5. fejezet - One in a million

5. fejezet
Most ugrik a hal a vízbe

Van, amikor az ember egyszerűen lefagy. Erre nincs más szó. Semmi épkézláb mondat nem jut az eszébe. Ez történt most is, amikor már legalább két perce szótlanul csak néztük egymást.
Míg én zavaromban meg se tudok szólalni, - ugyanis valamiért rosszul éreztem magam, hogy hallottam mindent - addig az ő arcvonásai teljesen rendeződtek. Olyannyira megváltozott, hogy már kételkedtem abban, hogy az előbb tényleg könnyeket láttam a szemében.
Lazán zsebre vágta a kezét, s teljes testével felém fordult. Hatalmasat nyeltem. Úgy nézett ki, mint valami ragadozó.

-    Mi lesz? – szólalt meg gúnyos hangon. – Kaptál egy jó kis sztorit, amiből pletykát kreálhatsz.
-    Én nem…
-    Tudod mit? Nem érdekel! – vágta félbe a dadogásom. – Azt csinálsz, amit akarsz! Menj csak és újságold el a rajongói klubokban!

Szinte fellökött, amint elhaladt mellettem. Ahogy válla súrolt, olyan, mintha áramütés ért volna. De nem azt a bizsergető érzést keltette bennem, hanem a haragomat élesztette fel.
Magam sem tudom miért, de dühített a tudat, hogy ilyent feltételez rólam. Az, hogy olyannak tart, mint a többi rajongót felért egy arcon csapással. Próbáltam megfékezni a nyelvem, de – mint mindig - már késő volt.

-    Idióta! – kiáltottam el magam. Megpördültem és az énekes után trappoltam, s amint beértem, elé álltam. – Komolyan azt feltételezed rólam, hogy egy pletykát indítok el ebből?
-    Hogy minek neveztél engem? – döbbent le.
-    Már annyiszor beszélgettünk. Hallottál vissza valamit azokból? – kapaszkodtam bele minden mentsváramba.
-    Ne is haragudj, de alig beszéltünk vagy kétszer, akkor se olyan sokáig – döbbenete után ugyanolyan közönyös hangon beszélt, ahogy a legelején. Ez ugyancsak idegesített.
-    De, én nem vagyok ilyen! Ismerhetnél!

Elment a józan eszem is. Annyira meg akartam győzni az igazamról, hogy még a karjába is belecsimpaszkodtam. Kétségbeesetten néztem fel rá.

-    Mit csinálsz?
-    Én sose tudnék neked ártani! Az nem én lennék, én csak…
-    Elég! – dörrent rám. Megilletődve néztem rá. Arcáról csak úgy sütött az indulat. – Mégis miért magyarázkodsz nekem? Nem is ismerlek! – Egy rántással kitépte szorításomból a karját. – Menj inkább vissza dolgozni!

Bambán meredtem magam elé. Nem érdekelt, hogy az énekes félre lökve elment és otthagyott. Az se érdekelt, hogy vissza kellett volna már rég mennem a fellépésre. Úgy álltam azon a helyen, mint egy darab zsák. Csak bámultam a kezemet, mellyel pár másodperce még a felkarját szorítottam. Most nyertek értelmet a mozdulataim.
Mégis mi a jó eget műveltem? - Idegesen beletúrtam a hajamba.
Én nem vagyok normális! Túl sok időt töltöttem Hinatával. Én… én nem szoktam ilyen dolgokat tenni!
A folyosón járkáltam ide-oda. Becsuktam a szemem és a fejemet kezdtem ütögetni. Minél többször futtattam végig elmémben az előbb lejátszódott jelenetet, annál szánalmasabbnak éreztem magam.
Ostoba! Ostoba! Ostoba! – dorgáltam magam, miközben most már mind a két kezemmel összekuszáltam a tincseimet.

-    Nini! Mit csinálsz Kitagawa?

A hang hallatán összerezzentem, s azonnal az irányába fordítottam a fejem. Hiroto közeledett.

Bár, már pár napja kiderült, hogy szemüveges, mégse tudom megszokni, amikor viseli. Legelőször, amikor megláttam vele, szó szerint az arcába nevettem. De jobban belegondolva, nagyon is jól állt neki. Az ezüst keret tökéletesen kiemelte az arcát. Azonban valamiért szemüveggel félelmetesebbnek hatott nekem. Olyan parancsolónak. Így sokkal komolyabb az arca és ez még jobban megrémít. Mintha nem is az a kedves Hiroto lenne, akit én anno megismertem, hanem valami gonosz alteregója.

Gyorsan rendeztem a vonásaimat, megigazítottam a hajam s egy torokköszörülés után megszólaltam.

-    Semmit! Mégis mit csinálnék? – Hiroto csak felvonta a szemöldökét. – Ha nem haragszol, most mennem kell.

Elléptem mellette, amilyen gyorsan csak kivitelezhető volt ez a mozdulat. Legalább is ez volt a tervem. Gonosz, féloldalas mosolya, azonban nem túl sok jót ígért.

-    Tudod, az előbb igen érdekes beszélgetésnek voltam a szemtanúja.

Mondata megállított. Bár nem akartam, egyszerűen leblokkoltam. Elszorult a torkom is. Hallott mindent, amit YamaPi és Yamada Aya beszéltek?

-    Biztos rosszul hallottad.
-    Szerintem mindent tisztán hallottam.

Lépései egyre jobban közeledtek hozzám. Bár tudom, hogy nem lehetséges, és ezen a padlón még a tűsarok se kopog olyan hangosan, én mégis úgy éreztem, mintha beleremegne a föld, ahogy közelít felém. Végül megállt előttem.
Neki is zsebre volt vágva a keze, s félrebillentett fejjel nézett rám.

-    Érdekes lány vagy te, Kitagawa Keiko. – tolta feljebb az orrán szemüvegét.
-    Miért mondod ezt? – ráncoltam a homlokom.
-    Látom tisztában vagy vele, hogy ha tisztán játszol, akkor nem nyerhetsz.
-    Hogy mi van? – Fogalmam sem volt mire céloz. Ezek szerint fel akarja használni a veszekedésüket, csak azért, hogy az övé legyen a munka? Dühösen villant rám tekintete.
-    Ne add itt az ártatlant! Azt hiszed, hogy nem tűnt fel senkinek sem?
-    Egy szót sem értek abból, amit mondasz!

Nagy ívben kikerültem, s futásnak eredtem. Nem akartam, hogy a végén még rám kenje az egészet! Ha a két sztárról pletyka indul, az nem az én hibám lesz! A kiadójuknak meg az a dolga, hogy az ehhez hasonló szituációkat megoldja.

Visszaérve, már javában ment az utolsó száma Fujimotónak. Azonban a színpad mögött se állt meg az élet. Olyan sürgés-forgás volt, hogy szinte fellöktek.

-    Pont időben! – hallottam meg lakótársam hangját.
-    Még csak most fog lejönni, átöltözni? – lepődtem meg az összekészített ruha láttán.
-    Aha! Mit csináltál eddig? – kérdezte Hina. Közben már pakolta a ruhákat.
-    Én? Én semmit! – rántottam vállat.

Kikukucskáltam a függöny mögül. Odakint fergeteges volt a hangulat. Nagy mosollyal tértem vissza Hinához. Azt hiszem ezt a fellépést is sikeresnek mondhatjuk. Persze nem a ruhák miatt, de azért jó érzés, hogy én is adtam hozzá valamit.

-    Mit bazsalyogsz?
-    Bazsalygok? – fel sem tűnt, hogy még mindig az arcomon maradt az előbbi mosolyom.
-    Ühhüm. Történt valami jó? – hajolt közelebb.
-    Csak örülök a fellépésnek.
-    Ugye de szuper? – csapta össze a kezeit. Megint kezdődik! – Annyira jó, hogy a kulisszák mögül figyelhetem. Így olyan, mintha vele együtt én is a színpadon lennék! – tette a szívéhez a kezét, közben meg már szerintem, a felhők fölött lebegett. - Annyira jó érzés, na meg az, hogy az általam – itt szúrósan néztem rá. – vagyis az általunk kiválasztott ruhákban lép fel! És ami a legjobb, hogy én öltöztethetem fel, na meg…

Felesleges lett volna többször rászólni, a végén mindig visszatért az egyes szám első személyhez. Leültem az egyik székre, s vártam, míg Fujimoto lejön a színpadról. Addig se unatkoztam, Hina minden új sztárpletykáról beszámolt nekem. Furcsamód, most minden szavára figyeltem.

***

Egy bő óra múlva végre kijöhettünk az épületből. Fáradtan nyújtóztattam ki végtagjaimat, de leginkább a friss levegőnek örültem. Odabent kezdett fullasztó lenni már a légkör. Igaz, Hirokival utána már nem sokat találkoztam, de valahányszor elment mellettem, mindig furcsán méregetett.

-    Szép munka volt! Köszönjük a kemény munkátokat.

Nekünk kellett természetesen a legtovább itt maradni, hogy mindent elpakoljunk. Mivel mi voltunk az újoncok, ezért velünk csináltatták meg a legtöbb munkát.
Próbáltam mihamarabb túl lenni az elköszönési macerán, és amikor én kevésbé voltam a figyelem központjában, felhúzni a nyúlcipőt.
Alig tettem meg pár lépést, azonnal megállítottak.


-    Hé, Kitagawa! Te nem jössz velünk?
-    Mégis hová? – fordultam hátra.
-    Megünnepelni az első, igazi munkátokat – vágta rá az egyik szervező.
-    Még dolgom van!

Ismét elindultam, de közben a hátam mögött hallottam a megjegyzéseket.

-    Ennek meg mi baja? – kérdezte ugyanaz az ember.
-    Biztosan csak fáradt! – mentett ki Hina.
-    Ne is figyeljetek rá! – szállt be Hiroki is. – A királylánynak ez nincs kedvére.


Ebben a pillanatban legszívesebben visszafordultam volna és jól felpofoztam volna Hirotot, de eszembe jutott a koncert alatti beszélgetésünk, így inkább nyugton maradtam. Egész úton fortyogtam magamban.

Hazaérve az üres lakásba, egyből a szobámba mentem. Egy pillanatig megálltam az ajtómban. Majd táskámat a földre ejtve az arcomat a tenyerembe temettem.

-    Ezt nem hiszem el! Kétszer is megfutamodtam Hirokitól.

Sose tettem még ilyet. Úgy látszik, a mai nap tele van meglepetésekkel. Lehet meg kellene próbálnom jobban kijönni velük? Néha vigyem le a szemetet?

Hajamat hátra túrva emeltem fel a fejem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, az asztalomhoz lépdeltem. Tenyeremmel az asztallapon támaszkodva, kinyitottam a jobboldali ajtaját, s előhalásztam a gondosan tervezgetett házirendemet. Megfogtam az összetekert lapot, kihúztam az asztalomon. Folyamatosan gyűjtögettem rajta a szabályokat, így szép kis lista összegyűlt már. Beleharaptam a számba. De, bárhogy is töprengtem, végül mindig ugyanahhoz tértem vissza.

-    Azt hiszem, ideje megmutatnom a többieknek.

Hangosan kimondva, még inkább tetszett ez a gondolat. És ha látják, hogy én is dolgozom azon, hogy békésen eléldegéljünk egymás mellett, azonnal meg fog változni a véleményük. Ebben olyan biztos voltam, hogy előkészületeket is tettem. Kirohantam a konyhába és teát is készítettem nekik, mire hazaérnek.

Hina és Hiroki körülbelül egy órával később értek haza, mint én. Addigra már mindent előkészítettem. Megütközve néztek rám az ajtóból, ahogy a kanapéról rájuk mosolyogtam és még integettem is.

-    Valamiről lemaradtunk? – kérdezte Hina. Felálltam a kanapéról és a kezembe vettem a házirendet.
-    Üljetek le. Valamit meg kell beszélnünk – invitáltam őket beljebb. – Készítettem nektek teát is!

Az asztalon három csésze, nyugtató hatású tea gőzölgött. Isteni volt az illata!
Most még Hiroki se vágott fejeket, helyette csak szimplán leültek az ülőalkalmatosságra és nekem szentelték a figyelmüket. Hina óvatosan felemelte az egyik csészét és beleszagolt.

-    Nos, mivel azt mondtátok, hogy így nem lehet együtt élni, ezért sokat töprengtem, hogy mi lehet erre a megoldás. Arra jutottam, hogy szükségünk van bizonyos szabályokra, azért hogy harmóniában éljünk.
-    Ez egy nagyon jó megállapítás! – értett egyet velem Hiroki.

-    Ugye? – mutattam rá. Hina csak nagyokat pislogott.
-    Ez egy jó ötlet Kitagawa-chan! – Egy pillanatig lefagytam. Ezt komolyan Hiroki mondta? És most még a „chan”-t is odatette. Ezt egy jó jelnek vettem. Felbátorodva folytattam.
-    Ezért is készítettem egy kis házirendet – nyitottam szét a papírost és magam előtt tartva mutattam feléjük. – Látjátok? Itt pontokba szedtem azokat a fontos tényeket, amivel békésen élhetünk egymás mellett – mutogattam mindegyikre sorjában.

Hiroki felállt és közelebb lépett hozzám. Elvette a kezemből a házirendet, hogy tanulmányozza. Hina-chan is felkelt, majd Hiroki mellett próbált ő is a laphoz hozzáférni. A fiú nagyobb volt nála, ezért szegénynek lábujjhegyre kellett állnia.

-    Mi az, hogy: "Ha főz valaki, akkor abból mindenki kap!" ? – kérdezte Hiroki.
-    Nos, volt egy kis vitánk abból, hogy szerintetek én nem csinálok semmit. Ami nem igaz! Csak én nem a szokványos dolgokban vagyok jártas. Mondtam is, hogy nem igazán vagyok jó például a konyhai dolgokban. Szóval, ha szeretnétek a konyhát egyben tartani, akkor ezt a szabályt betartva, probléma megoldva. – vigyorogtam a fiúra, mire megvillant a szeme.
-    Mit jelent az, hogy: „ A fürdőszobát adott sorrendben takarítsuk és használjuk? „
-    Ó, Hina-chan! Észrevettem, hogy utánad mindig hatalmas tócsa marad, ezért mi lenne, ha elsőnek mennék én, majd te és végül Hiroki. Mindenki kitakarítja maga után a fürdőszobát és semmi gond nem lesz a későbbiekben.
-    Nem gondolod, hogy ez így nem fair? – hajtotta össze a házirendemet, egyetlen fiú lakótársam. – Ha mindenki kitakarítja maga után a fürdőszobát, neked semmit nem kell tenned, mert mindig tiszta fürdőbe lépsz majd be. – Igen, titokban ez volt a tervem, hogy nekem ne nagyon kelljen takarítanom. Erről nekik nem kell tudniuk.
-    Ugyan, ugyan Hiroki! Ha használtam a végén én is kitakarítom, nyugi – legyintettem a kezemmel.
-    Keiko-chan, ezt a házirendet komolyan gondoltad?
-    Nem kell megköszönnöd Hina! – simogattam meg a haját. – Tanulmányozgassátok csak! Elég sok pontja van – nyitottam szét újra a hatalmas papírt. - Most megyek, mert fáradt vagyok. Reggel találkozunk lakótársaim! – mind a két kezemmel integetve vonultam vissza a hálószobámba.

Boldogan terültem el az ágyamon, mert úgy éreztem, hogy végre sikerül majd kijönnöm a többiekkel. Bele se gondoltam abba a ténybe, hogy mekkora lavinát indítok el.

***

Reggel a telefonom csörgésére ébredtem. Jobban mondva, csak szerette volna, ha felébredek, ezért non-stop berregett. Nem akartam még kinyitni a szemem, de muszáj volt, mert az irritáló hang csak nem maradt abba.

-    Igen, tessék? – szóltam bele ásítva.
-    Mégis mit képzel maga, hogy még ásítva is veszi fel a telefont?! – pár másodpercig csak pislogtam. Próbáltam beazonosítani a hangot, s amint sikerült, felugrottam az ágyban.
-    Sensei?
-    Azonnal jöjjön be a munkahelyére, különben már meg is válhat attól az álmától, hogy itt dolgozik!

Nekem se kellett több, olyan gyorsan pattantam fel az ágyból, mint még soha. Kirohantam szétnézni a házba, de már senki nem volt otthon, rajtam kívül.
Visszaérve a szobámba, nem sokat törődtem a megjelenésemmel. Annyi volt a fontos, hogy tiszta ruhákat vegyek fel.

Nehezen, de eljutottam a bejárati ajtóig, bezártam magam mögött, majd a lépcsőházban furcsa dolgot fedeztem fel. Túl hideg volt a beton. Lenéztem a lábamra és rájöttem, hogy nem vettem fel cipőt. Ez az aprócska incidens újabb tizenöt percet vett el tőlem.

Mire beértem a munkahelyemre, bő háromnegyed órát késtem. Nem is maradt szó nélkül.

-    Nem azt mondtam magának, hogy siessen? – kelt ki magából Sensei.
-    Sajnálom! Elromlott az ébresztőm!
-    Ez egy munkahelyen nem megengedett! Ne feledje, maga még nem teljes körű dolgozó itt!
-    Nagyon sajnálom Sensei! – hajoltam még mélyebbre.
-    A legszívesebben már most kirúgnám! – nem mertem még felnézni, de úgy hallatszott, hogy próbálja visszafogni a dühét. – Jöjjön utánam!

A Sensei ismét hátravezetett a stylistok körzetébe, ahol rajtam kívül már mindenki ott volt. Mily’ meglepő…

-    Most, hogy mind itt vagyunk – nézett rám szúrósan Furusawa-sensei. – Az új dolgozókat külön feladatra osztom be – kezdte. – Ez a hónap eléggé zsúfolt lesz, ezért a régebbi dolgozóinknak is lesz bőven feladatuk, így született meg ez a döntés. Kérek mindenkit, hogy figyeljen oda a munkájára!

Kíváncsian figyeltem, hogy milyen feladatot kaphatunk. Most hogy külön-külön kell dolgoznunk úgy döntöttem, hogy megmutatom a valódi tehetségem. Magamban már ujjongtam. Alig hittem el, hogy ez is elérkezett. Tűkön ülve vártam, hogy milyen feladatra osztanak be.

-    Etsuko Hina.
-    Igen!
-    Ön lesz a felelős Yamashita Tomohisa ruhatáráért. – Hina tekintete boldogan felcsillant. Összefűzte maga előtt az ujjait és boldogan válaszolt vissza.
-    Igenis! – Nekem pedig leesett az állam. Hogy-hogy ő kapta meg?
-    Bízom magában és a szakértelmében! Yamashita-sannak két nap múlva lesz a fellépése. Addigra mindennek a megfelelően kell elkészülnie!
-    Bízhat bennem Furusawa-san! – húzta ki magát a leányzó.
-    Kato Hiroki.
-    Igen!
-    Úgy döntöttünk, hogy mától inkább a szervezési osztályon lesz. Szeretnénk, ha minél jobb munkát végezne!
-    Igenis!

Furusawa-san ezután összecsapta a tenyerét.

-    Rendben, akkor most mindenki menjen a dolgára!
-    Elnézést! – szólaltam meg. – Engem kifelejtett Sensei.
-    Nem felejtettem ki – cáfolt meg.
-    Nem osztott be sehová! – méltatlankodtam.
-    Jó meglátás! – A háttérben kacagást hallottam, amit próbáltak köhögésnek álcázni.
-    Akkor én mégis mit csináljak? – tártam szét a karjaim. – Várjam meg, amíg a pókok ruhát szőnek nekem?
-    Ha elkészül, feltétlen mutassa meg! – mosolyodott el gonoszan Furusawa-san. Most már kitört a többiekből a nevetés.
-    Sensei!
-    Természetesen magát sem akartam kihagyni. Ön lesz a kellékes.
-    Hogy mi?
-    A maga munkamoráljával egyértelmű, hogy most nem kap fontos szerepet. Félő, hogy gondot okozna, az pedig most nem megengedett, mert elég nehéz időszakunk lesz. Ezért mindig résen kell lennie, és ha valaki kér valamit, azt egy szó nélkül oda is kell vinnie neki!
-    De…
-    Nincs de! – vágott a szavamba. – Most pedig, jó munkát mindenkinek!

Amint Furusawa-san kiment a teremből, újra mindenki nevetésben tört ki. Egyedül Hina hajolt hozzám közelebb.

-    Jól vagy? – kérdezte aggódva.
-    Nem! Nem vagyok jól! – lehet, kicsit ingerültebb hangot ütöttem meg a kelleténél, de nagyon felhúztak. Hina rögtön elhúzódott tőlem.
-    Nem lesz gond, Keiko-chan! – próbált nyugtatni. – Ez biztos csak ideiglenes! Lehet, holnap valami más munkát kapsz majd!

Barátian megütögette a vállam, majd ugrándozva elindult az ajtó felé. Ezt nem hiszem el, még Hina is itt hagyott!

-    Sok sikert Kitagawa! – haladt el mellettem ördögi vigyorral Hiroto is.
-    Hé, Kitagawa-chan! – hátrafordultam, nevem hallatára. – Azt hiszem, nekem máris segíthetnél. Hozz kávét! Reggel nem volt időm rá – vigyorgott rám négédesen a rövid vörös hajú stylist. Karjait összefűzte maga előtt. – Ki kér még? – tette fel a többieknek a kérdést, de a szemét egyszer se vette volna le rólam.

Persze sorjában mindenki mondta a kívánságait. A felét se jegyeztem meg. Nem is volt hozzá kedvem. Fogtam leültem az egyik szabad székbe.

-    Én nem erre a munkára jelentkeztem. Nem vagyok köteles teljesíteni! – könyököltem fel az asztalra. A vörös hajú csaj gúnyosan elmosolyodott. Lassan közelebb lépdelt hozzám.
-    Na, ide figyelj, tanonc! – Hajolt le, hogy a fejemmel egy szintben legyen. – Nem érted a lényegét. Ha nem fogadsz nekünk szót, akkor azonnal repülsz innen! Világos?

Farkasszemet néztünk a csajjal. Se ő, se én nem akartunk megtörni. Pár évvel lehetett csak idősebb, még is úgy viselkedett, mintha ő lenne itt a rangidős.

-    Mi folyik itt? – Jött vissza a Sensei.
-    Kitagawa-san, most írja össze a kéréseinket. – Egyenesedett ki az előttem álló boszorkány.
-    Látom megértette a feladatát, Kitagawa-san – Elsőnek valami csípőset akartam visszamondani, de aztán csak elmosolyodtam.
-    Igen, Sensei! – csikorgattam a fogaimat.

Felálltam, Furusawa-san-t kikerülve az automatához indultam, hogy teljesítsem drága kollégáim kérését.

-    Miért nem lehet normális munkám? – morogtam az automatának. – Olyan sokat kérek? Lehet, hogy saját céget kellene alapítanom? – már a harmadik érmét dobtam be, de még mindig nem történt semmi. – Ezzel meg mi van? – rúgtam bele a gépbe.
-    Ha tönkre teszed, azzal csak magadnak ártasz. A második legközelebbi automata a másik épületben van. Simán kihűl a kávé, ha onnan hozod át.

Oldalra fordultam, mire Fujimoto jelent meg mellettem, fülig érő vigyorral, majd dőlt neki az automatának.

-    Miben segíthetek Fujimoto-san? – mosolyogtam rá.
-    Én is kávéért jöttem, szóval igyekezhetnél. Az első kávé az enyém!
-    Várd ki a sorod! – morogtam, közben pedig le sem vettem a szemem a gépről. Próbáltam belőle kávét előcsalni, de ez nehezebb feladat volt, mint két ágat összedörzsölve tüzet csiholni.
-    Nem mondtam, akkor a buszmegállóban? Megbánod, amiért egy buszra küldtél fel.
-    Mi bajod lett belőle? Még élsz és virulsz – Most oldalt ütöttem bele a gépbe, de hasztalan volt, ezért a gombokat kezdtem el nyomogatni.
-    Ha még nem ért volna el a tudatodig, akkor én egy híresség vagyok, akinek rajongói vannak! A buszon meg is talált egy tömeg és…

Olyan beleéléssel magyarázta, hogy a figyelmemet el sem lehetett volna vonni az automatáról. Rájöttem, hogy a gomb a hibás, de ha háromszor jó erősen benyomom, akkor kiadja a kávét. Amint elkészült az első, a Kisherceg kezébe nyomtam.

-    Itt a kávéd!
-    Hé! Majdnem rám öntötted!
-    Legalább összhangban lett volna veled a ruha.

Kisherceg morgása mellett, kimértem a többi nyolc féle kávét is, majd egyensúlyozva próbáltam visszamenni. Persze, Fujimoto nem akadt le rólam.

-    Mondd csak! Neked semmi dolgod? Mondjuk gyakorolás? – már éreztem, ahogy az a bizonyos pici ér a homlokomon kezd lüktet.
-    Foglalt a terem – rántott vállat. - YamaPi gyakorol benne. – Erre a kijelentésre egy kicsit lassabbra vettem a tempót.
-    Valóban? Melyik teremben gyakorol? Nincs több terem, ahova te is mehetnél? – puhatolóztam.
-    Az a legjobb terem. Három oldala tükörrel van tele. Igaz, sokan nem szeretik emiatt, mert zavaró, de nagyon jó segítség a gyakorlásban.
-    És ez a terem hol van?
-    Emlékszel arra a folyosóra, ahova Furusawa-san legelőször vezetett? Ott a legutolsó terem – válaszolt készségesen.
-    Értem – húztam el az „é” betűt.
-    De most nem férek be oda, mert lefoglalta egész napra - sóhajtotta. - Etsuko-chan is ott van – tette hozzá.
-    Hogy mi? – torpantam meg. Az énekes meglepődve nézett rám. – Megtennél nekem valamit? Ezt vidd már el a stylstoknak – nyomtam a kezébe a kávéval megrakott tárcát. – Köszi! – azon nyomban futásnak is eredtem, amint elvette.
-    Hé! Mégis mit csináljak ezzel? – kiáltott utánam.
-    Az előbb mondtam el!

Végig száguldoztam az ismeretlen folyosókon és csak remélhettem, hogy jó irányba megyek. Elsőnek bár eltévedtem, de másodjára már megtaláltam a helyes irányt. Bemennem azonban nem kellett a terembe, mert Hina és Tomohisa pont velem szemben voltak. A termet elhagyva, felém sétáltak.

Lassítottam és úgy tettem, mint akinek fontos dolga van erre. A falakat nézve próbáltam valami ötletet előhalászni, hogy miért is vagyok én itt. Végül mégiscsak az előttem lévőkre tévedt a tekintetem és elfutott a pulykaméreg. Azt a beszélgetést én akartam lefolytatni YamaPi-val!

-    Rendben, akkor holnap találkozunk Yamashita-san.
-    Ühüm. Akkor ezzel az összeállítással nem lesz gond, ugye?
-    Nem! Kibírja a táncot és még csak nem is néz ki rosszul.
-    Remek!

Amint kiejtette az utolsó szót az énekes, észrevette, hogy én is ott vagyok.

-    Helló! – köszöntem, mint egy elmebajos. Mi ez az integetési szokásom mostanában?
-    Miért vagy itt Keiko-chan? – Hina, te mindig figyelmes vagy!
-    Csak… Gondoltam elnézek erre, hogy szükségetek van-e valamire. Tudod.. most ez a munkám… - vigyorogtam.

Még jó, hogy eszembe jutott milyen feladatra is osztottak be. Most kapóra jött.

-    Aranyos vagy Keiko-chan! – érzékenyült el Hina. – De mára végeztünk – mosolygott rá a színészre.
-    Értem.

Tomohisa nem sok figyelmet szentelt nekem. Amikor újra megszólalt megint csak Hinát kérdezte a ruha összeállítással kapcsolatban. Engem teljes mértékben levegőnek nézett. Nem is tettem semmi rosszat!
Miután egyeztettek, az énekes visszament a terembe, Hina pedig mellém sétált.

-    Annyira élvezem! – kezdett bele. – Fantasztikus vele dolgozni! Nem is gondoltam volna, hogy ennyire aranyos a való életben! – áradozott. Én meg fintorogtam.
-    Jó neked! – préseltem ki magamból egy viszonylag kedves mondatot.
-    Nagyon gyorsan kell dolgoznom, mert holnap után lesz a fellépése – szontyolodott el, de aztán újra jó kedve lett. – Képzeld! Ez egy élő show lesz, amit egész Japánban sugároznak! Ez egy nagyon fontos esemény lehet. Nem akarom elszúrni.
-    Te biztos jól fogod csinálni, Hina…
-    Jaj, úgy örülök, hogy ezt mondod! – ugrándozott, mint egy kisiskolás, ami végül köhögésbe fulladt.
-    Jól vagy?
-    Persze! – A köhögése nem ezt mutatta. – Remélem nem fáztam meg a múlt este. Az rémes lenne! Akkor hogy végeznék a ruhával? – kérdezte kétségbeesetten.

Lehet, hogy gonosz vagyok, de most megszólalt bennem a kisördög. Egy részem remélte, hogy lebetegedik Hina és én vehetem át a helyét.

-    Ne feledd, rám számíthatsz – karoltam át a vállát.
-    Keiko-chan, te olyan segítőkész vagy! – érzékenyült el ismét. Újra köhögni kezdett.

Bár, első tervemként az szerepelt, hogy beszélek az énekessel, végül Hinával együtt mentünk vissza a többiekhez. Természetesen ezután se hagytak békén. Hol egy darab rongy miatt, hol tűt kellett fél centivel arrébb tennem az asztalon, máskor pedig ebéddel rohangáltam, de már sokkal boldogabban ugrándoztam.

Hina estére egyre betegebb lett. Én pedig egyre nagyobb reményt éreztem arra, hogy enyém legyen a munkája. A kisördög hangja egyre hangosabb volt bennem, de mellette megszólalt még egy furcsa hang, ami azt suttogta, hogy ezt nem így kellene. Ezért, hogy elnyomjam ezt a frusztráló hangot, este vittem Hina-channak gyógyszert és még be is takargattam.
Hiroki nem volt otthon, így a gonosz pillantásai nélkül tudtam Hina „kedvében járni”.

Reggel úgy tűnt, hogy sokkal jobban érezte magát. Bár, kívülről mosolyogtam rá, belül már legalább ezerszer fejbe vágtam magam. Lehangoltan sétáltam mellette az utcán a munkahelyünk felé igyekezve, míg ő boldogan csicsergett mellettem.

Bent a cégben is, mindenkinek undorítóan jó kedve volt és látszott rajtuk, hogy már alig várják, hogy újra ugráltathassanak. Kis csacsogóm el is köszönt, amint beértünk a helyiségbe én pedig ott maradtam a többiekkel és a parancsaikkal.

Újra megjegyeztem a kívánt kávéadagokat. Olyan fáradt voltam, hogy erőm se volt ellenkezni. Sokáig fent voltam Hina miatt, legszívesebben állva elaludtam volna. Az automatát már tegnap kitapasztaltam, így annak működtetésével már nem volt gondom. A tárca egyensúlyozásával azonban annál nagyobb.

Az öltözőhöz érve furcsa pusmogásra lettem figyelmes. Óvatosan az ajtóhoz lapultam, amikor meghallottam a nevem.

-    Még csak egy hete van itt, mégis úgy viselkedik, mintha ő lenne a sztár! – rögtön felismertem a vörös hajú boszorkány hangját.
-    Én azt hallottam, hogy a lakásban, amit a cégtől kaptak, nem csinál semmit. – kontráztak rá.
-    Ó, ezt én is hallottam! Elvárja, hogy a többiek csinálják meg helyette a munkát!
-    Rémes lehet egy ilyennel együtt élni. Hiroki-kun helyében már tettem volna valamit annak érdekében, hogy eltűnjön.

Hiroki? Ő mesélt volna el nekik mindent? Ezek után most már véglegesen elásta magát nálam!

-    Miért pont Hiroki-kun helyében? Hina-chan van mindig vele.
-    Hina túl naiv és úgy néz ki, jól kijönnek. A kis bolond! – nevette el magát a vörös. – Fel sem fogja, ha segít neki, akkor őt fogják kirúgni.
-    De Kitagawa-t nem rúghatják ki nem? – kérdezte egy vékonyabb hang.
-    A kis pondrónak jó kis protekciója van! – valami hangosan csattant az ajtónak, mire összerezzentem.

Eszembe jutottak Hiroki szavai.
Látom tisztában vagy vele, hogy ha tisztán játszol, akkor nem nyerhetsz. Azt hiszed, hogy nem tűnt fel senkinek sem?
Vajon erre a protekcióra vagy mire értette? Én meg még YamaPi miatt aggódtam! De bolond vagyok! Egyik kezemmel elengedtem a tárcát és ökölbe szorított kezemet nekiütöttem a fejemnek.

A protekció szó azonban szúrta az oldalam, így még inkább az ajtóhoz lapultam, hátha elhangzik valami aprócska infó még. Nem szép dolog hallgatózni, de most muszáj volt! Én is tudni akartam, miről van szó, elvégre rólam beszélnek!

-    Hé, Misa! Még valaki meghallja! Ne törj össze semmit!
-    De felhúz! Amúgy is, nem vissza kellett volna már érnie?

Ó, a kávé! Ránéztem a kezemben tartott fekete lére. Már szinte teljesen kihűlt.

-    Mindjárt megnézem, hol jár – szólt ismét a vékonyabb hangú.

Gyorslépésben hátrébb léptem pár lépést, és ahogy kinyílt az ajtó úgy indultam meg, mintha csak most tartanék ott.

-    Itt volt már az ideje!
-    Azt a gépet nem olyan könnyű ám üzemeltetni – értem be.

A terembe belépve a vörös hajú, vagy, mint megtudtam Misa-san, nem is leplezte ingerültségét.
A szőke, vékony hajú lányról azonban azt feltételeztem, hogy kedves. Elvégre ő segített nekem és Hinának, hogy milyen ruhákat válasszunk ki Fujimotonak. Úgy néz ki, itt senkiben sem bízhat az ember. A többieket már nem láttam a teremben. A nyolc stylistból már csak mi hárman voltunk itt.

Gyanakvóan méregettem Misa-sant, míg undorodva elvette a kávét. Eldöntöttem, hogy jó leszek, de ha ilyen pletykák mennek a hátam mögött, akkor nem biztos, hogy be tudom tartani. Szólásra nyitottam a számat, de aztán mégis becsuktam. Próbáltam pontosan megfogalmazni magamban, hogyan is mondjam el neki úgy, hogy még ő is megértse azt, hogy akadjon le rólam!
Belekóstolt a kávéjába, majd azon nyomban rám köpte a tartalmát. Nem csak a ruhámra de az arcomra is ment belőle.

-    Ez már teljesen kihűlt!
-    Misa… - szólalt meg a másik, de már késő volt.
-    Te normális vagy?! – keltem ki magamból. Leráztam a kezemről a fekete szirupot majd a ruhám ujjával próbáltam letörölni a szememből a lét.
-    Látod? Idejében kellett volna ideérned! – közelebb lépett hozzám és a maradék kávét a fejem fölé emelve lassan rám csurgatta. 

Felment bennem a pumpa. Nem is gondolkodtam azon mit teszek, egyszerűen nekirontottam a csajnak. Nekilöktem a sminkes asztalnak és ott téptem a haját, ahol csak értem. Apró, Kleopátrára vágott haját nem volt olyan könnyű megfogni, de erősen próbálkoztam. Ő sem volt rest, ugyanazt vissza is adta nekem. Annyiban volt előnye, hogy legalább kétméteres műkörme volt, amivel hatalmasokat tudott karcolni.

-    Hagyjátok abba! – Próbált szétválasztani a harmadik.
-    Kérj azonnal bocsánatot! – követeltem a vöröstől.
-    Eressz te kis szuka! – visította.
-    Addig nem, amíg nem kérsz bocsánatot és nem szívod vissza minden szavad! – Elegem volt!
-    Hagyjátok már abba! – próbált közénk férkőzni a szőkeség, de arrébb löktük. Szegény épp hogy meg tudott kapaszkodni a szék háttámlájába, majd kifutott a teremből.
-    Látod mit tettél?
-    Én? – markolt bele a hajamba. – Te leszel itt a legnagyobb bajban, ha nem engedsz el! – húzta hátra a fejem.

Megfogtam az asztalon lévő kávékból az egyik poharat és az egész tartalmát a csajra öntöttem. Azonnal elengedett. Visítva próbálta tisztogatni magát.

-    Ezt meg... Mégis hogy merted?! – ordított vissza rám. Én a fejemet masszíroztam, ott, ahol belekapott a hajamba.
-    Ha csak egy tincsem is hiányzik, akkor kitépem a hajad! – sziszegtem vissza.

Újra nekem ugrott volna, ha nem jelen meg a szőke kollégánk Furusawa-sensei-el.

-    Maguk meg mit művelnek? – ordított ránk. A kis vörös rögtön magát állította be védtelen áldozatnak.
-    Furusawa-san! Látja mit tett? Fogta és nekem rontott! – Szerintem már látszott, ahogy füstölög rólam a kávé.
-    Sensei! Ő kezdte! Leöntött kávéval és…
-    Elég! Nem akarom egyikőjük magyarázatát se hallani!
-    De…
-    Ez már nem az óvoda! Mit képzelnek magukról?! Remélem, azt tudják, hogy ez mind kettejük részéről súlyos következményeket von maga után!

Misa elsírta magát és még mindig próbálta bizonygatni, hogy nem ő tehet róla, miért kell megbüntetni emiatt. Furusawa-san azonban hajthatatlan volt. Mind a kettőnknek megparancsolta, hogy kövessük. Haragja érezhetően nagy volt. Egész úton kaptuk a leszidást. Míg én meg se szólaltam, addig a mellettem lévő személy végig szipogta az egész utat. Egy faajtó előtt álltunk meg.

-    Ezt fogják rendbe rakni! Addig nem mehetnek haza, amíg kész nincs!

Amint kinyitotta az ajtót, hatalmas por csapott meg. Rögtön elkezdtünk köhögni.

-    Mégis mi ez a hely? Múmiákat tartanak itt? – kérdeztem fulladozva.
-    Azt hiszem kisasszony, maga most nincs olyan helyzetben, hogy kérdezősködjön! – pirított rám. – Ez egy régi raktárunk. Mint láthatják, már nem használjuk. Ezt kell rendbe tenniük. Ez a büntetésük a viselkedésükért!
-    Miért kell nekem is Sensei? – kérdezte a bűnös.
-    Láttam, hogy maga is neki akart ugrani a végén. Ne állítsa be magát áldozatnak!
-    Az önvédelem volt!
-    Nem érdekel. Amíg itt takarítanak, remélhetőleg nem okoznak újabb fennakadásokat! Örüljenek, hogy nem repülnek azonnal! Azonban még egy balhé, és nézhetnek új munkahely után!
Ilyen dühösnek még nem láttam Furusawa-san-t. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, majd beljebb léptem a helyiségbe. Cellatársam nem igen akart utánam jönni, ezért Furusawa belökte, majd bezárta az ajtót, ezzel újabb port kavarva.
Miután kiköhögtem magam, gyilkos pillantással néztem a csajra.

-    Most meg mi van?
-    Miért nem a színészi pályát választottad? – komolyan kíváncsi voltam a válaszára. Olyan hirtelen elkezdett sírni, most meg semmi baja nincs. Gondolom, már előre fel van készülve az ilyen szituációkra, mert a sminkjének kutya baja se volt. Bizonyára vízálló és nem holmi olcsó smink lehetett rajta.
-    Mi közöd hozzá? – vetette oda félvállról.

Hátat fordítottam neki és két ujjal megfogtam egy poros rongyot. Felemeltem, mire egy háromméteres pók mászott le róla. Azonnal eldobtam. Én ezt nem akarom csinálni!
Társam sem járt máshogy, de ő már hangot is adott neki.

-    Hé! Beszakad a dobhártyám!
-    Mit keresek én itt? – hisztizett. – Tiszta kávés a ruhám, meg a hajam is.

Belenéztem a mellettem lévő tükörbe. Én se festettem jobban. Hajam teljesen lelapulva, összecsomósodva a kávétól. A hosszú ujjú pólóm se sárga volt már, hanem valami mocskos okkersárgás barna förtelem. Közelebb hajoltam a tükörhöz és felemelve a kezemet, a ruhám ujjával egy csíkban a port róla. Jól láttam! Egy hatalmas karcolás volt a bal arcomon. Dühösen odatrappoltam Misa-san-hoz.

-    Ezt nézd! – mutattam az arcomra. – Látod mit tettél? – Ártatlanul nézett vissza rám. Összefűzte mellkasa előtt karjait.
-    Szerintem javítottam az összképen – döntötte oldalra a fejét.
-    Na, idefigyelj! Ha nem akarod, hogy újra megtépjelek, akkor kérj bocsánatot!
-    Szerinted mi változik azzal, ha bocsánatot kérek? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Attól, hogy kimondom, még nem lesz igazi.

Erre nem tudtam mit válaszolni. Igaza volt. Mégis, a lelkem megnyugodott volna, ha hallja a bocsánatkérését. Na, akkor majd én elérem, hogy tényleg komolyan gondolja azt, amikor bocsánatot fog kérni tőlem!

-    Én mentem.

Szimplán csak kijelentette. Semmi kérdés, hogy te is jössz, vagy hogy majd máskor befejezzük. Fogta és elsétált mellettem.

-    Nem gondolhatod komolyan, hogy elmész! – fordultam utána.
-    Na, látod? – fordult vissza az ajtóban. – Ezt tényleg komolyan gondolom!

Az ajtó hangos csattanással záródott be mögötte. A környező tárgyakról pedig minden por rám hullott.

-    Az istenit!

Mérgesen poroltam le a ruhámat. Mit képzel ez magáról? Tettem egy lépést én is az ajtó felé, de beleakadt a lábam valamibe és hátraestem. Egy kifoszlott anyagba gabalyodott bele a lábam. Mérgesen felültem és leszakítottam azt az elért cérnadarabot. Úgy gondoltam, ha a másik nem marad, én miért maradnék?  Arrébb rúgtam az utamba kerülő tárgyakat, majd én is elhagytam ezt a poros termet.

Dög fáradtan léptem át a lakás küszöbét. Annyi vágyam volt csupán, hogy vegyek egy jó forró fürdőt. Lerúgtam lábaimról a cipőt, s felvéve a mamuszomat a szobámba trappoltam. A táskámat ráakasztottam a székem támlájára, majd magamhoz véve a pizsamámat elindultam a fürdőbe.

Az ajtómban Hina állt, vastagpulcsiban és sálban. Kezében pedig egy táskával.

-    Hina, légy olyan kedves, hogy elengedsz a fürdőig. – csoszogtam oda hozzá. Alig bírtam nyitva tartani a szememet. Erről a munkahelyről tizenegynél hamarabb nem lehet hazaérni?!
-    Mi történt veled? – Olyan rekedt volt a hangja, hogy alig hallottam a kérdését.
-    Jól vagy Hina? – köhögéssel válaszolt.
-    Úgy néz ki, hogy nem fogok tudni menni holnap. Megtennél nekem egy szívességet?
-    Persze – automatikusan válaszoltam, miközben elhaladtam mellette. Valamit mormogott, de szinte semmit nem hallottam belőle. A fürdőszobáig végig csoszogtam.
-    Akkor leteszem az asztalodra, jó? – kiabálta utánam.
-    Jó-jó! – intettem vissza.
-    De el ne felejtsd!
-    Nem fogom! – szóltam vissza a fürdőajtóból.

Ezután megengedtem a vizet és a kedvenc cseresznyés tusfürdőmmel telítődött meg a levegő. Imádtam! Óvatosan belemásztam a fürdőkádba és ellazultam a habok között. Fejemre tettem a fejhallgatómat és minden pillanatát kiélveztem a relaxálásnak. Majdnem el is nyomott az álom.

***

Reggel valamilyen csoda folytán nem aludtam el. Azonban mindent megtettem azért, hogy a lehető legkésőbb érjek be. Azaz, pont akkorra, amikor az óra mutatója hét órát üt. Semmi kedvem nem volt megint ahhoz, hogy futárt játsszak.

A stylist szobában még senki nem volt, amikor beértem. Furcsának találtam, de egy vállrántással letudtam a dolgot. Leültem egy üres székbe, majd elővettem a reggelimet. Később lehet nem lesz rá alkalmam.

-    Maga meg mit csinál itt? – lépett be Sensei. Pont akkor, amikor beleharaptam az elkészített reggelimbe. Gyorsan lenyeltem azt a falatot, ami a számban volt.
-    Időben beértem!
-    Azt látom, de nem itt kellene lennie!
-    Akkor hol? – Ahhoz képest, hogy Furusawa-san nagyon pörgött, én ugyanolyan kényelemben ültem a székemen.
-    Hol van Etsuko-san? – nézett körbe a teremben.
-    Ó! Igaz is! – kaptam észbe. – Nem tudott bejönni, mert nagyon beteg lett.

Furusawa nem igazán örült ennek a hírnek. Fáradtan masszírozta az orrnyergét.

-    A ruha hol van?
-    Milyen ruha?
-    A ruha, ami a fellépéshez kell!
-    Ó…

Fogalmam sincs, hogy milyen ruháról beszélt a sensei, de nagyon úgy tűnt, hogy nekem tudnom kellene róla. Próbáltam emlékeim között kutakodni, de semmi nem jutott eszembe. Hacsak… Na ne! Kirúgtam magam alól a széket, s gyorsan felpattantam.

-    Tíz perc és hozom a ruhát Furusawa-sensei!

Köpni-nyelni nem tudott szegény, olyan gyorsan hagytam ott. Azt hiszem, most tényleg jó, hogy ilyen közel van a szállásom, különben bajban lennék. Út közben előhalásztam a kulcsomat, hogy azzal ne az ajtónál kelljen bajlódnom. Feltéptem a zárat és gyorsan a szobámba futottam.

Hina forró teával araszolt vissza a szobájába, amikor már visszafelé futottam.

-    Ne mondd, hogy itthon hagytad! – esett kétségbe.
-    Ne aggódj! Mindent kézben tartok! – emeltem fel a kezem megnyugtatásul.
-    Ugye megcsináltad rajta azt, amit tegnap mondtam!
-    Persze! – már nagyon késésben voltam. - Te csak pihenj!
-    De, Keiko-chan!

Ezt a sprintet, amit levágtam, szerintem a legjobb futó is megirigyelte volna tőlem. Az utolsó pillanatba értem be az épületbe. A sensei már az ajtóban várt. Elvette tőlem a táskát, ellenőrizte a tartalmát, majd kifelé indult. Én még lihegtem az előző futás miatt, így csak nehezen tudtam megszólalni.

-    Most… meg... hova megy?
-    Nem a cégnél lesz a fellépése, hanem a közeli stúdióban.
-    Ó! – A lehető legtöbb levegőt próbáltam a tüdőmbe zsúfolni. – Várjon meg Sensei! Vigyen engem is!

Nem tudott lerázni, így egy fél óra múlva már egy nagy TV stúdió előcsarnokában lépdelhettem. Velem szemben YamaPi közeledett. Elég idegesnek látszott, de amint meglátta Furusawa-t, el is tűnt a feszültsége.

Nem értettem azonban azt, hogy miért nem tartanak pót ruhákat. Miért ezt az egyet kell hurcolászni. Kíváncsian követtem a két férfit egy öltözőbe, ahol egy arany kis táblácska állt, rajta a „Yamashita Tomohisa” felirattal, alatta pedig egy csillag volt.Szép nyugodtan mindent szemügyre vettem.
Bekukucskáltam az ajtón. YamaPi már a sminkes székben ült és a haját készítették. Az énekes észrevett a tükörből. Le nem vette volna rólam a szemét. Gondolom már elmondták neki, hogy miattam késett a ruha.
A Sensei is észrevett engem. Elnézést kért YamaPi-tól, és felém indult. Ahogy kiért a teremből bezárta maga mögött az ajtót, nehogy lássak valamit.

-    Miért nem tud egy feladatot sem normálisan elvégezni?
-    Itt van a ruha. Szerintem nem történt semmi gond.
-    Tudja, kis hölgy, nem lesz jó, ha ilyen félvállról vesz mindent.

Ezt már hányszor hallottam… Nem volt alkalmam válaszolni, mert kinyílt az ajtó. Tomohisa bukkant fel, nyomában a táncosokkal. Az énekes még mondott valamit Furusawa-sannak, amit én nem hallottam, és úgy indult az énekesek után.

-    Szóval, hol is tartottunk? – kérdezett vissza. Tehát, elhatározták, hogy engem itt tartanak.
-    A hanyagságomnál – mondtam lehangoltan. A hátammal nekitámaszkodtam a falnak.

Így hallgattam, a sensei-től való fejmosást. Tekintetem akaratlanul is YamaPi távolodó alakjára tévedt. Tagadni se lehetett volna, hogy a haja most is precízen volt beállítva. Aztán lejjebb tévedt a tekintetem a hátára. Nekem nem tetszett az a lila bőrmellény rajta, de Hina állította össze. Beleharaptam az alsó ajkamba és még lejjebb tévedt a tekintetem. Itt azonban elkapott a rémület.

-    Mondja Furusawa-san, ez az a műsor, ami élőben megy, és egész Japán látja majd? – kérdeztem nagyon nyelve.
-    Igen, ez az. Miért? – kérdezte döbbenten.

A fenébe! Akkor ezt mondta tegnap Hina! Teljesen kiment a fejemből! Amint kijöttem a fürdőből, befeküdtem az ágyamba és már el is nyomott az álom.

-    Sensei, ne engedje ki YamaPi-t! – löktem el magam a faltól.
-    Miért nem?
-    Mert valamit elfelejtettem!

Kétségbeesetten futottam az énekes után, de addigra már kiment a színpadra. Még oda is követtem volna, hogy a saját kezeimmel ráncigáljam vissza, de az egyik kamerás megállított.

-    Maga meg mit csinál? Már megy a felvétel!
-    Kérem, hívja vissza! Nem lehet úgy ott kint!
-    Sajnálom kis hölgy, de már elkezdődött a műsor. Mivel élőben megy, ezért nem tehetem.

Próbáltam átjutni rajta, de megfogta a két karomat, háttal fordított magának és elráncigált a függönytől.

-    Kérem! Az életem múlik rajta!
-    Várja meg a szünetet. Addig nem tehet semmit.

Tehetetlenségemben szorosan behunytam a szememet és a számat kezdtem rágcsálni. Csak remélhettem, hogy nem végez semmi olyan mozdulatot, ami miatt baj lehetne belőle.

Én azonban már most hatalmas slamasztikába kerültem! 
És jelenleg semmi ötletem nem volt arra, hogyan másszak ki belőle.  




                          Előző fejezet                                                              Következő fejezet