My lovely writer - 3. fejezet

 Meglepetések

Meglepetten felnyögtem, ahogy a hátam találkozott az érdes fallal. Fájdalmasan próbáltam megtapogatni hátam fájó részét, de azonnal elfelejtettem, amint James keze a falon landolt, közvetlen a fejem mellett.

-    Majdnem megöltél! – támadt nekem. Hangja még nem volt az igazi, nyilván az előző köhögő rohama miatt.

-    Ahhoz ennyi nem lenne elég. Max. csak gyomorrontást kaptál volna – feleltem nyugodtan.

-    Sose fogod meghagyni nekem az utolsó szót, igaz? – sziszegte egészen közelről.

-    Már miért tennék ilyet? – húztam fel a szemöldököm.

-    Tudod mit tettél odabent?

-    Mi az? Félsz, hogy lejárattalak a haverjaid előtt? Vagy esetleg az egyik a barátnőd? – néztem rá gúnyosan. Fogalmam sem volt, hogy honnan jött ez az ellenszenv az irányába. - Igazán befejezhetnéd a gyerekes játékaidat! – Magabiztosan néztem a szemeibe, amik most elszántan csillogtak.

-    Rendben – mosolyodott el ravaszul. – Azt szeretnéd, ha befejezném? Ó, nem ismersz te engem! – ingatta a fejét - Játszunk csak tovább, mi ketten. – Ezzel a mondatával ellökte magát a faltól, és ott hagyott.

Eddig észre se vettem, hogy milyen gyorsan kalapál a szívem. Most, hogy elment, alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, hogy a szívem már nem is a mellkasomban van, hanem a torkomban. Kapkodva próbáltam levegőhöz jutni, de olyan volt, mintha mind elfogyott volna körülöttem. Lassan lecsúsztam a fal mentén, és térdeimet átkarolva próbáltam lenyugtatni magam. Miért kell nekem mindig hülyeségeket csinálnom?

Munka után fáradtan léptem be a házba. Anya a nappaliban nézte a tv-t, míg öcsém a szőnyegen játszott az autóival. Miután jeleztem, hogy itthon vagyok, elindultam az emeletre. Elsőnek azért beléptem a konyhába és az asztalról elvettem egy almát. Most különösebben nem voltam éhes.

Az emeleten tekintetem egyből James szobája felé irányult. Közelebb osontam hozzá és fülemet rátapasztottam a zárt ajtóra, de semmi neszezést nem hallottam. Sőt, semmi jelét nem láttam annak, hogy otthon lett volna.

Bevonultam a szobámba és amint bezárult az ajtó, táskám a földön kötött ki. Körmeimet rágcsáltam, miközben a kettőnk szobáját elválasztó falat szuggeráltam.  Mégis hogy értette azt, hogy játszunk?

Töprengésem közben egyre közelebb mentem a falhoz, és rátapasztottam a fülemet, hátha meghallok valamit, de be kellett látnom, hogy itt a falak nem papír vastagságúak. Végül csak legyintettem egyet és bevonultam a fürdőbe.

Zuhany után se lett sokkal jobb kedvem.

Most meg ott tartok, hogy a plafont vizslatom, hátha attól megvilágosodhatnék. 

James

Hihetetlen hogy felfordult az életem alig pár nap alatt. Nem elég, hogy a kiadóm megszívatott, a saját házamba se mehetek vissza normálisan. Apámmal eddig is viharos volt a viszonyunk, de ez a csaj túltesz mindenen! Amikor azt hiszem, hogy ezt nem lehet fokozni, mindig talál valamit, amivel felrúgja a gondolatmenetem. De majd én megmutatom neki! Dühösen löktem el magam a faltól, otthagyva őt döbbenten. Barátaim kérdőn tekintettek rám, de csak elviharzottam mellettük, egyenesen a mosdó irányába.

Még mindig érzem azt az undorító ízt. Hiába öblítettem ki már ezredik alkalommal a szám. Ezután kell valami erős. Meg kell szabadulnom ettől az íztől, és annak a csajnak a gondolatától is.

A mosdóból visszaérve az asztalhoz, felvetem az ötletem.

-    Mit szólnátok, ha elmennénk a Blood-ba? – kérdezem, miközben átkarolom Sandy vállát. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy „drága” mostohatesókám visszasétált az épületbe, megjegyzem elég feldúltan. Helyes! Úgy kell neki! Nem tagadom, elégedettség töltött el.

A Blood a legjobb szórakozóhely a környéken. Nem rég nyitottak és ezért egy csomó újdonság van, hogy minél több embert odacsalogassanak. Mi pedig kiélvezzük ezt az utolsó cseppig.

Derek azonnal vevő volt az ötletemre. Megan sem ellenkezett, Sandy pedig mindenhova követ, így a kérdés el lett döntve. Fizetés után, már távoztunk is, hogy a parkolóban megkeressük a szemem fényét, azaz a kocsimat.

Autóval alig tizenöt percre volt a klub. Egyetlen bajom a drága pici kincsem volt. Nem ezzel szoktam bulikba járni, de eredetileg ma nem is ez volt a tervem. Ha lesz valami baja, akkor a javítás árát behajtom azon a csajon!

Ahogy kiszálltam a kocsiból, levettem a dzsekimet és felhajtottam az ingem ujjait, a nyakamnál pedig kigomboltam néhány gombot. Célom a lehető leggyorsabban lelépni egy csajjal, bár nem kellenének ilyen trükkök, de ma nem fogadok el több ellenvetést.

A klubban a szokásos légkör uralkodott, amit körülbelül két szóval tudnék jellemezni; Részegek és zene. Mindenhol neonfények villództak, egy magasított emelvényen pedig egy jól felszerelt DJ pult kapott helyet, ahol két tag próbált valami értelmesnek tűnő kotyvaszt összehozni. A falak mentén lévő kis pubokban egymást falták az emberek. Állítom, hogy a fele még tíz perce se ismerte egymást. De minek tagadni? Ilyen helyre leginkább akkor jön az ember, ha egy éjszakára össze akar szedni valakit, ugyanis ezen a helyen normálisan nem lehet szórakozni. Unottan fordítottam a fejem a klub belseje felé, ahol a legtöbb ember tartózkodott. Voltak, akik úgy néztek ki, mintha idegrángásuk lenne, de a legtöbbjüknek egész jó mozgásuk volt.

-    Hé, nem ülünk le? – Egyenesen a fülemhez hajolt, de még így is hangosabban kellett beszélnie Sandynek, hogy meghalljam a hangos zene miatt.

Válaszom csak egy bólintás volt. Derek és Megan már el is indultak egy kissé zártabb rész felé. A belső helyet foglaltam el, mellém a két lány ült és Megan mellett helyezkedett el Derek. Innen tökéletes rálátásom nyílt a táncoló emberekre. Azonnal ki is szúrtam egy hosszú, vörös hajú lányt a tömegben. Feltűnő mozdulatai miatt nehezen tudna elvegyülni. Szívesen vettem volna, ha körülöttem keringene úgy. Láthatóan ő is észrevett engem, így még nagyobb beleéléssel táncolt tovább. Apró, féloldalas mosolyra húzódott a szám.

-    Mit kértek? – rántott vissza Derek hangja a tömegből, ahol már lélekben voltam.

-    Whisky-t – jött a válaszom. Haverom ingatta a fejét.

-    Nem lesz az sok elsőre?

-    Nem! Elfelejtetted, hogy mit éltem át? 

Kirázott a hideg attól az íztől. Nem tudom mit önthetett rá, de ezt még megbánja! Derek felnevetett az emlékre.  Chh. A jó barát…

Végül csak megrendelte nekem a kért italomat, magának sört, a két lánynak meg valami erős alkoholtartalmú koktélt rendelt. Tekintetemmel visszatértem a vörös démonhoz, de már nem láttam. Próbáltam nyújtogatni a nyakam, hátha felfedezem valahol, de mintha köd nyelte volna el. Fáradt sóhajjal fogtam meg az időközben kihozott italos poharamat.

-    És, mi a terved?

-    Hogy? – kérdeztem vissza bambán. Úgy elvoltam, észre se vettem, hogy a két lány eltűnt. – Hova lett Megan és Sandy?

-    Kimentek a mosdóba – rántott vállat.

-    Ó – Igen, az értelmes mondataim.

-    Szóval? – Kíváncsian néztem rá. – Mit fogsz tenni a pincérlánnyal? – Kérdése közben ravasz mosoly csúszott az arcára. Nekem meg bosszúsan összeszaladt a szemöldököm.

-    Ismersz – villantottam végül egy mosolyt. – Nem hagyhatom annyiban.

-    Már kész terveid is vannak?

-    Elsőnek komoly megfigyelésre lesz szükség, hogy a tökéletes bosszúm meglegyen.

-    Miféle bosszú? – vigyorgott az időközben visszatérő Megan.

-    A pincérlány ellen. – Adta meg a választ Derek.

-    Valahányszor eszembe jut elkap a méreg – Mérgesen söpörte hátra tűzvörös, vállig érő tincseit Sandy. – Mégis, hogy engedheti meg magának, hogy így viselkedjen a vendégekkel?

Be sem állt a szájuk.  Próbáltam kizárni a felesleges fecsegésüket és inkább hagytam, hogy teljesen átjárjon a zene, közben az italomat iszogattam.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy újdonsült mostohatestvéremen agyalok. Amikor az étteremben, először megláttam, azt hittem, hogy ugyanolyan, mint a többi csaj; elég egy mosoly és a lábaim előtt hever. Ehelyett, egy teljesen rideg nőszemélyt kaptam, aki ráadásul pimasz és makacs is. Mégis, bekúszott fejembe egy apró gondolat, hogy szeretnék több mindent megtudni róla. Jelenlegi helyzetemben ez úgy hiányzott, mint púp a hátamra, ezért megpróbáltam erősen elnyomni ezt az érzést. Legalábbis úgy átalakítani, hogy csak a megfelelő bosszúmhoz gyűjtöm az információkat. A mai viselkedésével meg rá is kontrázott erre. Ahogy újra eszembe jutott, újra kavarogni kezdett a gyomrom és ismét kezdett éledezni bennem a méreg a hányingerrel együtt. De ha azt hiszi, hogy következmények nélkül szórakozhat velem, akkor nagyon rossz helyen jár! Dühösen szorongattam az üvegpoharat, ami csak azért nem tört még össze, mert nem abból a vékony üvegből készült.

Nem is nagyon számoltam, hányadik poharat ürítem ki és ezzel szerintem a többiek is így voltak. Már szinte mindenen röhögtek. Ezzel nem is lett volna semmi bajom, ha Sandy nem mászik be a személyes szférámba. Elsőnek nem nagyon érdekelt, de miután rossz helyre tévedt a keze, már kénytelen voltam felé fordulni, amit ő pozitív jelnek vett.

-    Mi lenne, ha lelépnénk? – suttogta a fülembe. -  Csak mi ketten. – Mondata közben a térdemről egyre feljebb csúsztatta a tenyerét.

A legnagyobb nyugalommal állítottam meg kezét és vettem le magamról. Elmosolyodtam, és felé fordultam, de nem engedtem el a kezét.

-    Talán majd legközelebb.

Hogy tovább húzzam az idegeit, a kézfejére nyomtam puhán ajkaimat. Éreztem, ahogy megremeg. Már ennyitől is? Ezután a többiek felé fordultam.

-    Én léptem.

Nem törődtem Sandy morgolódásával, egyszerűen kikerültem és a kijárat felé vettem az irányt. Vak lennék, ha nem látnám, mennyire belém van esve. De ezt nem tudom vele megtenni. Olyan régóta ismerem, hogy képtelen lennék kihasználni őt.

Éreztem, hogy már nem lenne biztonságos vezetnem, ezért pótsofőrt hívtam. Ahogy távolodtam a teremtől, hirtelen vékony ujjakat éreztem meg a felkaromon, ezzel megállásra késztetve engem. Tekintetemet érdeklődve vezettem végig az ujjaitól, a csuklóján és a karján át, egyenesen az arcáig. Felemeltem egyik szemöldökömet, mikor megláttam, hogy a tömegből kiszemelt vörös hajú démon állt mellettem. Arckifejezésemet látván mosoly kúszott az arcára. Ellökte magát a faltól és ragadozó módjára lépett közelebb hozzám.

-    Láttam, ahogy néztél – búgta a fülembe. – Szeretnéd, ha közelebbről is megismerkednénk?

Kérdése közben apró köröket írt le mutatóujjával az ingemen keresztül a mellkasomra. Arcán pajkos mosoly uralkodott. Szemei csillogtak a fényekben (vagy a megivott piától).

Hát hogy tudnék egy ilyen kérésre nemet mondani? 

Keira

Meg lett a következménye az esti forgolódásomnak, ugyanis elaludtam a nyakamat. De rendesen. Olyan lehetetlen testhelyzetben ébredtem fel, hogy már az is csodának minősült, hogy egyáltalán még egészben van a nyakam.

Bal tenyeremet a fájó pontra tettem, s apró masszírozással és nyakkörzéssel próbáltam eltűntetni a fájdalmat. Szemem sarkából megláttam, hogy a főnök nem túlzottan örül eme ténykedésemnek. Mi több, egészen csúnyán néz. Addig a pontig nem érdekelt, míg feljebb nem tolta orrán a szemüvegét. Alacsony és jó súlyban lévő emberke volt, akire azt mondaná az ember, hogy a légynek se tudna ártani, maximum, ha ráül, de ő nem ilyen. Állítólag ezt afféle figyelmeztetésnek szánja, utána meg három napig csak a wc-t pucolod. Ezt a sorsot inkább elkerülném, úgyhogy gyorsan elvettem a kezem, majd ruhámat megigazítva elpakoltam a tárcákat.

-    Akkor nem felejtetted el, igaz? – Ugrándozott mellém Lizzy.

-    Mit is? – nem fordultam felé. Igyekeztem úgy megfogni öt poharat, hogy egyik se essen ki a kezemből. Nem igazán akart sikerülni.

-    Ne mondd, hogy elfelejtetted!

-    Nem megyek veled vásárolni!  - jelentettem ki határozottan.

-    De miért nem? – görbült le a szája. – Elvégre te is lány vagy! - mutatott rá a nyilvánvaló tényre. - A lányok meg szeretnek vásárolni!

-    Hol van itt lány? – hallottunk meg egy fáradt hangot magunk mögül.

Hátrafordultam és James meggyötört arcával találtam szembe magam. A pult előtti székek egyikére próbálta felügyeskedni magát. Lizzy elnémult mellettem. Én se tudtam, hogy mit keres ez itt.

-    Adj valami fájdalomcsillapítót! – utasított. Nagyon pocsékul nézett ki. haja szanaszét, csomókban állt a tegnapi zselétől. Ahogy észrevettem át se öltözött.

-    Mi vagyok én, gyógyszertáras? – ütköztem meg.

-    Tök mindegy, csak adj valamit! – morogta.

-    Miért nem mész haza és veszel be valamit? Vagy…

-    Várj! – szakított félbe Lizzy. – Ti honnan ismeritek egymást? – kérdezte döbbenten.

-    Én nem ismerem! – hárítottam egyből.

-    Azért beszélsz ilyen közvetlenül vele – világított rá a lebukásomra.

Basszus! Erre nem figyeltem. Most hogy magyarázzam ezt ki? Bár végülis egykorúak vagyunk, nyugodtan beszélhetek így vele, nem?

-    Egy házban élünk, még jó, hogy közvetlenül beszél – morogta James, közben pedig halántékát masszírozta.

-    Hogy mi van? – Csúszott pár oktávval fentebb barátném hangja.

-    Nem úgy értette! – Még a kezeimmel is mutogattam, hogy ne értse félre a helyzetet. – Ez, tudod…

-    Mi van tesó, nem találod a szavakat?

Legszívesebben bemostam volna neki egyet és akkor nem vigyorgott volna ilyen gonoszul.  Mellettem Lizzy emésztette a hallottakat.

-    Tesó?  - Ezt leginkább magától kérdezte, hogy biztos jól hallotta-e.

-    Lizzy – szóltam neki, ahogy belépett pár vendég. Pont jókor! – Kiviszed az étlapokat? – Bár robotszerű mozgással, de teljesítette kérésemet. Azért még eltátogta, hogy ezt még megbeszéljük.

-    Nem a barátaiddal kellene lógnod? – kérdeztem epésen, visszafordulva James felé. – Miért itt rontod a levegőt?

- Neked meg ki kellene szolgálnod a vendégeket, nem ? 

Felhúz. Felidegesít. Ráadásul még csak pár napja ismerem. Megőrülök! Hátramentem a konyhába, majd előhalásztam azt a fagyis dobozt, amiből legutóbb is adtam neki. Pontosan ugyanolyan gombócokba tettem a kehelybe csak most nem kapott rá abból a „finom” öntetből. Gonoszul vigyorogva vittem ki neki a rendelését.

Fejét kezei közé fogta és így könyökölt a pulton. Ahogy megpillantotta a kivitt ételt azonnal elsápadt. Szinte látni lehetett, ahogy az arca egyre jobban felveszi a zöldes árnyalatot.

-    Ez meg mégis mi? – kiabálta.

-    A kért fájdalomcsillapítód – válaszoltam nyugodtan, felkészülve arra az esetre, hogy rám önti az egészet. Ehelyett csak a lehető legtávolabbra lökte.

-    Nem tudtad kihagyni, igaz?

-    Ha nem bírod a piát, minek iszol annyit?

-    Hát persze, hogy is érthetnéd? Te olyan kis ártatlan vagy, hogy még nem is ittál. – Ennél lekezelőbb már nem is lehetett volna.

-    Minek? Hogy úgy nézzek ki, mint most te? – néztem végig rajta gúnyosan.

Meglepődtem, mikor elvigyorogta magát. Azon pedig még jobban, mikor mutatóujjával azt jelezte, menjek egy kicsit közelebb. Értetlenül húztam össze szemöldökömet, s automatikusan egyre közelebb hajoltam hozzá. Vigyáztam, hogy ne legyek túl közel, de ő elkapta a tarkómat és magához rántott annyira, hogy orrunk összeért. Azonnal fészkelődni kezdtem, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Zavart a közelsége.

-    Mégis mit csinálsz? – háborodtam fel, de csak suttogásra telt.  Pár pillanatig közelről szemlélte az arcomat én pedig éreztem, hogy elvörösödöm, de nem miatta, hanem mert kényelmetlenül éreztem magam és nem tudtam mit tegyek. Ő is furcsán viselkedett. Pár percig csak kémlelte az arcomat

- Nem tudnál egyszer az életben normális vendéglátóként dolgozni? Egy nyamvadt kávé is megtette volna – suttogta.

Szívem egyre gyorsabban kalimpált. Végül már a számon vettem a levegőt, mert úgy éreztem, nem kapok eleget az orromon keresztül. Hirtelen megváltozott az arckifejezése. Mint ha csalódott volna. Gúnyosan elmosolyodott.

-    Sejtettem – mondta és elengedett.

Kapva az alkalmon a lehető legtávolabb ugrottam tőle. Azonnal szétnéztem, hogy látta-e valaki ezt az incidenst. Szerencsére nem volt nézőnk.

-    Ilyet még egyszer ne csinálj! – sziszegtem felé.

-    Valld be, hogy még csalódott is vagy, hogy nem történt semmi.  – Vigyorogta.

-    Megtenném, de semmi ilyen nem járt a fejemben!

-    Hát persze! Hiszen hirtelen azt se tudtad, hogy hol vagy, úgy elbűvöltelek – hogy mondandója hatásosabb legyen még színpadiasan a szívére is tette balkezét.

-    Hát, téged se kell bátorítani – húztam el a szám.

Egyre többen szállingóztak be, pedig még csak délelőtt volt. Az én asztalaim közül, kettőhöz le is ültek.

-    Ha megbocsájtasz, nekem dolgoznom kell. Nem mindenki teheti meg, hogy egész nap lazsáljon.

-    És mi lesz a fájdalomcsillapítómmal? – tárta szét a kezét.

-    Az utca végén van egy gyógyszertár. Látogasd meg – kacsintottam.

El se hiszem, hogy egy szó nélkül elment. Azt hittem, rendez egy kisebb jelenetet, de aggodalmam hiábavalónak bizonyult.

Gyorsan eltelt a munkámból hátra maradt idő,Lizzyvel egyszerre tehettük le a munkaruhát és léphettünk ki az épület ajtaján.

Barátnőm jókedvűen tárta szét a karjait és kétszer meg is pördült.

-    Á, tudod milyen rég volt már szabad délutánom?

-    Körülbelül egy hete – nevettem.

-    Hát igen. Legalább ezer éve – sóhajtotta tettetett szomorúsággal. – És – fordult hátra hozzám – mit csináljunk ma?

Na, ez egy jó kérdés. Nem volt sok kedvem hazamenni.

-    Egy biztos, vásárolni nem megyek! – szögeztem le.

-    Most miért vagy ilyen? – biggyedt le a szája széle.

Elnevettem magam a kiskutya szemein. Hihetetlen, hogy milyen jól kijöttünk egymással, pedig nem is olyan rég találkoztunk. Mégis, gyakran olyan érzésem volt, mintha már ezer éve ismerném.

-          Hát jó, - lett nagylelkű – akkor megengedem, hogy végignézhesd, míg a boltban lévő összes ruhát felpróbálom.

Ördögien tud vigyorogni, ilyenkor csak még aranyosabb a rózsás arcával.

-          Legyen! – adtam meg magam. Kis idő után újra megszólaltam. - Tudod mit? Kiengesztelésként, meghívlak egy fagyira, mit szólsz?  - Rövid gondolkodás után nyitotta csak szólásra ajkait.

-    Egy feltétellel, – emelte fel mutatóujját - ha nem te csinálod!

Erre a kijelentésére ugyancsak elnevettem magam és miután ünnepélyesen megígértem, hogy fagyizóból fogom venni a hideg édességet, szinte szökdécselve jött mellettem.

Gyönyörű nyári napunk volt. Itt, a belvárosban pedig még nagyobb volt a forróság a betontömbök miatt. Az se sokat segített, hogy az épületnek, ami mellett elhaladtunk, üvegből voltak a falai, így kétszeresen verte vissza a vakító fényt.

Lizzy egész úton beszélt nekem. Bár, én csak egy-két szóban válaszoltam neki, ez láthatólag őt nem igazán zavarta. Jó volt hallani a csicsergését. Ilyenkor megfeledkeztem minden bajomról és úgy éreztem végre normális életem van. Sétálás közben végig a kirakatokat nézegettük és a fagyinkat majszoltuk. Persze, majdnem minden második ruhát áruló üzletnél meg kellett állnunk, de egyikbe se engedtem be. Azonban, most nekem akadt meg tekintetem az egyik üzleten. Egy könyvesbolt.

Lábaim lecövekeltek. Azonnal eszembe jutott egy bizonyos személy. Vajon tényleg olyan nagy író lenne, mint azt magáról állítja?

-    Menjünk be! – termett mellettem Lizzy.

Meg se várta a válaszom, azonnal megfogta a kezem és behúzott az épületbe.

Mondanom se kell, hatalmas volt a hely, tele könyvvel.

Két dolog miatt nem szerettem könyvesboltba menni. Egy: eltelt az egész napom és az eladók mindig csúnyán néztek rám az miatt, mert csak lézengek, és nem veszek semmit. Kettő: sose volt annyi pénzem, hogy mindazt megvegyem, amit szerettem volna.

De most nem nézelődhetek, mikor egy valami érdekel csak. Nem is kellett sokat keresgélnem, még hirdetőplakátok is voltak, rajta James arcával. Ledöbbenve álltam a pult előtt, ahol a könyvei sorakoztak.

-    Nem gondoltad volna, hogy ennyi mindent írt már, igaz? – kérdezte kedvesen mellettem Lizzy. Felvett egy kötet és elkezdte lapozgatni. A legutolsó lapon megakadt a tekintete. – Egész helyes, nem? – kérdezte cinkos mosollyal.

-    Akkora arca van, hogy csodálom, hogy felfért arra a kicsi képre – fintorogtam.

-    Ilyen jól ismered? – húzogatta a szemöldökét.

-    Nagyon jó kedved van – jegyeztem meg mellékesen, morogva.

-    Nem tagadom! – kacarászta.

-    Nem is tudom, ki nem szereti felvenni a rendelését – vágtam vissza. Lizzy elgondolkodott.

-    Tulajdonképpen, ő sose szól egy szót se. Inkább a barátai kiakasztóak.

-    Tehát, kiszemelted álom pasinak? – Reménykedtem a nemleges válaszban.

-    Hát – Húzta az idegeimet – most, hogy van egy bennfektes barátnőm, még elérhetőnek is tűnik.

-    Hé! – csaptam a vállára. Fájón kapott oda, de elnevette magát.

-    Jól van, nyugi! Csak vicceltem! - Nevetése egyre inkább gyengült, míg komollyá nem vált az arca. – Egyébként… Miért nem mondtad el, hogy a testvéred?

Az időközben kezembe került könyvre tévedt a tekintetem. Most elmondjam neki az egészet? De annyira még nem ismerem Lizzyt. Egyik rossz tulajdonságom, hogy nem igazán tudok megbízni az emberekben. Pedig róla igazán nem mondhatok semmi rosszat, mégis… Tépelődésemből hangja rángatott ki.

-    Persze, megértem – kezdte. – Biztos nem akartad azzal kezdeni az első napodat, hogy beszámolsz a családodról. De… - Itt megakadt és idegesen bámult maga elé. Kezdtem megijedni.

-    Mi a baj? – Csak megrázta a fejét. – Lizzy kezdesz megijeszteni! – Bal kezemet a vállára tettem, próbálva magam felé fordítani.

-    Annyi rosszat mondtam róluk! – fakadt ki. – Most megutáltál, igaz? – Már szinte könnyesek voltak a szemei. – Nem akarom elrejteni a véleményem róla, de lehet nem úgy kellett volna tálalnom és… - Itt döntöttem el, hogy elmondok neki mindent. Most komolyan magát ostorozza ilyesmi miatt?

-    Nyugi! – szakítottam félbe. – Csak mostohatestvérek vagyunk. Anya nem rég jött össze az apjával, én pedig alig pár napja találkoztam először Jamesszel – hadartam el egy szuszra a legfontosabb tényeket.

Liz kipislogta szeméből az apró könnycseppeket. Arcán látszott, hogy próbálja emészteni a hallottakat. Ma már másodjára. Erre a reakcióra apró mosoly jelent meg az arcomon.

 A még mindig szótlan barátnőmet elkezdtem a kijárat felé húzni, miután odajött az egyik eladó, és gúnyosan megjegyezte, hogy hozzon-e egy kávét is. A csaj alig volt nálam öregebb és mégis ilyen lekezelően beszélt velünk. Értettük a burkolt célzását, miszerint vagy veszünk valamit vagy mehetünk. Nem tehetek róla, de megvettem a Beképzelt Lidérc egyik könyvét.

Új szerzeményemet forgattam kezeim között, közben meg már a járda poros betonján jártunk.

-    Szóval ne aggódj már! Sőt, nyugodtan szidhatod továbbra is! – vigyorogtam rá barátnőmre az előző témát folytatva. Elmélázva sétált mellettem én meg már nem tudtam, hogy mit csináljak olyan szótlan volt. – Tényleg nem fogsz hozzám szólni? – kérdeztem kétségbeesetten, mire megrázta a fejét.

-    Csak gondolkoztam. – Komoly kijelentése miatt picit meginogtam, hogy valóban jó ötlet volt-e beavatni. – Annyira jó neked! – ugrott fel mellettem, mire ijedtemben majdnem elejtetem a könyvet.

-    Hogy mi van? – Sok nekem az ilyen gyors hangulatingadozás.

-    Gondold el, egy híres író a mostohatesód, aki ráadásul nagyon helyes és egy házban is laktok! – ecsetelte izgatottan. Letaglóztam.

-    Nagyon bezsongtál.

-    Még szép! – A könyvemre tévedt tekintete. – Azzal mit fogsz tenni?  - bökött fejével az említett tárgy felé.

-    Szerinted mit lehet egy könyvvel csinálni? Laponként megeszem? – jött a kissé gúnyos válaszom.

-    Jó étvágyat hozzá! – válaszolta hasonló stílusban. – Mondjuk... a könyveit eddig is bírtam – tűnődött el.

-    Nem ismerek rád. – Álltam meg. - Tehát, ezentúl szó nélkül kiviszed a rendeléseit is?

-    Sajnos kénytelen vagyok – jött nagy sóhajjal a válasza, de ezt a letörtséget már nem tudtam olyan komolyan venni.

Még pár órát bolyongtunk a városban. Időközben rengeteget beszélgettünk, és mint kiderült, rengeteg közös témánk van, és azt se bánta, ha esetleg valamihez nem tudtam hozzászólni vagy nem értettem hozzá. Ez olyan furcsa volt, hiszen hozzá vagyok szokva, hogy nekem kötelező jelleggel mindig, mindenhez értenem kell és tudnom kell. Többször is megjegyezte, hogy túl merev vagyok, és hogy lazítsak, hisz’ nem suliban vagyunk. Először nem nagyon ment, de mire észrevettem már egész szabadon társalogtam vele. Felüdülés volt ilyen korlátok nélkül beszélgetni. Hangulatingadozásait szerintem el fogom tudni viselni.

Öt óra lehetett, mire beestem az ajtón. Épp hogy levettem a cipőmet és a benti papucsomat vettem fel, mikor anyám letámadott.

-    De jó, hogy itthon vagy!  Vigyáznod kellene az öcsédre.

-    Még most értem haza anya.

-    Dominic elvisz vacsorázni – mesélte lázasan. Meg se hallotta, amit mondtam. – Azt se tudom, miben kell ilyenkor menni. Még sose voltam vacsorázni – esett kétségbe.

-    Egyszer sem vitt még el, amióta együtt vagytok? – Döbbenetem elég nagy lehetett, mert anya rögtön magyarázkodni kezdett.

-    Dehogynem! Vagyis... ebédelni voltunk csak, de egy vacsora többet jelent, mint egy ebéd, nem?

-    Honnan tudjam? – morogtam. Még sose vittek el vacsorázni, ő meg úgy kérdezte tőlem, mintha nagy guru lennék a témában. Igyekeztem beljebb kerülni, de mindig az utamat állta.

-    Most miért vagy ilyen? Csak megkérdeztem!

-    Vegyél fel valami kényelmes ruhát – tanácsoltam végül. – Nem ettől fog kiszeretni belőled, ha már össze is költöztetek.

-    Nem kellene ilyeneket mondanod – húzta fel magát. – Mikor valamire rászólsz, az mindig bekövetkezik.

-    Akkor vegyük úgy, hogy nem szóltam semmit! – csattantam fel én is. Nem igaz, hogy ennyin is összekapunk. – Mikor mentek? – néztem az órára.

-    Azt mondta, hogy fél hét körül végez, és hétre van asztalfoglalás.

-    Akkor gyorsan túrd fel a szekrényed.

Morgolódását figyelmen kívül hagyva, öcsémhez mentem, aki a nappali szőnyegén építkezett. Az egész helyiség tele volt a színes fakockáival. 

-    Mit csinálsz? – Kényelmesen elhelyezkedtem én is mellette a szőnyegen.

-    Várat építek.

-    Segítsek? – Kérdésem közben felvettem egy színes kockát.

-    Aha – Élénkült fel. – Ide építs egy tornyot! – Mutatott az adott helyre.

Próbáltam követni az utasításait, de mindig rossz helyre pakoltam a dolgokat. Amiért meg is kaptam öcsémtől a magamét.

-    Ez így nem jó! – ingatta immár bosszúsan a kisfejét. – Ha ide teszed, akkor el fog dőlni, látod? – Hogy bebizonyítsa az igazát, oda tette a kockát és lám, tényleg eldőlt az egész.

-    A lányok nem értenek az építéshez, igaz?

A hang irányába kaptam a fejem. Meg kellett dörzsölnöm a szemem, hogy tényleg jól látok-e, de a látásomnak semmi baja nem volt. A hang Jameshez tartozott, aki kényelmesen elhelyezkedett öcsém mellett a szőnyegen, akárcsak én. Will kissé megszeppenve nézett fel a nagyfiúra.

-    Mit szólnál, ha építenénk egy hatalmas várat? – ajánlotta, nekem pedig tátva maradt a szám. Hozzám miért nem tud ilyen kedvesen és lágyan beszélni?

-    Ilyen nagyot? – Will felállt, és olyan magasra mutatott, amekkora ő maga volt. James felkacagott. Kacagott?

-    Olyan nagyot szeretnél? – Öcsém hevesen bólogatott. – Akkor jó sok építőre lesz szükségünk. – Szétnézett a szobában, aztán Willhez fordult. - Van még?

Öcsém felpattant a helyéről, miközben anyának kiabált, hogy hol van a többi kocka. Tudom, hogy nekem kellett volna segítenem, de én még mindig meredten Jamesre bámultam. Összeszedegette az elgórt kockákat és egy kupacba rendezte.

-    Belerepül egy légy a szádba, ha nem csukod be. – Pimasz megjegyzésére azonnal összezártam a szám. Észre se vettem, hogy tátott szájjal figyeltem.

Nem nézett fel teljesen rám, épphogy felpillantott, de ennyi elég volt neki, hogy az arcán ott maradjon a szemtelen mosolya. Muszáj volt valahogy lepleznem a zavaromat.

-    Fura téged az agyi szintedhez megfelelő játékkal látni. – Védekezésből, mindig támadok. Sajnos sokszor gúnyosan. Nem látszott rajta, hogy szívére venné, inkább még szélesebb lett a mosolya.

-    Te viszont fel se akarsz belőle nőni – nézett rám. – Micimackó, építőkockák… Ezután mi jön? – kissé oldalra biccentett fejjel folytatta. – Esti mesét is kell olvasnom a hugicámnak?

-    Szemét vagy! – Durcásan keresztbe tettem karjaimat. Lehet nem kellett volna. Törökülésben ültem, mellé még a kezem is keresztbe tettem, így olyan voltam, mint egy nagy durcás gyerek. Ez Jamesnek is feltűnt. Már nem csak vigyorgott, hanem szabályszerűen röhögött rajtam.

Ekkor tért vissza öcsém egy nagy doboz kockával. James megszemlélte a készletet, utána megtudakolta öcsémtől, hogy pontosan milyet is szeretne építeni. Willnek egyetlen kikötése volt csak, hogy a katonái beleférjenek.

-    Oké, akkor csapjunk bele!

Ezzel a felkiáltással neki is indult a munka. Közben anyám is elkészült és Dominic is megjelent. James felé se nézett, s míg Will elköszönt anyától, ő tovább építkezett. Azt azért megjegyezném, hogy Dominicnak nem kicsit esett le erre az álla. Anyámnak úgy kellett őt kitolnia az ajtón.

Már legalább tizenöt perce „játszunk”. Azért említeném idézőjelben, mert rajtam kívül mindenki játszik. A két fiú nagyon jól elvan én meg csak bambán ülök itt mellettük. Bár, többször is megkérdeztem, hogy segíthetek-e, vagy hogy csinálhatok akár egy cuki állatkertet, de azonnal letorkollottak, hogy csak elrontanám az egészet, pedig ők most készülnek megdönteni a világ leghatalmasabb építőkocka tornyának rekordját. Így hát, mi mást tehetnék, ha már nem játszanak velem? Visszaültem a helyemre és csendben maradtam.

Ennyi idő alatt tüzetesen végigmértem Jamest. Nem szándékosan kezdtem el őt nézni, de miután egyre többször tévedt rá a tekintetem, megadtam magam.

Rájöttem, hogy nagyon jó az ízlése ruhák terén. Nem viselt feltűnő darabokat, de ez a visszafogott stílus is remekült állt neki. Bár, azt nem tudom, hogy egyből ide jött-e játszani, ahogy hazajött, vagy át is öltözött. Miután végignéztem az öltözékén az arcára esett tekintetem. Be kellett vallanom, hogy igaza volt Lizzynek. James tényleg helyes volt. Mélykék szemei voltak, amik már majdnem feketének hatottak, arcát pedig ébenfekete haja keretezte. Nem volt rövid haja, de nem ért le az álláig se, így olyan hosszúnak se mondható. Igazi beletúrós haj volt. Beleharaptam az ajkamba, nehogy valami hülyeség kicsússzon a számon. Vajon olyan sima is lehet, mint, amilyennek látszik?  Jézusom! Mikről fantáziálok?

-    Tetszik, amit látsz? – Erre a kijelentésre az összes vér az arcomba tódult. Hirtelen megijedtem, hogy vajon hangosan is kimondtam-e a szavakat. De annyira hülye csak nem lehettem! - Ha végeztél a szemlevételezésemmel, akkor csinálhatnál valami vacsit. – Hangjában játékos cinkosság bujkált. – Már éhen halunk, igaz öcsi? – Játékosan összekócolta tesóm haját.

-    Igen! – ujjongott fel az említett is.

Zavartan pattantam fel a helyemről, egyenesen a konyha felé trappolva. Éreztem, ahogy égett a fejem. Hogy juthattak eszembe olyan gondolatok?

Hogy kitisztítsam a fejem, elsőnek a hűtőben kezdtem kutakodni, hogy mit készíthetnék vacsorára, de nem volt sok kedvem a bonyolult ételekhez, ezért a legegyszerűbbnél maradtam; a szendvicsnél.

Uborkát, paradicsomot, paprikát, sajtot, szalámikat és kenyeret vettem elő. Kipakoltam mindet a pultra. Hozzáláttam a szendvicskészítés bonyolult kivitelezéséhez. Megfőztem két tojást is, majd felszeletelve a kenyérre tettem, ezután megszórtam sajttal.

Ténykedésem közben végig hallottam a fiúk nevetését. Remek rálátásom nyílt a szobában ücsörgőkre, és irigykedve néztem őket. Én miért nem tudok így kijönni senkivel? Jamest se ismerem, mégis állandóan veszekszem vele, míg az öcsém jókat szórakozik, pedig biztos vagyok benne, hogy nem sokkal többször látta nálam. Keserű szájízzel pakoltam a szendvicseket tárcára, hogy odaadjam nekik. Amint letettem eléjük a földre, felbaktattam a szobámba magukra hagyva őket.

                                Előző fejezet                                                       Következő fejezet

My lovely writer - 2. fejezet

Lidérc

Lefagyva álltam a lépcsőn, azon gondolkodva, hogyha elindulok, akkor észrevétlenül kijuthatok mögöttük a garázsba? Beleszólni meg nem akartam a vitájukba. Túl fagyos volt a légkör. Egymással szembe álltak, legalább tízlépésnyi távolságra, mereven farkasszemet nézve. Úgy tartották a szemkontaktust, mintha attól féltek volna, ha csak pár másodpercre is félrenéznek, végük.

-    Azt mondtad, még egyszer át nem léped ennek a háznak a küszöbét.

-    Úgy gondoltam, meglátogatlak pár napra – felelte hűvös nyugalommal a fia. - Bár, látom más elfoglaltságot találtál. – Legszívesebben kinyomtam volna a gúnyos szemeit.

-    Mint látod – köszörülte meg a torkát Dominic – nem csak vendégeim vannak.

-    Igen, észrevettem, hogy nem hiányoltál. Hány éves a kis barátnőd, 18?

Ezt már én se hagyhattam szó nélkül.

-    Te tökkelütött! – förmedtem rá. Meglepetten néztek felém. – Mégis ki mondta azt, hogy én vagyok a… barátnője? – alig bírtam kiejteni a barátnő szót. Kirázott tőle a hideg.

Kis herceg felemelte az egyik szemöldökét.

-    Tökkelütött? – akadt fenn a megszólításomon. Leesett az állam.

-    Komolyan ennyi jutott el a mondatomból? – kérdeztem lesajnálóan. Köpni-nyelni nem tudott. Immár teljes testtel fordult felém, laza testtartással. Keze még ugyanúgy a zsebében pihent.

-    Mégis ki vagy te?

-    A Lányom – felelte Dominic halál nyugodtan.

-    Hát azért ott még nem… - tartunk. Akartam befejezni, de a srác közbevágott.

-    Hogy mi van? – kezét kivette farmerja zsebéből és felemelve apja felé tartotta. Szemeit pár pillanatra összezárta. – Azt… azt akarod mondani, hogy ez a csaj a mostohatesóm? – Az apja csak bólintott. Hihetetlen mennyire nyugodtan kezelte ezt a témát. Fia már kevésbé – Háh. Hát, ez kész!

Totális volt a döbbenete. Dominic még nézte pár percig, gondolom azon filózott, hogy mondjon-e egyebet, de végül felém fordította a tekintetét.

-    Miért indultál? – Néhány pislogás után válaszoltam csak, mert már azt is elfelejtettem, hogy akartam valamit.

-    Hígítóért. Azt reméltem, hogy van a garázsban. – Mutattam az említett hely felé. De minek? – Ki szeretném próbálni az állványt.

Dominic megvakarta az állát, míg gondolkodott.

-    Nem hiszem, hogy van ilyen ott. De mindjárt elküldök valakit érte – ajánlotta fel.

-    Felesleges! Elmegyek én.

Rögtön kaptam az alkalmon. Vissza felszaladtam az emeletre, leakasztottam a kistáskámat és elmentem egy festékes üzletbe. Ugyanis semmi művészellátót vagy hasonlót nem találtam.

Így arra is időt kaptam, hogy gondolkozhassak az elmúlt perceken. Agyamban három szó pörgött: „lakás, család, élet”, s mindegyik az „új” jelzőt viselte. Lelkem mélyén, valamilyen oknál fogva, nem tudtam elviselni.

Visszaérve már senki nem volt a nappaliban. Bár lehet hallnak kéne neveznem? Hatalmas az egész hely. Feltrappoltam a lépcsőn, egyenesen a szobám felé véve az irányt új szerzeményemmel.

A szobám melletti szoba ajtaja azonban most nyitva volt. Egyből szemet szúrt, hiszen napokig kerülgettem. A házban ez volt az egyetlen ajtó, ami zárva volt. Dominic sem említette egyetlen szóval se, hogy mi van itt, így hát még szép, hogy kíváncsi lesz az ember. Sajnos úgy vagyunk összerakva, hogy mindig a tilos dolgok érdekelnek a legjobban. Rám ez különösen igaz volt. Sose szerettem azt csinálni, amit előírtak nekem. Szabad szellem vagyok, és ezt féltve őrzöm is. Bár ez az örzés mostanában megszenvedte a csatákat.

Tudom nem szép dolog, de ha valami érdekli az embert, annak nem tud ellenállni, így hát közelebb lépdeltem. Nem volt bent senki, csak hatalmas csomagok voltak ledobálva a szoba közepére. Hát, ha már itt állok az ajtóban, nem gond, ha körbenézek. A szoba fűzöld színben pompázott. Azt hiszem, ez a legerősebb szín ebben a házban. A bútorok viszont cseresznyefából készültek. Ezt a színt bárhonnan felismerném. Ennek a szobának is ugyan az alapja, mint mindegyiknek. Két hatalmas ablak és elrendezésben körülbelül olyan, mint az én szobám, csak itt sokkal több könyv van. Mintha egy könyvtárban lennék. Eszméletlen! Csillogó szemekkel vizsgáltam a könyveket, szinte beestem a szobába.

Ámuldozásomból egy kellemetlen hang szakított ki.

-   Elég lenne, egy pici lökés és a földön találnád magad. Ha befejezted a nézelődést, akkor arrébb mehetnél, hogy bevigyem a többi cuccomat is – pirított rám.

Riadtan fordultam hátra a hangjára. Azonnal félreálltam az útból. Sőt, meg se vártam, hogy bármi mást mondjon, bemenekültem a saját szobámba, ami bánatomra, pont mellette volt.

Hirtelen elszégyelltem magam. Sose leskelődöm, most miért? Teljesen kifordít magamból ez a ház.

Megráztam a fejem, mintha így minden nem odavaló gondolatot száműzhetnék, majd letettem a hígítót és a szoba közepére helyeztem a festőállványt, ráhelyezve egy vásznat. El kell terelnem a figyelmemet. Keresztbe tettem az egyik karom, másikat pedig az államhoz érintettem. Most mit rajzoljak?

-    Szóval, mióta is laksz itt?

Elsőnek azt hittem, hogy hallucinálok, mégis az ajtóm irányába fordultam. A Lidérc, kopogás nélkül nyitotta ki a szobámat, majd az ajtófélfának támaszkodva, keresztbe tett karral várta válaszát. Megdöbbentően nyugodt volt a hangom, mikor megszólaltam.

-    Kopogásról még nem hallottál? Mi van, ha épp öltözöm?

-    Mivel az én házam, ezért oda megyek be, ahova akarok - mondta, miközben felemelte a mutatóujját, majd még egyet, ahogy a következő indokot mondta, amiért bármikor beléphet a szobámba. - Másrészt – nézett végig rajtam tetőtől-talpig. – Nem hiszem, hogy meg tudnád mozgatni a fantáziámat. – Maró gúny volt a hangja, de itt még nem fejezte be. – Még meztelenül se lennél erre képes – közölte lesajnálóan.

Elnevettem magam, de nem jókedvemben. Mégis mit képzel ez magáról?

-    Már megbocsáss!

-    Nem haragszom! – válaszolta pimasz mosollyal.

-    Még szerencse! – mondtam flegmán.  – Most pedig fordulj meg és lépdelj ki a szobámból.

- Még nem kaptam meg, amit akarok – felelte hűvösen.

- Nem nagyon érdekelnek mások, igaz?

- Oké, közelítsük meg máshogy. – Oldalra billentette fejét. – Időm, mint a tenger. képes vagyok addig itt állni, míg el nem darálod azt az infót, amit hallani szeretnék. – Elhúztam a szám. – Lásd be, dalolva hamarabb szabadulsz.

- Ha válaszolok, békén hagysz? – Bólintott, majd kezeivel sürgető mozdulatot tett. Mély levegőt vettem, majd elhadartam. – Kb. két hete költöztünk be – válaszoltam. – Most már mehetsz! – Kezemmel az ajtó irányába mutattam.

-    Költöztetek? – húzta össze a szemöldökét. Ez nem igaz!

-    Anyuval és az ötéves öcsémmel. Leszögezem, anya van Dominicel és nem én! – második mondatom nem igazán érdekelte.

-    Egyéb meglepetés érhet? – Vállrántás volt a válaszom.

Mivel nem kérdezett többet, de elmenni se szándékozott, visszafordultam a vásznamhoz. Azt hiszem, egy sötét tömlöcöt fogok festeni, benne pedig ez a srác lesz, akit véresen megkínzok! Máris előpakoltam a legsötétebb színeket.

-    Miért vagy olyan ismerős nekem? – töprengő kérdésére megállt az ecset a kezemben. Futamodjak meg, vagy nézzek szembe vele? Én elsőre felismertem őt. Ő engem miért nem? Ennyire jelentéktelen lennék? Újra eszembe jutottak az események, ennek hatására vicsorogva fordultam vissza.

-    Egyáltalán nem rémlik? – Megrázta a fejét.

- Kellene?  

– Engem öntöttél le kólával az étteremben.

Egy darabig még nézett, aztán kitört belőle a nevetés. Ökölbe szorítottam kezeimet. Legszívesebben nekivágtam volna valamit. Mi van hozzám a legközelebb?  A vásznam. Nem, azt nem adom! Már görnyedezett a nevetéstől.

-    Ha kiröhögted magad, akkor tényleg mehetnél – szabályszerűen csikorogtak a fogaim mondatom közben. Utáltam, ha nevettek rajtam.

-    És még azt mondtad, hogy nem érhet más meglepetés. – Legszívesebben rásegítettem volna a fulladozására. A nyakára fókuszáltam és arra jutottam, kezeim tökéletesen alkalmasak lennének arra, hogy jó erősen megsimogassák a nyakát, mindaddig, míg feje nem vörösödik.

De úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom. Egy idő után már a röhögése is kuncogássá változott, később pedig teljesen eltűnt. Én meg csak festettem és festettem. Egyre dühösebben. Mire észbe kaptam, tényleg a várbörtönt kezdtem el lefesteni. A Lidérc pedig annyira otthonosan és kényelmesen érezte magát, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, amint az ágyamon, az oldalán fekszik könyökölve, így nézve a ténykedésem. Komolyan, szinte éreztem, amint az a kis ér lüktet a fejemen.

-    Muszáj itt lenned?

-    Jelenleg nincs más dolgom. – Rántotta meg a vállát.

-    Én tényleg nem vagyok begurulós típus – kezdtem nyugodt hangon, becsukott szemekkel. – De te már komolyan az agyamra mész! – mondatom végére már felé fordultam és az ecsetemet rászegeztem. De ő jót derült rajtam.

-    Tudod, ez a történet beillene regénynek vagy legalább egy kis novellának.

-    Miért? Tudsz írni? – kérdeztem gúnyosan.

Letaglózva meredt rám.  Aztán, mint aki megvilágosult, felült az ágyamon.

-    Most jutott eszembe valami.

-    Nahát, csodák is történnek – forgattam meg a szemeimet, de nem törődött a csipkelődésemmel.

-    Te nem úgy viselkedsz velem, ahogy mások szoktak. – Érthetetlen tekintetemet látva, folytatta. – Úgy értem, nem ismertél fel engem! – mutogatott magára.

-    Miért? Kellene?

-    Még szép! – Szó szerint felkiáltott. – Nem ismered az „Élő csontok gyilkosa” című könyvet?

-    Ez most csak vicc, ugye? Ki adna ilyen hülye címet egy könyvnek?! – sötét tekintettel nézet rám.

-    Én írtam! – felelte vészjóslóan. Most rajtam volt a döbbenet sora.

-    És csak ilyen címre futotta?

-    Nagyon is jó könyv! Igazi horror! Eladási rekordot döntött!

-    Hiába próbálod bizonygatni, nem ismerem – ingattam a fejem. – mint ahogy téged se.

-    Ez hihetetlen! – hőkölt hátra. - Akkor azt se tudod, hogy hívnak? – Csak a fejem ingattam. – És nem is érdekel? – kérdezte még döbbentebben. Ismét ugyanazt a választ kapta tőlem. – James vagyok – sziszegte.

-    Örvendek – válaszoltam kedvesen.

Ennyi kellett neki. Dühösen felpattant az ágyamról, majd kibaktatott a szobámból. Még az ajtómat is becsapta. Ha tudtam volna, hogy ennyi elég ahhoz, hogy lelépjen, már hamarabb felhoztam volna az írásos témát.

Aznap már nem láttam Jamest, de még csak a szobája ajtaja se volt nyitva. Ami még furcsább, hogy senkit nem találtam a házban. Szokatlanul nagy volt a csend. Még nem járt későre, öt óra körül járhatott az idő, tehát odakint még bőven világos is volt, akkor csak nem mehetett el mindenki aludni. Amikor már arra a következtetésre jutottam, hogy egy szó nélkül itt hagytak, anya jött fel a lépcsőn.

-    Á, pont téged kerestelek! – szólalt meg. – Gyere, segíts nekem egy kicsit.

-    Miért?

-    Miért kell mindig mindenre rákérdezned? Csak gyere!

Ellenkezést nem tűrően indult meg a földszint felé. Én meg jó kislány módjára követtem őt.  A konyhába érve felvette a kötényt. Rosszat sejtettem.

-    Mit akarsz csinálni? – Kérdésem közben a tekintetemet végig futattam a temérdek hozzávalón, ami az asztalon volt. Zöldségektől kezdve, húsféléken át, minden megtalálható volt. Mennyibe került ez?

-    Valami finom vacsorát – felelte jókedvűen. – Most fogunk együtt enni először úgy, mint egy család. – Elhúztam a szám.

-    Nem gondolod, hogy túl gyors ez?

-    Micsoda? – fordult felém meglepetten.

-    Családnak hívod, de még csak nem is vagytok házasok – feleltem, miközben a zöldségeket piszkáltam. Utáltam a konyhában lenni. Nagyon béna voltam.

-    Ami késik, nem múlik – felelte somolyogva.

Felhúztam az egyik szemöldököm, miközben anyára sandítottam. Tehát tényleg komolyan gondolják. Remek. Ezek szerint tényleg megkapom mostohatesónak Lidércet. Lidérc. Most esett csak le. Mióta belépett a házba így hívom.

-    Igaz is. Te tudtál Dominic fiáról? – Gondolataim máris kicsúsztak a számon.

-    Egyszer mesélt nekem róla, de nem gyakran emlegette – tűnődött el. – Engem is hidegvízként ért, hogy megjelent.

-    Már találkoztál vele?

-    Igen – bólintott. – Még délután.

-    Amúgy hol van mindenki? – néztem körül, mintha megpillanthatnám a többieket.

-    Elküldtem őket, valami finom fagyiért, hogy addig előkészüljünk.

-    Remek. – Elsápadtam a sok hozzávalón. – Legalább egy másik városba küldted őket?

-    Ugyan! Nem sok ez. Te csak foglalkozz a körettel, a többit bízd rám.

Felesleges lett volna ellenkeznem, anya mindig megvalósítja azt, amit eltervez, legyen az bármilyen lehetetlen dolog.

Míg ő a hússal foglalkozott, én megmostam a zöldségeket és elkezdtem felvágni őket.

Este nyolcra estek be a házba a többiek. Terülj-terülj asztalka várt rájuk.

Hihetetlen, most hogy összedolgoztunk anyával, és ami még érdekesebb, nem is veszekedtünk, hanem jókat beszélgettünk. Ez pedig nagy szó! Talán mégis jót tett anyának a környezetváltozás. Az asztalnál viszont nem az a légkör volt, amire anya számított.

Miután nagy nehezen rávettük Jamest is, hogy egy asztalnál üljön velünk, addigra Dominic kezdett el morogni, de anya miatt nem szólt egy szót se. Most meg ott tartunk, hogy kínos csendben van mindenki, közben pedig a tányérjára tett vacsorát piszkálja.

Nekem nagyon érdekes volt mondjuk a borsószem, ami egyszerűen nem akart a villám zsákmánya lenni. Mindig elgurult.

Egész jól elvoltam, míg valaki meg nem rúgott az asztal alatt. Pillantásom a velem szembe ülőre villant, aki James volt. Tehát, ő volt abban a közelségben, hogy elérje a lábamat. Nem tudtam elhinni, hogy képes volt megrúgni! Tekintetem nem vettem le róla, ő meg csak unottan könyökölt az asztalon és a húst piszkálta. Ekkor újra belerúgtak a lábamba. Most már nem hagyhatom annyiban!  Minden erőmet bevetve rúgtam meg én is őt. Kiesett a villa a kezéből és egyből rám figyelt. Tekintete csak úgy szikrázott.

-    Normális vagy?! – üvöltött rám. Erre persze mindenki felkapta a fejét az asztalnál. – Minek rugdosol?

-    Ne add az ártatlant! Kétszer is belém rúgtál! – mutogattam rá a villámmal.

-    Már hallucinálsz is? – mozgatta meg az arca előtt a kezét.

-    Látod, Drágám? – szólt közbe anya, közben Dominik kézfejére tette kezét. – Máris úgy viselkednek, mint az igazi testvérek.

-    Mi aztán nem! – vágtuk rá egyszerre a Félnótással.  Dühösen meredtünk egymásra, míg meg nem szólalt. Gúnyos mosolya azonban nem jelentett semmi jót.

-    Hány éves is vagy, húgi? – Lefagytam a megszólításra. Annyira kikapcsolt az agyam, hogy simán válaszoltam.

-    Húsz. – Egyszerű válaszomra még szélesebb lett a mosolya. Felkönyökölt az asztalra és közelebb hajolt hozzám.

-    Én huszonhárom – felelte. Azt hittem még hozzáfűz valamit, de e helyett Dominic és anyám felé fordult. – Komolyan azt hittétek, hogy ez működni fog? Az rendben van, hogy ti együtt akartok élni, de ne felejtsétek el, hogy mennyi idősek a gyerekeitek.

-    Ne tegyél semmi meggondolatlant! – Dominic fagyos hangja csak úgy hasított a levegőben. Úgy nézte, mintha belelátott volna fia sötét gondolataiba. Válaszul James gúnyosan elmosolyodott. Anya is érezte, hogy túlságosan is elharapózott már a hangulat, ezért próbálta menteni a menthetőt.

-    Ugyan drágám! Mégis mit csinálna? – legyintgetett. – Még mindenkinek új a helyzet, ezért kell minél több közös programot csinálnunk. Mit szóltok hozzá?

Az egyedüli, aki anyára figyelt, az a kisöcsém volt. Boldogan ujjongott és már sorolta is, hogy hova akar menni. Dominic és James viszont farkasszemet nézett egymással. Király! Anya akart egy békés „második” életet, erre még nagyobb lecsóban találtuk magunkat, mint eddig. Annyi volt csak a különbség, hogy anya most jól kijött a választottjával.

Mivel az én beleszólásom ugyan keveset ért volna, ezért elkezdtem kanalazni a már kihűlt vacsorámat. Az asztal alatt azonban újra belém rúgtak. Dühösen csaptam le a villámat. Mivel James meg se mozdult, ezért összehúzott szemöldökkel néztem körbe az asztalon, és hamar meg is találtam a bűnöst. Anya volt az! Ezek szerint Ő rúgott belém az első két alkalommal is. Én meg Jamest hibáztattam. Jogosan volt dühös rám. Most bocsánatot kellene tőle kérnem?

Anya tátogva próbálta a tudtomra adni, hogy csináljak már valamit. Én ugyancsak tátogva kérdeztem vissza, hogy mégis mit? Kész röhej volt, ahogy a ránk boruló csendben mi tátogva próbáljuk megvitatni, hogy mit csináljunk.

-    Keirának is tetszik az ötlet – szólalt meg hirtelen anya.

-    Mi? Mégis mi? – A többiek érdeklődve figyeltek minket.

-    Hogy elmenjünk egy közös kirándulásra.

-    Már ne haragudj, öhm… - Az eszes! még csak most jön rá, hogy eddig olyan bunkó volt, hogy meg se kérdezte anya nevét?

-    Anne – válaszolta készségesen anya.

-    Szóval, ne haragudj Anne, de szerinted hány évesek vagyunk? Már kinőttünk a családi kirándulásból, nem gondolod?

-    Ugyan! – legyintett anya. – Abból sose lehet kinőni! Igaz kicsim? – nézett rám. Kérdőn néztem rá. – Például Keira a mai napig szereti a Micimackót.

-    Anya! – sikítottam közbe. James gúnyosan mosolyogva nézett rám.

-    Valóban? – vonta fel gonoszan a szemöldökét.

-    Igen! Azt mondja, van pár klasszikus, amiből sose lehet kinőni. Szerintem minden nap megnéz egy részt. Meg, ha megnézed, nagyon sok Micimackós holmija van – csicseregte tovább.

Nem tudtam hogyan takarjam el az arcomat. Ennél jobban be sem égethetett volna. Máskor nem lett volna ilyen ciki, hiszen még én mondom, hogy örök klasszikus, de tartottam James mosolyától. Vajon hogy fogja ezt ellenem felhasználni?

A vacsora után olyan gyorsan eltűntem a szobámban, ahogy csak lehetett és elő sem jöttem reggelig.

Óvatosan szétnéztem az emeleten. Ekkor visszatért a régi énem. Mégis miért csinálom én ezt? Eddig nem zavart, hogy ki mit gondol rólam. Majd pont az ő véleménye fog érdekelni?

Kihúztam magam és becsuktam az ajtómat. Így van. Eddig se érdekelt senki, ezután se fog.

A munkahelyemen zavartalanul folyt a napi rutin. Kiadni az étlapokat, felvenni a rendelést, majd kivinni. Napközben csak könnyebb ételeket, leginkább édességeket kértek. Délben és estefelé volt a nagyobb hajtás.

Már alig volt egy óra a munkaidőm lejártáig, mikor James betoppant a haverjaival. Azonnal elsápadtam.

-    Mi gond? – Jött oda hozzám Lizzy. Üveges tekintettel bámultam az asztala felé.

Ahogy meglátta a „vendégeket” ő is elhúzta a száját, de azért elindult felvenni a rendelést. Az én asztalaimnál már nem ültek, így gondosan letörölgettem őket.

Egyszer csak megkocogtatják a vállamat. Lizzy volt az.

-    Mi az?

-    Azt mondták, hogy csak te veheted fel a rendelésüket.

-    Hogy mi? – Most vajon mit forgathat a fejében?

-    Mit csináljak? – Ilyen kétségbeesett se volt még a hangja.

-    Beszéljék meg a menedzserrel – vontam vállat. – Ha nem tetszik nekik, akkor meg mehetnek.

Lizzy fészkelődött pár másodpercig, csak azután szólalt meg.

-    Tudod, van egy kis bibi – kezdte. – Látod azt a feketehajú srácot, aki pont veled szemben ül? – Az említett felé fordultam. Amint meglátott pimaszul somolyogni kezdett. Egy afféle, „Na most mit lépsz” nézéssel várakozott. – A főnök fia. Nem lehet csak úgy ellent mondani neki. Nehogymár ennyire félni kelljen tőle!

-    Oké. - Lizzy kezébe nyomtam a rongyot, kezéből pedig elvettem a füzeteket.

Biztos léptekkel mentem közelebb az asztalhoz. Megint az a két csaj volt itt, meg a világos barna hajú srác. Négédesen mosolyogva néztem Jamesre.

-    Mit hozhatok, amit más pincérnő nem bír el?

-    Hogy felvágták a nyelvét! – Szólalt meg a rövid vörös hajú csajszi.

-    Fagyit szeretnénk. Vagy van valami mézes finomság is?

-    Minek neked a méz? – kérdezte finnyáskodva a vörös. Bennem pedig körvonalazódni kezdett, hogy mit is akar.

-    Nem hiszem, hogy van külön mézes menünk – válaszoltam rosszat sejtve.

-    Hogy hogy nem vagy benne biztos? Egy Micimackó rajongónak tudnia kellene.

-    Mi? – kezdtek el röhögni. – Csak nem azt akarod mondani, hogy még mindig meséket néz? – kérdezte lesajnálóan a fekete hajú. – Hány éves vagy? – bökött felém a fejével.

-    Nem hiszem, hogy…

-    Húsz – szakított félbe James. Barátja szemöldökét felhúzva sandított rá. – Azaz, húsz biztos van már – korrigálta szavait.

-    Szegénykém. – Az ébenhajú csaj oldalra biccentette a fejét sajnálóan, míg a vörös pukkadozott a röhögéstől. – Már biztos mennél haza mesét nézni, nem?

-    Most miért kell ilyen gyerekesnek lennetek? – vágott közbe a másik srác is. – Nem tehet arról, hogy kicsit lemaradt szegény.

-    Rendeltek is valamit? – Már forrt a fejem.

-    Már kiadtuk a rendelést. Ezek szerint a rövidtávú memóriád se az igazi.

Visszafelé csak egy mondat kattogott a fejemben: Kell a munka. Kell a munka!

A pultra mégis dühösen csaptam le a kis füzetet. Teljes leégés!

-    Mi volt? – jött oda Lizzy.

-    Ne mondd, hogy nem hallottad! – néztem rá szikrázó szemekkel. Félénken összehúzta magát, míg leadtam a rendelést, aztán újra megszólalt.

-    Nincs kedved holnap eljönni velem vásárolni? – Gyors témaváltás.

-    Mégis mikor? – kérdeztem fáradtan. Nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé.

-    Délelőttös vagy, igaz? – Bólintottam. – Akkor találkozzunk háromkor, itt, az étterem előtt.

-    Még meglátom. Most ki kell vinnem a rendelést. – Ekkor a belém bújt kisördög előjött. – Hé, Steve! Nincs még abból a csípős szószból?

-    De van, miért?

-    Ide adnád nekem? Valaki pikánsan szereti a fagyit.

-    Ennek nem lesz jó vége! – suttogta mellettem Lizzy, de nem érdekelt.

Szinte csillogott a szemem, annyira jókedvű voltam, ahogy a négyes asztalához lépdeltem. Szépen, sorban mindenkinek odaadtam a fagyi kelyhét. Jamesnek adtam oda legelőször, s míg a többiekét kiosztottam végig rajta volt a szemem. Ahogy az övé is rajtam.

-    Jó étvágyat!

-    Ne haragudj, amiért nincs nálunk semmi nyalóka, vagy hasonló, hogy megjutalmazzunk – mondta sajnálóan a fekete hajú csaj.

-    Majd legközelebb ide adod. – Nem számított erre a visszaszólásra. Keira – Sötét : 1-0

Sajnos előttem nem kóstolt bele a fagyiba James. Piszok kíváncsi voltam hogyan fog ízleni neki, ezért gyorsan visszasiettem a pulthoz és onnan kukucskáltam, miközben a poharakat törölgettem.

Nem kellett sokat várnom. Amint bekapta az első kanállal, egyből köhögni kezdett. A két csaj meg rögtön a segítségére sietett. Próbálták a hátát ütögetni, de James csak öklendezett és köhögött. Kapkodva nyúlt a poharak után. Megitta az összes vizet, ami az asztalon volt, majd miután egy kicsit lenyugodott, felém fordult. Nem bírtam röhögés nélkül. Jókat kuncogtam, de próbáltam köhögésnek álcázni. James szikrázó szemekkel indult el felém. Látszott, hogy még mindig szarul van kicsit. Lehet, miattam nem fog többet fagyit enni? Hogy fogom túlélni ezt a traumát…?

-    Gyere velem! – ragadta meg a karom, a pulton átnyúlva.

-    Hé! Eressz el! Nem megyek sehova – ráztam a fejem.

-    Márpedig velem jössz!

Kirángatott a pult mögül. Ekkor jött vissza Lizzy is, aki meglepetten figyelte az eseményeket. James erősen szorította a felkaromat, míg kiértünk az épületből. Szétnézett, majd az étterem melletti zsákutcába vezetett, ott pedig a falnak lökött.

                                 Előző fejezet                                                          Következő fejezet