9. fejezet - One in a million

9. fejezet
Lebuktam.

Fejezd már be! – akartam mondani, de a szám egyszerűen nem mozdult. Olyan álmos voltam, még a szememet sem tudtam kinyitni. Ráadásul teljesen el is gémberedtem. Olyan kényelmesnek néz ki ez a kanapé, de rajta aludni, kész rémálom! Most meg itt dübörög valami, és nem hagy aludni még legalább egy fél órát. Kivettem a fejem alól a párnát és rászorítottam az arcomra. Na, persze nem az volt a célom, hogy így leljem halálom, hanem hogy némelyest tompítsam a dübörgést. A fejem is kezdett belefájdulni. A fenébe! Nyamvadt fél órát kérek! Olyan nehéz ezt megadni?
Amikor beláttam, hogy ez se segít, csalódottan ejtettem le a párnát a földre. A fény bántotta szemeimet, ezért hunyorogva, de kinyitottam, és a telefonom után kezdtem kutakodni. Még egy párszor meg kellett dörzsölnöm a látószerveimet, mire ki tudtam venni a számokat és négy helyett egyet láttam. Hét óra lesz tizenkét perc múlva. Pár másodperces pislogást követően sem tudtam felfogni, hogy miért nem hagynak még ilyenkor aludni. Lassan, kótyagos fejjel, felültem az alvóhelyemen, tarkómat vakarva, közben pedig fejkörzést végeztem, hogy ne fájjon olyan nagyon a nyakam.
Kezdett tisztulni a látásom, így az is realizálódott bennem, hogy nem álom, tényleg itt vagyok, YamaPi-nál. Ahogy kimondtam magamban a nevét, kétszeresükre nőttek szemeim és a szám elé kapva a kezem, ajtaja felé fordultam.
A dörömbölő hang bizony onnan jött. Most már pedig azt is hallottam, hogy nem csak dörömbölt, hanem különféle szitkokat is mondott.
Körmömet rágcsálva tanakodtam, hogy mi legyen. Teljesen kiment a fejemből! Pedig úgy volt, hogy hamarabb felkelek! De, ki gondolta volna, hogy ilyen hamar felkel?  Á, hogy lehetek ilyen lüke!
Lassan azért csak közelebb lépdeltem az ajtóhoz, majd úgy, mint tegnap este, körömrágás kíséretében ácsorogtam ott előtte. A zárban még ugyanúgy ott volt a kulcs, ahogy én azt a zseniális tervemkor hagytam.

-    Esküszöm Kitagawa, ha nem engedsz ki, azt nagyon meg fogod járni! HALLOD?!

Hogyne hallanám! Ezt az ordítozást még egy süket is meghallotta volna. Én azonban továbbra sem mozdultam. Ez az ajtó elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy elválasszon az énekes dühétől.

-    Nem hiszem el, hogy még mindig nem keltél fel!

Én meg azt nem hiszem el, hogy felkeltem. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha simán csak visszafeküdnék aludni.

-    Kinyitom az ajtót, ha megígéred, hogy nem bántasz! – szögeztem le.
-    Hogy mi van?!
-    Kiengedlek, ha megtartod a három lépés távolságot! – mutogattam az ajtónak. – Várj! Hosszabb a karod, mint három lépés? Mert ha igen, akkor ki kell számolni, hogy mégis meddig ér el, és akkor azt a távolságot…
-    KITAGAWA!
-    Jól van, jól van! Kiengedlek, de csak akkor gyere ki, ha háromig elszámoltam! – megfogtam a kulcsot és egy nagy levegővel megszólaltam.
-    Egy… - elfordítottam a kulcsot, a zár halkan kattant, közben én a menekülő utat kerestem. – Kettő… - láttam, hogy abban a pillanatban le is nyomta a kilincset, amint ő is meghallotta az apró kis zajt. – Három! – villámsebesen berohantam a fürdőszobába.

Ahogy nyílt a szobája ajtaja, a fürdőszobáé úgy záródott be.

-    Gyere ki! – morogta mély hangon.
-    Én aztán biztos, hogy nem! – támasztottam a hátam az ajtónak.
-    Ne gyerekeskedj már!
-    Itt miért nem tudsz beszélni? – az ajtó mentén lassan lecsúsztam a földre és törökülésbe helyezkedtem. Egész kényelmes itt.
-    Mert nincs kedvem buggyantnak tűnni, aki egy darab falappal beszélget.
-    Hidd el, ettől már nem tűnsz annak – kacarásztam.
-    Na, most már elég! – dühödött be újra és nyitotta volna ki az ajtót.

Háh, azt lesheti! - Legalábbis ezt gondoltam. Arra azonban nem számítottam, hogy nem zártam be kulccsal az ajtót, ráadásul az se esett le, hogy az ajtó kifelé nyílik, így hiába dűlök neki.
Szóval YamaPi simán kinyitotta az ajtót, én meg, úgy ahogy voltam, szó szerint hátra estem. Mondhatni, a „lábai előtt hevertem”. Ártatlanul pislogva néztem fel rá, egy nagyobb szisszenés után, ő pedig felhúzott szemöldökkel nézett le rám, noha picit meg is lepődött.

-    Tényleg voltál olyan hülye, hogy be se zártad és még az ajtónak is támaszkodtál? – kérdezte lenézően és úgy tűnt, megfeledkezett arról, hogy mérges rám.
-    Nem tudom még, hogy melyik ajtó merre záródik – vontam vállat.

Úgy néz ki, hogy mégsem feledkezett meg a mérgéről, mert megfogta a karom és felráncigált a földről. Maga után húzva, kicsörtetett a nappaliba, majd az ott lévő kanapéra „ledobott”.

-    Most pedig szépen elmeséled, hogy miért is léptél be a szobámba, kitérve arra az apró momentumra, hogy hogyan mertél benyitni a szobámba! – állt meg előttem karba tett kézzel, és dühös szempárral.
-    Tudod az úgy volt…
-    Nos? – nagy levegőt vettem és egyszerűen kiböktem.
-    Te vagy a hibás!
-    Hogy mi van? – döbbent le.
-    Ha nem mondtad volna, azt, amit mondtál, akkor semmi nem történt volna! – az énekes nem tudta hova tenni a dolgot, ezért folytattam. – „Nem félsz a váratlan eseményektől se…” – utánoztam a hangját, mire neki is leesett.

-    Te... te komolyan... – kapott a fejéhez, mint akinek hatalmas fájdalmai vannak. - Te tényleg azt hitted, hogy éjjel rád mászom?! – felhúztam az orrom. Hogy mondhatja úgy, mintha ez nem lenne lehetséges? Mintha azt mondtam volna, hogy a madarak a föld alatt élnek, a vakondok meg repülnek.
-    Ha nem vetted volna észre, nő vagyok! – tettem keresztbe én is a karom. – Még szép, hogy megfordul ez is a fejemben…
-    Nő? Hol? – nem túl nőies horkantás volt erre a válaszom. – Én csak egy nagyképű csitrit látok csak!
-    Na, álljunk csak meg… - szerettem volna félbe szakítani, de meg se hallotta, felháborodott megszólalásomat.
-    Most azonnal hagyd el a lakásomat! – mutatott az ajtó felé. Kényelmesen hátradőltem.
-    Nem emlékszel, az általad megfogalmazott szerződés pontjaira? Védve vagyok, szóval nem dobhatsz ki, különben igen sokat perkálsz nekem! – vigyorogtam. – Így elfelejteni, pedig szinte még a tinta se száradt meg rajta. – Úgy nézett ki, hogy menten agyvérzést kap az énekes, aztán csukott szemmel, dühösen magyarázni kezdett.
-    Most rohannom kell, mert hála NEKED, nagyon durva késésben vagyok! De, hogy addig se tudj semmi ostobaságot csinálni…

Újfent megfogta az alkarom, és ellenkezést nem tűrően vezetett be a vendégszobába.

-    Te… most meg mire készülsz? – kérdeztem, amint bepördített a szobába. Az ajtó küszöbén állt, egy fancsali vigyorral.
-    Itt leszel, amíg haza nem jövök, és nem nyúlsz semmihez! – utasítása után, meg sem várva a válaszomat, bezárta az ajtót. Kulccsal!
-    Hé! – próbáltam kinyitni az ajtót, de nem ment. Ezután a dörömböléshez folyamodtam. – Engedj ki! Hallod?
-    Nem! Itt maradsz, hogy ne csinálj semmi ostobaságot. Ki tudja, lehet, mire hazaérek már nem lesz épségben a fél ház. Egy szobát mégis csak könnyebb és olcsóbb is rendbe hozatnom.
-    Nagyon meg fogod bánni, ha nem engedsz ki, hallod?! – a hisztim kb. semmit sem ért, mert nem hatotta meg, de én folyamatosan csak dörömböltem az ajtón és a zárat rángattam.

Pár perc alatt lenyugodtam annyira, hogy a fülemet az ajtóhoz tapasszam, hátha kihallom, hogy merre jár a házban az énekes. Amikor hallottam, hogy kattant a bejárati ajtó zárja, egyszerre fogott el a kétségbeesés és a dühroham. Újból ütögetni kezdtem az ajtót, azt kiabálva, hogy engedjen ki, de hasztalan volt. Bár tudtam, akkor se hagytam abba. Utáltam a bezárt apró helyeket, ahol egymagam vagyok. Végül elkapott a hiszti végső stádiuma, amikor már annyira dühös voltam, hogy legszívesebben a hajamat téptem volna, de most csak nyugodtan leültem az ágyra az ajtóval szemben és elkezdtem bűvölni. Kinyújtottam felé a kezem és összeszedve minden spirituális erőmet elkezdtem a lelkére beszélni.

-    Nyílj ki! – Nem mozdult. A kézfejemet körbe-körbe forgattam, mintha varázslatot mondanék. – Azonnal tárulj ki! – Ez se használt, pedig még szememmel is szuggeráltam. Hogy is volt a mesében? – Azkaban tárulj! – Várjunk, ez nem is az… az valami magnak a neve volt.  – Sze.. szere.. Á! Szezám tárulj! – még ez se vált be. Újra az ajtóhoz csörtettem. – Az istenit nyílj már ki! – hogy még hatásosabb legyek, teljes erőmből belerúgtam az ajtóba. Amit, ha józanésszel átgondolok, akkor rájövök, hogy hatalmas idiótaság volt. Majdnem eltört a lábujjam a kemény fától.

Fájó végtagomat szorongatva, fél lábon ugrálva mentem el ismét az ágyig, majd elterültem rajta. Kezeimmel, oldalam mellett, az ágyat ütögettem, majd elkezdtem vergődni rajta. Később átfordultam a hasamra és így folytattam. Komolyan, mint egy négy éves… de ez kit érdekelt, amikor KULCCSAL rám zárták az ajtót!
Egyszer csak kaparászás hangja ütötte meg a fülemet. Kócos fejjel felnéztem, s velem szemben az ablakot találtam, ami nem is lett volna furcsa, ha nem szemez velem, egy negyvenes éveiben járó krapek, munkásruhában. Kissé félredöntöttem a fejem, és kérdőn néztem rá. Ő meg az ablakra mutogatott. Kelletlenül oda sétáltam, majd a függöny alá bújva, két tenyeremet az ablakra tapasztottam. A férfi még mindig ugyanúgy mutogatta, hogy nyissam ki az ablakot, mert mondani akar valamit. Eleget tettem, hát a kérésének.




-    Csőtörés miatt hívtak ki az egyik szomszédos házhoz, ezért egy kis türelmét kérem, a hangzavar miatt. – Látszott rajta, hogy vár valami válaszfélét tőlem, de hogy őszinte legyek, engem nem nagyon izgatott a dolog.
-    Olyan vészes a helyzet?
-    Sajnos elég rossz helyen van a vezetés, ezért csak innen kívülről tudjuk megközelíteni és..


Nem igazán figyeltem a mondandójára, mert briliáns ötlet támadt megint a pici, de annál okosabb fejecskémben. Amint láttam teljesen beállványozták a ház ezen részét, ami nekem pont kapóra jön.
Ha ki tudom nyitni az ablakot akkor nyert ügyem van.

-    Szóval beleegyezik?
-    Ó, persze, persze! – intettem le. Azt se tudtam miről van szó. – De, lenne egy kérésem.
-    Mondja…
-    Sajnos nem igazán boldogulok az ajtó zárjával, ezért nem lenne gond, ha ezen a biztonságosnak tűnő fémszerkezeten jutnék le a földre? – pislogtam rá édesen. – Mert biztonságos, ugye?
-    Igen, de ez nem a legjobb… - látszott rajta, hogy nem nagyon akar belemenni, ezért folytattam.
-    Kérem! Nagyon sietős a dolgom! – még mindig nem tört be. Jól van, akkor jöjjön a keményebb.
-    Az ügyészségen dolgozom, és már rég a helyszínen kellene lennem! Ha el fogok késni, akkor azért maga lesz a felelős, világos? – a mondat végére a hangomat is felemeltem, mire kicsit összerázkódott. Szegényt, most jól összezavartam, de látszott rajta, hogy megváltozott a véleménye.
-    Honnan tudjam, hogy maga tényleg... – próbálta még menteni a menthető, de hiába.
-    Maga szerint fent tudnám tartani ezt a helyet, ha nem lenne jó fizetésem? – Ennyi, teljes mértékben megtörtem. – Elhiheti, hogy ismerem a jogaimat, szóval, ha tovább feltart, elintézem, hogy magának ne legyen jó!

A pasas rögtön odébb húzódott, én pedig kimásztam az ablakon és az utasításait követve épségben lejutottam a „tornyom” ablakából, ahová a gonosz varázsló bebörtönzött.

***

Dühösen lóbáltam a lábam Onee-chan fagylaltozójában. Jobb karommal a pultra könyököltem, míg Aiko-chan ugyancsak bosszúsan mosogatta az üvegpoharakat. Mind a ketten egyszerre mondtuk a magunkét. Én a mondandómhoz hol az egyik, hol mindkét karom használtam, hogy még látványosabban elmondhassam dühöm tárgyát. Aiko-onee-chan pedig nem volt rest, hogy a habos kezével fröcskölje szét a vízcseppeket, amikor azt a magyarázata megkívánta.

-    Képzeld el, még ő volt felháborodva!
-    Nem elég, hogy beállítanak hívatlanul, mindent átrendez úgy, ahogy neki tetszik!
-    Pedig teljesen érthető, hogy miért cselekedtem így!
-    Nem elég, hogy kivitette az elektronikai cuccaim felét, de még az ágyamat is át akarta cserélni szalmára!
-    Aztán meg fogta felráncigált a földről, majd ledobott a fotelba! Úgy beütöttem valamibe a derekamat! Szerintem a távirányító lehetett a hibás…
-    Komolyan, minek a szalma? A szalmának semmi köze a feng shui-hoz! – csapkodott a vizes kezével.
-    Aztán meg még volt képe bezárni egy szobába! – akadtam ki teljesen.
-    Ennyi, nem bírom tovább! – csapott a mosogatója szélére. – Megmondom nekik, hogy menjenek haza!
-    Ha nem lett volna ott az az állvány, akkor még mindig ott lennék! Ennyi, keresek másik helyet! – aztán egymásra néztünk.
-    Köszi, hogy meghallgattál, nem tudom ki bírta volna ki a dührohamom – hálálkodott nekem.
-    Ó, te is aranyos vagy, amiért ilyen figyelmes közönség voltál. – tettem a szívemre a kezemet. - Jól esett kibeszélni magamból mindent – mosolyogtam rá.

Ezután elcsendesedtünk, és míg ő elmosta az üvegkelyheket és poharakat, én megeszegettem a kedvenc fagyimat. Mintha ezer éve ettem volna ilyet utoljára! Amikor Aiko-oneechan a poharak eltörlésénél járt, megfagyott a mozdulata közben. Összeszaladt a szemöldöke és felém fordulva a pult lapjára csapott.

-    Hova zártak be téged? – kérdezte.
-    Egy szobába – válaszoltam köhögve, majdnem a torkomon akadt a fagyim.
-    Bezártak a saját szobádba?
-    Az nem igazán az én szobám – mondtam fel sem nézve rá. – Csak egy pár napig vagyok ott, míg nem találok valami normális helyet, és… - ekkor jutott el a tény, hogy elárultam magam. Aiko-chan még nem tudott az én kis szerencsétlen ügyemről, én meg most szépen belekerültem a slamasztikába. Mármint a szemeibe nézve ezt tudtam leszűrni.
-    Te már nem a céges házban laksz, igazam van? – aztán utolérte őt is a felismerés. – Téged kirúgtak! – tátotta el a száját.
-    Tudod, én nem igazán így fogalmaznék...
-    Mégis, hogy mondanád máshogy azt, hogy már nem dolgozol ott?
-    Szabadon megválasztott munkakörnyezet? Esetleg, kötetlen munkahely?
-    Keiko!
-    Jól van! Igen, kirúgtak.
-    Mikor? Hogyan? Hol laksz? Miért nem mondtál semmit? – az utolsó kérdésére a hangja átváltozott meglepettből, szemrehányóvá.
-    Kb. két napja. Szépen megmondták, hogy már nem tartanak igényt a munkámra, és hát, ahol én most lakom…
-    Igen?
-    Azt nem mondhatom el!
-    Miért nem?
-    Mert megesküdtem, hogy senkinek nem mondom el! – Tudta Onee-chan, hogy nem érdemes firtatni a dolgokat, ha valamit nem akrok elmondani, azt nem fogom, de ez most nem foglalkoztatta.
-    Ilyen helyzetben nem hiszem, hogy ajánlatos titkolóznod, ifjú hölgy!
-    Ifjú hölgy? Aiko-chan hallod magad? Még nem vagy ilyen… öreg… - mutattam rá.
-    Anyám teljesen átforgatja a házam és az életemet. Szerintem jogos, ha úgy érzem, hogy legalább tíz évet öregedtem. Ráadásul még te is bajba keveredsz! Szóval sürgősen áruld el, hogy mégis hol laksz, mert ha nem akkor anyukádéktól fogok kérdezősködni és van egy olyan erős sejtésem, hogy ők se tudnak semmiről. – Néha azért félelmetes tud lenni Onee-chan. Bármennyire is szeretem őt, képes rám hozni a frászt.
-    Te aztán tudod, hogy zsarold az embereket. Nem is értem, hogy nem alkalmaztad ezt még anyukádon…
-    Szerinted kitől örököltem? – kérdezte epésen, közbevágva a mondatomba.
-    Oké. Ezzel mindent elmondtál. – adtam meg magam.
-    Szóval?
-    Muszáj itt? – néztem körül feszengve a fagyizóban. Igaz, még mindig nem volt olyan hatalmas tömegnyomor, de nem szerettem volna, ha ez, ennek a pár embernek is a tudtára jut.
-    Miért nem tudod itt elmondani? Ne! – ijedt meg hirtelen.
-    Mi az?
-    Csak nem… ugye nem!
-    Nyögd már ki! – sürgettem. Nem tudta kimondani, csak rám mutogatott, nekem meg minden értelmet nyert. Fel is húztam magam rendesen.
-    Komolyan azt mered hinni, hogy a testemet árulom? – szinte sikítottam a kérdésemet, mire pár ember felénk fordult, ezért halkabban folytattam. – Semmi ilyesmiről nincs szó! – sziszegtem.
-    Akkor? – megforgattam a szemeimet és intettem, hogy hajoljon közelebb. Belesuttogtam a választ, akarom mondani csak egyetlen nevet.

Amikor elhajolt tőlem, elsőnek nem értette, majd amikor némán, mimikázva mutogattam neki, hogy De bizony, igaz!, elsőnek eltátotta a száját, majd elképedve megszólalt.

-    Te szerencsétlen! Ezt hogy hoztad össze?
-    Szerencsétlen? – ízlelgettem a szót. – Nem is tudom, más azt mondaná, hogy Fortuna mellém állt.
-    Azonnal költözz el onnan!
-    Azért te se vagy semmi! – fontam keresztbe karjaimat a mellkasom előtt. – Más itt ugrándozna, ha kijelentené a barátnője, hogy egy híres zenésznél lakik. Nem gondolod, hogy az lenne a normális, ha azokat kérdeznéd, hogy: „Ez tényleg igaz? Mikor láthatom én is? Ugye bemutatsz neki? Elmehetek én is a lakására szétnézni?„ – imitáltam a mozdulatokat összetett kézzel és csillogó, hatalmas boci szemekkel. Ám, ez őt nem hatotta meg. Ugyanolyan faarccal mondta el ismét.
-    Azonnal költözz ki onnan!
-    De miért? – kérdeztem vissza ártatlanul.
-    Mert ez nem normális! – világított rá a tényre. – Nem gondolod, hogy ezzel bajba sodrod?
-    Nem fogok semmi rosszat csinálni! – bizonygattam. Még szerencse, hogy nem tud a reggeli incidensről. Meg a tegnapiról. Meg arról a dologról… Lehet, hogy tényleg bajba sodrom?
-    Keiko!
-    De nem tudok!
-    Miért?
-    Mert… izé, hogy is mondjam el… - vakargattam zavartan a tarkómat. – Mert szerződést kötöttünk.
-    Hogy mi? – most neki ugrott egy oktávnyit a hangja. Csak vállat rántottam. Lehorgasztott fejjel az a belső pultra támaszkodott.
-    Rákérdezzek, hogy mibe keveredtél? Akarom én azt hallani?
-    Ööö, nem?
-    Sejtettem – sóhajtotta lemondóan.
-    Hé, azért nem olyan rossz a helyzet! És amúgy is, csak két hétről van szó!

Aiko-chan újra neki fogott, hogy mindent elpakoljon.

-    Most haragszol? – kérdeztem rá, félősen.
-    Nem.
-    Nem úgy tűnik – húztam be kissé a nyakam.
-    Csak nem értem, hogy miért keveredsz mindig ilyen helyzetekbe.
-    Ha most amiatt vagy mérges, mert te nem szereted a hírességeket, akkor igazán szemlélhetnéd a dolgot az én szemszögemből! – csattantam fel. Mikor megvillant a szeme erre a mondatra, rájöttem, hogy innen fúj a szél. Ezért olyan ellenséges velem. – Megértem, hogy miért ítélsz el minden híres ember. Hidd el, együtt érzek veled, de van, hogy ez a viselkedés elég gyerekes, nem gondolod? Te mondod mindig, hogy viselkedjek felnőttként, amikor néha te még gyerekesebb vagy, mint én!

Mondatom befejeztével leugrottam a bárszékről és az ajtó felé vettem az irányt. Mit sem törődtem Aiko-channal, aki a nevem kiáltotta. A kijáratnál, majdnem összeütköztem egy emberrel.

-    Elnézést! - hajoltam meg kissé, és mentem volna tovább, ha az ismerős hang nem állít meg. 
-    Keiko-chan? – felnéztem az „idegenre”.
-    Kamenashi-kun?
-    Jó rég láttalak már kislány! – kócolta össze a hajamat, amit most nem vettem olyan szívesen. – De morcos vagy ma.
-    Felhúztak – intettem fejemmel a pult felé, ahol Onee-chan szorgoskodott.
-    Ó! – az énekestől ennyi válasz futotta csak, amint megértette a helyzetet. – Akkor azt hiszem, ma nem kellene ide bejönnöm, igaz?
-    Ha nem szeretnél legalább két darabban távozni, azt ajánlom, hogy keress más helyet – bólogattam.
-    Mit szólnál, ha elmennénk sétálni? – kérdezte azonnal.
-    Nem lesz baj? A rajongóid? – Lelegyintette aggodalmam.
-    Kora délelőtt van. Senki nem lesz, na meg remek álcázó mester vagyok. – Kacsintott rám.

Amikor arról beszélt, hogy milyen remek álcázó mester, akkor nem arra gondol az ember, hogy fogja, nagykabátot kap magára és a fejébe húz egy nagykarimájú kalapot. Így nem, hogy álcázná magát, hanem nagyobb feltűnést kelt, mintha csak egy pólóban és egyszerű farmerban menne ki, hataémas táblára kiírva, hogy ő Kamenashi Kazuya.

-    Nálad ezt jelenti az álcázás szó? – karba tett kézzel álltam előtte és tetőtől talpig felmértem, ő pedig még pördült is előttem egyet-kettőt.
-    Szerintem nagyon király! – vigyorogta. – Mindig is ki akartam próbálni ezt az álcázási módszert. Az amerikai filmekben mindig ezt csinálják.
-    Szerintem meg olasz maffiózónak néznek ebben a szerelésben és lekapcsolnak drog árulásáért.
-    Most miért vagy ilyen ünneprontó? – biggyedt le a szája. 
-    A szerencséd az, hogy profival vagy, a peched viszont az, hogy semmi kellékem nincs – néztem szét az étterem aprócska mosdójában, ahol álltunk, nem messze Aiko fagylaltozójától.

Ettől független közelebb intettem magamhoz és levetettem vele a ballonkabátot, a sapkát meg felturbóztam kicsit. Szerencsére kockás ing volt rajta, amin pánt is volt, így azt leszakítva róla, felhasználhattam a kalaphoz. Amikor letéptem, majdnem elájult, de megnyugtattam, hogy simán visszavarrom neki. Kivettem a zsebéből a napszemüvegét és azt ajánlottam, hogy ezt még vegye fel. Tipikus utcai viselet volt, mégse tűnt ki a tömegből.


Amikor már az utcákat róttuk, akkor se tűnt fel senkinek, hogy kivel is sétálgatok én, így nyugodtan lépdelhettünk egymás mellett.

-    Máskor is téged foglak felkérni. – Örültem, hogy bevált a tervem és ennyire szabadon járkálhatott. – Le kellene váltanom a stylistjaimat és téged felvennem a helyükre – vigyorgott rám.
-    Ó ezt a bókot! – viszonoztam én is a mosolyát.
-    Komolyan tenni fogok ezért valamit – bólogatott bőszen. – Így legalább a céghez is visszajöhetnél, bár azt szerintem Fujimoto elintézi majd.
-    Hogy? – annyira ledöbbentett a hír, hogy meg is álltam. Az énekes szembe fordult velem.
-    Amikor kiderült a többiek számára is, hogy már nem dolgozol ott, Fujimoto teljesen kiborult. Sajnálom Etsuko-chan-t. Nehéz lehet most neki.
-    Pedig mi se jöttünk ki olyan jól…
-    Fujimoto-nak nincs túl jó személyisége, de nagyon ragaszkodó tud lenni. Bár, ezt nem igazán tudja kifejezni.

Újból elindult Kame-kun előttem, én pedig lassan követtem őt. Csak testileg voltam itt, az agyam máson kattogott. Tényleg ennyire megszeretett volna a Kisherceg, hogy képes lenne azt is elintézni, hogy visszakerüljek? Ha így van, akkor tuti békén hagyom a haját ezután!

-    Hé, Hercegnő! – Olyan hirtelen állt meg előttem Kamenashi-kun, hogy belé ütköztem.
-    Mi az?
-    Nem tudnál nekem valami tippet adni, hogy szerettethetném meg magam Aiko-channal? – kérésére gonoszul elmosolyodtam.
-    Ennyire bejön neked Onee-chan?
-    Nem! – visszakozott rögtön. – Csupán szeretném megtudni, hogy miért ilyen… ellenséges. – Elnevettem magam.
-    Ha ennyire szeretnéd meghódítani Aiko-onee-chan szívét, akkor le kell, hogy lombozzalak. Nem szereti a híres embereket.
-    De miért?
-    Mindegyiket gerinctelen féregnek tartja – folytattam anélkül, hogy kérdésére válaszolnék és tovább indultam. – Nem tudom, hogy valaki meg tudná-e erről változtatni véleményét…
-    Hé, Keiko lassabban már! – futott utánam. – De miért viselkedik így?
-    Sajnálom Kame-kun, de megígértem, hogy erről nem beszélek. De ha gondolod, akkor segíthetek neked – kacsintottam rá, mire felderült az arca.

Azonban mielőtt válaszolhatott volna megcsörrent a mobilja. Az énekes elnézést kért és kissé félrevonult. Nem tartott sokáig a párbeszédük, de utána összevont szemöldökkel lépett hozzám vissza.

-    Hol laksz most? – kérdezte hirtelen.
-    Mi? – szalad fel a szemöldököm. Miért érdekli ez?
-    Vissza kell mennem, ezért hazakísérnélek, ha nem gond. – magyarázta készségesen. – Visszaköltöztél a szüleidhez, vagy valahol máshol élsz?
-    Á! – legyintettem. – Nem szükséges, egyedül is simán hazatalálok.
-    De úgy nem lenne nyugodt a lelkiismeretem. Jobb, ha hazakísérlek.
-    Tényleg nem kell! – hogy mondjam el neki, hogy a legjobb haverjánál lakok?
-    Biztos? – miért kérdezi ilyen kételkedve? Mintha egyedül nem találnék haza.
-    Persze!

Ezután, bár kelletlenül, de egy gyors köszönés után magamra hagyott. Nekem semmi kedvem nem volt visszamenni, ezért elhatároztam, hogy lézengek még egy kicsit az utcákon. Sorra megnéztem minden utamba kerülő kirakatot. Felmértem a választékot, hisz’ attól, hogy nem dolgozom jelenleg, még képben kell lennem a mostani divattal. Hamar rá kellett jönnöm, hogy ezzel a nézelődéssel bizony csak a szívemet fájdítom. Nem egy ruhadarabon megakadt a szemem, amit szívesen megvettem volna.
Egy jó óra múlva találtam egy újságost is, ahol bevásároltam minden hírlapból. Ideje munka után nézelődnöm, hogy mihamarabb elhagyjam tökfej lakását. Legalább tíz különféle újsággal indultam új lakhelyem felé.
Még mindig nem szívesen használtam a liftet, de ha nem akartam több emeletet sétálni, akkor muszáj vagyok megszokni. Amikor elindul, mindig attól félek, hogy beragad és én egyedül bent maradok és itt ér utol a halálom. Szerencsére csak pár másodperc, mire elérem a kívánt emeletet.

Igen ám, az mind szép és jó, hogy egyedül feljöttem, de most hogy jussak be? Ugyanis nem tudom a lakás kódját. A fenébe!
Leültem az ajtó tövébe és itt kezdtem el olvasgatni az újságot. Míg várakozom, hogy hazaérjen az énekes, legalább hasznosan üssem el az időt. Igen nehéz úgy az olvasásra gondolni, hogy közben tíz percenként veszem elő a telefonomat, hogy lecsekkoljam az időt. Alig két órája ücsörögtem a lakása előtt, mikor kinyílt az ajtó. Majdnem leütött vele, de gyors reflexeimnek köszönhetően hamarabb kitettem a kezem, ezzel megakadályozva, hogy az ajtó fejbe csapjon.

-    Hé, vigyázz már!

Morcos kijelentésem után, felnézve az énekest pillantottam meg. Döbbenetét követve tekintete haragosan megvillant és ezt nem is próbálta meg eltüntetni. Kényszeredetten elmosolyodtam.

-    Nem azt mondtam neked, hogy nem mehetsz el? - vont kérdőre immáron már a nappalijában. – Mégis hogy mentél ki?
-    Ó, hát ez igazán nem nagydolog. Valamit szereltek a másik lakásban, ezért az épület hátulját majdhogynem teljesen beállványozták. Én pedig fogtam kimásztam az ablakon és az állványt használva lejutottam a földre.

Tomohisának még a szája is tátva maradt. Azt hittem azért, mert nem gondolta volna, hogy ilyen belevaló csaj vagyok, de csalódnom kellett.

-    Te nyitva hagytad a lakásom egyik ablakát?
-    Ez akkora baj?
-    Tudod te mit tettél? – ordított rám. – Az jöhetett be, aki akart! – mondandója közben elindult az említett hely felé.
-    Felhívom figyelmedet arra az aprócska tényre, hogy bezártad az ajtót. – igyekeztem utána, tök nyugodtan. – Ja, és azt ki ne hagyjuk, hogy KULCCSAL zártad be – hangsúlyoztam ki.

YamaPi-nak gyorsan be kellett látnia, hogy bizony igazam van. Megköszörülve a torkát fordult újra felém.

-    Hatalmas nagy szerencséd van! – válaszul csak vigyorogtam.

Elvettem tőle a kulcsot és benyitottam a szobába.

-    Remélem nem bánod, ha kisajátítom egy kicsit – lengettem meg előtte a fémdarabokat.

Mielőtt még válaszolhatott volna, elszaladtam a bőröndjeimért, hogy bevigyem az új szobámba.
YamaPi nem szólt egy szót se, csak magában fortyogva lépett be saját szobájába, maga után pedig rendesen be is csapta az ajtaját.
Kényelmesen kipakolásztam és nekikezdtem, hogy azokat a ruhákat megvalósítsam, amire nem volt pénzem. Kiválogattam a ruháim közül azokat, amik egy kicsit hasonlítottak rá, de már a kidobás szélén álltak. Nem szerettem semmit kidobni, így pár év alatt a mániámmá vált, hogy elhasznált ruháimat felújítsam, teljesen mást kihozva belőlük. Sikerült hatalmas felfordulást okoznom, de én csak így voltam képes dolgozni.

-    Tisztáznunk kell néhány szabályt! – lépett be a szobába YamaPi. Megjegyzem, kopogás nélkül! – Te meg mit csinálsz?
-    Nem érek rá, menj ki! - mondtam teljesen belemélyedve a munkámba, ha csak egy centit is félre vágok végem! És nem csak a ruhámnak, de az énekesbe is belevágok, az tuti!
-    Miért csinálod ezt? – vett a kezébe egy kisebb darabot, amit levágtam divatja múlt nyári ruhámból.
-    Nincs pénzem új ruhára… Tudod, jelenleg le vagyok égve. - Nézek rá egy pillanatra majd vissza a munkámra. Annyira koncentrálok, hogy még a nyelvemet is kinyújtom hozzá. Pontosan ugyanolyan ruhát akarok, mint amit az üzletben láttam.
-    És úgy bosszulod meg, hogy szétszabdalod a ruhádat? – kérdezte. A kis tudatlan. – Végülis még mindig jobb, mintha edényeket törnél.
-    Csak átalakítom – morogtam.  – Tényleg nem akarsz békén hagyni? Csak amíg kész leszek – fordultam felé.
-    Miért nem mész el venni egy újat? – szedegette össze a levágott caffatjaimat a földről. Ismételten előjött a tisztaságmániája. – Nem ez lenne a logikus ahelyett, hogy depressziódban sorra kivégzed a ruháidat?
-    Tudod, ha minden nő, minden egyes nap új ruhát vehetne fel, akkor nem lennének depressziós emberek a világon – válaszolom epésen. – De nekem sajna ezzel kell beérnem. Természetesen, ha venni szeretnél nekem ajándékba valami ruhát elfogadom, sőt, még listát is adok, amiből választhatsz. – mosolygok rá.

Az énekes felegyenesedik, és arra kér, hogy én is tegyem ezt. Elsőnek nem akarom megtenni, mert akkor nem fogom tudni, hogy hol jártam, ezért vissza is fordulok, hogy folytassam a dolgomat. Ezt nem hagyta YamaPi, és újra megragadta a karomat, majd kivonszolva a vendégszoba elé, teljesen felém fordult. Bosszúsan, keresztbe tett kezekkel méregettem. Ezután ha elrontom a ruhámat, tuti megvetetem vele az eredetit!

-    Ha jól emlékszem, úgy engedtem meg, hogy itt maradj, hogy takarítani fogsz. Ehhez képest semmit nem csináltál még ma!
-    Komolyan takarítanom kell? – sápadtam el.
-    Ha nem akarsz az utcán éjszakázni, akkor igen!
-    Ez nem volt benne a szerződésben!
-    Ohó! Dehogynem! – bizonyítékul besétált a szobájába és a szerződésünkkel a kezében tért vissza. Áttanulmányoztam minden egyes pontot, de valami nem stimmelt.
-    Te átírtad! – sipákoltam.
-    Én inkább csak úgy mondanám, hogy kiegészítettem még néhány ponttal! Például azzal, hogy sem nappal, legfőképp éjjel nem jöhetsz be a szobámba!

Morogva kezébe nyomtam a szerződést és elindultam a cuki kis szobába, a takarító szerekért.
Míg letörülgettem mindent, legalább háromszor jött ki rajtam a porallergiám. Nem is gondoltam volna, hogy ennyi por lehet itt, amikor YamaPi-ról süt a tisztaságmánia. Drága énekesem persze, folyamatosan mondogatta, hogy melyik képet emeljem le a falról, hogy áttörölgessem, és hogy mi mögül szedjem ki a pókhálókat. Miközben a padló felmosásánál jártam kétszer elcsúsztam, amit rögtön kinevetett az ördög, aki a nappali kanapéjáról figyelte szerencsétlenkedésemet. Jobban szórakozott, mintha cirkuszba ment volna, legalábbis ezt állította.
Ezt már én se tűrhettem tovább, neki dobtam a törlőrongyomat. Két ujjal szedte le magáról és dobta vissza felém.

-    Nem talált! – nyújtottam ki a nyelvem.
-    Na, várj csak! – felugrott a kanapéról és gyors léptekkel közeledett felém. Nálam egyből bekapcsolt a menekülési reflex.
-    Tedd le azt a rongyot, különben nem fogok takarítani többet! – fenyegettem, amikor mellettem elhaladva bevizezett egy tiszta kendőt.
-    Most nagyon megijesztettél! – közeledett felém. – Azt hiszem, kicsit leizzadtál a nagytakarításban. Mi lenne, ha felfrissítenélek egy kicsit?
-    Nem mered megtenni!
-    Gondolod?

Olyan gyorsan mozgott, hogy alig tudtam követni. Szerencsére közöttünk volt a konyhapult, így azt kerülgettük egy darabig. Aztán nem bírtam az ütemet, amikor átugrotta a pultot. Hogy egérutat nyerjek a bejárati ajtó felé vettem az irányt, de lassúnak bizonyultam. Könnyűszerrel beért és hátulról elkapott. Átfogott szoros karjaival, és míg sikerült lefognia kapálózó kezeimet az egyik karjával, addig a másikkal az arcomba próbálta nyomni a vizes rongyot.

-    Engedj el!
-    Csak felfrissítelek, utána hátha jobban megy majd a munka. – próbált komoly hangot megütni, de hallottam, hogy alig bírja visszafogni a nevetését.

Próbáltam tőle elvenni a rongyot, de nem jött össze, hanem inkább még előnyt is adtam neki. Elérte az arcomat és rendesen megmosta azzal a vacak ronggyal. Pillanatok alatt eláztatta még a fufrumat is, na meg a pólóm is vizes lett.
Ezt a pillanatot választotta ki, egyik jó barátunk is, hogy meglátogasson minket. Vagyis inkább YamaPi-t.

-    Hányszor mondjam még, hiába változtatod naponta a kódot, akkor is ki fogom találni és... – sorolta miközben benyitott a lakásba.

Mondandóját azonban félbe is hagyta, amint meglátott minket, kissé félreérthető helyzetben nem sokkal távolabb a bejárati ajtótól.

-    Hát ti? – mosolya egyre szélesebb lett, ahogy felmérte a helyzetet. – Ezért nem akartad, hogy hazakísérjelek Keiko-chan? – most már levakarhatatlan volt a vigyora, míg nekidőlt az ajtófélfának. – Máskor szóljatok, nehogy megzavarjam a szórakozásotokat.

YamaPi-val nem mozdultunk. Lefagyva álltunk ugyanabban a helyzetben, míg Kamenashi csak vigyorogva szemlélte az eseményeket. Annyit azért sikerült elérnem, hogy a rongy ne az arcomban legyen, hanem a padlóra essen. Éreztem, amint YamaPi-nak elakad a lélegzete, én pedig beharaptam az alsó ajkamat. Agyamba csak az visszhangzott, hogy: "Lebuktam".





               Előző rész                                                                                Következő rész