10. fejezet - One in a million

10. fejezet

Balszerencséből is megszülethet az a parányi szikra?

Az első sokk után azonnal a földön kötöttem ki. Az énekes olyan gyorsan lökött el magától, hogy azt egy villámcsapás se előzhette volna meg. Fájdalmasan terültem el a földön és ráadásul még abba a vacak, vizes rongyba is sikerült beletenyerelnem, így még el is csúsztam. Remek!
Kamenashi nem zavartatta magát, simán besétált a nappaliba és elterült a kanapén. Természetesen folyamatosan vigyorgott közben, ami YamaPi-t nagyon bosszantotta. Utána csörtetett a nappaliba, hogy kérdőre vonja, és persze, megmagyarázza, hogy mi is történt. Én is közelebb sétáltam a pároshoz, de amint megszólaltam, YamaPi rám rivallt, hogy azonnal menjek a konyhába és végezzem a feladatomat és főzzek valamit.
Természetemből adódóan rögtön visszavágtam, hogy én pedig nem megyek, de megijedtem attól a szempártól, mely rám villant. Puffogva indultam el a konyhába, hogy összeüssek valamit. Ha mást nem, a konyhát, mert, hogy abból se lesz semmi ehető, amit én készítek, az tuti!

Így adódott, hogy most a konyhaasztal pultján könyökölök, előttem egy szakácskönyvvel, s míg a jobb tenyeremen az államat támasztottam, addig a ballal szerencsétlen könyv lapjait ütögetem az asztalhoz, ahogy lapozom őket. Közben szememet le se vettem Kamenashiról és Tomohisáról.
A két jó barát a nappaliban vitatkozott.

-    Ha tovább folytatod a vigyorgást, esküszöm, hogy bemosok egyet! – morogta Yamashita. A barátját azonban ez nem érdekelte.
-    Haver, mondhattad volna ezt korábban is. Keiko-chan tőled sem szép, hogy ezt eltitkoltad!
Válaszul csak morogtam és lapoztam még egyet. Hülye könyvben nincs semmi olyan, hogy hogyan is kell, mondjuk rizst főzni. Azt oké, hogy leírják, hogy főzzük meg a rizst, na de hogyan?

-    Már mondtuk, hogy semmi nem történt! Azért van itt, hogy takarítson meg főzzön.
-    Hogyne! Akkor már minden érthető, hogy miért ölelkeztetek. – dőlt hátra a kanapén. YamaPi fáradtan a homlokához érintette a kezét.
-    Miért olyan hihetetlen ez neked? – teszi fel fáradtan a kérdést.
-    Mert amikor én javasoltam az ötletet, mind a ketten hevesen hadakoztatok ellene. Vagy… már akkor is volt valami köztetek? – húzogatja szemöldökét.
-    Nincs más dolgod, mint itt lenni? – Erre előre hajolt Kame, és a térdeire támaszkodott.
-    Talán már alig várod, hogy folytathassátok? – húzódott perverz mosolyra a szája.
-    Szó sincs ilyesmiről! – kiáltottunk fel egyszerre YamaPi-val.
-    Úgy látom nagy köztetek az egyetértés – bólogatott bőszen.

Tomohisának itt lett elege a dologból. Felállt és idegesen a hajába túrt. Majd hál’ istennek, nekem szentelte minden figyelmét, aminek én roppant mód örültem…

-    Te meg mit lapozgatod még ott azt a könyvet? Nem akarsz végre hozzálátni a főzéshez?
-    Ha ismernél, akkor rájönnél, hogy rám nem jó ilyen dolgot bízni! – fintorogtam, de továbbra is csak a könyvecskét lapozgattam, ami az utolsó oldalához ért. Csodák csodájára, arról semmit nem írtak, hogy hogyan főzzük meg a rizst. Az énekes idecsörtetett hozzám.
-    Ne mondd, hogy olyan ügyetlen vagy, hogy még rizst se tudsz főzni! – Már gondolatolvasó is.
-    Csinálok neked pirítóst. Mit szólsz? – sandítottam fel rá. Az énekesnek itt durrant el az agya.
-    ÁÁÁ! Nem bírom! – kiáltotta, majd az asztalra csapott és közelebb hajolt hozzám. – Férjünk meg egymás mellett – mosolygott rám, amit viszonoztam, a hogy ránéztem. – Tűnés a házamból!
-    Na de YamaPi – állt fel Kame is.
-    Miért mennék el? Megfeledkeztél a szerződésről?
-    Az a szerződés nem sokáig fog élni, mert széttépem!
-    Bunkó majom!
-    Hülye liba! – vicsorogtunk egymásra a konyhapult felett. Komolyan mondom, ha lett volna egy kés a kezemben, akkor tuti a kezébe szúrom!
-    Na, mi ez a veszélyes légkör? – szólt közbe Kamenashi.
-    Mind a ketten kifelé! – mutatott az ajtó felé, a házigazda.

Egyikünk se mutatott rá hajlandóságot, hogy eleget tegyen Yamashita kérésének. Azonban Kame közelebb jött hozzánk, s megunva a veszekedést, YamaPi és közém állt, így szétválasztva minket. A homlokomhoz érintette mutató ujját, így hátrébb tolva, majd megfogta YamaPi-t a vállánál, és visszavezette a nappaliban lévő ülőalkalmatosságra. Azt hiszem, az életünk középpontjában a nappali foglal el rangos helyet, nem sokkal lemaradva utána, a kanapé követi.
Tomohisa annyira meglepődött ettől a mozdulattól, hogy szóhoz se jutott, s csendben engedte, hogy Kame hátralökdösse. Ezután visszafordult felém.

-    Mit akarsz? – kérdeztem félve, közben pedig gyanúsan méregettem Kamenashit.
-    Nyugi – mondta, miközben mögém került és a hátamnál fogva engem is a nappaliba vezetett és leültetett az idol mellé.

Ezután összecsapta a kezét jó barátunk, mint aki jól végezte dolgát, és az egyik fiókból előszedett két lapot, két tollal együtt majd lerakta elénk az asztalra, amit közelebb tolt hozzánk. Mondanom se kell, hogy erre a mozdulatra YamaPi-t a rosszullét kerülgette.

-    Ne nyúlj semmimhez! – Igazította volna vissza a helyére az asztalkát.
-    Nem is érek hozzád! – ütött rá a kezére Kame.

Ezt nem hagyhattam mosolygás nélkül. Kezembe vettem az üres lapot és kérdőn néztem rá, miközben meglengettem a lapot, mintegy néma kérdésként, hogy mit tegyek vele.

-    Ó, igen! Erre a lapra kérek egy oldalas fogalmazást! Természetesen, ha többet tudtok írni, szívesen elfogadom! – látta rajtunk, hogy nem igazán világos miről van szó, hát folytatta. – Arról írjatok, hogy miért én vagyok a legkirályabb barát a világon! – húzta ki magát, én pedig eltátottam a szám.

YamaPi is pislogott pár pillanatig, aztán hitetlenkedve megrázta a fejét.

-    Már meg se kellene lepődnöm, az őrült ötleteiden, mégis képes vagy mindig újjal előállni.
-    Na, gyerünk! Lássatok hozzá! Ne kéressétek már magatokat!
-    De…
-    Nincs de! – szakított félbe. – Addig úgyse hagylak titeket békén, amíg meg nem kapom, amit akarok.

Annyit mosolyog, hogy simán elmehetne egy fogkrém reklámba. Az utolsó mondata hatásos volt, mert a mellettem ülő is magához vette a lapot is és a tollat is. Rám sandított, én azonban még hozzá sem kezdtem, csak őt figyeltem. Visszafordult a lapjához és egyetlen szót kapart rá, majd barátjának adta, aki természetesen azonnal ki is kapta a kezéből. Hiába nyújtogattam én össze vissza a nyakamat, hogy lássak belőle valamit, hasztalannak bizonyult. Kame-kun arca pedig mosolygósból átváltott gondolkodóvá.

-    Tudom, hogy a rengeteg jó tulajdonságomat nem lehet számon tartani, és hogy ez az aprócska lap kevés hozzá, hogy minden ráférjen… - kezdte. – De hogy tudtál ennyivel lerendezni?

Komolyan mondom, hogy szinte láttam azokat a könnycseppeket Kame szemében, ami az animékben ilyen esetekben szokott megjelenni. Barátja azonban csak gúnyosan elmosolyodott. Kinyújtottam a lap felé a kezem és szerencsére Kamenashi megértette néma szándékomat és odaadta. YamaPi jellegzetes írásával egyetlen szó volt csak odafirkantva: „Hülye!”
Nem gondoltam volna magamról, hogy ennyire meggondolatlan tudok lenni, de sikerült meglepnem magamat. Múlt éjjel olvastam egy jó vaskos könyvet, amit a kanapé melletti kis asztalkára tettem. Most újra elővettem és rásóztam vele egyet YamaPi fejére.
A hirtelen ért támadástól az énekes kissé előredőlt és kezét azonnal a fejéhez kapta.

-    Hogy írhattál ilyet a legjobb barátodnak? – vontam kérdőre.
-    Lemertél ütni azzal a könyvvel? – nőttek kétszeresükre a szemei.
-    Igaz! Egy szemtelen legyet légycsapóval kellett volna leütnöm!
-    Hé, hé! Gyerekek! – választott szét minket ismét. – Hogy lehet, hogy ti mindig összekaptok valamin?
-    Ő kezdte! – vágtuk rá egyszerre Tomohisával.
-    Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha itt maradok éjszakára! – helyezkedett volna kényelembe, de barátja ezt nem hagyta.
-    Na, azt már nem! – YamaPi felállt, megfogta barátja karját, és az ajtó felé kezdte vonszolni.
-    Miért nem? Keiko-chan is itt van! Ne csináld már! Én is bulizni akarok! – az utolsó mondatot már a bejárati ajtó küszöbén mondta.
-    Elég egy kolonc is. Nem akarok még egyet! – Ezzel becsapta az ajtót és újra megváltoztatta a kódot.

Azt hittem, hogy visszafelé lesz egy-két szava hozzám, de hangtalanul bevonult a saját szobájába.
Elgondolkodva néztem felé, hogy mégis mi baja lehet. Ilyenkor mondják azt, hogy nem mindenki olyan, amilyennek mutatja magát? Nem ilyennek ismertem. Vagy csak abban reménykedtem, hogy nem ilyen, és nem vettem volna észre az igazi énjét? Mintha két külön ember lenne az, akivel együtt lakok és az, akit a munkahelyen ismertem meg.

Otthagytam a konyhát, és visszavonultam én is, hogy befejezzem a ruhát, ami csak arra vár, hogy úgy nézzen ki, mint a kirakatban lévő párja.
Egy bő másfél óra múlva csak úgy ropogott a nyakam, ahogy elvégeztem pár fejkörzést. Alig bírtam felállni, úgy elgémberedett minden tagom, de muszáj volt megpróbálnom, mert nagyon szomjas voltam. A ruháról se hiányzott már sok, csak egy két masnit kellett még feltűznöm.
Remegtek lábaim, miközben elbotorkáltam az ajtóig. Úgy éreztem, ezernyi tű szurkálja. Vacak egy érzés, de az utána lévő zsibbadtság olyan muris!
Ahogy kinyitottam az ajtót, édes illatok csapták meg az orromat. Én pedig, mint mindig, követtem ezeket az illatokat, amik elvezettek a konyhapultig, egyenesen az előtte lévő székre, fel is ültettek. Velem szemben YamaPi készítette a finomságot. Kíváncsian hajoltam közelebb.

-    Mi készül? – kíváncsiskodtam. Választ nem kaptam. – Most nem szólsz hozzám? Mi rosszat tettem? – Az énekes továbbra sem méltatott válaszra, csak kavargatta az összevalókat.

Felálltam és mellé lopakodtam. Magam sem értettem, hogy honnan jött ez a késztetés, hiszen sose segítettem senkinek, most mégis elvettem egy tányért és várakozóan pillantottam rá. Elsőnek nem vette az adást, hisz’ figyelemre se méltatott, ezért könyökömmel meglökdöstem a karját. Természetesen egyből felém kapta a fejét.

-    Mit akarsz?
-    Segíthetek?
-    Te? – ez a lenéző hang nagyon nem tetszett, ettől függetlenül mégse adtam fel.
-    Aha! Biztos van olyan része, amit én is képes vagyok megcsinálni – néztem szét közben a pulton, az alapanyagokból válogatva.
-    Szó se ehet róla! – fordult vissza. – Főzz magadnak, ha éhes vagy!
-    Gondolj csak bele, mennyivel hamarabb végeznél, ha segítenék neked! – még a kiskutya szemeket is bevetettem. Rám nézett egy pillanatra. Már-már azt hittem benne van, de nem azt a választ kaptam, amit szerettem volna.
-    Nem!
-    Olyan vagy! – húztam fel az orrom.
-    Milyen?
-    Olyan! – a tányért még mindig nem engedtem el, mert ha törik, ha szakad, én itt maradok!
-    Kössünk egyességet! – tette tenyereit az asztallapra, és várakozva felém fordult.
-    Már megint? Minek? – nyögtem fel.
-    Őszinte leszek. Csak élősködsz rajtam. Nem vagyunk olyan közeli viszonyban, hogy ezt megtehesd, ezért tartsuk be azt, amit a szerződésben leírtunk. – Megrémített hangja komolysága és hirtelen minden gyerekességem tovatűnt. Figyelmesen hallgattam. – A délután folyamán megkapod a számládra a pénzt, így még benne vagyok abban az időpontban, amit megszabtál, de cserébe tartsuk tiszteletben a másikat és ne forgasd fel az életem!

Keserű ízt éreztem a számban szavai után. Csak néztem az arcát, de nem igazán láttam semmit. Még fel kellett dolgoznom azt, amit mondott.

-    Szerintem, elég rendes voltam, amiért „befogadtalak”. – Most már nem engem nézett, hanem az előtte lévő tányért, ahol különböző gyümölcs darabkák keveredtek valami fonom tésztaszerű anyaggal. – Nem szeretek megbántani másokat, sem pedig cserbenhagyni, de nem szeretem, ha kihasználnak.

A légkör túlságosan is komolyra váltott. Én pedig nem tudom kezelni az ilyen helyzeteket. Idegesen néztem szét, hogy mégis mit csináljak, vagy, hogy valami adjon ötletet arra, hogy mit is mondhatnék. Végül tekintetem megállapodott egy csomag liszten. Észrevétlenül belenyúltam, hogy ujjbegyeim fehérek legyenek, majd rákentem YamaPi arcára. Így már egy fehér csík díszelgett rajta.

Meglepődve nézett rám. Ismét bepánikoltam. Nem tudtam, hogy most mérges vagy csak szimplán meglepődött. Reflexből újra felé nyújtottam a kezem, most már az orra is lisztes volt.
Az arcán megjelent egy nagyon apró, csibészes mosoly, majd ő is belenyúlt a zacskóba és immáron az én arcom is lisztes volt. Ezt természetesen nem hagyhattam szó nélkül. Újra magamhoz vettem egy keveset, hogy megint támadhassak. Pár másodpercen belül addig fajult a háborús helyzet, hogy már nem csak az arcunk, de a ruhánk is fehérben pompázott. Szerencsésen sikerült feloldanom a fagyos légkört és most már a nevetésünk hangja töltötte be a helyet.

-    Oké, feladom! – emeltem fel a kezem, amikor majdnem rajtam landolt a maradék liszt is a csomagból.
-    Majd ha meglengeted a fehér zászlót! – újra rám akarta borítani, de nem hagytam.
-    Mindenem tiszta liszt... látod? Fehér vagyok! Nem elég fehér zászlónak?

Az énekes végig nézett rajtam, mire éreztem, hogy elpirulok. A fejem búbjától a lábujjamig végigmért, majd vissza, és mire újra az arcomra tévedt tekintete megköszörülte a tokát. Azonnal visszafordult a pult felé és elő vett még egy tányért, majd elém rakta. Valamiért borzasztóan zavarban voltam, ezért elég gépiesre sikerültek a mozdulataim, ahogy elvettem tőle.

-    Ha segíteni akarsz, akkor olvassz nekem csokit. – válaszul bólintottam.

Nekifogtam, hogy elsőnek feltördeljem kis darabokra, aztán beletettem a tányérba. Tettem mellé egy kevéske tejet is, majd lassú tűzön elkezdtem kevergetni. Egész ügyes voltam. A kesztyűm se égett oda, magamat se égettem meg, és a konyha is egyben maradt. Aztán jött a neheze, mert valamiért nem úgy akart viselkedni, ahogy én azt elképzeltem.

-    Te, YamaPi… itt baj lesz.
-    Hm? – az énekes közben újabb gyümölcsöket kezdett felaprítani, majd össze turmixolni, eközben nézett rám.
-    Valamiért rotyog. Nézd, mekkora buborékok vannak benne, amik kipukkannak! – egyre távolabb kerültem a kis tányérkától, mire majdnem leejtettem.

Az énekes gyorsan utána kapott, így nem lett égési sérülésem. A csoki sem folyt szét a padlón.

-    Túl sokáig csináltad! – korholt le.
-    Bocsánat, na! – tekintetem a turmixra tévedt, ami elég érdekesen kezdett össze-vissza mozogni. YamaPi nem figyelt erre, mert azzal volt elfoglalva, hogy levegye a tűzhelyről a folyékony csoki szirupot. Megkocogtattam a vállát. – Te úgy hagytad a turmixot! – Alig hagyták el a szavak a számat, a turmixgépről leesett a teteje és mindent beborított a benne lévő édes massza.

Sikítva próbáltam kezeimmel védeni az arcomat, nem sok sikerrel. Az egész hajam tiszta gyümölcs massza lett. Tomohisa becsukott szemmel próbált közelebb férkőzni a megvadult háztartási géphez.  Sikeresen kitapogatta a gépezetet és leállította.
Szemeimről letörölgettem az édességet, hogy kinyithassam őket. A konyha rémes állapotba került. Egy két csepp át is ment a nappaliba is, hála annak, hogy az egész egybe volt nyitva. Hiába volt katasztrofális a helyzet, ahogy ránéztem az énekesre, azonnal kitört belőlem a kacagás.
Kezeit próbálta lerázni, de nem igazán sikerült neki.

-    Te is ugyanolyan ramatyul nézel ki, mint én, úgyhogy ne nevess! – szólt rám.
-    Na, most aztán elmondhatod magadról, hogy édes vagy! – már a hasamat fogtam annyira nevettem.
-    Te meg egy két lábon járó szerencsétlenség vagy! Nézd meg mit műveltél a konyhámmal! – mutatott körbe. – csak kacarásztam tovább. – Ezt mindet te fogod eltakarítani! – erre persze rögtön abbahagytam. Már nem is volt olyan vicces.
-    Nem csak én egyedül csináltam! – mutattam rá a tényekre.
-    De egyedül fogod eltakarítani! – ezzel már el is ment volna, mérgesen a pulthoz csapva a rongyot.
-    Már nem csinálod meg az édességet?
-    Ma már biztos, hogy nem! Amíg rend nincs a konyhában, addig nem akarom látni, hogy kigyere onnan! – adta ki az utasítást.

Vissza akartam szólni, de eszembe jutottak az előbbi szavai, így inkább csendben maradtam. Csak a kezemmel imitáltam úgy, mintha megütném.
Előhalásztam egy rongyot és nagyjából leszedegettem magamról az immár ragaccsá vált édességet. Elbaktattam a cuki kis beépített szobáig, elővettem a tisztítószereket. A konyhába visszaérve, egy nagy sóhaj kíséretében, elkezdtem lekaparni elsőnek a falakról a cukros szirupot. Alig dolgoztam vagy 15 perce, amikor az énekes gyorsléptekben a bejárat felé indult. Ott nagy keresgélésbe kezdett.

-    Hol van a cipőm?
-    Milyen cipő?
-    A fekete bőr.
-    Betettem a többi közé, az ajtóval szembe. – válaszoltam készségesen.

Hamar meg is találta, gyorsan felkapta, magához vette a ház és a kocsi kulcsait.

-    Hova mész?
-    A menedzserem hívott, Johnny látni akar. Majd jövök.

Ezután egyedül maradtam a hatalmas házban. Visszafordultam a takarításhoz. Ahogy sikáltam a bútorokat, furcsán üresnek és kongónak éreztem a házat. Ami egyrészt furcsa és szokatlan volt. A virágok és a zöld növények miatt nem kellett volna, hogy kongónak érezzem a házat, mégis így volt. Eddig se sokat beszéltünk egymással, de megnyugtató volt, hogy velem volt. Most olyan nyomasztó itt lenni.
Elhatároztam, hogy a lehető leggyorsabban feltakarítok mindent, aztán pedig mondjuk, meglátogatom Onee-chan-t. Kíváncsi vagyok haragszik-e még. Felhívni ugyanis nem mertem. Vagyis, az igazság az, hogy hívtam én, de amint meghallottam a hangját, azonnal le is tettem. Még a telefonomat is kikapcsoltam.
Úgy elment az idő, és furcsa mód, élveztem a takarítást. Elégedetten néztem szét a házban. Csillog, villog minden. Ekkor érkezett egy sms-em. Kíváncsian vettem elő készülékemet, és nyitottam meg üzenetemet. Nagyszerű! Megkaptam a fizetésemet.

Nem akartam időt pazarolni arra, hogy lezuhanyozzak, csak megtörölgettem magam, hajamat egy kontyba összefogtam, tiszta ruhát vettem fel, majd rohantam a legközelebbi automatához, hogy kivegyem a fizetésem.
Természetesen, az út felénél rájöttem, hogy elég ostoba döntést hoztam. Megint. Nem egy méhecske keringett körülöttem, ráadásul volt vagy két legyem is. Fenébe, ebbe a ragacsba! De, legalább büdös nem volt.
Szorosan magam mellett tartva a kistáskámat, szülőházamhoz indultam. Alig várom anya boldog arcát, amikor megmutatom neki, az első fizetésemet. A kapuhoz érve azonban nem tudtam bemenni. Rángattam, rugdostam, hátha csak be van szorulva, de semmi. Elővettem a telefonomat. Anya számát tárcsáztam. Pár csörgés után fel is vette.

-    Szia! – köszöntem bele jókedvűen.
-    Szia, édesem! – szinte magam előtt láttam, ahogy felragyog az arca. – Miért nem hívtál eddig? – korholt le.
-    Te is hívhattál volna, anyu – mosolyogtam keserűen.
-    Nem tudom, hogy mikor zavarlak. Gondolom, ott nem olyan munkamorál van, mint máshol.
-    Ugyan, nyugodtan hívhattál volna! – legyintettem, közben pedig neki dűltem a kapunak.
-    Szüneted van?
-    Ühüm. – Szemeimmel a földet kezdtem pásztázni. – Mit szólnál, ha meglátogatnálak, mondjuk… most?
-    Ne! – vágta rá túl hirtelen. – Akarom mondani, ne ezzel töltsd a szüneted. Tíz perc alatt amúgy se érnél haza, meg vissza.
-    Ma nincs sok dolgom.
-    Most nem vagyunk otthon. – folytatta. – Eljöttünk a nővéremhez. Segítségre szorul, hisz’ itt a babája is, ő meg beteg. Szóval pár napig nem leszünk otthon – hadarta. Sose tudott jól hazudni.
-    Értem – mosolyodtam el keserűen. – Üdvözlöm őket!
-    Átadom! – rövid szünetet tartott. – Most mennem kell, vigyázz magadra és tartsd meg a munkád!
-    Te is anya!

Miután bontotta a vonalat én még mindig a kapuban maradtam. Szétnéztem az utcában. Vajon miért költözhettek el? Miért nem szóltak róla? Csalódottan sétáltam visszafelé. Újra útba ejtettem a bankot, és anya számlájára utaltam át a pénzt. Ennyi pénzzel az az uzsorás is befoghatja a száját!
Már besötétedett, mire vissza értem a lakásba. YamaPi is otthon volt.

-    Hol voltál? – vont kérdőre.
-    Nem vagyok a rabszolgád, nem tartozom magyarázattal – flegma válaszom nem tetszett neki. Elém állt és keresztbe tette maga előtt karjait.
-    Máris elfelejtetted, amit korábban mondtam?
-    Nem felejtettem el, csak most nincs a kikérdezésedhez kedvem! – elhaladtam mellette, de karom megfogva visszapördített maga felé. Közelebb hajolt hozzám, mire kicsit megszeppentem.
-    Úgy mentél el, hogy le se zuhanyoztál?
-    Na és?
-    Azonnal menj fürödni!

Szó nélkül engedelmeskedtem. Úgy gondoltam, most végre kipróbálhatom a pezsgőfürdőjét. Ez egy picit jobb kedvre derített. A fürdőbe belépve, most kétszer is megbizonyosodtam afelől, hogy be van-e zárva az ajtó. Amikor mindent rendben találtam, végül a sima zuhanyzás mellett döntöttem, mert féltem, hogy elaludnék a kádban. Iszonyú fáradtság lett úrrá rajtam. Biztos a sok takarítás. Beálltam a zuhanyzóba és még ennek is elhúztam az ajtaját. Kellemesen melegre beállítottam a vizet és hagytam, hogy egy kicsit ellazítson. Úgyse én fizetem a számlát.
Ezután elővettem a kedvenc cseresznyés samponomat. Egy keveset kinyomva belőle, jól beledörzsöltem a hajamba. Imádtam az illatát és azt, hogy elég belőle egy kicsi is, mégis úgy habzik, mintha az egész tubussal kinyomtam volna.
Óvatosan, nehogy a szemembe menjen, megnyitottam egy kicsit a csapot, hogy lemossam az arcomról a habot. Úgy döntöttem hagyom, hogy egy kicsit rajta álljon. Most a tusfürdőm után kutakodtam, de alig fogtam a kezembe, minden sötétségbe borult.
-    Na, ne már! – kiáltottam el magam. A tusfürdő kiesett a kezemből én meg csak álltam ott a sötétségben. – YamaPi ez nem jó vicc! – kiáltottam újra, teli torokból. Úgy néz ki, hogy meghallotta.
-    Az egész épületben nincs áram – érkezett a válasz. – Mindjárt telefonálok valakinek, te csak maradj ott!
-    Nehezen tudnék elmenni, ugyanis, még a kabinnak sem találom az ajtaját, hogy elhúzzam! – válaszoltam vissza idegesen.

Addig-addig tapogatóztam, mire végre kijutottam a zuhanykabinból, azonban most merre tovább? Nem ismerem milliméterre a házat. Ráadásul nem elhanyagolható tény az se, hogy anyaszült meztelen vagyok. Tettem egy tétova lépést. Nem ütköztem bele semmibe, ez jó! Kinyújtottam magam előtt a karjaimat, ezzel is segítve az előrehaladást, de arra nem számítottam, hogy a szekrény alacsonyabban van, mint a kezem, így szépen bevertem a lábam.

-    Az Istenit! – ordítottam.
-    Itt vagyok! – szem forgatva válaszoltam.
-    Nem téged hívtalak!
-    Akkor elmenjek?
-    Ne! – vágtam rá egyből. Még a kezemet is kinyújtottam. - Nyisd ki az ajtót! – kértem.
-    Be van zárva, ha nem tűnt volna fel…
-    Még egy nyamvadt törülközőt se találok… - morgok fennhangon.
-    A zuhanyzóval szembe lévő szekrényben, itt az ajtó mellett. – válaszolt. Túl jók a fülei…
-    Nagyokos, azt sem tudom, hogy az ajtó hol van!
-    Erre!
-    Baromi sokat segítettél! – ismét bevágtam a lábam.
-    Kövesd a hangom!
-    Próbálom, de elég nehéz, ha elnyomja az ajtó. – ekkor egy sikítás szakadt ki belőlem.
-    Mi történt? – hallatszott az énekes ideges hangja és az ajtót kezdte el rántgatni.
-    Csak elcsúsztam – válaszoltam fájdalmasan.

Ahogy szép, lassan felálltam találtam valami anyagot. Elég nagy volt ahhoz, hogy körbetekerjem vele a testemet. Négykézláb csúszva, végül az ajtót is megtaláltam.

-    Mit mondtak, mikorra lesz áram? – tudakozódtam.
-    Azt mondták már keresik a probléma forrását. Most mehetnek le az alagsorba.
-    Ott van a ház villany része?
-    Nem egészen ez a neve, de igen, ott van a kapcsoló. – hallatszódott a nyugodt hangja. – Itt vagy már?
-    Már a kilincset próbálom elforgatni.
-    Előbb nem ártana, ha elfordítanád a kulcsot a zárban.
-    Te milyen okos vagy!
-    Ne dramatizáld túl!
-    Elfordítottam, mégse nyílik, nagyokos! – vágtam vissza.
-    Azért, mert kifelé nyílik, nem befelé!

Alig mondta ki, éreztem, ahogy eltűnik előlem az akadály, én pedig előre estem. Vártam, hogy erősen belecsapódom a talajba, ugyanis még mindig korom sötét volt, de ez elmaradt. Helyette valami egészen másba botlottam. Aki, kizárólagos alapon, csak YamaPi lehetett.
Forró lélegzete egészen közel volt az arcomhoz. Orrunk szinte összeért. Kővé dermedtem, ahogy felfogtam a helyzetet, miszerint, én most épp YamaPi-ra estem rá. Egyik kezem a vállán, míg a másik a parkettán volt. De nem csak én, Ő sem mozdult. Kezdett egyre kínosabb lenni, mire mocorogni kezdtem, hogy leszálljak róla. Kezei, amik eddig gondolom a földön voltak, most a derekamra csúsztak.

-    Ne mocorogj már! – szólt rám, furcsa, rekedtes hangon.

Mellkasomban őrült módjára kezdett el zakatolni a szívem. Nem mertem megmozdulni. Ekkor tért vissza a világítás. A hirtelen fény miatt be kellett csuknom a szemem. Lassan újra kinyitottam és az énekes gyönyörű csokoládé barna szemeivel néztem farkasszemet. Alig volt köztünk pár milliméter. Lélegzetünk összekeveredett. Keze feljebb csúszott a derekamról, mire nálam bekapcsolt egy vészjelző sziréna. Azonnal leszálltam róla. Szegénynek még a gyomrába is beletérdeltem. Összegörnyedve fordult át az oldalára.
Próbáltam feljebb húzni magamon a törülközőt, de még így se takart sokat. Aztán megnézve, nem is törülköző volt, hanem YamaPi egyik pulcsija. Kétszeresükre nőttek szemeim ezt látva. Tomohisa is észrevette ezt. Nagyot nyelve nézett újra a szemembe.
Nekem ennyi elég is volt, gyorsan felpattantam és becsaptam a fürdőajtót, ám odazártam az énekes lábát. Fájdalmasan ért sajgó végtagjához, amibe még bele is rúgtam egy kicsit, hogy most már kényelmesen bezárhassam az ajtót. Megint kétszer fordítottam rá a zárat.
A pulcsit a földre ejtettem és magamhoz vettem egy rendes törülközőt. Megfordultam és a mosdónak támaszkodva behunytam a szemem. Próbáltam megnyugtatni kalapáló szívemet.
Valami elkezdett lecsorogni a nyakamon. Felnéztem a tükörbe és megláttam, hogy az arcom olyan, akár egy túlérett paradicsom. Aztán a hajamra tévedt a tekintetem, ami tiszta hab volt. Gyorsan beálltam a zuhanyzóba.
Leginkább akkor ijedtem meg, amikor végre tisztán és üdén, kiléptem a zuhanyzóból, de szívem még mindig kalapált. Felvettem a pizsamámat és csak ácsorogtam a fürdőszobában. Mit csináljak? Menjek ki? Vagy maradjak itt életem végéig? Azt se tudom mennyi az idő!

Végül csak kinéztem a résnyire nyitott ajtón. Nem láttam senkit, ezért előmerészkedtem és berohantam a szobámba. Egy óra múlva mertem csak előbukkanni.
Lassú léptekkel indultam a konyha felé, hogy igyak egy kicsit. Teljesen ki volt száradva a torkom.

-    Nem kérsz? – szólítottak meg.  Megdermedtem. Gyorsan közömbösséget erőltettem magamra, majd hátra fordultam.
-    Mit? – nem válaszolt, csak felém mutatta a boros üveget.

Hogy ezután pontosan mi történt, nem igazán tudom. Emlékképeimben feldereng a bor mámorító íze, nevetések, egy-két könnycsepp is, és az énekes érintése…
Várjunk csak… Énekes érintése? Hirtelen kipattantak a szemeim. A szobába vakítóan sütött be a napfény, amitől elsőnek alig láttam. Belefúrtam az arcomat a párnába. Szétszakad a fejem! Ezt az ostoba álmot! Feljebb akartam húzni a takarót, de nem jött. Ekkor megéreztem, hogy valami nehéz van a derekamon. Pislogtam párat, hogy kitisztuljon a látásom, de még így is homályosan tudtam kivenni a körvonalakat.

Egy kar. Nyugtáztam. De ez nem az én karom, akkor mégis kié… A felismeréstől eltátottam a számat. Természetesen egyből kitisztult a látásom is. Oldalra fordulva, egy békésen szuszogó Yamashita Tomohisával találtam szemben magamat.

Ekkor szakadt ki a torkomból egy akkora sikítás, hogy nem csak ebben az épületben élőket, de szerintem, még a holtakat is felébresztettem vele.




                       Előző fejezet                                                           Következő fejezet