úgy záródott be.

-    Gyere ki! – morogta mély hangon.
-    Én aztán biztos, hogy nem! – támasztottam a hátam az ajtónak.
-    Ne gyerekeskedj már!
-    Itt miért nem tudsz beszélni? – az ajtó mentén lassan lecsúsztam a földre és törökülésbe helyezkedtem. Egész kényelmes itt.
-    Mert nincs kedvem buggyantnak tűnni, aki egy darab falappal beszélget.
-    Hidd el, ettől már nem tűnsz annak – kacarásztam.
-    Na, most már elég! – dühödött be újra és nyitotta volna ki az ajtót.

Háh, azt lesheti! - Legalábbis ezt gondoltam. Arra azonban nem számítottam, hogy nem zártam be kulccsal az ajtót, ráadásul az se esett le, hogy az ajtó kifelé nyílik, így hiába dűlök neki.
Szóval YamaPi simán kinyitotta az ajtót, én meg, úgy ahogy voltam, szó szerint hátra estem. Mondhatni, a „lábai előtt hevertem”. Ártatlanul pislogva néztem fel rá, egy nagyobb szisszenés után, ő pedig felhúzott szemöldökkel nézett le rám, noha picit meg is lepődött.

-    Tényleg voltál olyan hülye, hogy be se zártad és még az ajtónak is támaszkodtál? – kérdezte lenézően és úgy tűnt, megfeledkezett arról, hogy mérges rám.
-    Nem tudom még, hogy melyik ajtó merre záródik – vontam vállat.

Úgy néz ki, hogy mégsem feledkezett meg a mérgéről, mert megfogta a karom és felráncigált a földről. Maga után húzva, kicsörtetett a nappaliba, majd az ott lévő kanapéra „ledobott”.

-    Most pedig szépen elmeséled, hogy miért is léptél be a szobámba, kitérve arra az apró momentumra, hogy hogyan mertél benyitni a szobámba! – állt meg előttem karba tett kézzel, és dühös szempárral.
-    Tudod az úgy volt…
-    Nos? – nagy levegőt vettem és egyszerűen kiböktem.
-    Te vagy a hibás!
-    Hogy mi van? – döbbent le.
-    Ha nem mondtad volna, azt, amit mondtál, akkor semmi nem történt volna! – az énekes nem tudta hova tenni a dolgot, ezért folytattam. – „Nem félsz a váratlan eseményektől se…” – utánoztam a hangját, mire neki is leesett.

-    Te... te komolyan... – kapott a fejéhez, mint akinek hatalmas fájdalmai vannak. - Te tényleg azt hitted, hogy éjjel rád mászom?! – felhúztam az orrom. Hogy mondhatja úgy, mintha ez nem lenne lehetséges? Mintha azt mondtam volna, hogy a madarak a föld alatt élnek, a vakondok meg repülnek.
-    Ha nem vetted volna észre, nő vagyok! – tettem keresztbe én is a karom. – Még szép, hogy megfordul ez is a fejemben…
-    Nő? Hol? – nem túl nőies horkantás volt erre a válaszom. – Én csak egy nagyképű csitrit látok csak!
-    Na, álljunk csak meg… - szerettem volna félbe szakítani, de meg se hallotta, felháborodott megszólalásomat.
-    Most azonnal hagyd el a lakásomat! – mutatott az ajtó felé. Kényelmesen hátradőltem.
-    Nem emlékszel, az általad megfogalmazott szerződés pontjaira? Védve vagyok, szóval nem dobhatsz ki, különben igen sokat perkálsz nekem! – vigyorogtam. – Így elfelejteni, pedig szinte még a tinta se száradt meg rajta. – Úgy nézett ki, hogy menten agyvérzést kap az énekes, aztán csukott szemmel, dühösen magyarázni kezdett.
-    Most rohannom kell, mert hála NEKED, nagyon durva késésben vagyok! De, hogy addig se tudj semmi ostobaságot csinálni…

Újfent megfogta az alkarom, és ellenkezést nem tűrően vezetett be a vendégszobába.

-    Te… most meg mire készülsz? – kérdeztem, amint bepördített a szobába. Az ajtó küszöbén állt, egy fancsali vigyorral.
-    Itt leszel, amíg haza nem jövök, és nem nyúlsz semmihez! – utasítása után, meg sem várva a válaszomat, bezárta az ajtót. Kulccsal!
-    Hé! – próbáltam kinyitni az ajtót, de nem ment. Ezután a dörömböléshez folyamodtam. – Engedj ki! Hallod?
-    Nem! Itt maradsz, hogy ne csinálj semmi ostobaságot. Ki tudja, lehet, mire hazaérek már nem lesz épségben a fél ház. Egy szobát mégis csak könnyebb és olcsóbb is rendbe hozatnom.
-    Nagyon meg fogod bánni, ha nem engedsz ki, hallod?! – a hisztim kb. semmit sem ért, mert nem hatotta meg, de én folyamatosan csak dörömböltem az ajtón és a zárat rángattam.

Pár perc alatt lenyugodtam annyira, hogy a fülemet az ajtóhoz tapasszam, hátha kihallom, hogy merre jár a házban az énekes. Amikor hallottam, hogy kattant a bejárati ajtó zárja, egyszerre fogott el a kétségbeesés és a dühroham. Újból ütögetni kezdtem az ajtót, azt kiabálva, hogy engedjen ki, de hasztalan volt. Bár tudtam, akkor se hagytam abba. Utáltam a bezárt apró helyeket, ahol egymagam vagyok. Végül elkapott a hiszti végső stádiuma, amikor már annyira dühös voltam, hogy legszívesebben a hajamat téptem volna, de most csak nyugodtan leültem az ágyra az ajtóval szemben és elkezdtem bűvölni. Kinyújtottam felé a kezem és összeszedve minden spirituális erőmet elkezdtem a lelkére beszélni.

-    Nyílj ki! – Nem mozdult. A kézfejemet körbe-körbe forgattam, mintha varázslatot mondanék. – Azonnal tárulj ki! – Ez se használt, pedig még szememmel is szuggeráltam. Hogy is volt a mesében? – Azkaban tárulj! – Várjunk, ez nem is az… az valami magnak a neve volt.  – Sze.. szere.. Á! Szezám tárulj! – még ez se vált be. Újra az ajtóhoz csörtettem. – Az istenit nyílj már ki! – hogy még hatásosabb legyek, teljes erőmből belerúgtam az ajtóba. Amit, ha józanésszel átgondolok, akkor rájövök, hogy hatalmas idiótaság volt. Majdnem eltört a lábujjam a kemény fától.

Fájó végtagomat szorongatva, fél lábon ugrálva mentem el ismét az ágyig, majd elterültem rajta. Kezeimmel, oldalam mellett, az ágyat ütögettem, majd elkezdtem vergődni rajta. Később átfordultam a hasamra és így folytattam. Komolyan, mint egy négy éves… de ez kit érdekelt, amikor KULCCSAL rám zárták az ajtót!
Egyszer csak kaparászás hangja ütötte meg a fülemet. Kócos fejjel felnéztem, s velem szemben az ablakot találtam, ami nem is lett volna furcsa, ha nem szemez velem, egy negyvenes éveiben járó krapek, munkásruhában. Kissé félredöntöttem a fejem, és kérdőn néztem rá. Ő meg az ablakra mutogatott. Kelletlenül oda sétáltam, majd a függöny alá bújva, két tenyeremet az ablakra tapasztottam. A férfi még mindig ugyanúgy mutogatta, hogy nyissam ki az ablakot, mert mondani akar valamit. Eleget tettem, hát a kérésének.




-    Csőtörés miatt hívtak ki az egyik szomszédos házhoz, ezért egy kis türelmét kérem, a hangzavar miatt. – Látszott rajta, hogy vár valami válaszfélét tőlem, de hogy őszinte legyek, engem nem nagyon izgatott a dolog.
-    Olyan vészes a helyzet?
-    Sajnos elég rossz helyen van a vezetés, ezért csak innen kívülről tudjuk megközelíteni és..


Nem igazán figyeltem a mondandójára, mert briliáns ötlet támadt megint a pici, de annál okosabb fejecskémben. Amint láttam teljesen beállványozták a ház ezen részét, ami nekem pont kapóra jön.
Ha ki tudom nyitni az ablakot akkor nyert ügyem van.

-    Szóval beleegyezik?
-    Ó, persze, persze! – intettem le. Azt se tudtam miről van szó. – De, lenne egy kérésem.
-    Mondja…
-    Sajnos nem igazán boldogulok az ajtó zárjával, ezért nem lenne gond, ha ezen a biztonságosnak tűnő fémszerkezeten jutnék le a földre? – pislogtam rá édesen. – Mert biztonságos, ugye?
-    Igen, de ez nem a legjobb… - látszott rajta, hogy nem nagyon akar belemenni, ezért folytattam.
-    Kérem! Nagyon sietős a dolgom! – még mindig nem tört be. Jól van, akkor jöjjön a keményebb.
-    Az ügyészségen dolgozom, és már rég a helyszínen kellene lennem! Ha el fogok késni, akkor azért maga lesz a felelős, világos? – a mondat végére a hangomat is felemeltem, mire kicsit összerázkódott. Szegényt, most jól összezavartam, de látszott rajta, hogy megváltozott a véleménye.
-    Honnan tudjam, hogy maga tényleg... – próbálta még menteni a menthető, de hiába.
-    Maga szerint fent tudnám tartani ezt a helyet, ha nem lenne jó fizetésem? – Ennyi, teljes mértékben megtörtem. – Elhiheti, hogy ismerem a jogaimat, szóval, ha tovább feltart, elintézem, hogy magának ne legyen jó!

A pasas rögtön odébb húzódott, én pedig kimásztam az ablakon és az utasításait követve épségben lejutottam a „tornyom” ablakából, ahová a gonosz varázsló bebörtönzött.

***

Dühösen lóbáltam a lábam Onee-chan fagylaltozójában. Jobb karommal a pultra könyököltem, míg Aiko-chan ugyancsak bosszúsan mosogatta az üvegpoharakat. Mind a ketten egyszerre mondtuk a magunkét. Én a mondandómhoz hol az egyik, hol mindkét karom használtam, hogy még látványosabban elmondhassam dühöm tárgyát. Aiko-onee-chan pedig nem volt rest, hogy a habos kezével fröcskölje szét a vízcseppeket, amikor azt a magyarázata megkívánta.

-    Képzeld el, még ő volt felháborodva!
-    Nem elég, hogy beállítanak hívatlanul, mindent átrendez úgy, ahogy neki tetszik!
-    Pedig teljesen érthető, hogy miért cselekedtem így!
-    Nem elég, hogy kivitette az elektronikai cuccaim felét, de még az ágyamat is át akarta cserélni szalmára!
-    Aztán meg fogta felráncigált a földről, majd ledobott a fotelba! Úgy beütöttem valamibe a derekamat! Szerintem a távirányító lehetett a hibás…
-    Komolyan, minek a szalma? A szalmának semmi köze a feng shui-hoz! – csapkodott a vizes kezével.
-    Aztán meg még volt képe bezárni egy szobába! – akadtam ki teljesen.
-    Ennyi, nem bírom tovább! – csapott a mosogatója szélére. – Megmondom nekik, hogy menjenek haza!
-    Ha nem lett volna ott az az állvány, akkor még mindig ott lennék! Ennyi, keresek másik helyet! – aztán egymásra néztünk.
-    Köszi, hogy meghallgattál, nem tudom ki bírta volna ki a dührohamom – hálálkodott nekem.
-    Ó, te is aranyos vagy, amiért ilyen figyelmes közönség voltál. – tettem a szívemre a kezemet. - Jól esett kibeszélni magamból mindent – mosolyogtam rá.

Ezután elcsendesedtünk, és míg ő elmosta az üvegkelyheket és poharakat, én megeszegettem a kedvenc fagyimat. Mintha ezer éve ettem volna ilyet utoljára! Amikor Aiko-oneechan a poharak eltörlésénél járt, megfagyott a mozdulata közben. Összeszaladt a szemöldöke és felém fordulva a pult lapjára csapott.

-    Hova zártak be téged? – kérdezte.
-    Egy szobába – válaszoltam köhögve, majdnem a torkomon akadt a fagyim.
-    Bezártak a saját szobádba?
-    Az nem igazán az én szobám – mondtam fel sem nézve rá. – Csak egy pár napig vagyok ott, míg nem találok valami normális helyet, és… - ekkor jutott el a tény, hogy elárultam magam. Aiko-chan még nem tudott az én kis szerencsétlen ügyemről, én meg most szépen belekerültem a slamasztikába. Mármint a szemeibe nézve ezt tudtam leszűrni.
-    Te már nem a céges házban laksz, igazam van? – aztán utolérte őt is a felismerés. – Téged kirúgtak! – tátotta el a száját.
-    Tudod, én nem igazán így fogalmaznék...
-    Mégis, hogy mondanád máshogy azt, hogy már nem dolgozol ott?
-    Szabadon megválasztott munkakörnyezet? Esetleg, kötetlen munkahely?
-    Keiko!
-    Jól van! Igen, kirúgtak.
-    Mikor? Hogyan? Hol laksz? Miért nem mondtál semmit? – az utolsó kérdésére a hangja átváltozott meglepettből, szemrehányóvá.
-    Kb. két napja. Szépen megmondták, hogy már nem tartanak igényt a munkámra, és hát, ahol én most lakom…
-    Igen?
-    Azt nem mondhatom el!
-    Miért nem?
-    Mert megesküdtem, hogy senkinek nem mondom el! – Tudta Onee-chan, hogy nem érdemes firtatni a dolgokat, ha valamit nem akrok elmondani, azt nem fogom, de ez most nem foglalkoztatta.
-    Ilyen helyzetben nem hiszem, hogy ajánlatos titkolóznod, ifjú hölgy!
-    Ifjú hölgy? Aiko-chan hallod magad? Még nem vagy ilyen… öreg… - mutattam rá.
-    Anyám teljesen átforgatja a házam és az életemet. Szerintem jogos, ha úgy érzem, hogy legalább tíz évet öregedtem. Ráadásul még te is bajba keveredsz! Szóval sürgősen áruld el, hogy mégis hol laksz, mert ha nem akkor anyukádéktól fogok kérdezősködni és van egy olyan erős sejtésem, hogy ők se tudnak semmiről. – Néha azért félelmetes tud lenni Onee-chan. Bármennyire is szeretem őt, képes rám hozni a frászt.
-    Te aztán tudod, hogy zsarold az embereket. Nem is értem, hogy nem alkalmaztad ezt még anyukádon…
-    Szerinted kitől örököltem? – kérdezte epésen, közbevágva a mondatomba.
-    Oké. Ezzel mindent elmondtál. – adtam meg magam.
-    Szóval?
-    Muszáj itt? – néztem körül feszengve a fagyizóban. Igaz, még mindig nem volt olyan hatalmas tömegnyomor, de nem szerettem volna, ha ez, ennek a pár embernek is a tudtára jut.
-    Miért nem tudod itt elmondani? Ne! – ijedt meg hirtelen.
-    Mi az?
-    Csak nem… ugye nem!
-    Nyögd már ki! – sürgettem. Nem tudta kimondani, csak rám mutogatott, nekem meg minden értelmet nyert. Fel is húztam magam rendesen.
-    Komolyan azt mered hinni, hogy a testemet árulom? – szinte sikítottam a kérdésemet, mire pár ember felénk fordult, ezért halkabban folytattam. – Semmi ilyesmiről nincs szó! – sziszegtem.
-    Akkor? – megforgattam a szemeimet és intettem, hogy hajoljon közelebb. Belesuttogtam a választ, akarom mondani csak egyetlen nevet.

Amikor elhajolt tőlem, elsőnek nem értette, majd amikor némán, mimikázva mutogattam neki, hogy De bizony, igaz!, elsőnek eltátotta a száját, majd elképedve megszólalt.

-    Te szerencsétlen! Ezt hogy hoztad össze?
-    Szerencsétlen? – ízlelgettem a szót. – Nem is tudom, más azt mondaná, hogy Fortuna mellém állt.
-    Azonnal költözz el onnan!
-    Azért te se vagy semmi! – fontam keresztbe karjaimat a mellkasom előtt. – Más itt ugrándozna, ha kijelentené a barátnője, hogy egy híres zenésznél lakik. Nem gondolod, hogy az lenne a normális, ha azokat kérdeznéd, hogy: „Ez tényleg igaz? Mikor láthatom én is? Ugye bemutatsz neki? Elmehetek én is a lakására szétnézni?„ – imitáltam a mozdulatokat összetett kézzel és csillogó, hatalmas boci szemekkel. Ám, ez őt nem hatotta meg. Ugyanolyan faarccal mondta el ismét.
-    Azonnal költözz ki onnan!
-    De miért? – kérdeztem vissza ártatlanul.
-    Mert ez nem normális! – világított rá a tényre. – Nem gondolod, hogy ezzel bajba sodrod?
-    Nem fogok semmi rosszat csinálni! – bizonygattam. Még szerencse, hogy nem tud a reggeli incidensről. Meg a tegnapiról. Meg arról a dologról… Lehet, hogy tényleg bajba sodrom?
-    Keiko!
-    De nem tudok!
-    Miért?
-    Mert… izé, hogy is mondjam el… - vakargattam zavartan a tarkómat. – Mert szerződést kötöttünk.
-    Hogy mi? – most neki ugrott egy oktávnyit a hangja. Csak vállat rántottam. Lehorgasztott fejjel az a belső pultra támaszkodott.
-    Rákérdezzek, hogy mibe keveredtél? Akarom én azt hallani?
-    Ööö, nem?
-    Sejtettem – sóhajtotta lemondóan.
-    Hé, azért nem olyan rossz a helyzet! És amúgy is, csak két hétről van szó!

Aiko-chan újra neki fogott, hogy mindent elpakoljon.

-    Most haragszol? – kérdeztem rá, félősen.
-    Nem.
-    Nem úgy tűnik – húztam be kissé a nyakam.
-    Csak nem értem, hogy miért keveredsz mindig ilyen helyzetekbe.
-    Ha most amiatt vagy mérges, mert te nem szereted a hírességeket, akkor igazán szemlélhetnéd a dolgot az én szemszögemből! – csattantam fel. Mikor megvillant a szeme erre a mondatra, rájöttem, hogy innen fúj a szél. Ezért olyan ellenséges velem. – Megértem, hogy miért ítélsz el minden híres ember. Hidd el, együtt érzek veled, de van, hogy ez a viselkedés elég gyerekes, nem gondolod? Te mondod mindig, hogy viselkedjek felnőttként, amikor néha te még gyerekesebb vagy, mint én!

Mondatom befejeztével leugrottam a bárszékről és az ajtó felé vettem az irányt. Mit sem törődtem Aiko-channal, aki a nevem kiáltotta. A kijáratnál, majdnem összeütköztem egy emberrel.

-    Elnézést! - hajoltam meg kissé, és mentem volna tovább, ha az ismerős hang nem állít meg. 
-    Keiko-chan? – felnéztem az „idegenre”.
-    Kamenashi-kun?
-    Jó rég láttalak már kislány! – kócolta össze a hajamat, amit most nem vettem olyan szívesen. – De morcos vagy ma.
-    Felhúztak – intettem fejemmel a pult felé, ahol Onee-chan szorgoskodott.
-    Ó! – az énekestől ennyi válasz futotta csak, amint megértette a helyzetet. – Akkor azt hiszem, ma nem kellene ide bejönnöm, igaz?
-    Ha nem szeretnél legalább két darabban távozni, azt ajánlom, hogy keress más helyet – bólogattam.
-    Mit szólnál, ha elmennénk sétálni? – kérdezte azonnal.
-    Nem lesz baj? A rajongóid? – Lelegyintette aggodalmam.
-    Kora délelőtt van. Senki nem lesz, na meg remek álcázó mester vagyok. – Kacsintott rám.

Amikor arról beszélt, hogy milyen remek álcázó mester, akkor nem arra gondol az ember, hogy fogja, nagykabátot kap magára és a fejébe húz egy nagykarimájú kalapot. Így nem, hogy álcázná magát, hanem nagyobb feltűnést kelt, mintha csak egy pólóban és egyszerű farmerban menne ki, hataémas táblára kiírva, hogy ő Kamenashi Kazuya.

-    Nálad ezt jelenti az álcázás szó? – karba tett kézzel álltam előtte és tetőtől talpig felmértem, ő pedig még pördült is előttem egyet-kettőt.
-    Szerintem nagyon király! – vigyorogta. – Mindig is ki akartam próbálni ezt az álcázási módszert. Az amerikai filmekben mindig ezt csinálják.
-    Szerintem meg olasz maffiózónak néznek ebben a szerelésben és lekapcsolnak drog árulásáért.
-    Most miért vagy ilyen ünneprontó? – biggyedt le a szája. 
-    A szerencséd az, hogy profival vagy, a peched viszont az, hogy semmi kellékem nincs – néztem szét az étterem aprócska mosdójában, ahol álltunk, nem messze Aiko fagylaltozójától.

Ettől független közelebb intettem magamhoz és levetettem vele a ballonkabátot, a sapkát meg felturbóztam kicsit. Szerencsére kockás ing volt rajta, amin pánt is volt, így azt leszakítva róla, felhasználhattam a kalaphoz. Amikor letéptem, majdnem elájult, de megnyugtattam, hogy simán visszavarrom neki. Kivettem a zsebéből a napszemüvegét és azt ajánlottam, hogy ezt még vegye fel. Tipikus utcai viselet volt, mégse tűnt ki a tömegből.


Amikor már az utcákat róttuk, akkor se tűnt fel senkinek, hogy kivel is sétálgatok én, így nyugodtan lépdelhettünk egymás mellett.

-    Máskor is téged foglak felkérni. – Örültem, hogy bevált a tervem és ennyire szabadon járkálhatott. – Le kellene váltanom a stylistjaimat és téged felvennem a helyükre – vigyorgott rám.
-    Ó ezt a bókot! – viszonoztam én is a mosolyát.
-    Komolyan tenni fogok ezért valamit – bólogatott bőszen. – Így legalább a céghez is visszajöhetnél, bár azt szerintem Fujimoto elintézi majd.
-    Hogy? – annyira ledöbbentett a hír, hogy meg is álltam. Az énekes szembe fordult velem.
-    Amikor kiderült a többiek számára is, hogy már nem dolgozol ott, Fujimoto teljesen kiborult. Sajnálom Etsuko-chan-t. Nehéz lehet most neki.
-    Pedig mi se jöttünk ki olyan jól…
-    Fujimoto-nak nincs túl jó személyisége, de nagyon ragaszkodó tud lenni. Bár, ezt nem igazán tudja kifejezni.

Újból elindult Kame-kun előttem, én pedig lassan követtem őt. Csak testileg voltam itt, az agyam máson kattogott. Tényleg ennyire megszeretett volna a Kisherceg, hogy képes lenne azt is elintézni, hogy visszakerüljek? Ha így van, akkor tuti békén hagyom a haját ezután!

-    Hé, Hercegnő! – Olyan hirtelen állt meg előttem Kamenashi-kun, hogy belé ütköztem.
-    Mi az?
-    Nem tudnál nekem valami tippet adni, hogy szerettethetném meg magam Aiko-channal? – kérésére gonoszul elmosolyodtam.
-    Ennyire bejön neked Onee-chan?
-    Nem! – visszakozott rögtön. – Csupán szeretném megtudni, hogy miért ilyen… ellenséges. – Elnevettem magam.
-    Ha ennyire szeretnéd meghódítani Aiko-onee-chan szívét, akkor le kell, hogy lombozzalak. Nem szereti a híres embereket.
-    De miért?
-    Mindegyiket gerinctelen féregnek tartja – folytattam anélkül, hogy kérdésére válaszolnék és tovább indultam. – Nem tudom, hogy valaki meg tudná-e erről változtatni véleményét…
-    Hé, Keiko lassabban már! – futott utánam. – De miért viselkedik így?
-    Sajnálom Kame-kun, de megígértem, hogy erről nem beszélek. De ha gondolod, akkor segíthetek neked – kacsintottam rá, mire felderült az arca.

Azonban mielőtt válaszolhatott volna megcsörrent a mobilja. Az énekes elnézést kért és kissé félrevonult. Nem tartott sokáig a párbeszédük, de utána összevont szemöldökkel lépett hozzám vissza.

-    Hol laksz most? – kérdezte hirtelen.
-    Mi? – szalad fel a szemöldököm. Miért érdekli ez?
-    Vissza kell mennem, ezért hazakísérnélek, ha nem gond. – magyarázta készségesen. – Visszaköltöztél a szüleidhez, vagy valahol máshol élsz?
-    Á! – legyintettem. – Nem szükséges, egyedül is simán hazatalálok.
-    De úgy nem lenne nyugodt a lelkiismeretem. Jobb, ha hazakísérlek.
-    Tényleg nem kell! – hogy mondjam el neki, hogy a legjobb haverjánál lakok?
-    Biztos? – miért kérdezi ilyen kételkedve? Mintha egyedül nem találnék haza.
-    Persze!

Ezután, bár kelletlenül, de egy gyors köszönés után magamra hagyott. Nekem semmi kedvem nem volt visszamenni, ezért elhatároztam, hogy lézengek még egy kicsit az utcákon. Sorra megnéztem minden utamba kerülő kirakatot. Felmértem a választékot, hisz’ attól, hogy nem dolgozom jelenleg, még képben kell lennem a mostani divattal. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ezzel a nézelődéssel bizony csak a szívemet fájdítom. Nem egy ruhadarabon megakadt a szemem, amit szívesen megvettem volna.
Egy jó óra múlva találtam egy újságost is, ahol bevásároltam minden hírlapból. Ideje munka után nézelődnöm, hogy mihamarabb elhagyjam tökfej lakását. Legalább tíz különféle újsággal indultam új lakhelyem felé.
Még mindig nem szívesen használtam a liftet, de ha nem akartam több emeletet sétálni, akkor muszáj vagyok megszokni. Amikor elindul, mindig attól félek, hogy beragad és én egyedül bent maradok és itt ér utol a halálom. Szerencsére csak pár másodperc, mire elérem a kívánt emeletet.

Igen ám, az mind szép és jó, hogy egyedül feljöttem, de most hogy jussak be? Ugyanis nem tudom a lakás kódját. A fenébe!
Leültem az ajtó tövébe és itt kezdtem el olvasgatni az újságot. Míg várakozom, hogy hazaérjen az énekes, legalább hasznosan üssem el az időt. Igen nehéz úgy az olvasásra gondolni, hogy közben tíz percenként veszem elő a telefonomat, hogy lecsekkoljam az időt. Alig két órája ücsörögtem a lakása előtt, mikor kinyílt az ajtó. Majdnem leütött vele, de gyors reflexeimnek köszönhetően hamarabb kitettem a kezem, ezzel megakadályozva, hogy az ajtó fejbe csapjon.

-    Hé, vigyázz már!

Morcos kijelentésem után, felnézve az énekest pillantottam meg. Döbbenetét követve tekintete haragosan megvillant és ezt nem is próbálta meg eltüntetni. Kényszeredetten elmosolyodtam.

-    Nem azt mondtam neked, hogy nem mehetsz el? - vont kérdőre immáron már a nappalijában. – Mégis hogy mentél ki?
-    Ó, hát ez igazán nem nagydolog. Valamit szereltek a másik lakásban, ezért az épület hátulját majdhogynem teljesen beállványozták. Én pedig fogtam kimásztam az ablakon és az állványt használva lejutottam a földre.

Tomohisának még a szája is tátva maradt. Azt hittem azért, mert nem gondolta volna, hogy ilyen belevaló csaj vagyok, de csalódnom kellett.

-    Te nyitva hagytad a lakásom egyik ablakát?
-    Ez akkora baj?
-    Tudod te mit tettél? – ordított rám. – Az jöhetett be, aki akart! – mondandója közben elindult az említett hely felé.
-    Felhívom figyelmedet arra az aprócska tényre, hogy bezártad az ajtót. – igyekeztem utána, tök nyugodtan. – Ja, és azt ki ne hagyjuk, hogy KULCCSAL zártad be – hangsúlyoztam ki.

YamaPi-nak gyorsan be kellett látnia, hogy bizony igazam van. Megköszörülve a torkát fordult újra felém.

-    Hatalmas nagy szerencséd van! – válaszul csak vigyorogtam.

Elvettem tőle a kulcsot és benyitottam a szobába.

-    Remélem nem bánod, ha kisajátítom egy kicsit – lengettem meg előtte a fémdarabokat.

Mielőtt még válaszolhatott volna, elszaladtam a bőröndjeimért, hogy bevigyem az új szobámba.
YamaPi nem szólt egy szót se, csak magában fortyogva lépett be saját szobájába, maga után pedig rendesen be is csapta az ajtaját.
Kényelmesen kipakolásztam és nekikezdtem, hogy azokat a ruhákat megvalósítsam, amire nem volt pénzem. Kiválogattam a ruháim közül azokat, amik egy kicsit hasonlítottak rá, de már a kidobás szélén álltak. Nem szerettem semmit kidobni, így pár év alatt a mániámmá vált, hogy elhasznált ruháimat felújítsam, teljesen mást kihozva belőlük. Sikerült hatalmas felfordulást okoznom, de én csak így voltam képes dolgozni.

-    Tisztáznunk kell néhány szabályt! – lépett be a szobába YamaPi. Megjegyzem, kopogás nélkül! – Te meg mit csinálsz?
-    Nem érek rá, menj ki! - mondtam teljesen belemélyedve a munkámba, ha csak egy centit is félre vágok végem! És nem csak a ruhámnak, de az énekesbe is belevágok, az tuti!
-    Miért csinálod ezt? – vett a kezébe egy kisebb darabot, amit levágtam divatja múlt nyári ruhámból.
-    Nincs pénzem új ruhára… Tudod, jelenleg le vagyok égve. - Nézek rá egy pillanatra majd vissza a munkámra. Annyira koncentrálok, hogy még a nyelvemet is kinyújtom hozzá. Pontosan ugyanolyan ruhát akarok, mint amit az üzletben láttam.
-    És úgy bosszulod meg, hogy szétszabdalod a ruhádat? – kérdezte. A kis tudatlan. – Végülis még mindig jobb, mintha edényeket törnél.
-    Csak átalakítom – morogtam.  – Tényleg nem akarsz békén hagyni? Csak amíg kész leszek – fordultam felé.
-    Miért nem mész el venni egy újat? – szedegette össze a levágott caffatjaimat a földről. Ismételten előjött a tisztaságmániája. – Nem ez lenne a logikus ahelyett, hogy depressziódban sorra kivégzed a ruháidat?
-    Tudod, ha minden nő, minden egyes nap új ruhát vehetne fel, akkor nem lennének depressziós emberek a világon – válaszolom epésen. – De nekem sajna ezzel kell beérnem. Természetesen, ha venni szeretnél nekem ajándékba valami ruhát elfogadom, sőt, még listát is adok, amiből választhatsz. – mosolygok rá.

Az énekes felegyenesedik, és arra kér, hogy én is tegyem ezt. Elsőnek nem akarom megtenni, mert akkor nem fogom tudni, hogy hol jártam, ezért vissza is fordulok, hogy folytassam a dolgomat. Ezt nem hagyta YamaPi, és újra megragadta a karomat, majd kivonszolva a vendégszoba elé, teljesen felém fordult. Bosszúsan, keresztbe tett kezekkel méregettem. Ezután ha elrontom a ruhámat, tuti megvetetem vele az eredetit!

-    Ha jól emlékszem, úgy engedtem meg, hogy itt maradj, hogy takarítani fogsz. Ehhez képest semmit nem csináltál még ma!
-    Komolyan takarítanom kell? – sápadtam el.
-    Ha nem akarsz az utcán éjszakázni, akkor igen!
-    Ez nem volt benne a szerződésben!
-    Ohó! Dehogynem! – bizonyítékul besétált a szobájába és a szerződésünkkel a kezében tért vissza. Áttanulmányoztam minden egyes pontot, de valami nem stimmelt.
-    Te átírtad! – sipákoltam.
-    Én inkább csak úgy mondanám, hogy kiegészítettem még néhány ponttal! Például azzal, hogy sem nappal, legfőképp éjjel nem jöhetsz be a szobámba!

Morogva kezébe nyomtam a szerződést és elindultam a cuki kis szobába, a takarító szerekért.
Míg letörülgettem mindent, legalább háromszor jött ki rajtam a porallergiám. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi por lehet itt, amikor YamaPi-ról süt a tisztaságmánia. Drága énekesem persze, folyamatosan mondogatta, hogy melyik képet emeljem le a falról, hogy áttörölgessem, és hogy mi mögül szedjem ki a pókhálókat. Miközben a padló felmosásánál jártam kétszer elcsúsztam, amit rögtön kinevetett az ördög, aki a nappali kanapéjáról figyelte szerencsétlenkedésemet. Jobban szórakozott, mintha cirkuszba ment volna, legalábbis ezt állította.
Ezt már én se tűrhettem tovább, neki dobtam a törlőrongyomat. Két ujjal szedte le magáról és dobta vissza felém.

-    Nem talált! – nyújtottam ki a nyelvem.
-    Na, várj csak! – felugrott a kanapéról és gyors léptekkel közeledett felém. Nálam egyből bekapcsolt a menekülési reflex.
-    Tedd le azt a rongyot, különben nem fogok takarítani többet! – fenyegettem, amikor mellettem elhaladva bevizezett egy tiszta kendőt.
-    Most nagyon megijesztettél! – közeledett felém. – Azt hiszem, kicsit leizzadtál a nagytakarításban. Mi lenne, ha felfrissítenélek egy kicsit?
-    Nem mered megtenni!
-    Gondolod?

Olyan gyorsan mozgott, hogy alig tudtam követni. Szerencsére közöttünk volt a konyhapult, így azt kerülgettük egy darabig. Aztán nem bírtam az ütemet, amikor átugrotta a pultot. Hogy egérutat nyerjek a bejárati ajtó felé vettem az irányt, de lassúnak bizonyultam. Könnyűszerrel beért és hátulról elkapott. Átfogott szoros karjaival, és míg sikerült lefognia kapálózó kezeimet az egyik karjával, addig a másikkal az arcomba próbálta nyomni a vizes rongyot.

-    Engedj el!
-    Csak felfrissítelek, utána hátha jobban megy majd a munka. – próbált komoly hangot megütni, de hallottam, hogy alig bírja visszafogni a nevetését.

Próbáltam tőle elvenni a rongyot, de nem jött össze, hanem inkább még előnyt is adtam neki. Elérte az arcomat és rendesen megmosta azzal a vacak ronggyal. Pillanatok alatt eláztatta még a fufrumat is, na meg a pólóm is vizes lett.
Ezt a pillanatot választotta ki, egyik jó barátunk is, hogy meglátogasson minket. Vagyis inkább YamaPi-t.

-    Hányszor mondjam még, hiába változtatod naponta a kódot, akkor is ki fogom találni és... – sorolta miközben benyitott a lakásba.

Mondandóját azonban félbe is hagyta, amint meglátott minket, kissé félreérthető helyzetben nem sokkal távolabb a bejárati ajtótól.

-    Hát ti? – mosolya egyre szélesebb lett, ahogy felmérte a helyzetet. – Ezért nem akartad, hogy hazakísérjelek Keiko-chan? – most már levakarhatatlan volt a vigyora, míg nekidőlt az ajtófélfának. – Máskor szóljatok, nehogy megzavarjam a szórakozásotokat.

YamaPi-val nem mozdultunk. Lefagyva álltunk ugyanabban a helyzetben, míg Kamenashi csak vigyorogva szemlélte az eseményeket. Annyit azért sikerült elérnem, hogy a rongy ne az arcomban legyen, hanem a padlóra essen. Éreztem, amint YamaPi-nak elakad a lélegzete, én pedig beharaptam az alsó ajkamat. Agyamba csak az visszhangzott, hogy: "Lebuktam".





               Előző rész                                                                                Következő rész