2. fejezet - One in a million

2. fejezet

Az első nap mindig tartogat meglepetést

Egyik lábamról a másikra álltam a Johnny’s Entertainment épülete előtt, s gyanakvó szemmel méregettem. Egyik kezemet a csípőmre tettem, míg a másik kezemet a számhoz érintettem. Azon agyaltam, hogy mi van, ha valami viccként, vagy hatalmas megalázás gyanánt hívtak be a tegnapi viselkedésem miatt? Ha valami takarítói feladatot kapok, akkor a kezükbe nyomom a felmosórongyot! 

Végül csak győzött a kíváncsi oldalam, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehetnek ilyen gyerekesek, így hát elindultam az épület belsejébe. Mázsás súlyokat éreztem a lábaimon, de ügyet se vetve rá, célirányosan az igazgató iroda felé vettem az utam. Ahogy felértem az emeletre két embert pillantottam meg, amint az ajtó előtt várakoznak.

- Szia! – Ugrott mellém azonnal az egyik, amint meglátott. Körülbelül egy fél fejjel volt alacsonyabb nálam, aminek nagyon örültem, ugyanis mindenhol én voltam a legkisebb. Már untam. – Etsuko Hina vagyok. – Nyújtotta felém a kezét. – Neked is tegnap volt az interjúd? Vagy már régóta itt dolgozol? Mi a szakmád? Király ez a hely, nem? Á, már annyira várom, hogy összefussak egy énekessel! Tudtad, hogy itt van YamaPi is? Szerinted hozzá is beoszthatnak, mint stylist, vagy csak valami kisebb munkát kapunk? Ő a kedvenc…
- Várj! – Emeltem fel a bal kezem. – Egyszerre csak egyet! Te mindig így pörögsz? – tettem fel a számomra leginkább érdekelt kérdést.
- Ne haragudj, csak egy kicsit ideges vagyok. Ez az első munkahelyem és félek, hogy milyen lesz. – Elmosolyodtam. Végül is egy cipőben járunk, csak annyi, hogy ő buzgómócsing lesz, ha ideges. Talán nem egy területen dolgozunk majd.
- Kitagawa Keiko vagyok. – Nyújtottam felé a kezem, amit hatalmas mosollyal az arcán fogadott el.

Jobban szemügyre véve nagyon helyes kislány volt. Bár, lehet nem a kislány szó a legalkalmasabb ide, hisz’ kb. velem egyidős lehet, ha még csak most kezd el dolgozni, de annyira fiatalos az arca, hogy senki nem mondaná tizenötnél többnek. Lófarokba kötött haja és kislányos frufruja pedig még fiatalabbá tette. Csillogó szemmel méregette az épületet, majd újra visszafordult hozzám, s megint kezdte a beszédet. Segélykérően néztem a falnak támaszkodó srác felé, aki csak lemondóan sóhajtott.

- Kár a gőzért. Ha egyszer elkezdi, nem hagyja abba. – Erre Etsuko-chan is felkapta a fejét.
- Nem is igaz! – Nézett rá durcásan. A srác ellökte magát a faltól és közelebb sétált hozzánk.
- Dehogynem! – Homlokon pöckölte Hina-chan-t, aki erre fájdalmasan felszisszent és a homlokát kezdte el dörzsölgetni. – Kato Hiroki vagyok. – Mutatkozott be, s kezet is nyújtott nekem.
- Kitagawa Keiko – mutatkoztam be neki is. – Esetleg jönni is fog valaki, vagy csak itt fogunk állni? – Néztem szét.
- Hina-channal már legalább egy fél órája itt vagyunk, de még senkit nem láttunk. – Vont vállat.

Tudtam én! Csak a bolondját járatják velünk. Már épp azon voltam, hogy hazamegyek, mikor kinyílt a sötétbarna diófaajtó, tőlem balra és kilépett rajta ugyanaz a szemüveges fazon, aki a feladatot adta tegnap.

- Fáradjanak be! – Invitált minket beljebb.

Szó nélkül beléptünk a helyiségbe. Én mentem be természetesen legutoljára és úgy terveztem, hogy nem messze az ajtótól állok meg. Ha kell menekülőre tudjam fogni.
A szobában még egy személy volt. Nem más, mint az Entertainment vezetője, Johnny Kitagawa, aki egy hatalmas bőrszékben foglalt helyet, miközben az asztalra könyökölt, s összekulcsolt kezeire állát támasztotta. Így méregetett bennünket. Szétnéztem a szobában. A falak színe sötétebb árnyalatot kapott. Ha jól látom burgundi vörös. Bár kissé már fakó, de a világos, leginkább vajszínű bútorok és a sötétebb függönyök az ablakon, tökéletes színösszeállításnak bizonyultak. Leginkább az egyedi készítésű asztal tetszett.

A szemüveges fazon neki is támaszkodott a kinézett asztalkámnak. Kissé őszes beütése volt a hajának, amit hátul összekötve hordott, de ha jobban megnézte az ember, rájött, hogy csupán ősz melír van a világos hajában. Annyira emlékeztetett valakire, de egyszerűen nem akart beugrani, hogy kire. Most tuti ezen fogok egész nap agyalni!
Kezeivel intett, hogy foglaljunk helyet. Láttam, hogy Hina és Hiroki is leültek, így én se tehettem mást. Kíváncsian figyeltem, ahogy elkezdi a beszédet.

- Köszönjük, hogy eljöttek ma. Furusawa Ryo vagyok. – Hajolt meg kissé. – Én vagyok itt a vezető koordinátor. Ez az úr, pedig a Johnny’s Entertainment vezetője, akit gondolom, nem szükséges külön bemutatnom. – Mellettem heves bólogatásba kezdtek. - A tegnapi meghallgatáson önök bizonyultak a legjobbnak. Ezért is lehetnek most itt. – Ekkor elővette az önéletrajzunkat az asztalról. – Meglepően jó önéletrajzzal érkeztek. Etsuko Hina és Kato Hiroki. Önöktől egyszerűen le voltunk nyűgözve, hogy ilyen neves iskolákban tanultak külföldön, ilyen eredményekkel, ezen felül több nyelvet is beszélnek, ami igazán hasznos. – Mondta belemélyedve a papírba. Itt azonban csak egy hiba volt, az pedig én voltam. Valahogy nem illettem a képbe, és ezt ők is tudták. – De, maga kishölgy… - Mutatott rám a papírral. – Hogy gondolta, hogy jelentkezik ide?
- Gondoltam, egy próbát megér – válaszoltam készségesen, megrántva a vállamat.
- Nem gondolja, hogy a modorán is lenne mit javítani? – szólalt meg a vezető, Johnny Kitagawa is. Beleharaptam a számba nehogy valami modortalanságot mondjak, de aztán csak kiböktem.
- Akkor mégis miért vagyok itt, ha nem felelek meg a maguk hatalmas elvárásainak? Talán csak…
- Mert tehetséges – vágott a szavamba. Én pedig felhúztam a szemöldököm.
- Persze, ezt ne vegye nagy bóknak! – Vette át a szót Furusawa-san. – Nagyon sokat kell azért dolgoznia, hogy bent maradhasson!
- Ezt nem értem. – Ingattam a fejem. – Ha ennyire le vagyok maradva, akkor miért hívtak mégis vissza?
- Nem figyel? Az előbb lett megválaszolva! – Kezd megfájdulni a fejem. – Nagyon kevés olyan ember van, aki csak ránézésre meg tudja állapítani melyik milyen szín. De gondolom az asztalomat is egyből meg tudná mondani, hogy miből készült. – Bólintottam.
- Kőrisfából – vágtam rá. – Ezt szúrtam ki legelőször, ahogy beléptem. Gyönyörű darab, bár a teteje szépen le van lakkozva. Így üveghatást értek el, de ha megnézzük, akkor látjuk a szép rajzolatát és a színéből… - észrevettem, hogy mellettem Hina tátott szájjal nézett rám, míg Hiroki-kun összeráncolt homlokkal nézte az asztal azon részeit, melyet felsoroltam. Visszanéztem a vezetők felé. A cég vezetője mosolyogva, míg Furusawa-san rezzenéstelen arccal bámult rám. - …rá lehet jönni – fejeztem be a mondatomat akadozva.
- Azt hiszem, így már mindenki számára világos. – Mosolyogta Johnny Kitagawa.
- Azonban! – köszörülte meg a torkát ismét a szemüveges. – Nehogy azt higgyék, hogy mind a hárman maradhatnak! Három hónap próbaidőt kapnak. – Nyomatékosításként az ujjaival is mutatta a számot. – Ez idő alatt megnézzük menyit fejlődtek, hol állnak és a további szükséges dolgokat.

Mindhárman bólintottunk. Szóval három hónapig tuti van munkám. Már csak egy fontos információ hiányzott.

- Fizetést kapunk azért, ugye?
- Igen – morogta a szemüveges. A hangnem nem érdekelt, egyedül az, hogy nem a semminek fogok gürizni.
- Rendben, akkor most megmutatnám, hogy hol fognak kezdeni. – Mindhárman felálltunk a székekből, hogy kövessük a koordinátort.

Miután meghajoltunk a vezető előtt, már a keskeny folyosón haladtunk, ami átvezetett egy másik épületrészbe. Amint megtudtuk, ez az épületszárny volt a cég szíve és lelke. Az előzőben csak az irodák kaptak helyet, míg itt voltak a próbatermek, az edzőtermek, a felvétel szobák és a… öhm… Hát, ennyit tudtam megjegyezni mindabból, amit elmondott. Olyan gyorsan hadart, hogy alig bírtam felfogni a dolgokat. Oldalra néztem, Hiroto-kun-ra. A kis eszes! Hangrögzítést készít.

- Maguk a legtöbb időt itt fogják tölteni. – Nyitott be egy régi faajtón. – Ez a sminkesek és stylistok szobája. Itt tudnak felkészülni egy-egy eseményre. Maguk is egyelőre itt kezdenek, aztán meglátjuk. Majd a többiek eligazítják önöket…

Remek! A további mondandóját már nem igazán hallottam. Beljebb léptem a helyiségbe, hogy jobban megszemléljem. Azt hiszem, ez lehet minden lány álma. Az ajtó mellett, a szoba két oldalán végig hatalmas sminkasztalok. Olyan filmbeliek. Három-három darab foglalt helyet belőlük mind a két oldalon. Az ajtóval szemben pedig szintén három hatalmas szekrény volt, amelyek roskadoztak a kozmetikumoktól. Úgy láttam, Hinát is lenyűgözte, így egyszerre léptünk a szekrényekhez. Hallottuk, amint a hátunk mögött, Hiroki csak annyit mond, hogy: Lányok. Ez minket azonban egy parányit sem zavart. Sorra nézegettük a sminkcuccokat, próbálgattuk ki őket. Míg Hinát inkább a rúzsok, addig engem a körömlakkok kötöttek le. Ez volt a másik szenvedélyem a bizsuk és ékszerek mellett. Szerettem a körömlakkokat, bár a körmök kilakkozása már más tészta volt.

- Egész nap ott fogtok állni, vagy esetleg szétnézünk máshol is? – kérdezte Hiroki.
- Furusawa-sensei? – kérdezte Hina, amint hátrafordult.
- Ő már elment, mert fontos dolga volt. Azt mondta, hogy keressük meg Fujimoto Naokit. Neki lesz legközelebb fellépése és nem árt, ha megismerkedünk vele.

Hinával bólintottunk, majd Hiroki után indultunk. A próbatermek felé vezetett az utunk.
Fujimoto Naoki volt a Johnny’s Entertainment legfrissebb tehetsége. Szólósként debütált még tavaly. Ezt Hinától tudtam meg, aki úgy tűnt ilyen témában nagyon is otthon van. Azt is megtudtam, hogy 173 centi, eredeti hajszíne fekete és barna szeme van. Valamit még mondott a kedvenc ételéről is, meg hogy miket nem szeret, de valahogy az egyik fülemen be, a másikon ki. Sose érdekeltek az ilyen pletykák. Úgy voltam vele, hogy akkor hiszem el, ha ő mondja nekem. Addig nem, hisz’ az újságok bármit összehordhattak, a lényeg a profit volt. Hina észre se vette, engem mennyire nem érdekel a téma, csak mondta és mondta.

Ahogy haladtunk a próbatermek között az egyikből zene szűrődött ki, így én észrevétlenül le is maradtam a többiektől, hogy bekukucskáljak egy kicsit. Csak egyenesen vezetett a folyosó, így úgy gondoltam, hogy nem fogok nagyon eltévedni.

Közelebb lopóztam az ajtóhoz, de picurka termetem nem volt valami nagy segítség. Alig láttam be a terembe. Így megpróbáltam lábujjhegyre állni, a jobb kilátás, azaz belátás érdekében. Az azonban eszembe se jutott volna, hogy az ajtó nincs rendesen bezárva, így meg is adta magát annak a jó tulajdonságának, hogy kinyíljon. Én pedig egyenesen beestem a terembe. A jó reflexeimnek köszönhetően a kezemmel valamicskét tompítottam az esést, de azért elég rendesen megéreztem. Áú!
Persze, az is meghallotta, hogy „megérkeztem”, aki épp a gyakorló idejét töltötte itt. Fel se mertem nézni. Erőteljesen szemeztem a parketta vonalaival, közben azon törve a fejem, hogy mi az istent csináljak. Hogy magyarázzam ki azt, hogy így „betoppantam”? Szinte véresre harapdáltam a számat, annyira agyaltam a jó mentségen. Közben ideért hozzám a srác is.

- Megütötted magad? – kérdezte kedves hangon. Egyik kezével megfogta a felkarom, s próbált talpra állítani, ám én nem igazán hagytam magam. Csak addig hadd maradjak, amíg kitalálok valamit! – Eltört valamid? – jött a következő kérdés. Szorosan összezártam a szemeimet. Gyerünk, agyacskám gondolkozz! Most már rendesen megfogta mind a két karom, s talpra húzott. – Hé! minden rendben? – kérdezte meg újra, miközben a homlokomra tette a tenyerét. Ekkor már kipattantak a szemeim. Számítottam rá, hogy már így is egy érett paradicsomhoz hasonlíthatok, de ha lehet, most még inkább elvörösödtem.

Előttem ugyanis nem más állt, mint Yamashita Tomohisa. Az a Yamashita Tomohisa, akinek a számai a telefonomon vannak. Ő az ébresztőm és a csengőhangom is. Az a Yamashita Tomohisa, akinek minden egyes fellépését megnézem, ha lehet élőben, és nyomon követem a pályafutását szinte a kezdetektől. Az egyetlen sztár, akiért megveszem a pletykalapokat is. Most hús-vér személyében itt áll előttem. Én pedig rendesen leégtem. Úristen! Mi van, ha azt gondolja, hogy kukkoltam? Vagy, hogy utána leskelődtem? Ami alapjában véve igaz, annyi apró eltéréssel, hogy nem tudtam, hogy ő van itt bent. Könyörgöm istenem, nyíljon már meg alattam a föld! Csak most az egyszer!
Közben az is eljutott a tudatomig, hogy még mindig a hogylétem érdekli, s kezei még mindig a karomat fogják, nehogy elessek. Ahogy ez realizálódott bennem, rögtön kiszakítottam magam a szorításából és mélyen meghajoltam.

- Ne haragudj! Én tényleg nem tudtam, hogy te vagy bent! Csak hallottam a zenét és kíváncsi voltam és kinyílt az ajtó, és… - ennél a pontnál rádöbbentem, hogy az igazságot mondom, ami vér ciki, így egy kicsit másítottam rajta, de még mindig nem néztem felé. – és közben megszédültem. Igen! Ma még nem ettem és nagyon elszédültem!
- Levegőt is vegyél azért – szólalt meg. Hangjában mosoly bujkált. – Nem láttalak még erre. Új vagy? Hogy hívnak?
- Keiko vagyok. - Néztem fel rá. - Kitagawa Keiko – mutatkoztam be rendesen. – Még egyszer sajnálom, hogy így… öhm, berontottam hozzád.
- Nem gond.

Kezdett ismét kínos lenni a szituáció. Csak álltunk egymással szemben, holott tudtam, hogy mennem kellene, de földbegyökerezett a lábam. Még szerencse, hogy szólt a zene, így nem csendben álldogáltunk.

- Kitagawa-chan! – Hallottam meg Hina és Hiroto hangját, akik nem sokkal később már a hátam mögött álltak.
- Téged kerestünk! – pirított le Hina. – Azt hittük, hogy… - Hiroto megkocogtatta a vállát, hogy nézzen oldalra. Így már ő is meglátta, hogy ki is áll előtte. – Te… te… - kezdett el elsőnek dadogni, miközben mutogatott az énekes felé, majd, ahogy az várható volt megeredt a nyelve. – Te YamaPi vagy! – Itt kissé el is sikította magát és a kezeit a szája elé tette. Mondanom se kell, hogy itt már teljesen el voltam felejtve. – Képzelni se mertem volna, hogy egyszer szemtől szemben állok veled és alig van köztünk egy karnyújtásnyi távolság. – Nyújtotta ki felé a kezét, mire az énekes hátrált egy lépést.
- Én is örülök neked. – Hajolt meg egy kicsit Yamashita, de le nem vette volna a szemét Hináról. Persze, nem azért, mert első látásra belé szeretett, hanem mert félt, hogy mit csinálna a lány, ha egy fél másodpercre is szem elől tévesztené.

Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy közbeavatkozzak. Megfogtam Hinát a vállánál fogva, s az ajtó felé fordítottam. Egy meghajlás kíséretében elbúcsúztam az énekestől és még egyszer bocsánatot is kértem tőle.

Alig bírtam elvonszolni a kiscsajt az idol közeléből. Egyre csak azt hajtogatta, hogy csak egy kicsit maradna még, hogy még jobban megismerjék egymást. Nem akartam elmondani szerencsétlennek, hogy alig léptünk ki a teremből YamaPi olyan gyorsan magára zárta az ajtót, hogy azon a villám nem tudott volna annyi idő alatt bejutni. Így a fejmosás mellett döntöttem. Megálltam előtte csípőre tett kézzel, s azt mondtam:

- Minden sztárnál így fogsz viselkedni? – Hina elgondolkodott. – Hogy fogsz így majd a munkádra koncentrálni?
- Nagyon durva voltam? – kérdezett vissza bűnbánó arccal. Hiroto-kun és én egyszerre vágtuk rá a válaszunkat.
- Igen!
- Nem tehetek róla! – Átváltott óvódásba. De örültem neki. – Úgy éreztem, hogy egy álmom vált valóra! Ne mondjátok nekem, hogy ti nem így viselkednétek, ha előttetek állna a legnagyobb álmotok! – Toporzékolt. Mi pedig megráztuk a fejünket. Hina durcásan keresztbe tette karjait a mellkasa előtt. – Nem hiszek nektek! – Erre már nem tudtunk válaszolni, mert megjelent Furusawa-sempai.
- Találkoztak már Fujimoto Naokival? – vont kérdőre minket. Küldtem Hiroki felé egy „Na, most mit csináljunk” pillantást. Ezt észrevette Furusawa-sempai is. – Mi csináltak eddig? – vált mérgessé. – Kövessenek!

Engedelmesen követtük Sensei-ünket a legutolsó teremig. Hina duzzogása rögtön eltűnt, amint beléptünk. Meglátta azt az alakot, akiről alig 15 perce olyan nagy beleéléssel áradozott nekem. Nagyon gyorsan vált, YamaPi már a kanyarban sem volt.

Fujimoto Naoki egész helyes volt. Bár valami ilyesmire számítottam, hiszen ha sztár, akkor általában helyesnek kell lennie az illetőnek. Szinte csak fekete ruha volt rajta, szegecses karkötőkkel. A haja kissé daueroltatott volt. Nem vitték túlzásba, de adott egy kis állást a vékonyszálú hajának. Vagy lehet csak ráborult a hajzselé. Nem bírtam eldönteni és ez nagyon idegesített.

- Naoki – szólította meg a Sensei. – Ők itt Etsuko Hina, Kitagawa Keiko és Kato Hiroki. – Mutatott be minket, mi pedig úgy hajoltunk meg kissé, ahogy kimondta a nevünket. – Ők lesznek a stylistjaid a legközelebbi fellépésedre.

Fujimotónak nem igazán tetszett az ötlet. Ez látszott rajta és hangot is adott neki.

- Komolyan kezdőkre akarjátok bízni a fellépési cuccaimat? – Észrevette, hogy én még mindig a haját fixíroztam oldalra döntött fejjel és összehúzott szemekkel. – Te meg mit bámulsz? – förmedt rám. Egy fintor kíséretében kihúztam magam és inkább elfordítottam róla a tekintetem.
- Ők lesznek a legújabb dolgozók. Meg most még felügyeljük is őket, így nem lesz gond – magyarázta neki a copfos. Nem győzte meg. Azonban mielőtt mást is mondhatott volna közbevágott. - Ne aggódj! – Majd felénk fordult. – Mivel a fellépés két nap múlva lesz, azt javaslom, mihamarabb lássatok munkához.

Ezt szánta végszónak. Hina idegesen toporgott az énekes előtt, míg Hiroki elgondolkodott.
Én kiszemeltem magamnak egy helyes kis zsámolyt az ajtótól jobbra. Elindultam felé, hogy arra üljek rá. Mégse a földön kössek ki, bár ha más megoldás nem lenne, akkor az is megfelelne.
Míg Hina és Hiroki próbáltak beszédbe elegyedni az elkényeztetett énekessel, addig én, kényelmesen elhelyezkedve, elővettem a bekészített reggelimet. Bár már dél is elmúlt, de még semmit nem ettünk, a hasam pedig már követelte magának az élelmet.
Elővettem a cuki kis szendvicsemet, amit az egyik külföldi büfében vettem még reggel. Bele se akartam gondolni, hogy mi lehet benne, csak beleharaptam. Közben tekintetemmel a hármast néztem, miként szerencsétlenkednek.

- Kato Hiroki vagyok. – Nyújtotta a bodri felé a kezét meghajolva, ám az csak undok arckifejezéssel méregette.
- Tudom, az előbb mutattak be. Talán valami baj van az agyaddal? – Hiroki megdermedt a mozdulatában, s a tarkójához emelte kinyújtott kezét.

Amit furcsálltam, hogy Hina még meg se szólalt. Csak állt ott, s megint szája elé tette a kezeit. Hatott volna az, ahogy rászóltam? Már kezdtem büszke lenni magamra, de amint elégedett mosollyal a falnak dőltem, azonnal robbant a bomba. Persze, hát hogy is gondolhattam, hogy sokáig csendben marad?

- El se hiszem, hogy a legelső munkám pont az lesz, hogy a te ruháidat állíthatom össze Fujimoto-kun! – mondta, miközben kezeivel már kapott az énekes keze után. Bár sikerült megfognia, azonban az énekes azon nyomban próbált szabadulni az érintésétől. Kezd érdekes lenni. Beleharaptam még egyet a szendvicsembe. Kezd egyre jobb íze lenni. – Nagyszerű ruhát fogok neked összeállítani! Bízhatsz a képességeimben! Már van is egy ötletem! És van egy pontosan olyan ruhám nekem is. Jaj, annyira jó lesz! – Kezdett el ugrálni is.
- Hé, te! Eressz! – Annyira próbálkozott minél távolabb kerülni Hinától, hogy amint ki tudta tépni kezét a lány szorításából, azzal a lendülettel hátraesett a székén, amin ült.

Ezt már nem bírtam ki hangos nevetés nélkül. A számból ki is röppent pár morzsa, így gyorsan abba hagytam a röhögést és majszoltam tovább. A szemem sarkából láttam, hogy a hangra rám irányul a többiek figyelme, ám én azzal voltam elfoglalva, hogy lehámozzam a csomagolást a kajámról.
Annyira belemerültem, hogy a felém tornyosuló árnyékot se vettem észre, csak azt, amikor kikapják az elemózsiámat a kezemből. Egy pillanatig csak pislogtam az üres tenyerembe, ahol eddig az ennivalóm volt, majd lassan az előttem álló alaknak szenteltem a figyelmem.

- Mégis hogy képzelted, hogy a próbateremben eszel? – üvöltötte le a fejem. Én azonban csak a kezében szorongatott kajámra figyeltem. Behunytam a szemem, és síron túli hangon megszólaltam.
- Add vissza, ha jót akarsz magadnak! – Nem teljesítette kérésemet.
- Arra ne is számíts! – mondta, majd éreztem, amint ellép előlem. Erre kinyitottam a szememet.

Az énekes a kuka felé lépdelt, bennem pedig egy rossz előérzet kezdett úrrá lenni.
- Ki ne merd dobni! – kiáltottam rá, és fel is pattantam a helyemről. A kuka felé emelte a szendvicset, úgy nézett rám vissza. – Utoljára figyelmeztetlek! – mutogattam felé, ám meg se hallotta. Egy egyszerű dobással kihajította. Pedig még több mint a fele meg volt!

Diadalittas arckifejezéssel fordult felém. Keresztbe tette karjait, felhúzta az egyik szemöldökét és ördögi mosolyra húzódott a szája. Az én szemem pedig bosszúszomjasan megvillant. Próbáltam magam lenyugtatni mély levegővételekkel. Ez még csak az első napod! Nem akarhatod, hogy kirúgjanak! – mondogattam magamban. Tekintetem ismét a hajára tévedt. Ha már így alakult, akkor derítsük ki!
Ragadozó lassúsággal sétáltam oda hozzá. Ahogy közeledtem felé, úgy tűnt el a mosoly az arcáról. Kezdte volna menekülőre fogni a dolgot, azonban addigra már odaértem elé. Körülbelül 10 centi volt köztünk, meg majd’ egy fej magasságkülönbség, én mégis nyugalommal a hangomban szólaltam meg.

- Most még elnézem neked. Azonban, ha még egyszer a kajámhoz nyúlsz, esküszöm, hogy kicsinállak! – Ránéztem a gondos sorba rendezett tincseire, majd jól összekuszáltam.
- Hé! Megőrültél? – Ugrott tőlem távolabb, azonban már késő volt.
- Máskor ne borítsd magadra az egész flakon zselét. Inkább menj el egy rendes fodrászhoz, hogy dauerolja be a hajad! – Majdnem elbőgte magát azért, mert összekuszáltam a tincseit. Én azonban visszamentem a zsámolyhoz, felkaptam a táskámat és otthagytam őket.

Igyekeztem minél hamarabb visszaérni a törzshelyemre, alias, a stylistok termébe. Ez nem is rossz név! Innentől kezdve így fogom hívni!
A terembe érve leültem az ajtó mögötti tükrös asztalkához. Az ölembe vettem a táskámat és elkezdtem kipakolni a tartalmát, hátha van nálam még valami ehető. De egy üveg vízen kívül mást nem találtam.

- Fenébe is! – morogtam fennhangon. Vajon kimehetek ilyenkor valami üzletbe? – haraptam bele az alsó ajkamba, míg gondolkodtam.

Rákönyököltem az asztalra, s államat a tenyerembe támasztottam. A tükörképemmel szemeztem, hála az előttem lévő tükörnek.

- Vajon Hirokiék mit csinálhatnak? Biztos sokkoltam őket – töprengtem el. – Á, nem is érdekel! – rázuhantam az asztalra. – Éhes vagyok!

Az asztalon a kezeimbe akadt egy ruhadarab. Felemeltem a fejem, hogy megvizsgáljam mi is az. Az anyagából ítélve nem lehet valami új darab. Elég réginek nézett ki, már attól tartottam, hogy szétporlik a kezeim között.
Ekkor nyílt ki az ajtó, én meg azt hittem, hogy Hináék. Gyorsan hátra fordultam, ám az ajtóban nem Hina állt.

- Van itt valaki? – kérdezte az „idegen” észre se véve engem.

YamaPi volt, aki bejött. Én meg csak kukán ültem a széken. Már be akarta csukni az ajtót, mikor rám tévedt a tekintete.

- Hát te? – kérdezte kíváncsian.
- Én… én csak itt ülök.
- Azt látom – mosolyodott el. Ekkor már az agyamat is elérte, hogy mit mondtam. Kínosan elmosolyodtam és próbáltam eltakarni kezemmel az arcomat. Bár nem sokat segített, de legalább elrejthettem egy kicsit a zavaromat.

A gyomrom viszont úgy döntött, hogy még kellemetlenebb helyzetbe hoz és hangosan korogni kezdett. Ujjaim között ránéztem az énekesre, aki próbálta nem elröhögni magát – igazi gentleman, forgattam a szemeimet – de azért belenyúlt a pulcsija zsebébe és ott kezdett el keresgélni, majd nagy mosollyal az arcán odajött hozzám.

- Tessék! – Nyújtott át nekem egy szelet csokit. Elvettem a szemem elől a kezemet és felnéztem rá.
- Az enyém lehet? – kérdeztem meg. Még szélesebb lett a mosolya, de bólintott. Készségesen elvettem tőle, de még nem bontottam fel, csak a kezemben tartottam. Úgy néztem rá, mint valami kincsre és máris eldöntöttem, hogy bár marcipános és én ezt a csokit nem szeretem, de ez lesz a világ legfinomabb édessége!
- Mit keresel itt? - Elmosolyodtam. Ráemeltem a tekintetem.
- Én vagyok az új stylist.
- Á, így már érthető. – Lépett távolabb. – Akkor tudsz nekem segíteni. – A fellépő ruhám miatt jöttem. Azt ígérték mára készen lesz, hogy tudjuk egyeztetni a koncepciót.

Riadtan néztem körbe a teremben. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Megköszörültem a torkomat.

- Amint megérkezik valaki szólok neked – ígértem.
- Remek! – Összecsapta a tenyerét, meghajolt felém, majd kisétált. Ám az ajtóban még visszanézett felém – Igaz is! A csokit az egyik kuka mellett találtam a folyosón. Jó étvágyat hozzá!

Kibontás helyett a földön végezte a csoki. Az énekes kacaját még zárt ajtón keresztül is hallani lehetett, ahogy a folyosón visszhangzott. Bosszúsan meredtem az ajtóra és mérgemben a csoki mellé dobtam a kétszáz éves rongyot is.

***

- Nekem ez nem kell! – méltatlankodott Fujimoto-kun. – Azt sem akarom! Hol tanultatok ti?

Ruhapróbán voltunk az elkényeztetett énekessel. Mélyen legbelül tudtam, hogy nehéz dolgunk lesz, de ennyire rosszra sem én, sem a többiek nem számítottak. Miután odavittem a hatodik ruhát Naokinak és ő visszamondta, utána a következőt az arcába dobtam. Leültem az egyetlen szabad székre, majd innen szemléltem őket tovább, könyökömön támaszkodva.

Rá fél órával, ahogy elment YamaPi, megjelentek az ajtóban Hirokiék és azt mondták, Furusawa-sempai vár minket a ruhateremben.
Szó szerint tátva maradt a szám, amint megláttam a termet. Az ablakok nem is látszottak a sok ruhától. Újabbnál-újabb darabok voltak. Utánunk érkezett meg az énekes, s amint megkaptuk az instrukciókat, a Sensei magunkra is hagyott. Én egy óra alatt feladtam, de a többiek még mindig próbáltak az énekes kedvére tenni és válogatták össze a rockosabbnál rockosabb ruhákat. Volt benne szakadt nadrág, szakadt felső, szegecsek, bőrszerkó, egyszóval minden, ami ebbe a kategóriába tartozott.

- Akkor ehhez mit szól? – kérdezte Hina.

Azt vettem észre, hogyha elkezd dolgozni, akkor képes megfeledkezni rajongásáról és normálisan tud dolgozni. Hirokinak nem a stylist volt az elsőszámú szakmája, de muszáj volt itt is megállnia a helyét, ha itt akar dolgozni.
Elvettem Fujimoto MP3 lejátszóját és elindítottam rajta azt a számot, amivel fel fog lépni. Szokatlan hangszíne volt. Nem vinnyogott, de mélynek se mondtam volna. Az én szempontomból a tűrhető kategóriába tartozott, de ha másoknak ez kell, hát legyen.
Rácsaptam a térdemre, amire mindenki idefigyelt, majd a helyemet elhagyva a világosabb színek felé vettem az utam. A kezembe kaptam egy rózsaszín szegecses pólót és egy sötétszürke nadrágot. Lekaptam hozzá még pár halálfejes láncot és kiegészítőt is, majd odatrappoltam a ficsúrhoz és átnyújtottam. Persze, ő arra számított, hogy hozzávágom. Rögtön védeni kezdte a haját is. Háh, milyen jól kiismert! De csak egy halvány mosollyal álltam előtte.

- Elveszed végre? – Miután látta, hogy nem akarom bántani kivette a kezemből és megszemlélte a ruhákat. Láttam rajta, hogy kezd bedühödni. – Meghallgattam a számodat. A hangszínedhez ez illik.

Hallottam, amint mögöttem Hiroki köhögésnek próbálja álcázni a nevetését, mire én is majdnem elnevettem magam, de meg kellett tartanom a komoly arckifejezést. Ránéztem az órámra és fennhangon kezdtem el számolni a másodperceket.

- 10, 9, 8…
- Hé! – felemelve a kezem elhallgatattam őt.
- …5, 4, 3, 2, 1! – hátrafordultam Hirokihoz és Hinához. – Mehetünk enni! – vigyorogtam feléjük.

Beléjük karoltam és elkezdtem őket az ebédlő felé húzni, otthagyva a piperkőcöt a ruháival.
Mielőtt elment Furusawa Sensei megkérdeztem tőle, hogy hol lehet itt enni. Nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy van egy kávézó az Entertainment épülete mellett nem sokkal. Mikor méltatlankodásomnak hangot adtam, azt mondta van egy büfé része, ahol kedvemre ehetek, de nem mehetünk el háromnál hamarabb.
Én pedig ezt pontosan be is tartottam! Most már csak a választékra voltam kíváncsi.

Az kávézóig el se engedtem cimboráimat, azonban, amint megláttam a finom dolgokat rögtön otthagytam őket.

- Jó étvágyat! – kiáltottam, miközben szétszedtem az evőpálcámat. Az asztalhoz kocogtatva rendesen meg is tudtam fogni, és rögtön az étel pusztításába kezdtem.
- Ennyire szeretsz enni? – kérdezte mosolyogva Hiroki-kun. Épp az Udonomat próbáltam egyben begyömöszölni a számba, ám ez nem sikerült, így csak kisebb darabokban tudtam megenni. Sietni kell, mert nem jó ha elázik benne a tészta.
- Szerintem, ha egészségesek akarunk lenni, akkor jóízűen kell enni – mondtam teli szájjal.
- Így lehet elhízni is – szólt közbe Hina is, aki valami salátás menüt majszolt.
- Ha olyan a DNS-ed, akkor ugyan mindegy, hogy salátát eszel vagy sem – válaszoltam. Két kezemmel megfogtam a tányérkámat és kiittam belőle a maradékot.
- Hogy tudsz így enni? – Jött Hina következő kérdése.
- Elsőnek furcsa volt, hogy rögtön közvetlen hangnemben beszélsz velünk, de mostanra el sem tudnám képzelni, hogy másképp szólalj meg – vigyorogta Hiroki. – Még egy napja sem ismerlek, de már felhúztál egy énekest, és ahogy láttam a Sensei sem igazán van odáig érted.
- Hogy van annyi bátorságod, hogy így viselkedj?
- Szabad szellem vagyok. – Rántottam vállat.
- Azt látjuk! – vágták rá egyszerre.

Rájuk néztem, hogy erre visszavágjak valamit, de az arckifejezésükön elnevettem magam.

***

A munkaidőnk pontosan hat órakor járt le. Fujimoto-kunt aznap már nem láttuk, aminek én roppantmód örültem, azonban Hina el se tudta volna rejteni csalódottságát.
Ahogy kiléptünk a bejárati ajtón, szembetalálkoztunk Furusawa-sensei-el.

- Van még egy hely, amit meg kell mutatnom önöknek.
- Mi az a hely? – kíváncsiskodtam.
- Ha jól sejtem az nem a cég épületén belül van – gondolkodott hangosan Hiroki.
- Így van! – helyeselt a sensei. – Üljetek be a kocsiba! – adta ki az utasítást.

Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy annak a kerek öt percnek mi az istenért kellett beszállni a kocsiba, ugyanis csak két utcával mentünk távolabb a kiadó épületétől.
Tanácstalanul álltunk a szintes ház előtt, ahol kirakott minket. Nem sokkal később a Sensei is kiszállt a kocsiból.

- Itt vannak a kulcsok. – Dobta oda őket Hirokinak. – Mind a hármatok kulcsa megtalálható rajta.
- Oké, de minek a kulcsai? – kérdezte Hina-chan. Erre a sensei csak felemelte a jobb karját és a mögöttünk lévő házra mutatott.
- Holnap délre költözzetek be!

Holnap délig ebbe a házba kell beköltöznünk? Minek?
Várjunk csak! Össze leszek zárva két vadidegennel? Amilyen gyorsan csak tudtam vissza fordultam Furusawa-sensei felé.

- Szó sem lehet róla!





         Előző fejezet                                                                               Következő fejezet