4. fejezet - One in a million

4. fejezet
Rossz időben, rossz helyen

Két nap telt el az ominózus eset óta. Drága lakótársaim, azaz leginkább csak Hiroto, Hina meg követte a „parancsait”, elhatározták, hogy továbbra sem ehetek a főztjükből. Persze, ez minden esetben veszekedéseket szőtt, mégse értem el vele semmit. Hiába bizonygattam, hogy jobban járnának így, mert ha én kerülök a sütőhöz, akkor ott többé nem lesz konyha!
De, volt, aki jól járt ezzel. Ugyanis így egyre többet látogattam Aiko-chant. Az egyetlen embert, aki örült nekem. Jelen pillanatban is a kis cseresznyés fagyizójában ücsörögtem, ám bánat helyett felháborodás volt rajtam csak látható.

-    Nem gondolod, hogy lassan ide is költözhetnél? – mosolygott rám.
-    Lehet? – csillant fel a szemem. Azt hittem, hogy nekem kell felhoznom a témát, de így százszor jobb!
-    Keiko, ezt te se gondoltad komolyan – ingatta a fejét.
-    Onee-chan~! – próbáltam a kiskutya szemeket is bevetni, ám vele szemben ez mit sem ér.
-    Ezzel szeretnél megint jól lakni? – nézett rá a fagyi kelyhemre. Követtem tekintetét. Az üvegkehelynek már az alján jártam, pedig már a harmadik adagot hozta ki nekem.
-    Tudtad? Ha a modellek éhesek, akkor mindig jégkockát esznek. Ez szerintem százszor finomabb!
-    Miért nem mész haza a szüleidhez? Vagy miért nem segítesz be egy kicsit a többieknek?
-    Te is tudod, hogy kész katasztrófa lenne, ha besegítenék nekik. Egyébként is! Már nem egy szívességet tettem nekik a munkahelyen! Anyáékhoz meg próbáltam menni, de mindig leráztak valamivel. – Fintorodtam el. – Nem igaz, hogy ha összetalálkozok Hirotoval akkor mindig tagadó szó jön ki a száján! Pedig mondtam, hogy elrendezem, a főnöknél, hogy egy órával később jöhessen be, ha ad nekem enni. Erre csak még ijesztőbben nézett rám. – A hideg is kirázott.
-    És emiatt húztad fel az orrod? Ismét? – kérdezett rá.
-    Szerintem teljesen egyértelmű – rántottam vállat, majd kikanalaztam az utolsó cseppeket is a kedvenc fagylaltomból.
-    Amúgy is, mióta vagy te ilyen jóban a főnököddel?
-    Valahogy biztos el lehetett volna intézni…
-    Figyelj, Keiko-chan! Azt hiszed, hogy mindenki ki fog szolgálni? – Könyökölt fel kérdése közben az asztalra és komoly arccal nézett rám.
-    Nem ezt kértem tőlük! – mutogattam felé a kanalammal, amiről lecseppent az édes szirup az asztalra. – Csupán annyit szerettem volna, ha főznek, akkor én is kapjak belőle. Én is adok nekik a chipsemből!

Onee-chan hangosan felnevetett, majd egy zsebkendővel letörölte a ragacsot az asztalról.

-    Az a baj, Keiko-chan, hogy egyedüli gyerek vagy – ingatta meg újra a fejét.
-    Már miért lenne baj? Imádom, hogy egyke vagyok! – vigyorodtam el, majd töprengve hozzátettem. – Így mindig megkaptam, amit szerettem volna. Sose kellett attól félnem, hogy a kisebb testvérem elrontja vagy összetöri. Szerintem remek!
-    Pont ez a baj, látod? Mindent megkaptál. Mivel egyedüli gyerek vagy, ezért el is lettél kényeztetve!
-    Onee-chan! – nyafogtam. - Ez nem igaz! Nem vagyok elkényeztetve!

Aiko-chan felállt, egyik kezével rátámaszkodott az asztalra, majd a másikkal összeborzolta a hajamat.

-    Csak azért mondtam, mert szeretlek téged. Most be kell bezárnom. Te is menj haza!
-    De nem akarok arra a helyre visszamenni! – durcásan összefontam karjaimat a mellkasom előtt. – Nem akarom látni Hiroki-kun fejét.
-    Ne morogj! – Elvette az asztalról az üres fagylaltos kelyhemet. – Állítom, hogy a napokban többet voltál itt, mint a munkahelyeden és az új lakásodban együttvéve!
-    Na de…
-    Nincs „na de”!

Felhúzott a helyemről, a vállamra akasztotta a táskát és elkezdett kifelé lökdösni.

-    Hé! Te meg mit csinálsz? – fordultam szembe vele.
-    Mivel egyedül nem megy, megadom a kezdő lökést. – Visszaperdített, és kitolt a bejárati ajtón. Mielőtt még alkalmam lett volna visszamenni, az ajtót is bezárta, ráadásul kulcsra!
-    Onee-chan! – toporzékoltam az ajtó előtt.
-    Ne haragudj Keiko-chan, de van egy fontos találkozóm. – Az órájára nézett. – Amúgy is, már elmúlt tíz óra! Siess, haza! – pár intés után lehúzta a redőnyt az ajtón. Én pedig egyedül maradtam.

Mivel semmi kedvem nem volt az új lakásomba visszamenni, és már elég este volt ahhoz, hogy meglátogassam anyáékat, így arra jutottam, hogy sétálok egy kicsit a parkban. Reménykedtem benne, hogy ez a kerülő út elég lesz ahhoz, hogy rendesen kimorogjam magam.

Sietősen átkeltem a zebrán, majd újra lassúra vettem a tempót, de még így se telt sok időbe, hogy elérjem a park szélét. Leültem az egyik félre eső padra. Már elég későre járt, mégis rengetegen voltak még az utcán. Ilyenkor éledt fel a fiatalabb korosztály, akik csak arra vágytak, hogy kibulizhassák magukat. Titokban szerettem volna rájuk hasonlítani, ám én sose tudtam így elengedni magam. Mindig én voltam az osztály strébere, emiatt nem is igazán voltak barátaim. A jobb tanulók azért, mert riválisnak néztek, aki veszélyt jelenthet megszerezni az osztály első helyét. Pedig azt gondolná az ember, hogy a jó tanulók összetartanak és segítik egymást. Hát nem! Ők áskálódnak a legjobban egymás ellen. A rosszabb tanulókkal pedig azért nem voltam jóban, mert lenéztek és témát sem találtam velük. Egy közös érdeklődési pontunk nem volt. Így egy idő után kirekesztettem a külvilágot és csak azzal törődtem, ami nekem fontos.

-    Jól van ez így! – mondtam ki hangosan a gondolataimat. – Mindig is jól elvoltam egyedül. Ez most se jelent majd akadályt.

Hogy ezt meg is erősítsem, még bólintottam is néhányat. Felvettem a táskámat a vállamra és elhatároztam, hogy hazamegyek.

-    Hé! Most ez komoly?

Nem messze tőlem állt egy fehér kocsi, mellette pedig egy idősebb nő és… Fujimoto? Miután megláttam a szemeim a kétszeresükre nőttek. Mit keres ez itt ilyenkor?

-    Nagyon is az! Meg mondtam, hogy nem tűröm ezt a viselkedést! – Az idős hölgy elég mérgesnek látszott. Ugyanakkor Fujimoto egyre kétségbe esettebb lett.
-    Legalább a telefonomat add vissza!
-    Nem adom. A két lábadon is haza tudsz jutni! – Ezt szánta végszónak. Beült a kocsiba, majd hátra se nézve, otthagyta Fujimotót.

Elsőnek a kocsi után próbált futni, majd dühöngeni kezdett. Nem is! Ez inkább volt gyerekes hiszti. Belerúgott egy előtte lévő kőbe, de nagy valószínűséggel a betont találta el helyette, mert fájdalmasan felszisszent és fél lábon próbálta megszemlélni, lett –e valami baja a cipőjének. Ezt nem bírtam tovább csendben. Felnevettem. Fujimoto is felfigyelt a hangomra, nem sokkal később pedig engem is észrevett.

-    Hé! Te!
-    Máshogy nem tud mondatot kezdeni, csak „hé”-vel ? – Minden jókedvem elszállt. Gyorsan hátat fordítottam neki. Még ha kétszer annyi idő is lesz, inkább a kerülőt választom, minthogy elmenjek mellette.
-    Nem hallottad?! Hé! Várj már! – kiabált utánam.

Nem zavart volna a dolog, ha nem fordultak volna egyre többen felém. Elhúztam a számat és kezemmel próbáltam valamelyest takarni az arcomat.

-    Hé! Mondtam, hogy várj meg! – kapaszkodott a vállamba a hang tulajdonosa.
-    Mit akarsz? – Mellettem lihegett, mint aki most futotta le a maratont. Bal kezével a lábára támaszkodott, jobb kezét pedig egyszerűen nem tudtam lerázni a vállamról.
-    Te! Adj nekem egy kis pénzt!
-    Hogy mi van?
-    Adj már! – tartotta felém a vállamról levett mancsát. Fél szemmel rám nézett. – Te sírtál?

Elsőnek felhúzott szemöldökkel néztem rá, majd az arcomhoz érintettem az ujjaimat. Valóban éreztem a könnyeket. Észre se vettem, hogy az előbb el is sírtam magam. Gyorsan megköszörültem a torkom, hogy zavarom némelyt leplezzem. Ezután már magabiztos hangon szólaltam meg ismét.

-    Sejtettem, hogy flúgos vagy, de most be is bizonyítottad. – Újra elindultam, de ismét az ellenkező irányba. Most se hagyott békén.
-    Haza kell jutnom! Holnap lesz a fellépésem és ki akarom pihenni magam!
-    Nekem is zsúfolt napom lesz holnap, hála neked!
-    Természetes! Az a munkád, hogy nekem minden tökéletes legyen! Szóval az is a munkádhoz tartozik, hogy most kisegíts engem. – Váratlanul megálltam, mire az énekes belém ütközött. – Hé! Nem tudsz szólni?! Beütöttem abba a kemény fejedbe az orromat! Mi van, ha elkezd vérezni?

Elsőnek azt hittem viccel, de mikor visszafordulva ránéztem, elakadt a szavam. Feltartotta a fejét, zsebéből, meg papír zsebkendőt próbált előhalászni, mintha már most eleredt volna az orra vére.

-    Nincs pénzem taxira. Ha haza akarsz jutni, akkor menj busszal! – Nagyokat pislogva rám nézett. Olyan pillantásokat kaptam tőle, mintha én lettem volna a világ legtudatlanabb embere. – Mi van?
-    Tudod te, hogy én ki vagyok? – mutogatott magára. Nem értettem mit akar ezzel mondani. – Én nem utazhatok tömegközlekedéssel! Én egy híresség vagyok! – Leesett az állam arra, amit mondott.
-    Minden énekes ilyen öntelt egy alak? Neked talán rózsaszirmokat kell a földre szórni, hogy rálépj?
-    Most hogy mondod… - Meg se vártam, hogy befejezze a mondatát. Ott hagytam. – Hé!
-    Még egy „hé” és esküszöm, hogy összevarrom a szád! – mutogattam felé, de lehet kissé túl rémisztőre sikerült. A szája elé kapta kezeit.
-    Azt nem mernéd!
-    Gondolod? – tettem kezeimet a derekamra. – Haza mész azzal a busszal, ami most jön, vagy mész gyalog? – lobogtattam felé a jegy árát.
-    Ezt még megbánod! – fenyegetett, de azért elvette a kezemben tartott pénzt.

Úgy haladt el mellettem, hogy szinte fellökött. Felháborodva néztem utána. Magára kapva a kapucniját szállt fel a buszra. Ezt a felfuvalkodott hólyagot!
Még akkor is durrogtam, amikor visszaértem a lakásba. Azt se láttam, hogy a többiek otthon vannak-e, hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, azt remélve, hogy reggel hátha történik velem egy csoda és a saját ágyikómban ébredek.


****

-    Még mindig mérges vagy? – választ ugyan hiába vár drága lakótársam. – Ne csináld!

Hina a reggeli óta a nyomomban volt, sűrű bocsánatkérések közepette. Lehet túl hangosan csaptam be magam után az ajtót este?
Épp az utolsó simításokat végeztük el, Fujimoto fellépése előtt. Hatalmas volt a felfordulás. Nem is gondoltam volna, hogy minden előadás előtt ennyit kell dolgozni. Hiába volt megbeszélve már előre mikor mi kell, most senki nem talált semmit.
Mivel még mindig nem voltam hajlandó Hináékhoz szólni, ezért szinte az összes ellenőrzést én csináltam egyedül.

-    Olyan rosszul érzem magam! – remegett meg a hangja. Bosszúsan felé néztem.
-    El ne kezdj itt nekem bőgni! – megszeppenve nézett vissza rám. – Mi van?
-    Megszólaltál! – mondta és a nyakamba vetette magát. – Köszönöm!
-    Szállj már le rólam! – Még a ceruza is kiesett a kezemből, ahogy próbáltam lefeszegetni a karjait a nyakam körül. – Előre szólok, hogy attól, mert szóltam pár szót, még ugyanúgy haragszom!
-    Ha megígérem, hogy ma kapsz abból, amit főzök, akkor megbocsájtasz? – kérdése közben csillogtak a szemei.

Kelletlenül, de bólintottam. Hina örömében elvette tőlem a jegyzettömbömet, felvette a ceruzát a földről és folytatta az ellenőrzést.
Hihetetlen, hogy milyen naiv. Amiért kihagytak az otthoni étkezésekből, úgy döntöttem, hogy némasági fogadalmat teszek. Ezt már abban a pillanatban elhatároztam, ahogy frissítettem a Házirendet. Addig nem szólok hozzájuk, amíg nem adnak nekem is belőle. Két napot éltem így abban a házban. Már amikor otthon voltam, mert ugye időm nagy részét Onee-chan-nal töltöttem. Én egész jól elvoltam. Hina hiába próbált velem beszélgetni csak elsétáltam mellette, figyelmen kívül hagyva minden próbálkozását. Eddig a percig.

Azonban Hirokival már nem volt ilyen egyszerű dolgom. Míg Hinánál simán bejött a kisgyerekes duzzogásom, addig ez a viselkedés a fiút teljes mértékben hidegen hagyta.
Tegnap este, amikor éjszaka kilopóztam, hogy igyak valamit, a fiú kint ült a konyhában s minden lépésemet figyelemmel követte. Mikor megkérdeztem tőle, hogy „Mi van?” csak letudott egy egyszerű „Semmi”-vel, vállat rántott, majd valamit felírt az előtte lévő kis lapra. Bosszúsan kivettem a tejet a hűtőből, elővettem a reggeliző pelyhet, úgy gondolva, hogy a szobámban megeszem, ugyanis nem akartam több időt tölteni vele egy légtérben. Ez a számításom azonban nem jött be, mert a fiú kitette elém a lábát, így elzárva az utat. Az én türelmem mindig is egy vékony cérnára hasonlított, ami nagyon könnyen elszakadt. Mint akkor is. Rá is mordultam, de mintha meg se hallotta volna, csak a tányéromba nyomta a cetlijét. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy ideje használni a Házirendemet.

-    Kitagawa-chan! – zökkentett vissza a valóságba a műsor egyik dolgozója. – Úgy gondoltam, jobb, ha előre szólok, a ruha nem lehet sem csíkos, sem kockás, az a színek és a felvétel miatt zavaró, ezt remélem észben tartották.
-    Persze! – mosolyogtam rá. Minek néz, kezdőnek? – Nem lesz vele semmi gond, nyugodtan használhatja a megfelelő fényerőt.
-    Rendben! – bólintott, majd arcomról lejjebb tévedt a tekintete. Már épp meg akartam szólni, mikor megszólalt. – Dühös valamiért?
-    Hogyan? – erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam. Egy pillanatig az is átfutott az agyamban, hogy gondolatolvasó.
-    A keze! – mutatott rá, mire én is arra fordítottam a figyelmem.

Olyan görcsösen szorítottam össze, hogy észre se vettem, amint a körmöm úgy belemélyedt a bőrömbe, hogy már vérzett. A fenébe! Ez is Hiroki hibája!

-    Keiko-chan! – rohant felém Hina.
-    Mi az? – közben próbáltam eltakarni a kézfejem, észre ne vegye a sérülést.
-    Láttad Naoki–kun-t?
-    Nem. Miért?
-    Nem találjuk sehol és egyszerűen utol se lehet érni. – ránéztem az órámra.
-    Még van egy bő fél óránk. Nézzünk szét az öltözőknél is.

Megindultunk az öltözők felé. Egymás után nyitogattunk be a termekbe, de nem találtuk sehol. Az időnk meg vészesen fogyott. Kezd elegem lenni ebből a kishercegből! Ez a tegnap este megígért bosszúja lenne? Kezd megfájdulni a fejem.

-    Csak nem beijedt és valamelyik sarokban zokog? – szavaim csak úgy csöpögtek a gúnytól.
-    Keiko-chan! Naoki-kun nem ilyen! – Hát persze, hogy nem. Forgattam a szemeimet.
-    Akkor szerinted hol lehet? – erre már nyoma se volt az előbbi határozottságának. – Menjünk, nézzünk szét az udvaron is – javasoltam.

Az udvar azonban nem volt kicsi, így kettéváltunk. Természetesen én végig morogtam magamban az utat. Az se érdekelt, hogy a gondnok egyszer megkérdezte, hogy minden rendben-e, csak fújtam a magamét.

-    Mióta csaptam fel én nyomozónak? Legalább megmondhatná, hogy hova megy! Azt hiszi, hogy nekem nincs más dolgom, csak őt pesztrálni?  – Úgy látszik, hogy a cipőm is megunta a járkálást. – Na, ne! Ne ne ne ne! – ültem le egy hatalmas virágcserép peremére.

A cipőm felmondta a szolgálatot és megvált a sarkától. Kikapcsoltam a csatot, hogy levegyem a lábamról és kezemben tartva vizsgáljam meg alaposabban. Ennek annyi! Állapítottam meg keserűen. Pedig ez volt az egyetlen magasabb sarkú cipő, amiben menni tudtam. Fujimoto tartozik nekem egy ugyanilyen cipővel! Most hogy keressem így tovább? Mezítláb? Tehetetlenül néztem szét újra a hatalmas kertben, hátha megpillantom véletlen. Ám, ha őt nem is találtam, a hangját meghallottam. Becsuktam a szememet is, hogy jobban be tudjam azonosítani, s abba az irányba elindulhassak, amelyről erősebben hallom. Ahogy közeledtem, a hangok már értelmes mondatokat alkottak. Azonban az énekesünk mellett egy idegen női hangot is hallottam.

-    Mégis miért mennék ebbe bele?
-    Mert nem akarsz mindig a második lenni.
-    És neked ebből mi hasznod származik?

Nem akartam hallgatózni, de most az egyszer hálát adtam, hogy ebben a kertben ennyi növény van. Simán meg tudtam bújni az egyik nagyobb növény takarásában, mégis mindent tisztán láttam, hallottam. A csaj elsőnek nem ugrott be, hogy honnan ismerős. Az énekes kérdésére öntelten elmosolyodott.

-    Ezzel ne törődj! Azzal foglalkozz, hogy megtartsd a pozíciódat. Elvégre elintézhetem, hogy sokkal nagyobbat bukj, ha hátba támadsz.

És ekkor bevillant! A csaj nem más volt, mint YamaPi barátnője, Yamada Aya. Amint tudatosult bennem, hogy ki az, a cipő kiesett a kezemből, ami nagy koppanással ért a virágcseréphez. A két szövetkező kismadár is felfigyelt a hangra. Naoki meglepődött, hogy itt lát, azonban Aya-san megtartotta mosolyát.

-    Úgy látom, keresnek – fordult Naoki felé. – Ne feledd miről beszéltünk!

Megindult felém. Amikor elért a fülemhez hajolt.

-    Nem lesz jó, ha mindenbe beleütöd az orrodat!

Nem válaszoltam semmit, csak szikrázó szemekkel méregettem. Már az első pillanattól kezdve idegesít ez a csaj! Nem szentelt nekem több figyelmet, simán elsétált mellettem.

-    Hé! Te mit keresel itt?
-    Már el is felejtetted mit mondtam neked? – Az énekes egyből kapcsolt, mert a szája elé tette a kezét. – Mindegy! – Legyintettem. – A műsor nem sokára kezdődik, neked pedig el kellene készülnöd. – A mondandóm végeztével hátat fordítottam neki, felvettem a fél pár cipőmet a földről és billegve indultam vissza az épület felé. 

A kisherceg simán ellépett mellettem. Hátát bámulva elképedtem. Még csak azt se vette észre, hogy nincs meg a cipőm?

-    Nyugi Keiko! A legfontosabb most a koncert!

Levettem a lábamról a másik cipőmet is és még akkor se vettem vissza, amikor beértem az épületbe.

-    Hova lett a cipőd? – fogadott Hina aggodalmas kérdése, amint visszaértem.
-    Itt van – lengettem meg előtte. – Letört a sarka. Minden készen áll? – tereltem át a témát az előadásra.
-    Óh. Igen! Már át is öltözött Fujimoto-kun.
-    Helyes.

Egy szó nélkül hátat fordítottam, hogy az öltözőbe visszaérve találjak magamnak valami lábbelit. Mivel nem az Entertainment épületének öltözőjében voltam, így azt se tudtam, hogy mit merre keressek. Végül csak találtam egy lehetetlennek tűnő cipőt, de úgy gondoltam, hogy nem foglalkozom vele, a lényeg, hogy ne mezítláb járkáljak. Ezután megvizsgáltam vérző tenyerem, de már semmi baja nem volt. A rászáradt vért gyorsan letöröltem, és igyekeztem vissza a többiekhez.

-    Hol járunk? – léptem Hina mögé, amikor már a színpad mögött voltam.
-    Megijesztettél! – kapott a szívéhez. Én meg elvigyorodtam.
-    Csak a bűnös emberek ijednek meg – Ekkor valaki megérintette a vállam. Én meg elsikkantottam magam.
-    Te is bűnös vagy? – húzta gonosz mosolyra az ajkát Hiroki.
-    Ha-ha! De vicces!
-    Szerintem is. – Mosolygott tovább.
-    Hogy-hogy csak most jössz? – kérdezte Hina.
-    A világításnál voltam, meg a szervezővel néztük körbe a helyet. Úgy néz ki, nem sokáig fogok veletek dolgozni, mint stylist. – Most már nem mosolygott, hanem inkább vigyorgott.
-    Ezért van ilyen jó kedved? – szólaltam meg én is.
-    Ühhüm. De ez még nem azt jelenti, hogy a lakásban változna a helyzet.
-    Hogy is reméltem ilyesmit? – erőltettem magamra egy mosolyt, ami inkább vicsorítás lett.

Hiroki eltervezte, hogy megkeseríti az életem? Á, felejtsd el! Inkább az előadásra fordítottam figyelmem.
Fujimoto-kun magabiztosan lépkedett a fényjátékban. Rengeteg ember volt körülötte és mivel kiugró színpada volt, ezért a közönség közé is be tudott sétálni. Együtt énekelték vele a dalszöveget, és együtt is táncoltak vele. Akaratlanul is eszembe jutottak YamaPi koncertjei. Fujimoto-kun nem tudta ugyanazt a hangulatot visszaadni, amit YamaPi-nak már csak a megjelenésével sikerült elérni. Valószínű, hogy elfogult vagyok, bennem mégis ezt az érzetet keltette. A munkámban azt a részt vártam a legjobban, amikor végre Yamashita koncertjeit nézhetem innen, és amikor abban a ruhában fog fellépni, amit én választok ki neki. Úristen! Kezdem átvenni Hina rajongási szokásait…

-    Kitagawa-san, Etsuko-san!
-    Tessék? – fordultunk a szervezőhöz.
-    Elő tudnák készíteni a következő ruhát? 15 perc múlva lesz a váltás.
-    Igenis!

Hinával együtt indultunk vissza a ruhákért.

-    Egyre jobban élvezem ezt.
-    Hogy?
-    Te nem? – nézett rám. – Most érzem azt, hogy tényleg nem álmodom, és valóban itt dolgozok. Kiskorom óta szerettem volna a sztárok között lenni.
-    Miért nem lettél színész vagy énekes? Mindig csak a háttérmunkát szeretted volna? – Miután kimondtam gondolkoztam el a dolgon. Elég fura kérdés volt tőlem, hisz’ én is mindig erre a munkára vágytam. Hina elnevette magát.
-    Természetesen szerettem volna, de bebizonyosodott, hogy nincs énekhangom. A színészkedéshez pedig… Jártam színész iskolába, de maradjunk annyiban, hogy nem nekem való az a szakma.
-    Miért?
-    Ha valami hírességet megláttam, egyből felülkerekedett a rajongói énem. És egyszerűen képtelen voltam velük forgatni. Elhiheted milyen nehéz úgy a szerepedre koncentrálni, mikor simán megérintheted a bálványodat!
-    Hina…
-    Tudom! – nevetett. – De már egész jó vagyok, nem? – Most én nevettem el magam.
-    De! Egész jó vagy! – borzoltam össze a haját.
-    Na~! – Rögtön hozzákezdett a haja igazításához.
-    Gyorsan hozzuk ki a ruhát és menjünk vissza, az előadást nézni!
-    Oké – Bólintott.

Összeszedtük egy gördíthető fogasra az összeválogatott ruhadarabokat, kiegészítőket. Alig tettünk pár lépést, veszekedés hangjai ütötték meg a fülem. Elsőnek nem akartam vele foglalkozni, de rossz előérzetem támadt.

-    Ki kell mennem a mosdóba. Menj csak előre, jó?
-    Rendben! De siess!
-    Rögtön ott leszek – ígértem.

Elindultam a mosdók felé, majd amikor láttam, ahogy Hina eltűnik a fordulóban, egyből irányt váltottam.
Hogy képzelik, hogy egy ilyen helyen rendeznek jelenetet? Csak szólok nekik, hogy otthon tárgyalják meg a személyes problémáikat, aztán lelépek.

Nem kellett sokat mennem, csupán a másik folyosón lévő első öltözőig. Az ajtó résnyire nyitva volt, így simán láttam a bent lévő embereket és hallottam is mindent. Már az ajtón volt a tenyerem, mikor realizálódott bennem, hogy kik is vannak bent. YamaPi az egyik széken ült, egy hatalmas tükör előtt, kezeivel az asztalra könyökölve. Arcát nem láttam, mert lehajtotta a fejét. Yamada Aya pedig összekulcsolt kezekkel állt az énekes mellett.

-    Ezt komolyan mondod Aya?
-    Ugyan már, Tomohisa! Úgy teszel, mintha nem tudnád, miért is kezdtünk el járni. – A lány arcáról semmi érzelmet nem lehetett leolvasni.
-    Azt mondtad, hogy ez nem csak az ügynökség miatt van – kezdte halk hangon az Idol. – Azt mondtad, hogy szeretsz engem! – fordult végre a lány felé.
-    Ne mond, hogy mindent komolyan gondoltál! Nem vetted észre, hogy csak a kamerák előtt mondtam? – Látszott Tomohisán, hogy ez úgy érte, mintha legalább ledöfték volna.
-    Az egészet csak megjátszottad?
-    Szerinted miért én vagyok már három éve az év legjobb színésze? Szerintem rászolgáltam…
-    Fejezd be! – kiáltotta. A következő jeleneten pedig magam is meglepődtem.

Az énekes olyan sebességgel állt fel, hogy még a szék is eldőlt mögötte. Úgy szorította magához Aya-san-t, mintha az élete függne tőle.

-    Mondd azt, hogy ez csak valami drámádba kell! Ez csak gyakorlás, ugye? – suttogta a lány vállaiba.

Aya-san még csak vissza se ölelte. Ugyanolyan karba tett kézzel állt, mint ahogy eddig is. A levegő érezhetően megfagyott körülöttük. Legszívesebben behúztam volna a csajnak. Hogy lehet ilyen?! Éreztem, hogy eláraszt a düh. Elhatároztam, hogy benyitok, mikor megszólalt a boszorka. Hangja késként vágott.

-    Szánalmas vagy Tomohisa! – látszott, hogy az énekes megmerevedik. – Mondták, hogy érzékeny lélek vagy, de sose gondoltam volna, hogy ez ennyire igaz. – Tomohisa robotszerű mozdulatokkal engedte el a lányt.
-    Hogyan?
-    Ez nem valami tv dráma! A kezdetektől tudtad, hogy mi a helyzet. Miért csinálod ezt a műsort? Csak ugrólécnek kellettél. Most már kell egy kis szívfájdalom. – tette kezét a szívéhez.

Yamashita megfagyott. Tekintete teljesen elsötétült. Egy percig komolyan megijedtem, hogy nekiugrik a lánynak, amikor ránézett, ehelyett jéghideg hangon megszólalt.

-    Műsort szeretnél? – tárta szét a karjait, majd közelebb lépett a lányhoz. – Legyen!

Aya-san elmosolyodott.

-    Túl naiv vagy Tomohisa. Így nem leszel sokáig a csúcson.

Elfordult az énekestől, vállára kapta a táskáját, s elindult az ajtó felé. Hirtelen azt se tudtam hova bújjak. Végül bementem a mellette lévő üres terembe. Arra már nem volt időm, hogy az ajtót is bezárjam, így csak reméltem, hogy nem látott meg. Egy pillanatig megállt az ajtóban Aya-san, aztán magára öltve az elbűvölő kis mosolyát elindult a színpad felé.

Lassú mozdulatokkal jöttem elő az ajtó takarásából. Hát persze! Van egy szám, amit Fujimoto-val együtt adnak elő. Az előző elkapott beszélgetés járt a fejemben. Azt mondják, hogy én vagyok a szívtelen, akkor ő milyen címet érne el?

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, Tomohisa is kilépett az ajtón. Tekintete egyből megtalált. Szemeiben könnyek csillogtak, de egyiknek sem engedte, hogy utat törjön magának.
Lefagyva álltam a folyosó közepén és le se tagadhattam volna, hogy minden egyes szót hallottam a beszélgetésükből.

        Előző fejezet                                                                Következő fejezet