2. fejezet - One in a million

2. fejezet

Az első nap mindig tartogat meglepetést

Egyik lábamról a másikra álltam a Johnny’s Entertainment épülete előtt, s gyanakvó szemmel méregettem. Egyik kezemet a csípőmre tettem, míg a másik kezemet a számhoz érintettem. Azon agyaltam, hogy mi van, ha valami viccként, vagy hatalmas megalázás gyanánt hívtak be a tegnapi viselkedésem miatt? Ha valami takarítói feladatot kapok, akkor a kezükbe nyomom a felmosórongyot! 

Végül csak győzött a kíváncsi oldalam, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehetnek ilyen gyerekesek, így hát elindultam az épület belsejébe. Mázsás súlyokat éreztem a lábaimon, de ügyet se vetve rá, célirányosan az igazgató iroda felé vettem az utam. Ahogy felértem az emeletre két embert pillantottam meg, amint az ajtó előtt várakoznak.

- Szia! – Ugrott mellém azonnal az egyik, amint meglátott. Körülbelül egy fél fejjel volt alacsonyabb nálam, aminek nagyon örültem, ugyanis mindenhol én voltam a legkisebb. Már untam. – Etsuko Hina vagyok. – Nyújtotta felém a kezét. – Neked is tegnap volt az interjúd? Vagy már régóta itt dolgozol? Mi a szakmád? Király ez a hely, nem? Á, már annyira várom, hogy összefussak egy énekessel! Tudtad, hogy itt van YamaPi is? Szerinted hozzá is beoszthatnak, mint stylist, vagy csak valami kisebb munkát kapunk? Ő a kedvenc…
- Várj! – Emeltem fel a bal kezem. – Egyszerre csak egyet! Te mindig így pörögsz? – tettem fel a számomra leginkább érdekelt kérdést.
- Ne haragudj, csak egy kicsit ideges vagyok. Ez az első munkahelyem és félek, hogy milyen lesz. – Elmosolyodtam. Végül is egy cipőben járunk, csak annyi, hogy ő buzgómócsing lesz, ha ideges. Talán nem egy területen dolgozunk majd.
- Kitagawa Keiko vagyok. – Nyújtottam felé a kezem, amit hatalmas mosollyal az arcán fogadott el.

Jobban szemügyre véve nagyon helyes kislány volt. Bár, lehet nem a kislány szó a legalkalmasabb ide, hisz’ kb. velem egyidős lehet, ha még csak most kezd el dolgozni, de annyira fiatalos az arca, hogy senki nem mondaná tizenötnél többnek. Lófarokba kötött haja és kislányos frufruja pedig még fiatalabbá tette. Csillogó szemmel méregette az épületet, majd újra visszafordult hozzám, s megint kezdte a beszédet. Segélykérően néztem a falnak támaszkodó srác felé, aki csak lemondóan sóhajtott.

- Kár a gőzért. Ha egyszer elkezdi, nem hagyja abba. – Erre Etsuko-chan is felkapta a fejét.
- Nem is igaz! – Nézett rá durcásan. A srác ellökte magát a faltól és közelebb sétált hozzánk.
- Dehogynem! – Homlokon pöckölte Hina-chan-t, aki erre fájdalmasan felszisszent és a homlokát kezdte el dörzsölgetni. – Kato Hiroki vagyok. – Mutatkozott be, s kezet is nyújtott nekem.
- Kitagawa Keiko – mutatkoztam be neki is. – Esetleg jönni is fog valaki, vagy csak itt fogunk állni? – Néztem szét.
- Hina-channal már legalább egy fél órája itt vagyunk, de még senkit nem láttunk. – Vont vállat.

Tudtam én! Csak a bolondját járatják velünk. Már épp azon voltam, hogy hazamegyek, mikor kinyílt a sötétbarna diófaajtó, tőlem balra és kilépett rajta ugyanaz a szemüveges fazon, aki a feladatot adta tegnap.

- Fáradjanak be! – Invitált minket beljebb.

Szó nélkül beléptünk a helyiségbe. Én mentem be természetesen legutoljára és úgy terveztem, hogy nem messze az ajtótól állok meg. Ha kell menekülőre tudjam fogni.
A szobában még egy személy volt. Nem más, mint az Entertainment vezetője, Johnny Kitagawa, aki egy hatalmas bőrszékben foglalt helyet, miközben az asztalra könyökölt, s összekulcsolt kezeire állát támasztotta. Így méregetett bennünket. Szétnéztem a szobában. A falak színe sötétebb árnyalatot kapott. Ha jól látom burgundi vörös. Bár kissé már fakó, de a világos, leginkább vajszínű bútorok és a sötétebb függönyök az ablakon, tökéletes színösszeállításnak bizonyultak. Leginkább az egyedi készítésű asztal tetszett.

A szemüveges fazon neki is támaszkodott a kinézett asztalkámnak. Kissé őszes beütése volt a hajának, amit hátul összekötve hordott, de ha jobban megnézte az ember, rájött, hogy csupán ősz melír van a világos hajában. Annyira emlékeztetett valakire, de egyszerűen nem akart beugrani, hogy kire. Most tuti ezen fogok egész nap agyalni!
Kezeivel intett, hogy foglaljunk helyet. Láttam, hogy Hina és Hiroki is leültek, így én se tehettem mást. Kíváncsian figyeltem, ahogy elkezdi a beszédet.

- Köszönjük, hogy eljöttek ma. Furusawa Ryo vagyok. – Hajolt meg kissé. – Én vagyok itt a vezető koordinátor. Ez az úr, pedig a Johnny’s Entertainment vezetője, akit gondolom, nem szükséges külön bemutatnom. – Mellettem heves bólogatásba kezdtek. - A tegnapi meghallgatáson önök bizonyultak a legjobbnak. Ezért is lehetnek most itt. – Ekkor elővette az önéletrajzunkat az asztalról. – Meglepően jó önéletrajzzal érkeztek. Etsuko Hina és Kato Hiroki. Önöktől egyszerűen le voltunk nyűgözve, hogy ilyen neves iskolákban tanultak külföldön, ilyen eredményekkel, ezen felül több nyelvet is beszélnek, ami igazán hasznos. – Mondta belemélyedve a papírba. Itt azonban csak egy hiba volt, az pedig én voltam. Valahogy nem illettem a képbe, és ezt ők is tudták. – De, maga kishölgy… - Mutatott rám a papírral. – Hogy gondolta, hogy jelentkezik ide?
- Gondoltam, egy próbát megér – válaszoltam készségesen, megrántva a vállamat.
- Nem gondolja, hogy a modorán is lenne mit javítani? – szólalt meg a vezető, Johnny Kitagawa is. Beleharaptam a számba nehogy valami modortalanságot mondjak, de aztán csak kiböktem.
- Akkor mégis miért vagyok itt, ha nem felelek meg a maguk hatalmas elvárásainak? Talán csak…
- Mert tehetséges – vágott a szavamba. Én pedig felhúztam a szemöldököm.
- Persze, ezt ne vegye nagy bóknak! – Vette át a szót Furusawa-san. – Nagyon sokat kell azért dolgoznia, hogy bent maradhasson!
- Ezt nem értem. – Ingattam a fejem. – Ha ennyire le vagyok maradva, akkor miért hívtak mégis vissza?
- Nem figyel? Az előbb lett megválaszolva! – Kezd megfájdulni a fejem. – Nagyon kevés olyan ember van, aki csak ránézésre meg tudja állapítani melyik milyen szín. De gondolom az asztalomat is egyből meg tudná mondani, hogy miből készült. – Bólintottam.
- Kőrisfából – vágtam rá. – Ezt szúrtam ki legelőször, ahogy beléptem. Gyönyörű darab, bár a teteje szépen le van lakkozva. Így üveghatást értek el, de ha megnézzük, akkor látjuk a szép rajzolatát és a színéből… - észrevettem, hogy mellettem Hina tátott szájjal nézett rám, míg Hiroki-kun összeráncolt homlokkal nézte az asztal azon részeit, melyet felsoroltam. Visszanéztem a vezetők felé. A cég vezetője mosolyogva, míg Furusawa-san rezzenéstelen arccal bámult rám. - …rá lehet jönni – fejeztem be a mondatomat akadozva.
- Azt hiszem, így már mindenki számára világos. – Mosolyogta Johnny Kitagawa.
- Azonban! – köszörülte meg a torkát ismét a szemüveges. – Nehogy azt higgyék, hogy mind a hárman maradhatnak! Három hónap próbaidőt kapnak. – Nyomatékosításként az ujjaival is mutatta a számot. – Ez idő alatt megnézzük menyit fejlődtek, hol állnak és a további szükséges dolgokat.

Mindhárman bólintottunk. Szóval három hónapig tuti van munkám. Már csak egy fontos információ hiányzott.

- Fizetést kapunk azért, ugye?
- Igen – morogta a szemüveges. A hangnem nem érdekelt, egyedül az, hogy nem a semminek fogok gürizni.
- Rendben, akkor most megmutatnám, hogy hol fognak kezdeni. – Mindhárman felálltunk a székekből, hogy kövessük a koordinátort.

Miután meghajoltunk a vezető előtt, már a keskeny folyosón haladtunk, ami átvezetett egy másik épületrészbe. Amint megtudtuk, ez az épületszárny volt a cég szíve és lelke. Az előzőben csak az irodák kaptak helyet, míg itt voltak a próbatermek, az edzőtermek, a felvétel szobák és a… öhm… Hát, ennyit tudtam megjegyezni mindabból, amit elmondott. Olyan gyorsan hadart, hogy alig bírtam felfogni a dolgokat. Oldalra néztem, Hiroto-kun-ra. A kis eszes! Hangrögzítést készít.

- Maguk a legtöbb időt itt fogják tölteni. – Nyitott be egy régi faajtón. – Ez a sminkesek és stylistok szobája. Itt tudnak felkészülni egy-egy eseményre. Maguk is egyelőre itt kezdenek, aztán meglátjuk. Majd a többiek eligazítják önöket…

Remek! A további mondandóját már nem igazán hallottam. Beljebb léptem a helyiségbe, hogy jobban megszemléljem. Azt hiszem, ez lehet minden lány álma. Az ajtó mellett, a szoba két oldalán végig hatalmas sminkasztalok. Olyan filmbeliek. Három-három darab foglalt helyet belőlük mind a két oldalon. Az ajtóval szemben pedig szintén három hatalmas szekrény volt, amelyek roskadoztak a kozmetikumoktól. Úgy láttam, Hinát is lenyűgözte, így egyszerre léptünk a szekrényekhez. Hallottuk, amint a hátunk mögött, Hiroki csak annyit mond, hogy: Lányok. Ez minket azonban egy parányit sem zavart. Sorra nézegettük a sminkcuccokat, próbálgattuk ki őket. Míg Hinát inkább a rúzsok, addig engem a körömlakkok kötöttek le. Ez volt a másik szenvedélyem a bizsuk és ékszerek mellett. Szerettem a körömlakkokat, bár a körmök kilakkozása már más tészta volt.

- Egész nap ott fogtok állni, vagy esetleg szétnézünk máshol is? – kérdezte Hiroki.
- Furusawa-sensei? – kérdezte Hina, amint hátrafordult.
- Ő már elment, mert fontos dolga volt. Azt mondta, hogy keressük meg Fujimoto Naokit. Neki lesz legközelebb fellépése és nem árt, ha megismerkedünk vele.

Hinával bólintottunk, majd Hiroki után indultunk. A próbatermek felé vezetett az utunk.
Fujimoto Naoki volt a Johnny’s Entertainment legfrissebb tehetsége. Szólósként debütált még tavaly. Ezt Hinától tudtam meg, aki úgy tűnt ilyen témában nagyon is otthon van. Azt is megtudtam, hogy 173 centi, eredeti hajszíne fekete és barna szeme van. Valamit még mondott a kedvenc ételéről is, meg hogy miket nem szeret, de valahogy az egyik fülemen be, a másikon ki. Sose érdekeltek az ilyen pletykák. Úgy voltam vele, hogy akkor hiszem el, ha ő mondja nekem. Addig nem, hisz’ az újságok bármit összehordhattak, a lényeg a profit volt. Hina észre se vette, engem mennyire nem érdekel a téma, csak mondta és mondta.

Ahogy haladtunk a próbatermek között az egyikből zene szűrődött ki, így én észrevétlenül le is maradtam a többiektől, hogy bekukucskáljak egy kicsit. Csak egyenesen vezetett a folyosó, így úgy gondoltam, hogy nem fogok nagyon eltévedni.

Közelebb lopóztam az ajtóhoz, de picurka termetem nem volt valami nagy segítség. Alig láttam be a terembe. Így megpróbáltam lábujjhegyre állni, a jobb kilátás, azaz belátás érdekében. Az azonban eszembe se jutott volna, hogy az ajtó nincs rendesen bezárva, így meg is adta magát annak a jó tulajdonságának, hogy kinyíljon. Én pedig egyenesen beestem a terembe. A jó reflexeimnek köszönhetően a kezemmel valamicskét tompítottam az esést, de azért elég rendesen megéreztem. Áú!
Persze, az is meghallotta, hogy „megérkeztem”, aki épp a gyakorló idejét töltötte itt. Fel se mertem nézni. Erőteljesen szemeztem a parketta vonalaival, közben azon törve a fejem, hogy mi az istent csináljak. Hogy magyarázzam ki azt, hogy így „betoppantam”? Szinte véresre harapdáltam a számat, annyira agyaltam a jó mentségen. Közben ideért hozzám a srác is.

- Megütötted magad? – kérdezte kedves hangon. Egyik kezével megfogta a felkarom, s próbált talpra állítani, ám én nem igazán hagytam magam. Csak addig hadd maradjak, amíg kitalálok valamit! – Eltört valamid? – jött a következő kérdés. Szorosan összezártam a szemeimet. Gyerünk, agyacskám gondolkozz! Most már rendesen megfogta mind a két karom, s talpra húzott. – Hé! minden rendben? – kérdezte meg újra, miközben a homlokomra tette a tenyerét. Ekkor már kipattantak a szemeim. Számítottam rá, hogy már így is egy érett paradicsomhoz hasonlíthatok, de ha lehet, most még inkább elvörösödtem.

Előttem ugyanis nem más állt, mint Yamashita Tomohisa. Az a Yamashita Tomohisa, akinek a számai a telefonomon vannak. Ő az ébresztőm és a csengőhangom is. Az a Yamashita Tomohisa, akinek minden egyes fellépését megnézem, ha lehet élőben, és nyomon követem a pályafutását szinte a kezdetektől. Az egyetlen sztár, akiért megveszem a pletykalapokat is. Most hús-vér személyében itt áll előttem. Én pedig rendesen leégtem. Úristen! Mi van, ha azt gondolja, hogy kukkoltam? Vagy, hogy utána leskelődtem? Ami alapjában véve igaz, annyi apró eltéréssel, hogy nem tudtam, hogy ő van itt bent. Könyörgöm istenem, nyíljon már meg alattam a föld! Csak most az egyszer!
Közben az is eljutott a tudatomig, hogy még mindig a hogylétem érdekli, s kezei még mindig a karomat fogják, nehogy elessek. Ahogy ez realizálódott bennem, rögtön kiszakítottam magam a szorításából és mélyen meghajoltam.

- Ne haragudj! Én tényleg nem tudtam, hogy te vagy bent! Csak hallottam a zenét és kíváncsi voltam és kinyílt az ajtó, és… - ennél a pontnál rádöbbentem, hogy az igazságot mondom, ami vér ciki, így egy kicsit másítottam rajta, de még mindig nem néztem felé. – és közben megszédültem. Igen! Ma még nem ettem és nagyon elszédültem!
- Levegőt is vegyél azért – szólalt meg. Hangjában mosoly bujkált. – Nem láttalak még erre. Új vagy? Hogy hívnak?
- Keiko vagyok. - Néztem fel rá. - Kitagawa Keiko – mutatkoztam be rendesen. – Még egyszer sajnálom, hogy így… öhm, berontottam hozzád.
- Nem gond.

Kezdett ismét kínos lenni a szituáció. Csak álltunk egymással szemben, holott tudtam, hogy mennem kellene, de földbegyökerezett a lábam. Még szerencse, hogy szólt a zene, így nem csendben álldogáltunk.

- Kitagawa-chan! – Hallottam meg Hina és Hiroto hangját, akik nem sokkal később már a hátam mögött álltak.
- Téged kerestünk! – pirított le Hina. – Azt hittük, hogy… - Hiroto megkocogtatta a vállát, hogy nézzen oldalra. Így már ő is meglátta, hogy ki is áll előtte. – Te… te… - kezdett el elsőnek dadogni, miközben mutogatott az énekes felé, majd, ahogy az várható volt megeredt a nyelve. – Te YamaPi vagy! – Itt kissé el is sikította magát és a kezeit a szája elé tette. Mondanom se kell, hogy itt már teljesen el voltam felejtve. – Képzelni se mertem volna, hogy egyszer szemtől szemben állok veled és alig van köztünk egy karnyújtásnyi távolság. – Nyújtotta ki felé a kezét, mire az énekes hátrált egy lépést.
- Én is örülök neked. – Hajolt meg egy kicsit Yamashita, de le nem vette volna a szemét Hináról. Persze, nem azért, mert első látásra belé szeretett, hanem mert félt, hogy mit csinálna a lány, ha egy fél másodpercre is szem elől tévesztené.

Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy közbeavatkozzak. Megfogtam Hinát a vállánál fogva, s az ajtó felé fordítottam. Egy meghajlás kíséretében elbúcsúztam az énekestől és még egyszer bocsánatot is kértem tőle.

Alig bírtam elvonszolni a kiscsajt az idol közeléből. Egyre csak azt hajtogatta, hogy csak egy kicsit maradna még, hogy még jobban megismerjék egymást. Nem akartam elmondani szerencsétlennek, hogy alig léptünk ki a teremből YamaPi olyan gyorsan magára zárta az ajtót, hogy azon a villám nem tudott volna annyi idő alatt bejutni. Így a fejmosás mellett döntöttem. Megálltam előtte csípőre tett kézzel, s azt mondtam:

- Minden sztárnál így fogsz viselkedni? – Hina elgondolkodott. – Hogy fogsz így majd a munkádra koncentrálni?
- Nagyon durva voltam? – kérdezett vissza bűnbánó arccal. Hiroto-kun és én egyszerre vágtuk rá a válaszunkat.
- Igen!
- Nem tehetek róla! – Átváltott óvódásba. De örültem neki. – Úgy éreztem, hogy egy álmom vált valóra! Ne mondjátok nekem, hogy ti nem így viselkednétek, ha előttetek állna a legnagyobb álmotok! – Toporzékolt. Mi pedig megráztuk a fejünket. Hina durcásan keresztbe tette karjait a mellkasa előtt. – Nem hiszek nektek! – Erre már nem tudtunk válaszolni, mert megjelent Furusawa-sempai.
- Találkoztak már Fujimoto Naokival? – vont kérdőre minket. Küldtem Hiroki felé egy „Na, most mit csináljunk” pillantást. Ezt észrevette Furusawa-sempai is. – Mi csináltak eddig? – vált mérgessé. – Kövessenek!

Engedelmesen követtük Sensei-ünket a legutolsó teremig. Hina duzzogása rögtön eltűnt, amint beléptünk. Meglátta azt az alakot, akiről alig 15 perce olyan nagy beleéléssel áradozott nekem. Nagyon gyorsan vált, YamaPi már a kanyarban sem volt.

Fujimoto Naoki egész helyes volt. Bár valami ilyesmire számítottam, hiszen ha sztár, akkor általában helyesnek kell lennie az illetőnek. Szinte csak fekete ruha volt rajta, szegecses karkötőkkel. A haja kissé daueroltatott volt. Nem vitték túlzásba, de adott egy kis állást a vékonyszálú hajának. Vagy lehet csak ráborult a hajzselé. Nem bírtam eldönteni és ez nagyon idegesített.

- Naoki – szólította meg a Sensei. – Ők itt Etsuko Hina, Kitagawa Keiko és Kato Hiroki. – Mutatott be minket, mi pedig úgy hajoltunk meg kissé, ahogy kimondta a nevünket. – Ők lesznek a stylistjaid a legközelebbi fellépésedre.

Fujimotónak nem igazán tetszett az ötlet. Ez látszott rajta és hangot is adott neki.

- Komolyan kezdőkre akarjátok bízni a fellépési cuccaimat? – Észrevette, hogy én még mindig a haját fixíroztam oldalra döntött fejjel és összehúzott szemekkel. – Te meg mit bámulsz? – förmedt rám. Egy fintor kíséretében kihúztam magam és inkább elfordítottam róla a tekintetem.
- Ők lesznek a legújabb dolgozók. Meg most még felügyeljük is őket, így nem lesz gond – magyarázta neki a copfos. Nem győzte meg. Azonban mielőtt mást is mondhatott volna közbevágott. - Ne aggódj! – Majd felénk fordult. – Mivel a fellépés két nap múlva lesz, azt javaslom, mihamarabb lássatok munkához.

Ezt szánta végszónak. Hina idegesen toporgott az énekes előtt, míg Hiroki elgondolkodott.
Én kiszemeltem magamnak egy helyes kis zsámolyt az ajtótól jobbra. Elindultam felé, hogy arra üljek rá. Mégse a földön kössek ki, bár ha más megoldás nem lenne, akkor az is megfelelne.
Míg Hina és Hiroki próbáltak beszédbe elegyedni az elkényeztetett énekessel, addig én, kényelmesen elhelyezkedve, elővettem a bekészített reggelimet. Bár már dél is elmúlt, de még semmit nem ettünk, a hasam pedig már követelte magának az élelmet.
Elővettem a cuki kis szendvicsemet, amit az egyik külföldi büfében vettem még reggel. Bele se akartam gondolni, hogy mi lehet benne, csak beleharaptam. Közben tekintetemmel a hármast néztem, miként szerencsétlenkednek.

- Kato Hiroki vagyok. – Nyújtotta a bodri felé a kezét meghajolva, ám az csak undok arckifejezéssel méregette.
- Tudom, az előbb mutattak be. Talán valami baj van az agyaddal? – Hiroki megdermedt a mozdulatában, s a tarkójához emelte kinyújtott kezét.

Amit furcsálltam, hogy Hina még meg se szólalt. Csak állt ott, s megint szája elé tette a kezeit. Hatott volna az, ahogy rászóltam? Már kezdtem büszke lenni magamra, de amint elégedett mosollyal a falnak dőltem, azonnal robbant a bomba. Persze, hát hogy is gondolhattam, hogy sokáig csendben marad?

- El se hiszem, hogy a legelső munkám pont az lesz, hogy a te ruháidat állíthatom össze Fujimoto-kun! – mondta, miközben kezeivel már kapott az énekes keze után. Bár sikerült megfognia, azonban az énekes azon nyomban próbált szabadulni az érintésétől. Kezd érdekes lenni. Beleharaptam még egyet a szendvicsembe. Kezd egyre jobb íze lenni. – Nagyszerű ruhát fogok neked összeállítani! Bízhatsz a képességeimben! Már van is egy ötletem! És van egy pontosan olyan ruhám nekem is. Jaj, annyira jó lesz! – Kezdett el ugrálni is.
- Hé, te! Eressz! – Annyira próbálkozott minél távolabb kerülni Hinától, hogy amint ki tudta tépni kezét a lány szorításából, azzal a lendülettel hátraesett a székén, amin ült.

Ezt már nem bírtam ki hangos nevetés nélkül. A számból ki is röppent pár morzsa, így gyorsan abba hagytam a röhögést és majszoltam tovább. A szemem sarkából láttam, hogy a hangra rám irányul a többiek figyelme, ám én azzal voltam elfoglalva, hogy lehámozzam a csomagolást a kajámról.
Annyira belemerültem, hogy a felém tornyosuló árnyékot se vettem észre, csak azt, amikor kikapják az elemózsiámat a kezemből. Egy pillanatig csak pislogtam az üres tenyerembe, ahol eddig az ennivalóm volt, majd lassan az előttem álló alaknak szenteltem a figyelmem.

- Mégis hogy képzelted, hogy a próbateremben eszel? – üvöltötte le a fejem. Én azonban csak a kezében szorongatott kajámra figyeltem. Behunytam a szemem, és síron túli hangon megszólaltam.
- Add vissza, ha jót akarsz magadnak! – Nem teljesítette kérésemet.
- Arra ne is számíts! – mondta, majd éreztem, amint ellép előlem. Erre kinyitottam a szememet.

Az énekes a kuka felé lépdelt, bennem pedig egy rossz előérzet kezdett úrrá lenni.
- Ki ne merd dobni! – kiáltottam rá, és fel is pattantam a helyemről. A kuka felé emelte a szendvicset, úgy nézett rám vissza. – Utoljára figyelmeztetlek! – mutogattam felé, ám meg se hallotta. Egy egyszerű dobással kihajította. Pedig még több mint a fele meg volt!

Diadalittas arckifejezéssel fordult felém. Keresztbe tette karjait, felhúzta az egyik szemöldökét és ördögi mosolyra húzódott a szája. Az én szemem pedig bosszúszomjasan megvillant. Próbáltam magam lenyugtatni mély levegővételekkel. Ez még csak az első napod! Nem akarhatod, hogy kirúgjanak! – mondogattam magamban. Tekintetem ismét a hajára tévedt. Ha már így alakult, akkor derítsük ki!
Ragadozó lassúsággal sétáltam oda hozzá. Ahogy közeledtem felé, úgy tűnt el a mosoly az arcáról. Kezdte volna menekülőre fogni a dolgot, azonban addigra már odaértem elé. Körülbelül 10 centi volt köztünk, meg majd’ egy fej magasságkülönbség, én mégis nyugalommal a hangomban szólaltam meg.

- Most még elnézem neked. Azonban, ha még egyszer a kajámhoz nyúlsz, esküszöm, hogy kicsinállak! – Ránéztem a gondos sorba rendezett tincseire, majd jól összekuszáltam.
- Hé! Megőrültél? – Ugrott tőlem távolabb, azonban már késő volt.
- Máskor ne borítsd magadra az egész flakon zselét. Inkább menj el egy rendes fodrászhoz, hogy dauerolja be a hajad! – Majdnem elbőgte magát azért, mert összekuszáltam a tincseit. Én azonban visszamentem a zsámolyhoz, felkaptam a táskámat és otthagytam őket.

Igyekeztem minél hamarabb visszaérni a törzshelyemre, alias, a stylistok termébe. Ez nem is rossz név! Innentől kezdve így fogom hívni!
A terembe érve leültem az ajtó mögötti tükrös asztalkához. Az ölembe vettem a táskámat és elkezdtem kipakolni a tartalmát, hátha van nálam még valami ehető. De egy üveg vízen kívül mást nem találtam.

- Fenébe is! – morogtam fennhangon. Vajon kimehetek ilyenkor valami üzletbe? – haraptam bele az alsó ajkamba, míg gondolkodtam.

Rákönyököltem az asztalra, s államat a tenyerembe támasztottam. A tükörképemmel szemeztem, hála az előttem lévő tükörnek.

- Vajon Hirokiék mit csinálhatnak? Biztos sokkoltam őket – töprengtem el. – Á, nem is érdekel! – rázuhantam az asztalra. – Éhes vagyok!

Az asztalon a kezeimbe akadt egy ruhadarab. Felemeltem a fejem, hogy megvizsgáljam mi is az. Az anyagából ítélve nem lehet valami új darab. Elég réginek nézett ki, már attól tartottam, hogy szétporlik a kezeim között.
Ekkor nyílt ki az ajtó, én meg azt hittem, hogy Hináék. Gyorsan hátra fordultam, ám az ajtóban nem Hina állt.

- Van itt valaki? – kérdezte az „idegen” észre se véve engem.

YamaPi volt, aki bejött. Én meg csak kukán ültem a széken. Már be akarta csukni az ajtót, mikor rám tévedt a tekintete.

- Hát te? – kérdezte kíváncsian.
- Én… én csak itt ülök.
- Azt látom – mosolyodott el. Ekkor már az agyamat is elérte, hogy mit mondtam. Kínosan elmosolyodtam és próbáltam eltakarni kezemmel az arcomat. Bár nem sokat segített, de legalább elrejthettem egy kicsit a zavaromat.

A gyomrom viszont úgy döntött, hogy még kellemetlenebb helyzetbe hoz és hangosan korogni kezdett. Ujjaim között ránéztem az énekesre, aki próbálta nem elröhögni magát – igazi gentleman, forgattam a szemeimet – de azért belenyúlt a pulcsija zsebébe és ott kezdett el keresgélni, majd nagy mosollyal az arcán odajött hozzám.

- Tessék! – Nyújtott át nekem egy szelet csokit. Elvettem a szemem elől a kezemet és felnéztem rá.
- Az enyém lehet? – kérdeztem meg. Még szélesebb lett a mosolya, de bólintott. Készségesen elvettem tőle, de még nem bontottam fel, csak a kezemben tartottam. Úgy néztem rá, mint valami kincsre és máris eldöntöttem, hogy bár marcipános és én ezt a csokit nem szeretem, de ez lesz a világ legfinomabb édessége!
- Mit keresel itt? - Elmosolyodtam. Ráemeltem a tekintetem.
- Én vagyok az új stylist.
- Á, így már érthető. – Lépett távolabb. – Akkor tudsz nekem segíteni. – A fellépő ruhám miatt jöttem. Azt ígérték mára készen lesz, hogy tudjuk egyeztetni a koncepciót.

Riadtan néztem körbe a teremben. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Megköszörültem a torkomat.

- Amint megérkezik valaki szólok neked – ígértem.
- Remek! – Összecsapta a tenyerét, meghajolt felém, majd kisétált. Ám az ajtóban még visszanézett felém – Igaz is! A csokit az egyik kuka mellett találtam a folyosón. Jó étvágyat hozzá!

Kibontás helyett a földön végezte a csoki. Az énekes kacaját még zárt ajtón keresztül is hallani lehetett, ahogy a folyosón visszhangzott. Bosszúsan meredtem az ajtóra és mérgemben a csoki mellé dobtam a kétszáz éves rongyot is.

***

- Nekem ez nem kell! – méltatlankodott Fujimoto-kun. – Azt sem akarom! Hol tanultatok ti?

Ruhapróbán voltunk az elkényeztetett énekessel. Mélyen legbelül tudtam, hogy nehéz dolgunk lesz, de ennyire rosszra sem én, sem a többiek nem számítottak. Miután odavittem a hatodik ruhát Naokinak és ő visszamondta, utána a következőt az arcába dobtam. Leültem az egyetlen szabad székre, majd innen szemléltem őket tovább, könyökömön támaszkodva.

Rá fél órával, ahogy elment YamaPi, megjelentek az ajtóban Hirokiék és azt mondták, Furusawa-sempai vár minket a ruhateremben.
Szó szerint tátva maradt a szám, amint megláttam a termet. Az ablakok nem is látszottak a sok ruhától. Újabbnál-újabb darabok voltak. Utánunk érkezett meg az énekes, s amint megkaptuk az instrukciókat, a Sensei magunkra is hagyott. Én egy óra alatt feladtam, de a többiek még mindig próbáltak az énekes kedvére tenni és válogatták össze a rockosabbnál rockosabb ruhákat. Volt benne szakadt nadrág, szakadt felső, szegecsek, bőrszerkó, egyszóval minden, ami ebbe a kategóriába tartozott.

- Akkor ehhez mit szól? – kérdezte Hina.

Azt vettem észre, hogyha elkezd dolgozni, akkor képes megfeledkezni rajongásáról és normálisan tud dolgozni. Hirokinak nem a stylist volt az elsőszámú szakmája, de muszáj volt itt is megállnia a helyét, ha itt akar dolgozni.
Elvettem Fujimoto MP3 lejátszóját és elindítottam rajta azt a számot, amivel fel fog lépni. Szokatlan hangszíne volt. Nem vinnyogott, de mélynek se mondtam volna. Az én szempontomból a tűrhető kategóriába tartozott, de ha másoknak ez kell, hát legyen.
Rácsaptam a térdemre, amire mindenki idefigyelt, majd a helyemet elhagyva a világosabb színek felé vettem az utam. A kezembe kaptam egy rózsaszín szegecses pólót és egy sötétszürke nadrágot. Lekaptam hozzá még pár halálfejes láncot és kiegészítőt is, majd odatrappoltam a ficsúrhoz és átnyújtottam. Persze, ő arra számított, hogy hozzávágom. Rögtön védeni kezdte a haját is. Háh, milyen jól kiismert! De csak egy halvány mosollyal álltam előtte.

- Elveszed végre? – Miután látta, hogy nem akarom bántani kivette a kezemből és megszemlélte a ruhákat. Láttam rajta, hogy kezd bedühödni. – Meghallgattam a számodat. A hangszínedhez ez illik.

Hallottam, amint mögöttem Hiroki köhögésnek próbálja álcázni a nevetését, mire én is majdnem elnevettem magam, de meg kellett tartanom a komoly arckifejezést. Ránéztem az órámra és fennhangon kezdtem el számolni a másodperceket.

- 10, 9, 8…
- Hé! – felemelve a kezem elhallgatattam őt.
- …5, 4, 3, 2, 1! – hátrafordultam Hirokihoz és Hinához. – Mehetünk enni! – vigyorogtam feléjük.

Beléjük karoltam és elkezdtem őket az ebédlő felé húzni, otthagyva a piperkőcöt a ruháival.
Mielőtt elment Furusawa Sensei megkérdeztem tőle, hogy hol lehet itt enni. Nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy van egy kávézó az Entertainment épülete mellett nem sokkal. Mikor méltatlankodásomnak hangot adtam, azt mondta van egy büfé része, ahol kedvemre ehetek, de nem mehetünk el háromnál hamarabb.
Én pedig ezt pontosan be is tartottam! Most már csak a választékra voltam kíváncsi.

Az kávézóig el se engedtem cimboráimat, azonban, amint megláttam a finom dolgokat rögtön otthagytam őket.

- Jó étvágyat! – kiáltottam, miközben szétszedtem az evőpálcámat. Az asztalhoz kocogtatva rendesen meg is tudtam fogni, és rögtön az étel pusztításába kezdtem.
- Ennyire szeretsz enni? – kérdezte mosolyogva Hiroki-kun. Épp az Udonomat próbáltam egyben begyömöszölni a számba, ám ez nem sikerült, így csak kisebb darabokban tudtam megenni. Sietni kell, mert nem jó ha elázik benne a tészta.
- Szerintem, ha egészségesek akarunk lenni, akkor jóízűen kell enni – mondtam teli szájjal.
- Így lehet elhízni is – szólt közbe Hina is, aki valami salátás menüt majszolt.
- Ha olyan a DNS-ed, akkor ugyan mindegy, hogy salátát eszel vagy sem – válaszoltam. Két kezemmel megfogtam a tányérkámat és kiittam belőle a maradékot.
- Hogy tudsz így enni? – Jött Hina következő kérdése.
- Elsőnek furcsa volt, hogy rögtön közvetlen hangnemben beszélsz velünk, de mostanra el sem tudnám képzelni, hogy másképp szólalj meg – vigyorogta Hiroki. – Még egy napja sem ismerlek, de már felhúztál egy énekest, és ahogy láttam a Sensei sem igazán van odáig érted.
- Hogy van annyi bátorságod, hogy így viselkedj?
- Szabad szellem vagyok. – Rántottam vállat.
- Azt látjuk! – vágták rá egyszerre.

Rájuk néztem, hogy erre visszavágjak valamit, de az arckifejezésükön elnevettem magam.

***

A munkaidőnk pontosan hat órakor járt le. Fujimoto-kunt aznap már nem láttuk, aminek én roppantmód örültem, azonban Hina el se tudta volna rejteni csalódottságát.
Ahogy kiléptünk a bejárati ajtón, szembetalálkoztunk Furusawa-sensei-el.

- Van még egy hely, amit meg kell mutatnom önöknek.
- Mi az a hely? – kíváncsiskodtam.
- Ha jól sejtem az nem a cég épületén belül van – gondolkodott hangosan Hiroki.
- Így van! – helyeselt a sensei. – Üljetek be a kocsiba! – adta ki az utasítást.

Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy annak a kerek öt percnek mi az istenért kellett beszállni a kocsiba, ugyanis csak két utcával mentünk távolabb a kiadó épületétől.
Tanácstalanul álltunk a szintes ház előtt, ahol kirakott minket. Nem sokkal később a Sensei is kiszállt a kocsiból.

- Itt vannak a kulcsok. – Dobta oda őket Hirokinak. – Mind a hármatok kulcsa megtalálható rajta.
- Oké, de minek a kulcsai? – kérdezte Hina-chan. Erre a sensei csak felemelte a jobb karját és a mögöttünk lévő házra mutatott.
- Holnap délre költözzetek be!

Holnap délig ebbe a házba kell beköltöznünk? Minek?
Várjunk csak! Össze leszek zárva két vadidegennel? Amilyen gyorsan csak tudtam vissza fordultam Furusawa-sensei felé.

- Szó sem lehet róla!





         Előző fejezet                                                                               Következő fejezet 

1. fejezet - One in a million

 

One in a million

1.  fejezet
Még csak most kezdődik

(Zene az első fejezethez: )
...

...

Hatalmas tömeg gyűlt össze a Csarnok előtt. Nagy izgalommal várakoztak a lányok, akik mihamarabb be akartak jutni a terembe, a hamarosan kezdődő koncert miatt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyetlen ember miatt ilyen sokan összegyűlhetnek. Végig nézve rajtuk, elég tarka volt a korosztály, de leginkább a 15 és 36 évesek közé sorolnám be őket. Bár, volt egy idősebb néni, akit körülbelül 50-nek saccoltam volna, és a feltételezésem be is jött. Mint kiderült, az unokáját kísérte el, aki már annyit mesélt erről a tehetséges előadóról. Ezt meghallva, kicsit elszorult a torkom, de megpróbáltam egy kedves mosolyt magamra erőltetni, és amint odaadtam nekik a karszalagokat, viszonozva a mosolyomat, el is vegyültek újra a tömegben. A néninek elég nehéz dolga volt, mert a fiatalabb lányok, nem sajnálva rá az időt, tökéletes sminkben és ruhában érkeztek. Hajukat még most is tükörben igazítva, kikérve egymás véleményét. Sokan csalódottan felsóhajtottak, amikor a táskájukba nyúlva valamit otthon hagytak.

Bár leginkább az én korosztályom volt jelen, mégis úgy éreztem, mintha fényévekkel öregebb lettem volna. Gépies mozdulatokkal végeztem a munkámat, osztottam a karszalagokat, s ha valami rendbontásra lettem figyelmes, akkor a biztonsági őröket riasztottam. Amit nem gondoltam volna, hogy ennyit kell ugráltatnom őket. Ugyanis a fanatikus rajongók nem egyszer egymásnak is mentek. Az a pár fiú, akik meg kísérőként érkeztek, olyan szinten el voltak foglalva a saját kis világukkal, amit egy fülhallgató tett ki vagy a telefonjuk, esetleg egymással beszélgettek, hogy csak akkor kaptak észbe, hogy baj van, amikor a biztonságiak már közbeléptek.

-    Odanézzetek! – kiáltotta az egyik rajongó a tömegből. – Megérkezett! Itt van!

Ez volt a végszó. Ezzel sikeresen elindítva a sikítások tömkelegét és a mozgolódást. Ekkor már én is megláttam a begördülő fehér limuzint. Az előttem elterülő vörös színű szőnyeg végénél állt meg pontosan úgy a kocsi, hogy a belőle kiszálló személy egyenesen a szőnyegre léphessen. A biztonságiak most már végig állták a szőnyeg két oldalát, vigyázva, hogy a rajongók ne léphessék át a kordon vonalát, ami nem bizonyult egy könnyű feladatnak.

Nyílt a limuzin ajtaja, s egy pillanatra megfagyott a levegő, majd amint teljesen láthatóvá vált a sztár, újrakezdődött a hangzavar, egyre csak autogramért kiáltva, vagy épp a kezüket nyújtogatták, hogy legalább csak egyszer megérinthessék bálványukat. Persze a közös képeket se lehet kihagyni a sorból.

A mi filmsztárunk próbálta is teljesíteni a kéréseket, amennyire csak lehetett. Számtalan aláírást kiosztott és sorban készítette a fotókat, közben pedig apránként haladt a bejárat felé. Arra, ahol én is álltam. Minél lassabban haladt, bennem úgy gyűlt a feszültség. Éreztem, ahogy elkezdenek remegni a lábaim és a tenyerem is izzadni kezdett. Hogy ne legyen feltűnő, amint megtörlöm a kis koktélruhámban, a tollat is forgattam közben.

Persze, nem csak a rajongók voltak izgatottak, hanem a megannyi újságíró is. Nyújtogatták a nyakukat, s próbáltak minél közelebb kerülni a bálványhoz vagy úgy próbáltak helyezkedni, hogy abból valami szaftos pletykát ki tudjanak hozni. De természetesen ezt nem könnyű kivitelezni, ha a sztár, a legtökéletesebb megjelenésben és modorban sétál végig a szőnyegen. Amint haladt felém, azaz a bejárat felé, az egyik rajongó átugrotta a kordont és kikerülve a biztonsági embereket, az énekes nyakába vetette magát. Az „áldozat” rögtön próbálta eltávolítani magáról, de még két biztonsági őrrel se volt könnyű dolga. A többi rajongó, lesifotós és újságíró pedig csak úgy kattogtatták a fényképezőgépeket, telefonokat. 

A sztár, megtartva mosolyát és persze további autogram osztogatás közben, újra megindult a Csarnok felé, de már jóval gyorsabban, s mire elért engem, addigra a szívem már a torkomban dobogott.

Egy pillanatig megállt előttem, és abban a pillanatban, tekintetünk össze is kapcsolódott. Elakadt a lélegzetem is, amint észrevettem a szemében a keserűséget és a tömérdek dühöt. S bár csak egy pillanatig tartott, nekem egy örökkévalóságnak tűnt, felelevenítve ezzel mindazt, ahogyan eljutottunk idáig…

…Fél évvel korábban…

El fogok késni! – Villant át az agyamon, amint a buszban ácsorogtam egy dugó kellős közepén.

Ráadásul az se segített sokkal többet, hogy nem hogy hely, levegő se volt! Még csak a nyár elején tartottunk, de olyan volt, mintha az augusztusi forróságban utaztam volna a csúcsforgalomban.

Pedig már délelőtt tíz óra is elmúlt. Azt gondoltam, hogy ha egy órával korábban elindulok, akkor minden váratlan fordulatot elkerülhetek, ugyanis anyám a lelkemre kötötte, ha nem megyek el az állásinterjúra, akkor onnantól kezdve lakhatok külön. Hát, a közlekedéssel kapcsolatban tévedtem. Ismét. De még nem adtam fel! Azonban, amikor már fél tizenegy is elmúlt már erősen kezdtem kételkedni abban, hogy ez a napom szerencsés kimenetelű lehet, mégis erősebben kapaszkodtam a busz egyik ülésében, helyért harcolva a mellettem lévő nagyapával, akinek az volt a célja, hogy kitúrjon a helyemről. Igaz, neki sokkal jobb helye volt, mint nekem, de ez a tényező nem zavarta. Az ablakon kinézve próbáltam elfojtani a nem kívánatos szavakat, pedig legszívesebben beszóltam volna neki. Amikor viszont már a botját is ráakasztotta a kezemre így húzva, esetleg arrébb lökve, akkor már elegem volt! A bácsi felé fordultam és rámosolyogtam, kissé oldalra döntve a fejem. Ezen aztán úgy meglepődött, hogy még a botot is leakasztotta a karomról.  Ezután a sofőr felé fordultam, már amennyire ez lehetséges volt, és elkiáltottam magam.

-    Uram, nyissa ki kérem az ajtót! Le szeretnék szállni!

Bár láttam, hogy a többi utasnak nem tetszett ez a hangoskodás, és kaptam pár megszólást is, engem csak az érdekelt, hogy kinyissa az ajtót. Gondolom láthatta a sofőr is, hogy ebből a dugóból nem most fogunk kievickélni, így egy szó nélkül teljesítette kérésemet.

Nagyszerű! – nyugtáztam magamban. Még odakiáltottam egy "köszönöm"-öt, és már le is ugrottam a buszról. Nagyot szippantottam a levegőből. Végre kint vagyok. Most merre? Mint valami végszóra, megcsörrent a telefonom.

Elővettem, s megláttam a képernyőn anyám nevét. Remek! Most mit csináljak? Felvegyem? Addig-addig vacilláltam, míg anyám már harmadszorra hívott. Így hát nem volt mit tennem. Felvettem.

-    Odaértél? Sokan vannak?

-    Anya - szóltam bele viszonylag higgadt hangon. - Mondtam, hogy elmegyek. Nem kell ellenőrizned – Forgattam meg a szemeimet.

-    Nem ellenőrizlek! Tényleg kíváncsi vagyok!

-    Öhm… Nagyon sokan vannak anya, szóval le kell tennem.

-    Várj csak! Miért hallom az utca zaját? – Miért kell ilyen hamar lebuknom? Elhúztam a szám, és persze anya is rájött erre. – Még nem is vagy ott! Ne felejtsd el, hogy miben állapodtunk meg!

-    Kezdjük ott anya, hogy az nem megállapodás volt, hanem te döntötted el.

-    Ne feleselj! Haza se gyere, ha nem mentél el!

Ezzel bontotta is a vonalat. Szememet forgatva tekintetem az órára tévedt. - Ez nem lehet igaz! – kiáltottam el magam, amint megláttam, hogy mennyi az idő. Még dobbantottam is egyet a lábammal.

Háromnegyed tizenegy volt a megbeszélés pedig tizenegykor kezdődött, az épület meg még legalább négy háztömbnyire volt innen. 

Átvetettem hát a fejem felett a táskám pántját, s futásnak eredtem. Még szerencse, hogy nem magas sarkúban jöttem, így anélkül, hogy felbuknék, magabiztosan szedhettem a lábaimat a betonváros épületei közötti keskeny járdákon. Amúgy se tudtam volna olyan cipőben eljönni, mert egyszerűen képtelen voltam járni benne. Pedig annyiszor mondták már, hogy meg kell tanulnom, de ez számomra lehetetlen feladatnak bizonyult. Így végül a körülöttem lévő emberek is belátták ezt, miután egyszer a karomat is eltörtem, olyan szerencsétlenül vágódtam el.

Apró termetemmel ügyesen lavíroztam az emberek között, bár kaptam néhány furcsa pillantást sietségem miatt. De kit érdekelt ez, amikor már így is késésben voltam? Bár, ha mégse érnék oda, anya nem váltaná be az ígéretét, ugye? Na, mindegy. Most az a cél, hogy odaérjek a megbeszélésre, kerül, amibe kerül!

Miután elvégeztem az iskolát sokáig vártam egy állásra, és most, hogy feltűnt egy lehetőség, őszintén szólva én sem akartam elszalasztani. Azt hittem, hogy mint rendezvényszervező, esetleg stylist, könnyedén munkát kaphatok, ám nem így történt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nehéz munkát találni. S minél tovább kerestem az állásokat, annál inkább belefáradtam. Anyámék szerint nem veszem elég komolyan az életet és ezért folytonos a civakodásunk otthon. Hát, ez van.

Végre elértem a stúdió épületét, de már legalább tizenöt perces csúszásban voltam.

Az épület egy tíz emeletes tömb volt, melynek az oldalait sötétített üveg borította. Odaszaladtam az egyikhez, megszemléltem benne magam. Egy kicsit rendbe szedtem összekuszálódott hajszálaimat, elvégre mégse léphetek be ilyen ábrázattal, majd magabiztos mosolyt erőltettem magamra egy nagy levegővétel kíséretében. Így léptem be az épületbe, amely belülről nézve még nagyobbnak tűnt, mint kívülről. A terem közepén egy hatalmas pult terült el, melynek két oldalán egy- egy folyosó helyezkedett el. Megmarkolva táskám pántját odaléptem a pulthoz és megszólítottam a lányt, aki ott ténykedett.

-    Jó napot! Az állásinterjú miatt jöttem volna, a nevem…

-    Elkésett! – Vágott keményen a szavamba.

-    Sajnálom, dugóba kerültem, és…

-    Menjen jobbra, majd a folyosó végén forduljon el balra és ott a lépcsőn rögtön szembe megtalálja a keresett helyiséget. - Egyszer sem nézett rám. Folyamatosan a számítógépjén pötyögött valamit. Fel is húzott vele.

-    Hé! – majdnem az asztalra is csaptam, de visszafojtottam ezt a mozdulatot.

-    Maga még mindig itt van? – Nézett fel végre a monitor mögül. Ez most komolyan meg se hallotta az előző felkiáltásomat?  - Elmondtam merre kell menni. Legyen szíves elindulni!

Sűrűn pislogtam, de azért elindultam az említett irányba.

Kissé megborzongtam, hogy itt mindenki így fog viselkedni, de próbáltam megnyugtatni magam, hogy csak ez a lány evett pokrócot reggelire.

Felérve az emeletre nem várt tömeg fogadott. Szabad székre már nem is számítottam, hisz’ így is álltak nem kevesen, na meg késve is érkeztem. Mindenki papírokat szorongatott. Gondolom az önéletrajzuk lehetett az, de volt olyan is, aki mintha memorizálni próbált volna valamit. Mi ez? Felelni fogunk? Még az iskolában sem tanultam ilyen szorgalmasan, mint amit ezek itt művelnek.

Meghúzódtam egy félreeső kis helyen, innen szemlélve az eseményeket.

Feltűnően gyorsan szortírozták az embereket. Voltunk vagy 150-en, amikor megérkeztem most pedig már alig voltunk vagy harmincan, pedig még utánam is érkezett pár ember.  Két óra alatt szinte az egész terem kiürült.

-    Kitagawa Keiko – Hallottam meg a nevem. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok.

-    I-itt vagyok! – Emeltem fel a kezem, mint holmi kisiskolás.

Mivel egyszerre öt ember léphetett be a szobába, így még elhangzott másik négy személy neve is, akik nem tűntek olyan idegesnek, mint amilyen én is voltam. Várjunk csak! Mi ez az idegesség így hirtelen?

Amint leültem a székre azonnal ráraktam a térdeimre a tenyereimet, majd elkezdtem dörzsölgetni, s mélyeket lélegeztem. Közben pedig a helyiségben is szétnéztem. Nem sokban különbözött az előzőtől, mert itt is fehérre voltak festve a falak és a bútorok is ugyanolyan homokszínűek voltak. A falakon tájképek lógtak, nem zavarva meg ezt a színkombinációt. Összességében, egész kellemes benyomást keltett a szoba.

Előttem egy hosszú, ovális, diófaasztalnál egy három fős döntőbíróság ült. Egyetlen személyt ismertem fel biztosra, ő pedig nem más volt, mint a Johnny’s Entertainment vezetője. Újból jelentkezett rajtam az idegesség. Még a tenyerem is izzadni kezdett. Fogalmam sincs milyen kérdéseket fognak feltenni. Lehet nekem is be kellett volna gyakorolnom valamit?

-    Azt hiszem, nem szükséges a bemutatkozással húznunk az időt – állt fel és kezdte el a beszédet az igazgató balján ülő férfi. Szemüvegét kicsit feljebb tolta az orrán, majd a mellette lévő három próbababára mutatott. – Annyi lenne csak a kérdésünk, hogy e három felöltöztetett próbababa közül melyiket választanák egy show műsorba, ahol  fel is kell lépnie a sztárnak, aki viselni fogja. Mellette a két táncos ezt a ruhát viselné. – Előre húzott a három másik takarásából egy újabb felöltöztetett próbababát. Ám a többivel ellentétben ez a baba a másik három ruha összevegyített változata volt. Nehéz kérdés.

Alaposan megvizsgáltam a három sorszámmal ellátott babát. Az első a sárga és a fehér kombinációja volt. Egy bézs színű nadrág, hófehér pólóval, rajta egy okkersárga farmerből készített mellény ugyanilyen kalappal. Ami borzasztóvá tette az összeállítást, az a kis mesefigurás mellény volt. El is húztam a szám, majd mentem a másodikra. Ez már a piros és a lila keveréke volt. A két szín, úgy ahogy van, baromira nem illik egymáshoz. A mélyvörös farmernadrág a sötétlila pólóval még elviselhető is lett volna, ha nem bolondítják meg ezt is egy élénkpiros színű mellénnyel, teleaggatva kitűzőkkel. A harmadik bábú sem mutatott jobban, bár itt a fekete dobott valamit a kék kombinációval, azonban ilyen ronda angolkék színt még életemben nem láttam. Pocsék volt. És ezeknek a kombinációja volt a táncosok ruhája. Hányinger.

Mindenki rávágta mellettem az egyes számmal ellátott próbababát. Én azonban meg se szólaltam, csak fintorogtam.

-    Maga miért nem válaszol semmit? – vontak kérdőre.

-    Öhm… - próbáltam megtalálni a hangomat.

-    Ennyit kíván csak hozzáfűzni?

-    Egyiket sem – böktem ki végül. Ami a szívemen az a számon.

-    Hogyan? – Hát, ha már elkezdtem, akkor fejezzük is be.

-    Úgy, ahogy van pocsék a választék, de ha mégis csak ez van, akkor a másodikat választom, de a pirosat kicserélném barnára. Mondjuk valami bársonybarnára. Az szép lenne. – Bólogattam hevesen. - Ez nem túl kirívó, de tökéletesen elütne a táncosok ruhájától, így kiemelve az énekest. – Már a mondatom elején tudtam, hogy ezt nem szabadna kimondanom, de a szám mindig is hamarabb járt el, mint ahogy az agyam átgondolhatta volna a dolgokat.

A vezetők, vagy, ahogy én elkönyveltem őket, vizsgabírók összenéztek, majd megszólalt a szemüveges fazon, hogy hagyjuk ott az önéletrajzunkat és majd értesítenek bennünket.

Amint kiértem az ajtón már el is könyveltem magamban, hogy engem vissza sem fognak ide hívni, így nézhetek új állás után. Persze, a másik négy ember teljesen lehordott, amiért megfosztottam őket is a munkától, mert ezek után biztos nem fogják őket sem hívni, úgy felhúztam a vezetőket. Vállat rántottam és elindultam a kijárat felé.

Nem volt kedvem hazamenni, így beültem a kedvenc fagyizómba. Nem volt messze, így már csak az is nagyobb kedvvel töltött volna el a munkában, ha mindennap lejárhatok ide. Erre már nem lesz alkalmam.  Imádtam ezt a helyet, mert nagyon finom volt a fagylalt és nagy adagokat adtak belőle, de mégsem volt valami felkapott hely. Biztos azért, mert nem a főutcán volt, hanem egy kicsi eldugott utcába kellett bemenni. Engem azonban az sem tántorított el, ha két órát kellett gyalogolnom, hogy itt ehessem meg a fagyimat.

-    Szia Aiko-onee-chan! – Mosolyogtam a pultos lányra, aki egyben a fagyizó vezetője is.

-    Á, Keiko-chan! – virult fel. – Adhatom a szokásosat?

-    Igen, köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan, majd helyet foglaltam a sarokban lévő asztalnál.

Ez volt az én helyem. Néha már úgy éreztem, hogy csak nekem van fenntartva. Tökéletesen elrejtett a kíváncsi szemek elől, hála a hatalmas virágnak az asztal mellett, én mégis láttam mindent.

A kis cukrászda hangulata varázslatos volt. Aki ide betévedt mindig úgy érezte, hogy tavasz van, és pont most virágoznak a cseresznyefák. Az illat, a színek, a dekoráció, mind-mind erre emlékeztetett. Imádtam ezt a légkört. Nem egyszer adott ez ihletet egy-egy dolgozatom vagy vizsgamunkám elkészítéséhez. Mondanom se kell, hogy szerintem, abban az időben több időt töltöttem itt, mint otthon.

Még reggel, ahogy a buszhoz siettem, a közeli újságosnál vettem egy újságot, amolyan „B” tervként.  Hát, jók voltak a megérzéseim. Kivettem a táskámból, majd nézelődni kezdtem, hátha akad valahol valami munkaajánlat. Hamar meguntam, s unottan a tenyerembe támasztottam államat. Ekkor érkezett meg Aiko-onee-chan.

-    Mi ez a letörtség? – kérdése közben elém tette a hatalmas fagyi kelyhet. Nyami! Máris összefutott a nyál a számban. Kinek kell ez a csúnya újság?! Azonnal félretoltam, és a fagyimat húztam közelebb. 

-    Csúnyán elrontottam a meghallgatást – kezdtem bele fintorogva.

-    Most mit csináltál? – nevetett fel.

Elmeséltem neki, hogy milyen szerencsétlen voltam, hogy nem elég, hogy dugóba keveredett a busz, de még el is késtem, majd azt is elmondtam, hogyan bíráltam a stylist ruha összeállítását.

-    Most már te is beláthatod, hogy ezek után nem fognak visszahívni. – Mutattam felé a kanalammal.

-    Szerintem tartsd magadnál a telefont. Biztos, ami biztos. – Kacsintott rám.

-    Hé! – Villant be egy nagyszerű ötlet. – Nem lakhatok nálad?

-    Hogy mi?

-    Anya azt mondta, külön lakásban kell laknom, ha nem sikerül. Szóval, lakhatnék veled, nem? – kérdeztem reménykedve.

-    Ne butáskodj már! Nem fog elküldeni anyukád. Csak azért mondta, hogy komolyan gondold! – kócolta össze a hajamat, mint egy kisgyereknek.

-    Kösz a semmit – morogtam. Belemártottam a kanalamat a fagyiba és egy jó nagy adagot vettem a számba.

-    Nincs mit! – vigyorgott rám. – De ha tényleg utcára kerülsz, akkor majd megbeszéljük, hogy lakhatsz-e a kutyaházamban.

-    Nee-chan! – nyögtem fel. Ő csak jót nevetett, majd visszasétált a pulthoz, mert új vevők jöttek.

Szerettem onee-chan. Mindig segített nekem, ha bajban voltam. Úgy tekintettem rá, mint egy nővérre. Mindig életvidám volt és kedves. Válláig érő egyenes, világos vörös haja csak még inkább kiemelte aranyos pofiját. Legalább öt évet simán letagadhatott volna a korából. Senki nem nézné ki belőle, hogy már 28 éves.

Lassan elfogyott a fagyim, de nekem még mindig nem jutott semmi az eszembe, hogyan vághatnám ki magam anya előtt. A legjobb lesz, ha azt mondom, hogy azt mondták, majd értesítenek. Ez végülis igaz is volt.

Körülbelül egy jó másfél órát maradhattam a fagyizóban. S bár nem csináltam semmit, de úgy éreztem, mintha egész nap 100 tonnás köveket pakoltam volna. Másra sem vágytam, mint egy forró fürdőre, aztán a pihe-puha ágyikómra. Mire hazaértem már csak a pihe-puha ágyikó szerepelt a terveim között, amint végig vágódtam rajta. Innen senki nem fog felállítani!

-    Milyen volt a meghallgatás? – Jött be anyám, nagy reményekkel.

-    Hampfmindgj. – Dörmögtem párnába fúrt arccal.

-    Akkor most úgy, hogy én is megértsem. – Paskolta meg a combomat, ahogy leült az ágyam végébe. Átfordultam a hátamra, s a plafont kezdtem el bámulni.

-    Nem tudom, azt mondták, hogy majd értesítenek.

-    Ez jó jel, ugye? Mondd, hogy nem csináltál semmi meggondolatlant!

-    Semmi olyat, amit máskor ne tetettem volna – nyugtattam meg. Nem győztem meg. – Anya, nem hanyagolhatnánk a témát? – Most a plafonról rá emeltem a tekintetem. – Nincs itthon valami kaja? – kérdeztem csillogó szemekkel. Anyám erre csak megcsóválta a fejét.

-    Na, kelj fel és gyere enni. – Felállt, majd kiment, nyitva hagyva az ajtómat, hogy biztosan fel keljen kelnem.

Semmi kedvem nem volt hozzá, de a telefonom sem hagyott békén. Szüntelenül csörgött a táskámban. Nagy nehezen feltápászkodtam, hogy odasétáljak hozzá.

-    Itt Kitagawa Keiko. - Szóltam bele a telefonba álmos hangos és még egy ásítást is elnyomtam. Azonban, ahogy meghallottam, hogy ki hív, kétszeresére nőttek szemeim és azonnal szabadkozni kezdtem.

Alig mertem elhinni. A meghallgatásról hívtak, hogy másnap menjek be, ha még érdekel az állás.

                                                                                                          Következő rész

Visszatértem!

Sziasztok!  :D
Rég volt már, hogy írtam valamit. Nagyon , nagyon sajnálom!
Azonban érkeztem egy jó és egy rossz hírrel. :)
A jó hír, hogy belekezdtem egy történetbe, melynek hamarosan, még a héten, felkerül az első része, és ezzel most már végre rendesen fogok haladni. :) (Annyit elárulok, hogy egy híres énekes lesz az egyik főszereplő, de aki nem érdeklődik igazán Japán irányába, szerintem az is meg fog vele birkózni :) Annyit kérek, hogy adjatok neki egy esélyt ;) )
A rossz hír, viszont az, hogy az előző történetemet tovább kell szüneteltetnem. Fogalmam sincs, hogy mikor fogom folytatni, bár ha folytatom is, teljesen át fogom írni az egészet, mert egy kissé elvesztettem a fonalat.  ^^
 Nem sokára az ismertetőjét is felrakom az új történetemnek :) Címe: One in a million
Addig is, legyetek jók ;)

Bocsi

Sziasztok!

Tudom, már rég volt friss, és egy darabig sajnos nem is lesz :(
Elakadtam az írásban, vagyis egy kicsit összejöttek a dolgok, így bizonytalan ideig szüneteltetnem kell az írást. De folytatni fogom! :)
Ezen felül nem sokára egy másik történetemet is olvashatjátok majd ;)
Köszönöm, hogy olvassátok a történeteimet és hogy szeretitek őket, nagyon jól esik ez nekem!
A pillanatnyi szünetért pedig elnézéseteket kérem!

6. fejezet - Hozzám tartozol!

6. fejezet

Felfrissülten léptem ki a fürdőszobából. Végre újra tisztának éreztem magam. Legalább négyszer átmostam a hajam, mire kijött belőle a szag, s legalább ennyiszer is sikáltam át a testem szappannal.
Szerencsére, senki nem vett észre a hazafelé vezető úton, mármint ismerős. De ez nem zárja ki azt a tényt, hogy rengeteg furcsa pillantást és megjegyzést kaptam az utcán lévő emberektől. Ez mégse zavart annyira, hiszen nem ismerem őket és ők se engem. Akkor meg minek foglalkozzam velük, nem igaz?
Á, nem így tettem, csak szerettem volna ezt tenni. Természetesen nagyon zavart a dolog. Lehajtott fejjel, szapora léptekkel igyekeztem hazáig, majd amikor elértem biztonságot nyújtó otthonomat, kétszer is ráfordítottam a zárat. Mivel itthon se volt senki, így kényelmesen elintézhettem úgy a dolgot, mintha mi sem történt volna.

Pihe-puha, fehér köntösömben és a hozzá illő mamuszomban lépkedtem le a földszintre, a konyhába valami harapnivalóért. Ma nem is ettem semmit, mert az ebédszünetemet is azzal a fajankóval töltöttem. Erről az emlékről újra eszembe jutott a viselkedése is. távolságtartó és lekezelő velem, de akkor miért húzott ki a csávából? Á, nem érdekel! - Rendeztem le magamban a dolgot.
Leérve a konyhába elővettem a kedvenc csokis müzlimet és egy kis tejet is a hűtőből. Előhalásztam a kedvenc Micimackós tálamat is és hozzá még egy kanalat és kész is volt a tökéletes ebéd. Vagy vacsora. Mennyi lehet az idő? Á, lényegtelen. Úgy döntöttem, hogy a földszinten eszem meg kiválasztott eledelemet. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken, s hozzáfogtam. Időközben tekintetem az ablakra tévedt. Esteledett. Fel kellene már kapcsolnom a lámpát, hogy lássak is. Túl lusta voltam felkelni.

Ismét eszembe jutott Hilary keresgélése. Nagyon fúrta az oldalamat, hogy mi lehet az a fontos dolog. Talán Davidnek akar vele ártani? Így akarja leégetni? Idegesen vágtam le az asztalra kanalamat, aminek hála az egész asztal tejfoltos lett. Már megint minek agyalok Parkeren? Én most haragszom rá! De miért is?

Töprengésemből az ajtó nyikorgása szakított ki. Apa jött be rajta, eléggé letörten. Bement a nappaliba, egy félreeső székre dobva táskáját leült a kanapéra, s tenyerébe temette az arcát.
Biztos megint a lányánál volt - állapítottam meg keserűen. Otthagytam a müzlimet, ami már szerintem szétázott, s a konyhapulthoz sétáltam. Elővettem a teát, hozzá egy csészét, hogy elkészítsem apa kedvenc teáját.

- Tessék – nyújtottam felé.

Mint aki valami rémálomból ébredt, úgy nézett fel rám. A kezemből pedig majdnem kiesett a csésze.

- Lin! Észre se vettem, hogy itthon vagy.
- Nem gond apu! – mosolyogtam rá. – Kérsz teát? – nyújtottam felé a kedvenc halványzöld színű csészéjében, amit egy halvány mosollyal az arcán el is fogadott.
- Miért nem öltöztél fel rendesen? – nézett a köntösömre. - Meg fogsz fázni! – dorgált meg kedvesen.
- Jó meleg, nem lesz semmi bajom! – legyintettem. - Kóstold meg!

Megkavarta a kiskanállal, majd egy nagyot kortyolt belőle. Hálás szemekkel nézett vissza rám, mire elmosolyodtam.
Mióta apa és előző felesége különvált, a kapcsolatuk "se veled se nélküled" volt.  Ezzel szerintem anya is tisztában van. Apa nem tudott az előző családjától elszakadni, de próbált mindenkinek ugyanannyi helyet biztosítani a szívében, ami anyának nem igazán tetszik, ezért is veszekednek annyit. Apa viszont nagyon szereti. Azt nem igazán tudom, hogy miért hagyta ott az első feleségét és a kislányát, de tudom, hogy hiányoznak neki. Fura egy családom van.
Leültem hát mellé a kanapéra, s térdeimre támaszkodva fordultam felé.

- Na? Milyen?
- Finom. Mint mindig.
- Helyes! – dőltem hátra boldogan. Erre apám is elnevette egy kicsit magát. Ez az! Kezd felengedni.
- Ha gondolod, később megtanítom, hogyan kell ezt a csoda teát elkészíteni – ajánlottam fel jókedvűen.
- Alig várom! Csak vigyázz, le ne pipáljalak, Mester! – kacsintott rám játékosan. Én pedig tetettet felháborodással tátottam el a szám.
- Hogy merészeli a tanítvány ezt így kijelenteni? Mikor még azt se tudja, milyen nagy koncentrációt igényel, míg beletöltik a csészébe a forró vizet! – erre már igazán elnevette magát.
- Igaz! Elsőnek túl kell esnem pár órán…
- Igen, igen – bólogattam hevesen.
- … majd csak utána jelentem ki.
- Hé! – most már mind a ketten nevettünk.

Apa nagyon jól tudta, hogy nem tudok főzni. Sőt, a világ legrosszabb szakácsa címet simán én nyerném, már fél perc alatt. Eddig kétszer sikerült leégetnem a konyhát, de még mindig bemehetek oda. Na, ez a nagy csoda, hogy még mindig beengednek ezek ellenére is. Apa nagyon jól tud főzni, és szeretnék rá hasonlítani. Ezért szorgalmasan próbálkozom is, bármi legyen a végeredmény.

- Megint nála voltál? – hoztam fel a kényes részt, amint abba hagytuk a nevetést.
- Igen – bólintottam nagy sóhajjal.
- Ismét nem beszélt veled? – faggatóztam tovább.
- Nem – mosolyodott el fájdalmasan. – Most elég sokat is mondott – tekintetével a szemközti falat nézte, amíg beszélt. Én pedig a parkettát tanulmányoztam. Időközben már teljesen besötétedett. – Miután előjött a szobájából, azt hittem, hogy végre rendesen elbeszélgetünk majd – kezdett ismét bele. – Hát, nem egészen ez lett belőle. Lehordott mindennek. Újra megkaptam a magamét, amiért ott hagytam őt, egyedül az anyjával - erre nem igazán tudtam mit reagálni. Közelebb hajoltam, s átöleltem.
- Ne aggódj, biztosan lesz olyan alkalom, amikor mindent megbeszélhettek – nyugtattam.
- Aranyos vagy, Lin – nyomott puszit a fejemre – De ez nem lesz olyan egyszerű.

Tudtam mire gondol. Én se tudtam vele jól kijönni, pedig erősen próbálkoztam. Aztán csak hagytam, hogy a maga módján fejezze ki a dolgokat. Az is igaz azonban, hogy bármennyire is megutáltatta magát velem, még mindig nem gyűlöltem annyira, hogy ne segítenék neki, ha valami baja este.

- Tényleg! – tolt el kissé magától. – Hallottam, hogy valami iskolai forgatókönyvet írsz.
- Á, már te is hallottad? – húztam el a szám.
- Mi ez az arc? – csípett bele a pofimba, persze nem erősen.
- Hé, engedj el!
- Nem, nem – húzogatta meg, fejem pedig követte a mozdulatot. – Mit fogsz írni?
- Semmit! – vágtam rá. – Le akarom adni.
- Miért?
- Mert nincs se kedvem, se ötletem – vontam vállat.
- Ugyan-ugyan. Az én okos kislányom mindig kitalál valamit! – engedte el az arcomat. – És mit gondoltál, milyet fogsz írni? Valami zenéset?
- Egyelőre még a történetre sincs ötletem, nemhogy… Zene? - ekkor villant be a kép, hogy David tud dalt írni. Hogy nem gondoltam erre eddig? – Apa, te egy zseni vagy! – nyomtam egy puszit az arcára. – Most megyek aludni. Holnap beszélünk. Jó éjt apa!

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfelé. A szobámba érve rögtön, mobilom után kutattam. Meg is találtam a táskám első zsebében. Kivettem, s elkezdtem bepötyögni rajta az üzenetemet.
"Holnap találkozzunk a könyvtárban 2-kor! "

- Hm, ez így kevés lesz – ingattam a fejem.

Így odaírtam a végére még egy S. O. S. -t is. Biztos, ami biztos. Miután kijelezte a telefonom, hogy elküldte az SMS-t, elégedetten letettem az ágyam melletti kisasztalomra a készüléket, majd bementem a fürdőbe, hogy elvégezzem még a maradék esti teendőmet.
Pár perc múlva már kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, s a zenecsatornák között váltogattam a tévémet. Ugyanis képtelen voltam elaludni, ha nem zúgott valami. Mese, film vagy zene, mindegy volt, csak ne csendben kelljen elaludnom.
A monoton kapcsolgatás közben egyszer csak megszólalt a telefonom. Automatikusan nyúltam a készülék felé, s vettem fel.

- Már azt hittem, elfelejtettél! – vágtam durcás arcot, bár ő ezt nem láthatta. - Tudod, milyen gáz volt a mai nap? El sem fogod hinni, hogy mi történt! – lendültem bele a beszélgetésbe.
- Na, mi történt?

Ez a hang nem illett a képbe. Összeráncolt szemöldökkel emeltem el fülemtől a telefonomat, hogy megnézzem ki hívott. A kijelzőn azonban nem Emily neve volt, hanem Davidé. Azonnal a szám elé kaptam a kezem. Még a levegő is bennem rekedt. Minek hívott ez fel?

- Hé, ott vagy még?

Nem tudtam, hogy mit csináljak. Lenyomjam, ne nyomjam? Végül csigalassúsággal emeltem vissza a készüléket fülemhez.

- Na, mi van? Elvitte a cica a nyelved? – erre csak ingattam a fejem. – Ha nem szólalsz meg, nem fogok sokat érteni!
- Mi? – cincogtam a telefonba.
- Ugye nem azért hívtál, hogy lelki napot tarts? – kérdezte flegmán.
- Nem is hívtalak!
- Akkor mi volt ez az SMS?
- Júj, tényleg! – kaptam észbe. – Holnap legyél ott, amit írtam neked!
- Holnap nem érek rá.
- Mit csinálsz? – kérdeztem elveszetten.
- Nem hiszem, hogy rád tartozna – ez igaz.
- Kérlek!

Úristen, most komolyan könyörgök neki? Mi lelt engem? Ki akartam javítani ezt az utolsó mondatomat, de egyszerűen csak letette a telefont.
Döbbenetemben a szám is elnyílt. Morogva dobtam ágyam végébe a telefont.

- Hát jó! Ha nem akarsz ennyire együttműködni, akkor azt csinálsz, amit akarsz! – fújtattam. Mérgemben még a nevét is átírtam a telefonomban.

Reggel szörnyű fejfájásra ébredtem. Alig bírtam összeszedni magam. Kóvályogva mentem le a lépcsőn, magam után húzva a táskámat, amit ráadásul még csak nem is szerettem, de a másik nem száradt még meg a tegnapi után.
Apa már a konyhában sürgött forgott.

- Mit kérsz reggelire? - kérdezte amint meglátott.
- Kávét – mondtam, ahogy leültem az egyik székre s elterültem az asztalon.
- Hogy mit? – fordult felém apa. – Te nem is iszol kávét. Beteg vagy? – tapogatta ki a homlokomat.
- Szörnyen fáj a fejem – panaszoltam, síron túli hangon.
- És biztos, hogy kávét akarsz inni fejfájásra? – felemeltem a fejem, hogy ránézzek, de a hajamtól nem sok mindent láttam.
- Nem – ingattam kobakom. – Muszáj ma suliba mennem? – kérdeztem, majd amikor nem kaptam rá semmi választ, eltúrtam a hajamat az arcomból, s megpróbáltam a kiskutya szemeket.
- Nem is vagy te beteg! – jött a megállapítás.
- De! Tényleg az vagyok! Így menjek iskolába? – apám nagyon sóhajtott. Ez az! Nyertem!
- Akkor megteszel nekem valamit?
- Persze, bármit! – pattantam fel.
- Holnap lesz anyád születésnapja, és szeretnék neki valami finommal készülni, ha összeírom, hogy mik kellene, elhoznád nekem a boltból?
- Simán!

Kerített egy lapot és egy tollat. Majdnem egy oldalnyi dolgot összeírt. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Túl gyorsan egyeztem bele…

- Ez most komoly? – kérdeztem.
- Aha. De elmehetsz a suliba is helyette.
- Nem! – visszakoztam rögtön. - Már mentem is!

Gyorsan felkaptam a lakáskulcsokat az asztalról, meg a vékony pulcsimat a szék karfájáról, s rohantam.

Utálok vásárolni! Fogalmazódott meg bennem, ahogy a bevásárlóközpontban nézelődtem.

- Apa szerintem a felét nem gondolta komolyan. Kizárt! – motyogtam fennhangon.

Meglehet, hogy őrültnek néztek, de nem érdekelt. Két hatalmas szatyor volt már így is nálam és még a felét nem vettem meg annak, amit összeírt. És ha ez még nem lett volna elég, Hilary folyamatosan hívogatott, meg küldözgette az üzeneteket. Szerencsére most nagyszerű kifogásom volt arra, hogy miért nem veszem fel, ugyanis mind a két kezem tele volt. Akkor mégis honnan tudom, hogy ő hívott? Egyszerű! Külön csengőhangja volt, ami már idegesített, annyit hívott.
Végül csak megpróbáltam előhalászni, aminek az lett a következménye, hogy ügyesen kiesett minden a kezemből és még a szatyor is kiborult. A bevásárolt holmik szanaszét gurultak.

- Az istenit! - morogtam.

Itt jött el az a pillanat, hogy már nem érdekelt. Fogtam és leültem a bevásárló folyosójának a közepére. Körülöttem szétszóródva a holmi, én pedig csak néztem. Majd egy nagy sóhaj kíséretében lassan elkezdtem összeszedni.
Hirtelen egy pár cipő sétált be a látókörömbe. Majd a hozzátartozó lábakat vettem szemügyre, és így haladt tekintetem egyre feljebb, míg el nem értem az arcáig.

- Te mit csinálsz a földön?
- Nick?
- Ki más? – vigyorgott rám.

Oké, zavarom hatalmas méreteket öltött, különösen akkor, amikor lehajolt, hogy segítsen nekem összeszedni a dolgokat. Gyorsan beledobáltuk mindent a szatyrokba.

- Te mit keresel itt? – az értelmes kérdésekben is világelső lehetnék.
- Be kellett szereznem pár dolgot – mutatott a mögötte lévő írószeres üzletre.
- Ó!
- Esetleg segíthetek? – választ sem várva már el is vette tőlem a táskákat.
- Még be kell mennem pár boltba – vakartam meg a tarkómat. – Elbírom egyedül is, menj nyugodtan.
- Nincs semmi dolgom délutánra – ingatta a fejét. Én meg elmosolyodtam.
- Akkor menjünk, mondjuk oda! – mutattam jobbra.

Már negyed órája kóvályogtunk egyik boltból a másikba. Nehogy már egy helyen megtalálható legyen minden!

- Apukád aztán nem aprózza el – mondta elhűlve, ahogy egyre több mindent cipelt szegény.
- Mondtam, hogy boldogulok egyedül is - erre csak megrázta a fejét. – Anyának születésnapja lesz, arra készül ennyire – magyaráztam.
- Remélem értékelni fogja.
- A tortából nem hiszem, hogy fog enni – mondtam eltűnődve, ahogy az alapanyagokat mustráltam.
- Még mindig nem változott a kapcsolatotok anyukáddal?
- Attól független, hogy évek óta nem voltál itt, nem változott semmi – hirtelen megállt mögöttem. Felé fordultam, ő pedig egyenesen belefúrta tekintetét az enyémbe.
- Sajnálom Lina! Nem úgy terveztem, hogy eddig nem jövök vissza, de rendbe kellett tenni a dolgokat.
- Milyen dolgokat?
- Nem mondták el neked? – el se tudta volna rejteni meglepettségét. Közelebb sétált hozzám.
- Miről?
- Emlékszel arra a napra, amikor elmentem? – ezen elgondolkodtam. Semmi nem ugrott be.
- Nem igazán – feleltem óvatosan.
- Semmire nem emlékszel abból az időszakból? – kérdezte döbbenten.
- Nick, komolyan, ha valamit el akarsz mondani, akkor mondd! Ne csináld ezt, mert az őrületbe viszel a furcsa kérdéseiddel.
- Ne haragudj! – szabadkozott. – Megvettünk mindent? – bólintottam. – Akkor menjünk.

Olyan gyors léptekben indult el a kijárat felé, hogy alig bírtam vele lépést tartani. Egy ezüst színű kocsi mellett állt meg csak, a parkoló közepén.

- Szállj be! Hazaviszlek – biccentett a kocsi felé. Ami ezek szerint az övé volt. Fészkelődni kezdtem.
- Inkább gyalog mennék, ha nem gond – álltam egyik lábamról a másikra.
- Miért? Kocsival sokkal kényelmesebb és gyorsabb is.
- Tudom, de… öhm… jót tesz a séta és még erősít is!
- Na, szállj be! – mondta, amíg bepakolta a vásárolt dolgokat a csomagtartóba.

Számat harapdálva, csigalassú léptekkel értem el az anyósülés ajtaját. Kezem remegett, ahogy a kilincs felé nyúltam, így gyorsan vissza is húztam, és elrejtettem magam mögé.

- Tényleg sétálni szeretnék most! – próbáltam meg még egyszer, hátha meggyőzöm.
- Ugyan már! – legyintett. – Használjuk ki, ha már egyszer van kocsink – nyitotta ki az ajtót.

Félve rápillantottam, majd remegő térdekkel beültem az autóba. Ahogy megéreztem a kocsi illatát, azonnal rosszul lettem. Szorosan össze kellett, hogy zárjam a szemem, nehogy ki is dobjam a taccsot.

- Indulhatunk? – szállt be Nick is. Részemről csak egy gyors bólogatásra tellett. – Még be se kötötted magad – elnéztem a biztonsági öv irányába, kezeim azonban nem mozdultak. – Na várj, majd én! - ajánlotta fel.

Most még csak arra se volt erőm, hogy a közelségét érzékeljem. Jobban lekötött az a tény, hogy egy autóban ültem, évek óta először. Nick gyorsan bekötött, majd elfordította a kulcsot. Éveknek tűnt minden egyes mozdulat. Ahogy elindult a kocsi, bennem úgy nőtt a félelem. Éreztem, ahogy izzad a tenyerem, miközben az ülésbe kapaszkodtam. Tekintetemet az útra szegeztem. Ha akartam se tudtam volna elfordítani onnan. Tudom, hogy nem ment gyorsan, de nekem úgy tűnt, mintha legalább háromszázzal száguldoznánk. Most már nem csak a tenyerem izzadt, de teljesen kivert a víz is. Levegőt se kaptam. Úgy éreztem, ha nem szállok ki azonnal, akkor biztos, hogy megfulladok.

- ÁLLJ! – sikítottam.

Nick azonnal a padlóig nyomta a féket, úgy megijedt. Pedig éreztem, hogy egész úton a fél szemét rajtam tartotta. Amint megállt a kocsi, feltéptem a biztonsági övet. Majd hogy nem kiestem a kocsiból. Meg se tudtam állni a lábaimon, úgy remegtek. Leültem a fűre, s próbáltam rendbe hozni légzésemet. Nyugi, Lana! Beszív, kifúj! Csak figyelj a légzésedre! Remegő kezemet a mellkasomhoz szorítottam.
Nick is kiszállt a kocsiból, odasétált hozzám és leguggolt mellém. Tenyerét a homlokomra tette.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Ühüm.
- David vezetni nem tud, te pedig nem bírod a kocsikat. Azt hiszem, kezd összeállni a kép – jegyezte meg.

Úgy éreztem, hogy már több levegő áramlik be a tüdőmbe, így már arra is képes voltam, hogy felnézzek rá. Hang még mindig nem jött ki a torkomon. Csak ráncoltam a homlokom. Nick fájdalmasan elmosolyodott.

- Így már érthető miért viselkedik így veled.

Bár nem mondta ki a nevét, én tudtam, hogy Davidre gondol. Mi az isten folyik itt?








   Előző rész                                                                                     Következő rész