My lovely writer - 2. fejezet

Lidérc

Lefagyva álltam a lépcsőn, azon gondolkodva, hogyha elindulok, akkor észrevétlenül kijuthatok mögöttük a garázsba? Beleszólni meg nem akartam a vitájukba. Túl fagyos volt a légkör. Egymással szembe álltak, legalább tízlépésnyi távolságra, mereven farkasszemet nézve. Úgy tartották a szemkontaktust, mintha attól féltek volna, ha csak pár másodpercre is félrenéznek, végük.

-    Azt mondtad, még egyszer át nem léped ennek a háznak a küszöbét.

-    Úgy gondoltam, meglátogatlak pár napra – felelte hűvös nyugalommal a fia. - Bár, látom más elfoglaltságot találtál. – Legszívesebben kinyomtam volna a gúnyos szemeit.

-    Mint látod – köszörülte meg a torkát Dominic – nem csak vendégeim vannak.

-    Igen, észrevettem, hogy nem hiányoltál. Hány éves a kis barátnőd, 18?

Ezt már én se hagyhattam szó nélkül.

-    Te tökkelütött! – förmedtem rá. Meglepetten néztek felém. – Mégis ki mondta azt, hogy én vagyok a… barátnője? – alig bírtam kiejteni a barátnő szót. Kirázott tőle a hideg.

Kis herceg felemelte az egyik szemöldökét.

-    Tökkelütött? – akadt fenn a megszólításomon. Leesett az állam.

-    Komolyan ennyi jutott el a mondatomból? – kérdeztem lesajnálóan. Köpni-nyelni nem tudott. Immár teljes testtel fordult felém, laza testtartással. Keze még ugyanúgy a zsebében pihent.

-    Mégis ki vagy te?

-    A Lányom – felelte Dominic halál nyugodtan.

-    Hát azért ott még nem… - tartunk. Akartam befejezni, de a srác közbevágott.

-    Hogy mi van? – kezét kivette farmerja zsebéből és felemelve apja felé tartotta. Szemeit pár pillanatra összezárta. – Azt… azt akarod mondani, hogy ez a csaj a mostohatesóm? – Az apja csak bólintott. Hihetetlen mennyire nyugodtan kezelte ezt a témát. Fia már kevésbé – Háh. Hát, ez kész!

Totális volt a döbbenete. Dominic még nézte pár percig, gondolom azon filózott, hogy mondjon-e egyebet, de végül felém fordította a tekintetét.

-    Miért indultál? – Néhány pislogás után válaszoltam csak, mert már azt is elfelejtettem, hogy akartam valamit.

-    Hígítóért. Azt reméltem, hogy van a garázsban. – Mutattam az említett hely felé. De minek? – Ki szeretném próbálni az állványt.

Dominic megvakarta az állát, míg gondolkodott.

-    Nem hiszem, hogy van ilyen ott. De mindjárt elküldök valakit érte – ajánlotta fel.

-    Felesleges! Elmegyek én.

Rögtön kaptam az alkalmon. Vissza felszaladtam az emeletre, leakasztottam a kistáskámat és elmentem egy festékes üzletbe. Ugyanis semmi művészellátót vagy hasonlót nem találtam.

Így arra is időt kaptam, hogy gondolkozhassak az elmúlt perceken. Agyamban három szó pörgött: „lakás, család, élet”, s mindegyik az „új” jelzőt viselte. Lelkem mélyén, valamilyen oknál fogva, nem tudtam elviselni.

Visszaérve már senki nem volt a nappaliban. Bár lehet hallnak kéne neveznem? Hatalmas az egész hely. Feltrappoltam a lépcsőn, egyenesen a szobám felé véve az irányt új szerzeményemmel.

A szobám melletti szoba ajtaja azonban most nyitva volt. Egyből szemet szúrt, hiszen napokig kerülgettem. A házban ez volt az egyetlen ajtó, ami zárva volt. Dominic sem említette egyetlen szóval se, hogy mi van itt, így hát még szép, hogy kíváncsi lesz az ember. Sajnos úgy vagyunk összerakva, hogy mindig a tilos dolgok érdekelnek a legjobban. Rám ez különösen igaz volt. Sose szerettem azt csinálni, amit előírtak nekem. Szabad szellem vagyok, és ezt féltve őrzöm is. Bár ez az örzés mostanában megszenvedte a csatákat.

Tudom nem szép dolog, de ha valami érdekli az embert, annak nem tud ellenállni, így hát közelebb lépdeltem. Nem volt bent senki, csak hatalmas csomagok voltak ledobálva a szoba közepére. Hát, ha már itt állok az ajtóban, nem gond, ha körbenézek. A szoba fűzöld színben pompázott. Azt hiszem, ez a legerősebb szín ebben a házban. A bútorok viszont cseresznyefából készültek. Ezt a színt bárhonnan felismerném. Ennek a szobának is ugyan az alapja, mint mindegyiknek. Két hatalmas ablak és elrendezésben körülbelül olyan, mint az én szobám, csak itt sokkal több könyv van. Mintha egy könyvtárban lennék. Eszméletlen! Csillogó szemekkel vizsgáltam a könyveket, szinte beestem a szobába.

Ámuldozásomból egy kellemetlen hang szakított ki.

-   Elég lenne, egy pici lökés és a földön találnád magad. Ha befejezted a nézelődést, akkor arrébb mehetnél, hogy bevigyem a többi cuccomat is – pirított rám.

Riadtan fordultam hátra a hangjára. Azonnal félreálltam az útból. Sőt, meg se vártam, hogy bármi mást mondjon, bemenekültem a saját szobámba, ami bánatomra, pont mellette volt.

Hirtelen elszégyelltem magam. Sose leskelődöm, most miért? Teljesen kifordít magamból ez a ház.

Megráztam a fejem, mintha így minden nem odavaló gondolatot száműzhetnék, majd letettem a hígítót és a szoba közepére helyeztem a festőállványt, ráhelyezve egy vásznat. El kell terelnem a figyelmemet. Keresztbe tettem az egyik karom, másikat pedig az államhoz érintettem. Most mit rajzoljak?

-    Szóval, mióta is laksz itt?

Elsőnek azt hittem, hogy hallucinálok, mégis az ajtóm irányába fordultam. A Lidérc, kopogás nélkül nyitotta ki a szobámat, majd az ajtófélfának támaszkodva, keresztbe tett karral várta válaszát. Megdöbbentően nyugodt volt a hangom, mikor megszólaltam.

-    Kopogásról még nem hallottál? Mi van, ha épp öltözöm?

-    Mivel az én házam, ezért oda megyek be, ahova akarok - mondta, miközben felemelte a mutatóujját, majd még egyet, ahogy a következő indokot mondta, amiért bármikor beléphet a szobámba. - Másrészt – nézett végig rajtam tetőtől-talpig. – Nem hiszem, hogy meg tudnád mozgatni a fantáziámat. – Maró gúny volt a hangja, de itt még nem fejezte be. – Még meztelenül se lennél erre képes – közölte lesajnálóan.

Elnevettem magam, de nem jókedvemben. Mégis mit képzel ez magáról?

-    Már megbocsáss!

-    Nem haragszom! – válaszolta pimasz mosollyal.

-    Még szerencse! – mondtam flegmán.  – Most pedig fordulj meg és lépdelj ki a szobámból.

- Még nem kaptam meg, amit akarok – felelte hűvösen.

- Nem nagyon érdekelnek mások, igaz?

- Oké, közelítsük meg máshogy. – Oldalra billentette fejét. – Időm, mint a tenger. képes vagyok addig itt állni, míg el nem darálod azt az infót, amit hallani szeretnék. – Elhúztam a szám. – Lásd be, dalolva hamarabb szabadulsz.

- Ha válaszolok, békén hagysz? – Bólintott, majd kezeivel sürgető mozdulatot tett. Mély levegőt vettem, majd elhadartam. – Kb. két hete költöztünk be – válaszoltam. – Most már mehetsz! – Kezemmel az ajtó irányába mutattam.

-    Költöztetek? – húzta össze a szemöldökét. Ez nem igaz!

-    Anyuval és az ötéves öcsémmel. Leszögezem, anya van Dominicel és nem én! – második mondatom nem igazán érdekelte.

-    Egyéb meglepetés érhet? – Vállrántás volt a válaszom.

Mivel nem kérdezett többet, de elmenni se szándékozott, visszafordultam a vásznamhoz. Azt hiszem, egy sötét tömlöcöt fogok festeni, benne pedig ez a srác lesz, akit véresen megkínzok! Máris előpakoltam a legsötétebb színeket.

-    Miért vagy olyan ismerős nekem? – töprengő kérdésére megállt az ecset a kezemben. Futamodjak meg, vagy nézzek szembe vele? Én elsőre felismertem őt. Ő engem miért nem? Ennyire jelentéktelen lennék? Újra eszembe jutottak az események, ennek hatására vicsorogva fordultam vissza.

-    Egyáltalán nem rémlik? – Megrázta a fejét.

- Kellene?  

– Engem öntöttél le kólával az étteremben.

Egy darabig még nézett, aztán kitört belőle a nevetés. Ökölbe szorítottam kezeimet. Legszívesebben nekivágtam volna valamit. Mi van hozzám a legközelebb?  A vásznam. Nem, azt nem adom! Már görnyedezett a nevetéstől.

-    Ha kiröhögted magad, akkor tényleg mehetnél – szabályszerűen csikorogtak a fogaim mondatom közben. Utáltam, ha nevettek rajtam.

-    És még azt mondtad, hogy nem érhet más meglepetés. – Legszívesebben rásegítettem volna a fulladozására. A nyakára fókuszáltam és arra jutottam, kezeim tökéletesen alkalmasak lennének arra, hogy jó erősen megsimogassák a nyakát, mindaddig, míg feje nem vörösödik.

De úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom. Egy idő után már a röhögése is kuncogássá változott, később pedig teljesen eltűnt. Én meg csak festettem és festettem. Egyre dühösebben. Mire észbe kaptam, tényleg a várbörtönt kezdtem el lefesteni. A Lidérc pedig annyira otthonosan és kényelmesen érezte magát, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, amint az ágyamon, az oldalán fekszik könyökölve, így nézve a ténykedésem. Komolyan, szinte éreztem, amint az a kis ér lüktet a fejemen.

-    Muszáj itt lenned?

-    Jelenleg nincs más dolgom. – Rántotta meg a vállát.

-    Én tényleg nem vagyok begurulós típus – kezdtem nyugodt hangon, becsukott szemekkel. – De te már komolyan az agyamra mész! – mondatom végére már felé fordultam és az ecsetemet rászegeztem. De ő jót derült rajtam.

-    Tudod, ez a történet beillene regénynek vagy legalább egy kis novellának.

-    Miért? Tudsz írni? – kérdeztem gúnyosan.

Letaglózva meredt rám.  Aztán, mint aki megvilágosult, felült az ágyamon.

-    Most jutott eszembe valami.

-    Nahát, csodák is történnek – forgattam meg a szemeimet, de nem törődött a csipkelődésemmel.

-    Te nem úgy viselkedsz velem, ahogy mások szoktak. – Érthetetlen tekintetemet látva, folytatta. – Úgy értem, nem ismertél fel engem! – mutogatott magára.

-    Miért? Kellene?

-    Még szép! – Szó szerint felkiáltott. – Nem ismered az „Élő csontok gyilkosa” című könyvet?

-    Ez most csak vicc, ugye? Ki adna ilyen hülye címet egy könyvnek?! – sötét tekintettel nézet rám.

-    Én írtam! – felelte vészjóslóan. Most rajtam volt a döbbenet sora.

-    És csak ilyen címre futotta?

-    Nagyon is jó könyv! Igazi horror! Eladási rekordot döntött!

-    Hiába próbálod bizonygatni, nem ismerem – ingattam a fejem. – mint ahogy téged se.

-    Ez hihetetlen! – hőkölt hátra. - Akkor azt se tudod, hogy hívnak? – Csak a fejem ingattam. – És nem is érdekel? – kérdezte még döbbentebben. Ismét ugyanazt a választ kapta tőlem. – James vagyok – sziszegte.

-    Örvendek – válaszoltam kedvesen.

Ennyi kellett neki. Dühösen felpattant az ágyamról, majd kibaktatott a szobámból. Még az ajtómat is becsapta. Ha tudtam volna, hogy ennyi elég ahhoz, hogy lelépjen, már hamarabb felhoztam volna az írásos témát.

Aznap már nem láttam Jamest, de még csak a szobája ajtaja se volt nyitva. Ami még furcsább, hogy senkit nem találtam a házban. Szokatlanul nagy volt a csend. Még nem járt későre, öt óra körül járhatott az idő, tehát odakint még bőven világos is volt, akkor csak nem mehetett el mindenki aludni. Amikor már arra a következtetésre jutottam, hogy egy szó nélkül itt hagytak, anya jött fel a lépcsőn.

-    Á, pont téged kerestelek! – szólalt meg. – Gyere, segíts nekem egy kicsit.

-    Miért?

-    Miért kell mindig mindenre rákérdezned? Csak gyere!

Ellenkezést nem tűrően indult meg a földszint felé. Én meg jó kislány módjára követtem őt.  A konyhába érve felvette a kötényt. Rosszat sejtettem.

-    Mit akarsz csinálni? – Kérdésem közben a tekintetemet végig futattam a temérdek hozzávalón, ami az asztalon volt. Zöldségektől kezdve, húsféléken át, minden megtalálható volt. Mennyibe került ez?

-    Valami finom vacsorát – felelte jókedvűen. – Most fogunk együtt enni először úgy, mint egy család. – Elhúztam a szám.

-    Nem gondolod, hogy túl gyors ez?

-    Micsoda? – fordult felém meglepetten.

-    Családnak hívod, de még csak nem is vagytok házasok – feleltem, miközben a zöldségeket piszkáltam. Utáltam a konyhában lenni. Nagyon béna voltam.

-    Ami késik, nem múlik – felelte somolyogva.

Felhúztam az egyik szemöldököm, miközben anyára sandítottam. Tehát tényleg komolyan gondolják. Remek. Ezek szerint tényleg megkapom mostohatesónak Lidércet. Lidérc. Most esett csak le. Mióta belépett a házba így hívom.

-    Igaz is. Te tudtál Dominic fiáról? – Gondolataim máris kicsúsztak a számon.

-    Egyszer mesélt nekem róla, de nem gyakran emlegette – tűnődött el. – Engem is hidegvízként ért, hogy megjelent.

-    Már találkoztál vele?

-    Igen – bólintott. – Még délután.

-    Amúgy hol van mindenki? – néztem körül, mintha megpillanthatnám a többieket.

-    Elküldtem őket, valami finom fagyiért, hogy addig előkészüljünk.

-    Remek. – Elsápadtam a sok hozzávalón. – Legalább egy másik városba küldted őket?

-    Ugyan! Nem sok ez. Te csak foglalkozz a körettel, a többit bízd rám.

Felesleges lett volna ellenkeznem, anya mindig megvalósítja azt, amit eltervez, legyen az bármilyen lehetetlen dolog.

Míg ő a hússal foglalkozott, én megmostam a zöldségeket és elkezdtem felvágni őket.

Este nyolcra estek be a házba a többiek. Terülj-terülj asztalka várt rájuk.

Hihetetlen, most hogy összedolgoztunk anyával, és ami még érdekesebb, nem is veszekedtünk, hanem jókat beszélgettünk. Ez pedig nagy szó! Talán mégis jót tett anyának a környezetváltozás. Az asztalnál viszont nem az a légkör volt, amire anya számított.

Miután nagy nehezen rávettük Jamest is, hogy egy asztalnál üljön velünk, addigra Dominic kezdett el morogni, de anya miatt nem szólt egy szót se. Most meg ott tartunk, hogy kínos csendben van mindenki, közben pedig a tányérjára tett vacsorát piszkálja.

Nekem nagyon érdekes volt mondjuk a borsószem, ami egyszerűen nem akart a villám zsákmánya lenni. Mindig elgurult.

Egész jól elvoltam, míg valaki meg nem rúgott az asztal alatt. Pillantásom a velem szembe ülőre villant, aki James volt. Tehát, ő volt abban a közelségben, hogy elérje a lábamat. Nem tudtam elhinni, hogy képes volt megrúgni! Tekintetem nem vettem le róla, ő meg csak unottan könyökölt az asztalon és a húst piszkálta. Ekkor újra belerúgtak a lábamba. Most már nem hagyhatom annyiban!  Minden erőmet bevetve rúgtam meg én is őt. Kiesett a villa a kezéből és egyből rám figyelt. Tekintete csak úgy szikrázott.

-    Normális vagy?! – üvöltött rám. Erre persze mindenki felkapta a fejét az asztalnál. – Minek rugdosol?

-    Ne add az ártatlant! Kétszer is belém rúgtál! – mutogattam rá a villámmal.

-    Már hallucinálsz is? – mozgatta meg az arca előtt a kezét.

-    Látod, Drágám? – szólt közbe anya, közben Dominik kézfejére tette kezét. – Máris úgy viselkednek, mint az igazi testvérek.

-    Mi aztán nem! – vágtuk rá egyszerre a Félnótással.  Dühösen meredtünk egymásra, míg meg nem szólalt. Gúnyos mosolya azonban nem jelentett semmi jót.

-    Hány éves is vagy, húgi? – Lefagytam a megszólításra. Annyira kikapcsolt az agyam, hogy simán válaszoltam.

-    Húsz. – Egyszerű válaszomra még szélesebb lett a mosolya. Felkönyökölt az asztalra és közelebb hajolt hozzám.

-    Én huszonhárom – felelte. Azt hittem még hozzáfűz valamit, de e helyett Dominic és anyám felé fordult. – Komolyan azt hittétek, hogy ez működni fog? Az rendben van, hogy ti együtt akartok élni, de ne felejtsétek el, hogy mennyi idősek a gyerekeitek.

-    Ne tegyél semmi meggondolatlant! – Dominic fagyos hangja csak úgy hasított a levegőben. Úgy nézte, mintha belelátott volna fia sötét gondolataiba. Válaszul James gúnyosan elmosolyodott. Anya is érezte, hogy túlságosan is elharapózott már a hangulat, ezért próbálta menteni a menthetőt.

-    Ugyan drágám! Mégis mit csinálna? – legyintgetett. – Még mindenkinek új a helyzet, ezért kell minél több közös programot csinálnunk. Mit szóltok hozzá?

Az egyedüli, aki anyára figyelt, az a kisöcsém volt. Boldogan ujjongott és már sorolta is, hogy hova akar menni. Dominic és James viszont farkasszemet nézett egymással. Király! Anya akart egy békés „második” életet, erre még nagyobb lecsóban találtuk magunkat, mint eddig. Annyi volt csak a különbség, hogy anya most jól kijött a választottjával.

Mivel az én beleszólásom ugyan keveset ért volna, ezért elkezdtem kanalazni a már kihűlt vacsorámat. Az asztal alatt azonban újra belém rúgtak. Dühösen csaptam le a villámat. Mivel James meg se mozdult, ezért összehúzott szemöldökkel néztem körbe az asztalon, és hamar meg is találtam a bűnöst. Anya volt az! Ezek szerint Ő rúgott belém az első két alkalommal is. Én meg Jamest hibáztattam. Jogosan volt dühös rám. Most bocsánatot kellene tőle kérnem?

Anya tátogva próbálta a tudtomra adni, hogy csináljak már valamit. Én ugyancsak tátogva kérdeztem vissza, hogy mégis mit? Kész röhej volt, ahogy a ránk boruló csendben mi tátogva próbáljuk megvitatni, hogy mit csináljunk.

-    Keirának is tetszik az ötlet – szólalt meg hirtelen anya.

-    Mi? Mégis mi? – A többiek érdeklődve figyeltek minket.

-    Hogy elmenjünk egy közös kirándulásra.

-    Már ne haragudj, öhm… - Az eszes! még csak most jön rá, hogy eddig olyan bunkó volt, hogy meg se kérdezte anya nevét?

-    Anne – válaszolta készségesen anya.

-    Szóval, ne haragudj Anne, de szerinted hány évesek vagyunk? Már kinőttünk a családi kirándulásból, nem gondolod?

-    Ugyan! – legyintett anya. – Abból sose lehet kinőni! Igaz kicsim? – nézett rám. Kérdőn néztem rá. – Például Keira a mai napig szereti a Micimackót.

-    Anya! – sikítottam közbe. James gúnyosan mosolyogva nézett rám.

-    Valóban? – vonta fel gonoszan a szemöldökét.

-    Igen! Azt mondja, van pár klasszikus, amiből sose lehet kinőni. Szerintem minden nap megnéz egy részt. Meg, ha megnézed, nagyon sok Micimackós holmija van – csicseregte tovább.

Nem tudtam hogyan takarjam el az arcomat. Ennél jobban be sem égethetett volna. Máskor nem lett volna ilyen ciki, hiszen még én mondom, hogy örök klasszikus, de tartottam James mosolyától. Vajon hogy fogja ezt ellenem felhasználni?

A vacsora után olyan gyorsan eltűntem a szobámban, ahogy csak lehetett és elő sem jöttem reggelig.

Óvatosan szétnéztem az emeleten. Ekkor visszatért a régi énem. Mégis miért csinálom én ezt? Eddig nem zavart, hogy ki mit gondol rólam. Majd pont az ő véleménye fog érdekelni?

Kihúztam magam és becsuktam az ajtómat. Így van. Eddig se érdekelt senki, ezután se fog.

A munkahelyemen zavartalanul folyt a napi rutin. Kiadni az étlapokat, felvenni a rendelést, majd kivinni. Napközben csak könnyebb ételeket, leginkább édességeket kértek. Délben és estefelé volt a nagyobb hajtás.

Már alig volt egy óra a munkaidőm lejártáig, mikor James betoppant a haverjaival. Azonnal elsápadtam.

-    Mi gond? – Jött oda hozzám Lizzy. Üveges tekintettel bámultam az asztala felé.

Ahogy meglátta a „vendégeket” ő is elhúzta a száját, de azért elindult felvenni a rendelést. Az én asztalaimnál már nem ültek, így gondosan letörölgettem őket.

Egyszer csak megkocogtatják a vállamat. Lizzy volt az.

-    Mi az?

-    Azt mondták, hogy csak te veheted fel a rendelésüket.

-    Hogy mi? – Most vajon mit forgathat a fejében?

-    Mit csináljak? – Ilyen kétségbeesett se volt még a hangja.

-    Beszéljék meg a menedzserrel – vontam vállat. – Ha nem tetszik nekik, akkor meg mehetnek.

Lizzy fészkelődött pár másodpercig, csak azután szólalt meg.

-    Tudod, van egy kis bibi – kezdte. – Látod azt a feketehajú srácot, aki pont veled szemben ül? – Az említett felé fordultam. Amint meglátott pimaszul somolyogni kezdett. Egy afféle, „Na most mit lépsz” nézéssel várakozott. – A főnök fia. Nem lehet csak úgy ellent mondani neki. Nehogymár ennyire félni kelljen tőle!

-    Oké. - Lizzy kezébe nyomtam a rongyot, kezéből pedig elvettem a füzeteket.

Biztos léptekkel mentem közelebb az asztalhoz. Megint az a két csaj volt itt, meg a világos barna hajú srác. Négédesen mosolyogva néztem Jamesre.

-    Mit hozhatok, amit más pincérnő nem bír el?

-    Hogy felvágták a nyelvét! – Szólalt meg a rövid vörös hajú csajszi.

-    Fagyit szeretnénk. Vagy van valami mézes finomság is?

-    Minek neked a méz? – kérdezte finnyáskodva a vörös. Bennem pedig körvonalazódni kezdett, hogy mit is akar.

-    Nem hiszem, hogy van külön mézes menünk – válaszoltam rosszat sejtve.

-    Hogy hogy nem vagy benne biztos? Egy Micimackó rajongónak tudnia kellene.

-    Mi? – kezdtek el röhögni. – Csak nem azt akarod mondani, hogy még mindig meséket néz? – kérdezte lesajnálóan a fekete hajú. – Hány éves vagy? – bökött felém a fejével.

-    Nem hiszem, hogy…

-    Húsz – szakított félbe James. Barátja szemöldökét felhúzva sandított rá. – Azaz, húsz biztos van már – korrigálta szavait.

-    Szegénykém. – Az ébenhajú csaj oldalra biccentette a fejét sajnálóan, míg a vörös pukkadozott a röhögéstől. – Már biztos mennél haza mesét nézni, nem?

-    Most miért kell ilyen gyerekesnek lennetek? – vágott közbe a másik srác is. – Nem tehet arról, hogy kicsit lemaradt szegény.

-    Rendeltek is valamit? – Már forrt a fejem.

-    Már kiadtuk a rendelést. Ezek szerint a rövidtávú memóriád se az igazi.

Visszafelé csak egy mondat kattogott a fejemben: Kell a munka. Kell a munka!

A pultra mégis dühösen csaptam le a kis füzetet. Teljes leégés!

-    Mi volt? – jött oda Lizzy.

-    Ne mondd, hogy nem hallottad! – néztem rá szikrázó szemekkel. Félénken összehúzta magát, míg leadtam a rendelést, aztán újra megszólalt.

-    Nincs kedved holnap eljönni velem vásárolni? – Gyors témaváltás.

-    Mégis mikor? – kérdeztem fáradtan. Nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé.

-    Délelőttös vagy, igaz? – Bólintottam. – Akkor találkozzunk háromkor, itt, az étterem előtt.

-    Még meglátom. Most ki kell vinnem a rendelést. – Ekkor a belém bújt kisördög előjött. – Hé, Steve! Nincs még abból a csípős szószból?

-    De van, miért?

-    Ide adnád nekem? Valaki pikánsan szereti a fagyit.

-    Ennek nem lesz jó vége! – suttogta mellettem Lizzy, de nem érdekelt.

Szinte csillogott a szemem, annyira jókedvű voltam, ahogy a négyes asztalához lépdeltem. Szépen, sorban mindenkinek odaadtam a fagyi kelyhét. Jamesnek adtam oda legelőször, s míg a többiekét kiosztottam végig rajta volt a szemem. Ahogy az övé is rajtam.

-    Jó étvágyat!

-    Ne haragudj, amiért nincs nálunk semmi nyalóka, vagy hasonló, hogy megjutalmazzunk – mondta sajnálóan a fekete hajú csaj.

-    Majd legközelebb ide adod. – Nem számított erre a visszaszólásra. Keira – Sötét : 1-0

Sajnos előttem nem kóstolt bele a fagyiba James. Piszok kíváncsi voltam hogyan fog ízleni neki, ezért gyorsan visszasiettem a pulthoz és onnan kukucskáltam, miközben a poharakat törölgettem.

Nem kellett sokat várnom. Amint bekapta az első kanállal, egyből köhögni kezdett. A két csaj meg rögtön a segítségére sietett. Próbálták a hátát ütögetni, de James csak öklendezett és köhögött. Kapkodva nyúlt a poharak után. Megitta az összes vizet, ami az asztalon volt, majd miután egy kicsit lenyugodott, felém fordult. Nem bírtam röhögés nélkül. Jókat kuncogtam, de próbáltam köhögésnek álcázni. James szikrázó szemekkel indult el felém. Látszott, hogy még mindig szarul van kicsit. Lehet, miattam nem fog többet fagyit enni? Hogy fogom túlélni ezt a traumát…?

-    Gyere velem! – ragadta meg a karom, a pulton átnyúlva.

-    Hé! Eressz el! Nem megyek sehova – ráztam a fejem.

-    Márpedig velem jössz!

Kirángatott a pult mögül. Ekkor jött vissza Lizzy is, aki meglepetten figyelte az eseményeket. James erősen szorította a felkaromat, míg kiértünk az épületből. Szétnézett, majd az étterem melletti zsákutcába vezetett, ott pedig a falnak lökött.

                                 Előző fejezet                                                          Következő fejezet

My Lovely Writer - 1. fejezet

 Kopp, kopp!

Mindenkinek megvannak az életében azok a bizonyos pontok, pillanatok, mikor úgy érzi, hogy megváltozott az élete. Ezek lehetnek boldog, kevésbé boldog és egyenesen szörnyű sorozatok következményei is.

Például, amikor leérettségizel vagy megszerzed álmaid szakmáját, akkor biztos vagy benne, hogy innentől minden más lesz. Az életedet most már te fogod alakítani és bízol a jobb jövőben.

Vagy, amikor az esküvői ruhádban állsz a tükör előtt. Arcodon ott van az a szívből jövő, boldog mosoly és tudod, hogy ezt a napot sose fogod elfelejteni.

Persze, ott vannak a rossz fordulópontok is. Ilyen lehet mondjuk, egy közeli ismerősöd, családtagod halála és ez annyira megvisel,  hogy a traumától képtelen vagy szabadulni.

Persze, nem minden rossz fordulópont ilyen tragikus, de kétségtelen, hogy ez hagyja a legmélyebb nyomot az emberben.

 A „legjobb” bennük az, hogy ilyenek nem egyszer történnek meg az életben és hogy mind a két részből juthat bőven.

Én konkrétan életem legszörnyűbb pillanataként éltem meg, amikor az új otthonom előtt leparkoltunk. A konkrét okát nehéz lenne megmondani, miért is éreztem ezt. Egyszerűen rossz előérzetem volt. Vagy, oknak lehet mondani a félelmet? Féltem volna? A gyomrom összeszorult, mint amikor rajta kapják az embert egy csínytevésen és tudja, ezt nem fogja olyan egyszerűen megúszni. Én is így álltam ehhez az egészhez, mint ha az ítéletemet vártam volna.

Eddigi életemet egy nagyobb faluban éltem le, vidéki lányként. Most pedig nem elég, hogy a nagyvárosba költöztünk, ráadásul teljesen új lesz a család is. Egy számomra eléggé ismeretlen emberrel. Persze, ez miatt én is hibás vagyok. Több időt kellett volna töltenem vele, velük, de nem gondoltam volna, hogy ilyen komoly a dolog.

most pedig itt állok - azaz ülök - nem tudva, mire is számíthatok pontosan. Ezt pedig utáltam.

Anya előtt próbáltam egy nagy mosolyt tartani az arcomon. Izgatottságot tettettem, csak azért, hogy ne tegyem még kényelmetlenebbé a helyzetet. Így inkább a hátsó ülésről nagy szemekkel kíváncsiskodtunk a mellettem ülő kisöcsémmel. Szinte rácuppantunk az üvegre. Látszott rajta, hogy ő tényleg, gyermeki kíváncsisággal és izgatottsággal várja mi sül ki ebből.  Abban mind a ketten egyetértettünk, hogy ekkora hatalmas házban még sosem jártunk. Nekem viszont furcsa volt, hogy az egész épület olyan rideg volt. Hófehér falak, fehér díszítőelemek, a kertje pedig rendezetten tárult elénk rengeteg hatalmas fával. Nem volt túl családias és barátságos se.

Felvetődött bennem a kérdés. Biztos jó lesz ez nekünk? Anyában is hasonló kérdések lehettek, mert két kezével olyan erősen fogta a kormányt, hogy bele fehéredtek az ujjai, közben meredten a lakást bámulta azt motyogva - "Ez a legjobb döntés. Jól döntöttem."

Aztán egy bólintás kíséretében meg is győzte magát.

-    Megérkeztünk! – Fordult felénk nagy mosollyal anya.

Jelét se mutattam a kételyeimnek, helyette követtem anya mozdulatát és kikapcsoltam először öcsi biztonsági övét, majd az enyémet.

Öcsi boldogan szaladt anyához, hogy kivegyenek pár csomagot a csomagtartóból. Mikor megkapta a játékokkal teli táskáját, anyát bevárva boldogan lépdelt a kapu felé. Én meg leragadtam ott, hogy kinyitottam a kocsiajtót.

Amikor anya bejelentette, hogy elköltözünk nem egészen erre számítottam.

Azt már egy hete tudom, hogy a költözés tervben van, de hogy hova, azt még csak tegnap merte elárulni nekem, miután már minden cuccom kartondobozokban volt. Valamilyen szinten nehezteltem rá emiatt, de meg is értettem. Nem lehet könnyű elmondani a gyerekeidnek, hogy hirtelen új lakásba költözünk és lesz egy pót apuci. Ez most szarkasztikus volt?

A házunk ebédlőjében ültünk, azaz most már a volt házunk ebédlőjében, a vacsorához készülődve. Tökéletes időzítés volt ahhoz, hogy mindent elmondjon nekünk. Ha tele van a szám, akkor nem beszélek feleslegesen. Az utóbbi időszakban ugyanis átvettem az anyai szerepet és mindenkivel úgy beszéltem, mintha a gyerekem lett volna. Ez alól anya se volt kivétel. Miután végighallgattam, hogy milyen megfontoltan hozta meg ezt a döntést, először megszólalni se tudtam. Ezt persze ő rossz jelnek vette, pedig pusztán csak mérlegeltem a dolgot. Rögtön elkezdte mondani az érveket, hogy itt az ideje új életet kezdeni és szeretné, ha ez az élet most már boldog lenne. Hiszen eddig erről papoltam neki folyamatosan. - Valóban így volt - Meg hogy miután apával elváltak sose gondolta volna, hogy újra lesz valakije, de mivel megtörtént, ezt a szerencsét nem akarja elszalasztani, és hasonlók. Ezek után már nem tudtam kiakadni. Egyszerűen beleegyeztem a költözésbe. Persze megkérdeztem, hogy én nem maradhatnék-e egyedül ebben a házban. Anya rögtön lesápadt, és elkezdett dadogni, hogy miért tennék ilyet. Én meg úgy gondoltam, hogy már csak húsz éves vagyok, sőt, nem sokára huszonegy leszek. És úgyis fősulira megyek szeptembertől, - ha sikerül - így nem sokat fog látni, ezért ez lenne a legjobb megoldás. Természetesen anya kiakadt. Ő akadt ki. Nem is én, hanem ő! Mivel ugyanabba a városba költözünk, nem érti, hogy miért ne költözhetnék én is el.

Most mondhatnám neki, hogy én alig ismerem azt az embert, akivel ő együtt akar élni. Ráadásul túl gyorsnak is tartottam a dolgot, de most rontsam el a kedvét? Inkább a második mondandómhoz fordultam, ami az életkorommal volt kapcsolatos.

Csak húsz vagyok már az istenit! Ezt ő is beláthatná!

A kegyelemdöfés akkor jött, mikor közölte, hogy már eladta ezt a házat. Tehát a hisztim felesleges. És mire feleszméltem, már a kocsiban ültem. Szép kilátások…

-    Nem jössz, Keira?  - Anyáék várakozva figyeltek a kapuból.

-    De, megyek! – Gyorsan kivettem a motyómat és becsaptam a kocsiajtót.

A ház talán még nagyobb volt belülről, mint amilyennek kívülről tűnt. Ráadásul minden fehérben és vajszínben pompázott. Igaz, hogy gyönyörűen és ízlésesen volt berendezve, de szó szerint vakított. Bármennyire is igyekeztem elfojtani fintorom, nem jött össze. Belülről még ridegebbnek hatott a lakás. Szó szerint fáztam és folyamatosan rosszul éreztem magam. Ugyanakkor a szakadt farmeromban, katonai táskámmal a vállamon és az egyszerű ujjatlan toppomban nem éreztem magam idevalónak.

Na igen, az öltözékem. Talán, ha a Linkin Parkos, fekete pólómban jöttem volna el, akkor nagyobb bátorságom lett volna, de anya kikötötte, hogy ne úgy nézzek már ki, mint egy csöves. Mindig beleszól abba, hogyan öltözöm, de a szakadt farmeromról akkor se tudott lebeszélni!

A nagy nézelődés közepette megjelent anya… öhm… pasija?! most jutott el az agyamig. Én mégis hogy szólítsam? Tegezzem, magázzam? Összeszedettségem most illant el végérvényesen. Még a vezeték nevére sem emlékeztem.

-    Dominic! – Anya arca valósággal kivirult, ahogy meglátta.

-    Sziasztok! – köszöntött minket.

Kisöcsém nevetve szaladt oda Dominichoz, aki egyből fel is vette az ölébe. Igen, öcsém sokkal többet találkozott vele, mint én. Állítólag nagyon is összebarátkoztak. Engem akkor is sokkolt ez a közvetlenség. Kicsit szégyelltem magam, amiért én körülbelül kétszer láttam a fazont, és akkor se beszéltem vele szinte semmit, csak a sablon szöveget. Valahogy mindig elkerültük egymást.

Gondolataim közepette rám emelte a tekintetét. Fészkelődni kezdtem. Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat. Fogalmam sem volt, hogyan szólítsam meg. Egyáltalán hány éves? Letette öcsémet a földre és odasétált hozzám.

-    Szia Keira! - köszöntött barátságos mosollyal, amit közönyös arccal fogadtam. muszáj volt, különben az idegesség simán látszódott volna rajtam. - Emlékszel még rám, ugye? – Felém nyújtott kezét rövid fáziskéséssel fogadtam csak el, majd bólintottam egyet. Hogyne emlékeznék, csupán az alapinformációk nincsenek meg. – Remélem, jól kijövünk majd egymással – folytatta. Na, most kéne nekem jönni.

-    Biztosan, Mr. Bell – nyögtem ki, a végét egészen halkan, ugyanis nem voltam biztos a nevében.

-    Jaj, ne! - erre a felkiáltásra a levegő is bennem ragadt. Nem találtam el? - Egyszerűen csak szólíts Dominicnak.

-    Öhm... Rendben - makogtam. Érzelmes egy fickó, rám meg a szívbajt hozza.

-    Remek! – csapta össze tenyereit. – Akkor most mihez kezdjünk? – Nézett széjjel. Látszott rajta, hogy eléggé zavarban van.  – Á! Megmutatom a szobáitokat.

Átkarolva anya derekát és megfogva öcsi kezét indultak fel az emeletre. Egy pillanatra lefagytam. Kívülállónak éreztem magam, ahogy ezt a jelenetet figyeltem. Cudar érzés volt.

Az a görcs a gyomromban egyre nagyobb lett. Sose voltam féltékeny, legalábbis a családomra nem, de akkor mi ez az érzés? Megigazítottam a hátamon a táskámat és én is követtem őket.

Az emeleten se volt másabb a helyzet. Igaz, a széles lépcső, ami a nappaliból indult, kapott egy kékes-szürkés szőnyeget, de ugyanaz a fehérség mindenhol. Már kezdtem rosszul lenni. Oké, hogy a tisztaság jele, meg minden, de csak mértékkel!

Ahogy felértünk a lépcsőn egy előszoba szerűség fogadott. Valami nappali lehetett. Középen egy hatalmas kanapéval előtte egy üveg dohányzó asztallal és kis puffokkal. Szembe pedig a tévé helyezkedett el. Két oldalán díszvirágokkal, és két hosszúkás, hatalmas hangfallal. Jobb és a bal oldalon pedig két-két ajtó volt.

Öcsit a jobb oldali, második ajtóhoz vezette.

-    Ez lesz a te szobád – mondta, majd kinyitotta az ajtót.

A szoba halványkék színű volt. Végre nem teljes fehér! Két ablak volt velünk szemben, közöttük pedig egy hatalmas ágy helyezkedett el, aminek kalózhajó formája volt. Leesett az állam. Ezt én is elfogadnám!

Öcsi sikongatva szaladt be a szobába, egyenesen az ágy felé. Követtük őt.

-    Ez valami varázslatos! – sóhajtotta anya. Szemében könnyek gyűltek a meghatódottságtól. Rajtam pedig átfutott egy kis megkönnyebbülés.

-    Neked is tetszik? – Fordult Dominic az öcsémhez, Willhez, aki hevesen bólogatott.

Körbenézve a szobában, az ággyal szemben volt még egy tv és a földön tenger mintázatú szőnyeg volt. Maga a szoba pedig tele volt játékokkal. A többsége pont megfelelt az ötéves öcsémnek, de voltak sokkal komolyabb játékok is. Ki is néztem magamnak a polcon lévő üvegbe zárt hajógyűjteményt. Will imádni fogja. Odáig van a kalózokért. Biztosan anya súgott neki.

-    Gyere, a te szobádat is megmutatom. – Őszinte kíváncsisággal, némán követtem őt a szembe lévő szobához. Rátette a kezét a kilincsre, majd felém fordult. – Mivel anyukád azt mondta, hogy odáig vagy a művészetért ezért próbáltam hasonló stílust találni.

Láttam rajta, hogy ideges, hogyan fog tetszeni a szoba. Én is kezdtem izgatott lenni. Ahogy kitárult előttem a hófehér, faragott ajtó, elállt a szavam. Bár a megszokott vajszín uralkodott, azért már megjelentek benne a fekete és a vörös színek és árnyalataik is. Ugyanis a halványszínű szobát keleti hatású ecsetvonások díszítették. Imádtam!

-    Nem igazán tudtam, hogy mivel is tudnám berendezni, ezért inkább az egyszerű stílusnál döntöttem. Hallottam, hogy nem vagy kifejezetten lányos típus, ezért a rózsaszínt alapból kizártam. Jó lesz így? – kérdezte félénken.

-    Ennél lenyűgözőbb nem is lehetne – szinte leheltem a szavakat, halovány mosollyal az arcomon.

-    Ez megkönnyebbülés – fújta ki a levegőt. – Akkor most magadra hagylak, nézz szét. A csomagokat már biztos behozták. Rendezkedj be nyugodtan. Én visszamegyek az öcséd szobájába.

Ahogy eltűnt, ámulattal fordultam vissza a szoba felé. Bár nem rajongtam különösebben Ázsiáért, a művészetük mindig is tetszett. Így ez a szoba maga volt az álom. Az ajtóval szemben nekem is két ablak kapott helyet, ám a berendezés másabb volt, mint öcsémé. Komolyabb hangvételű.

Jobb oldali falon telibe szekrénysor, amin ugyanezek az ázsiai minták voltak. Maga a szekrény három részből állt, középen egy hatalmas, egész alakos tükörrel. Elhúztam az egyik ajtót, két soros akasztós rész fogadott. Tehát ez lesz a ruhás szekrényem. A másik felét is kinyitottam, ott pedig polcok voltak. Észrevettem, hogy a tükör is mozgatható, így be is kukucskáltam mögé. Ott fiókosan oldották meg a dolgot. A tükröt pedig arra a részre tolhattam, amelyikre csak akartam. Nagyon jól nézett ki!

Az ajtótól bal oldalán, a fal teljes egészében könyvespolc állt, aminek a fele tele volt könyvekkel. Gondolom a hézagos elhelyezkedés pedig a többi cuccomnak volt kihagyva. A polcok között kapott helyet az íróasztalom, amire nem sokára rákerül a számítógépem is. Az ajtó mögött, jobb oldalon, pedig egy kétszemélyes franciaágy volt, mellette egy hatalmas állólámpával a sarokban. Az ajtóval szemben, a két ablak előtt, szinte a szoba közepén, két hatalmas fotel közötte egy kis asztalka kapott helyet. A padló parkettás volt, csak a közepén volt egy kör alakú fehér plüssös szőnyeg.

Leültem az ágyamra és alig hittem el, amit láttam. Ez valóban az enyém? Kiterültem a cirkás, fehér takarón és a plafont kezdtem el bámulni. Olyan gyorsan történt minden, hogy alig tudtam vele lépést tartani.

Aztán eljutottak Dominic előbbi szavai. Már biztos behozták a csomagokat?! Még saját személyzet is van, vagy mi? Mit dolgozik Dominic?

Gyorsan lerohantam a csomagjaimért, mert ezt nem hittem el, azonban a csomagok már valóban ott voltak a földszinti előszobában. Tátott szájjal bámultam az ütött kopott csomagjaimat. Ez kész vicc!

Egész délután bent lomoszoltam a szobában. Azaz a szobámban. Úgy éreztem magam, mint hamupipőke, amihez egyszerűen nem tudtam hozzászokni. Remélve, hogy ez nem álom és nem fogok felébredni, pakoltam ki minden egyes apró kacatomat, könyveimet, és rajzfelszerelésemet. Mást úgyse tehettem. Miután bekukkantva öcsém és anyáék hálószobájába ott már minden ki volt pakolva, vagy folyt a pakolás. Odasétáltam az ajtóhoz, hogy becsukva ráragasszak egy rajzomat, ami a régi szobámban is az ajtón csüngött. Ahogy bezártam, mögötte, az ágyam mellett, egy festőállványt pillantottam meg, rajta egy nagy palettával, alatta két dobozzal, mellette legalább öt vászont. Közelebb sétáltam és kinyitottam a dobozokat. Mind a kettő tele volt olajfestékkel.  Elakadt a lélegzetem. Csillogó szemekkel simítottam végig a fából készült festőállványon. Hogy nem vettem eddig ezt a gyönyörűséget észre? Itt váltott át a valóság mesére. Ez túl szép volt, hogy igaz legyen! Az agyam egyből riadót is fújt.

Este hat óra körül megszólalt a hasam. Ekkor jutott eszembe, hogy én ma még semmit nem ettem. Mivel a gyomrom egyre követelőzőbb volt, így lebandukoltam a lépcsőn, ahol anya mosolyogva fogadott.

-    Pont most akartam felmenni hozzád, hogy kész a vacsora. – Megfogta a kezem és az ebédlőbe vezetett, ahol Dominic a tányérokat pakolta már ki. – Ülj le!

Vontatott mozdulatokkal foglaltam el az egyik széket. Anya és Dominic olyan szinkronban mozgott, mintha már évek óta házasok lennének. Ámulva figyeltem őket. Mióta is vannak együtt? Fél éve? Ez volt az a pillanat, amikor makacsságom ellenére be kellett vallanom, szinte semmit nem tudok Dominicról és ezért elfogott a bűntudat. Sose kérdeztem rá úgy igazán anyánál, hogy mi is van vele/velük. Így, mikor már mindenki az asztalnál ült és falatozott, én csak turkáltam az ételt, míg ők jókat beszélgettek, bevonva az öcsémet is. Nem vitt rá a lélek, hogy megszólaljak.

-    Van egy jó óvoda a környéken – kezdte Dominic anyának. – Ha gondolod, a héten megnézhetnénk. Állítólag az iskolai felkészítője nagyon jó. - Felvágta a húst és egy szeletet a szájához emelt, miközben anyára pillantott.

-    Az nagyon jó lenne! Minél hamarabb megszokja az új környezetet annál könnyebb lesz később. Mit szólsz hozzá, Will? - kérdezte kedvesen. Megfogott egy szalvétát és letörölte öcsém arcáról a maszatot.

-    Jó lesz! – felelte boldogan, majd bekapott egy szelet sült húst.

Próbáltam rezzenéstelen arccal magamba tömködni az elém tett ételt, de úgy éreztem már a salátában is megfulladok. a sírás fojtogatott és nem értettem miért. Nem szoktam így viselkedni.

-    Kicsim nagyon csendes vagy, minden rendben? – kérdezte aggódva anya.

-    Persze! – mondtam rezzenéstelen hangon.

-   Jut eszembe, Keira! – fordult most felém Dominic. – Az egyik étterembe pont egy dolgozót keresek. Esetleg ha gondolod, nyári munkának bevállalhatnád, aztán, ha tetszik továbbra is dolgozhatnál ott. Azt hallottam, hogy már dolgoztál pincérnőként korábban is. – Nem tudtam, hogy tényleg ilyen, vagy csak be akar vágódni nálam meg anyánál. Vagyis, inkább nálam, mert anyánál már teljes volt a hatás.

-    Igen, dolgoztam – válaszoltam, közben pedig anyára néztem, aki csak bocsánatkérően mosolygott. Mi mindent mondott még rólam?

-    Akkor holnap elviszlek és megmutatom a helyet.

- Felesleges - hárítottam egyből. - Magam is tudok keresni valami állást a szünetre.

- Igen, de az napokig is eltarthat és a környéket se ismered olyan jól - kötötte az ebet a karóhoz. - Ezen felül hallottam, hogy ősztől fősulira mész. Inkább arra kellene készülnöd - Döbbenten hallgattam, ahogy máris átvette az apa szerepet.

-    Rendben – egyeztem bele. Csak úgy kicsúszott ez a szó. Nem akartam ilyen egyszerűen annyiban hagyni. – De, lehetne, hogy ne tudják meg miféle kapcsolatban állunk? – kérdeztem. Még csak az kéne, hogy valami kitudódjon! - keményítettem a hangomon.

-    Miért?

-  Nem akarom, hogy máshogy bánjanak velem, mert ismerem a tulajdonost. – Már beugrott ki ez a fazon. Ezért is voltam már az elejétől olyan távolságtartó vele. Még a bőre alatt is pénz van. Fura megszokni, hogy ő az a Dominic Bell, akinek több, nagyobb étterem lánca is van, én meg ilyen szituációban beszélgetek vele.

-    Rendben – bólogatott. – Azt hiszem, ez így helyes.

Végre volt valami igazán jó ebben a napban. Örültem, hogy legalább a munkahelyi rész le lett tudva és nem nekem kell körbejárni a butikokat. Hiába volt más az első tervem, most engedtem a kényelemnek. Izgatottan vártam a holnapi napot, a bűntudatot pedig próbáltam jó mélyre száműzni.

Este alig tudtam elaludni. Csak forgolódtam. Nyugtalannak éreztem magam itt. Nem különösebben a honvágy miatt. Egyszerűen csak ideges voltam. Ezt leszámítva az első éjszakám elég nyugalmasan telt új otthonomban. Bár, abban a pihe-puha ágyban kinek ne telne úgy? Komolyan mondom, fizikai fájdalom kikelni belőle. De muszáj volt, hisz' tegnap este megbeszéltük, hogy hét órakor a földszinten találkozunk.

Kivettem egy sötét térdnadrágot, hozzá pedig egy ujjatlan sárga topot. A földszinten pedig felkaptam a kedvenc tornacipőmet. Dominic már a autóban várt. Kocsival egy bő fél órára volt az étterem, ahol dolgozni fogok. Mr. Bell azt mondta, hogy busszal készüljek fel egy olyan ötven perces utazásra. Ezzel tökéletesen kiegyeztem. Az étterembe külön mentünk be, hogy ne keltsünk feltűnést, amiért hálás voltam. Egy rövid beszélgetés volt, hogy mégis megismerjenek nagyjából és feltették a szokásos kérdéseket is, hogy miért akar itt dolgozni és stb. majd a mai napra felvettek próbaidőre. Kaptam egy „cuki” kis egyenruhát. Egy sima egybe részes, sárga ruha volt, hozzá pedig egy fehér kötény. Mivel hullámos, sötétbarna hajam majdnem a derekamig ért, ezért felfogtam lófarokba, hogy ne nagyon zavarjon a munkában.

A feladatom egyszerű volt; csak ki kellett adnom az étlapokat, majd felvennem a rendeléseket és kivinni azokat. Az én asztalaim a hetestől egészen a tizenkettesig voltak. Mellettem még három lány dolgozott, nekik is ugyanígy hat asztal jutott.

Az étteremben minden fából készült és tele volt a hely hatalmas virágokkal. Egy fa asztalhoz négy a nagyobbakhoz hat párnázott szék járt. Tök jól nézett ki. Természetesen a két fajtából hármat-hármat kapott mindenki.

A nap végén közölték velem, hogy felvesznek, ami nem volt akkora öröm, mivel számítottam erre.

Dominic a parkolóban várt rám és a kocsiban megdicsért, hogy ügyes voltam. Itt telt be a pohár. Hihetetlen.

-   Köszönöm, hogy így a gondomat akarod viselni, de már nem vagyok gyerek – néztem rá. – Ha anya nem ragaszkodott volna hozzá, hogy én is ideköltözzek, akkor nem is lennék itt.

-    Ne haragudj. Nem gondoltam, hogy ezzel megbántalak.

-    Nem bántottál meg – hárítottam rögtön. – Csak már nem vagyok gyerek, így nem kell jó pofiznod, hogy elfogadjalak. – Összehúzta a szemöldökét.

-    Ez mit jelent?

-    Hálás vagyok, hogy anyának és az öcsémnek is a kedvében jársz és remélem nem csak ideiglenes, ha már össze is költöztetek, de én sose fogok rád apámként nézni. – Lehet kicsit durva voltam, de ez vagyok én.

-    Rendben. Jó, hogy ezt tisztázzuk – bólogatta, de szemei mereven az utat nézték. – Én se igazán tudtam hogyan is közeledjek feléd. Megpróbálom ezt észben tartani.

-    Köszönöm.

- Ugyanakkor, szeretném, ha nem a rosszat látnád bennem.

- Pontosan mire célzol? - néztem rá.

- Tudom jól, hogy utánam néztél - itt kezdtem pirulni - de ne a címlapokból ismerj meg. Abban a világban teljesen más oldalamat kell, hogy mutassam.

Na, ez most vagy a jól bevált csajozós duma, vagy tényleg így gondolja. Azonban egyet kellett értenem vele, hisz' ne a borítója alapján ítélkezzünk a könyvről. Az úton több szó nem is esett köztünk.

Ahogy leparkoltunk a ház parkolójában, azonnal kiszálltam, ő viszont megállított.

-    Amiről az úton beszéltünk… - kezdte, de nem igazán tudta, hogyan is folytassa. Kíváncsian fordultam visszafelé. – Nem igazán kedvelsz engem, igaz? – bökte ki. Tuti nem erre akart rákérdezni. Pár pillanatnyi gondolkodás után megszólaltam.

-    Nem, ez nem igaz – ingattam a fejem.

- Meg se akarsz ismerni? - Leesett az állam. Így rákérdezni. - Eddig se nagyon beszéltünk, pedig nálatok is voltam, nem is egyszer, te azonban mindig eltűntél.

– Egyszerűen csak gyors és fura ez az egész. - Vágtam idegesen a szavába. - Meglátom, hogyan állsz anyához és az öcsémhez, utána majd visszatérhetünk erre. – Mondandómra elnevette magát.

-    Te mindig ilyen őszinte vagy? – Erre határozottan bólintottam.

-    Mi értelme lenne annak, ha hazudnék?

-    Rendben. Térjünk rá vissza később. – Azonban, amíg bezárta a kocsit, elejtett egy halk mondatot - Néha nem árt a hazugság. - Ezzel vajon mit akart? Nem mertem rákérdezni, ködös tekintetét látva.

Felmentem az emeletre azzal a céllal, hogy lezuhanyozom, majd alszom egy jót, anya azonban megállított. Végig kérdezte az egész napomat. Milyen volt a munka, hogyan reagáltak a többiek, de tőlem csak néhány egyszavas választ kapott. Aztán ahogy megjelent Dominic máris odament hozzá, engem pedig elküldött aludni, azzal a címszóval, hogy biztos fáradt vagyok. Nem is foglalkoztam ezzel tovább.

Beérve a szobámba, első lépésként bekapcsoltam a gépemet, majd áttrappoltam a fürdőbe és lezuhanyoztam. Frissen és illatozva tértem vissza a szobába. Imádtam a tusfürdőmet. Olyan jó narancsos illata volt.

A géphez ülve, nem fogadott sok újdonság. Leginkább csak hirdetéseket kaptam. Sose voltam az a típus, aki mélyebb kapcsolatokat alakít ki, így egyetlen "barátnőmnek" se hiányoztam. Felkönyököltem az asztalomra, államat pedig a tenyerembe ejtettem, így böngészve tovább, míg valaki be nem lépett az ajtón.

- Anya? - kérdeztem meglepetten. Becsukta maga után az ajtót, aztán kertelés nélkül belekezdett.

- Elhiszem, hogy nem volt ínyedre a költözés, de attól még nem kellene így viselkedned! - teremtett le, majdnem kiabálva. Csak pislogtam.

- Hogy? Most meg mit mondtam?

- Miért kell Dominicnak esned? Csak segíteni akart neked! Segíteni, hogy be tudj illeszkedni! - magyarázta szájbarágósan. Teljesen felé fordultam.

- Nem tettem semmi rosszat, csak őszinte voltam vele.

- Igazán viselkedhetnél már felnőttként, elvégre elmúltál már húsz éves is!

- Jó, sajnálom! - kértem bocsánatot.

- Ne flegmázz! - Ahogy észrevette, hogy túl hangosan beszél, lejjebb vette a hangerőt. - Nem akarok veszekedni veled, de a szavaknak súlya van.

- Nem flegmázom, nem csinálok semmit! - szűrtem a fogaim között.

Kintről öcsém hangja szűrődött be, ahogy anyámat keresi, később pedig meghallottuk Dominic hangját is. Anya vett egy mély levegőt és az ajtóhoz lépett.

- Most mennem kell, erről még később beszélünk!

Egyre jobban fojtogatott a sírás, és ahogy becsukódott az ajtó, azonnal a gép felé fordultam. Dühösen ütögettem le a billentyűzetet és szegény egeremet se kíméltem. Nem változott semmi!

Már három napja dolgoztam az étteremben. A hangulat egyre jobb lett a munkatársaim és köztem. Az egyik lánnyal, Lizzyvel különösen jóban lettünk. Pedig szinte teljes ellentétei voltunk egymásnak. Rövid, vállig érő, egyenes szőke haja volt és örökké mosolygott, míg nekem hosszú, göndör és sötét barna volt a hajam. Ha rossz is volt a kedvem reggel, amint megláttam, máris jobban éreztem magam. Hihetetlen, mekkora ereje volt. Képes volt pillanatok alatt átragasztani az emberre a jókedvét. A beszólásait meg külön imádtam! Ráadásul annyit tud beszélni, hogy jobb volt, mint egy rádió.

Mint mindig, ma is délben volt a legnagyobb forgalom. Végeztük a dolgunkat, mikor Lizzyből kiszakadt egy fáradt sóhaj, majd fintorogva megjegyezte, hogy: „Már megint.”

-    Mi történt? – kérdeztem, miközben a rendelést pakoltam rá egy tálcára.

-    Már megint itt vannak. Nem akarom őket kiszolgálni.

-    Kik? – nézelődtem kíváncsian, mire a tizenhatos asztalra mutatott, ahol két fiú és két lány ült. – Kellene valami furcsát látnom?

-    Rémes őket kiszolgálni. Folyamatosan undokok és mindenbe belekötnek – panaszolta. – Imádják, ha megszégyeníthetik az embert. Szerintem ez már valami rögeszme náluk.

-    Akkor cseréljünk – ajánlottam fel. Egyből felcsillant a szeme.

-    Komolyan megtennéd? Nagyon rémes az a csapat.

-    Persze, ha már ennyire nem szeretnéd. Tessék! – nyomtam a kezébe a tárcát. – A kilences asztalhoz vidd.

-    Keira, az adósod vagyok!

-    Behajtom! – kacsintottam, majd megközelítettem az asztalt. Még szép, hogy segítek neki, mikor egyedül csak ő közvetlen velem. Már ott volt az étlap, így már csak a rendelést kellett felvennem.

-    Jó napot! Sikerült választani? – kérdeztem barátságosan a betanult szöveget.

-    Szerinted, ha választottunk volna már, még így tartanánk az étlapot? – kezdte a rövid, vörös, Rihanna hajú csajszi.

-    Akkor visszajövök kicsit később. – Már pont megfordultam, amikor a másik szólalt meg.

-    Nem kell! Rendelünk. – Vissza felvettem a mosolyomat, majd visszafordultam. Ennek a csajnak már valamivel kellemesebb volt a hangja. Várakozva figyeltem őket. – Mégis csak menj! Majd szólunk, ha biztosra tudjuk. – szólalt meg ismét, ördögien mosolyogva.

Egy sóhajjal megfordultam, amikor nagy röhögéssel megszólalt az egyik srác.

- Milyen dolgozó az, aki elmegy, mikor rendelnénk? – Most értettem meg, hogy Lizzy miért is nem akarta kiszolgálni őket. Hogy is volt az a tartozás?

-    Akkor mit hozhatok?

-    Én csak egy salátát kérek – felelte a hosszú, fekete hajú lány.

-    Nekem is legyen ugyan az – válaszolta a másik is. – A napokban felszedtem néhány grammot. – Erre a megjegyzésre majdnem kiesett a toll a kezemből.  A két fiú rendes ebédet rendelt.

Felírtam mindet, majd visszadiktáltam, nehogy rossz belekössenek, hogy mégsem azt kérték. Már épp elléptem, mikor vöröske kitette elém a lábát. Szerencsére jó az egyensúly érzékem, így nem estem el, csak megbotlottam. Mind a négyen felröhögtek.

-    Az oké, hogy nem tudod megjegyezni, amit rendelnek, de hogy még két ballábas is légy. – Egyre irritálóbb volt a hangja.

Hatalmas erőfeszítésbe tellett, hogy ne szóljak valamit vissza. A pultra dühösen csaptam le a noteszemet és így is diktáltam le a rendelést. Lizzy bűnbánó arccal jött oda hozzám.

-    Ne haragudj! – kezdte, arcomat látva azonnal folytatta. – De, mielőtt valami csúnyát mondanál, figyelmeztetlek, hogy te ajánlottad fel a cserét! – emelte fel az ujját. Meg tudtam volna fojtani, de ahogy megláttam bűnbánó szemeit, elmosolyodtam.

-    Sebaj! Egy napot kibírok.

Megkaptam a rendelést, de csak nehéz léptekkel tudtam kivinni. A legrosszabb dolog, ha dolgozol, nem szólhatsz vissza semmit a vevőnek, különben repülsz. Bár nálam lehet csak egy ejnye-bejnye lenne, de akkor én lépnék ki.

Szépen egyesével kirakosgattam a kért ételeket, a vörösnek külön elmondtam, hogy mit rendelt, ami nem tetszett neki, de engem jó érzéssel töltött el.

-    Jó étvágyat kívánok! – kissé gúnyosabbra sikerült a hangom, mint szerettem volna.

Kb. két lépést tehettem, amikor megszólalt az eddig csendben lévő srác is.

-    Szerinted ez a kóla hideg? – Már fortyogott bennem a düh, mégis mosolyogva fordultam vissza.

-    Szeretné, ha több jégkockát tennénk bele?

-    Az lenne a minimum, ilyen melegben. - nyúltam volna a pohárért, de elvette előlem. – Ilyenkor újat kellene hoznod, nem ezt vissza – hangja olyan éles volt, mintha késsel vágnának.

Jó, ha ennyire kell neki ez a pohár, akkor legyen. Visszamentem és egy új adagot hoztam neki, amiben már majdnem több volt a jég, mint maga a kóla. Letettem elé, majd ismét jó étvágyat kívántam nekik.

-    Várj! – Legszívesebben úgy fordultam volna vissza, hogy: „mi van már?”, de hamarabb megkaptam a hideg zuhanyt. Szó szerint. Az a barom ugyanis rám öntötte az italát. – Új pincérnőként nem kellene így flegmáznod. Fogd vissza az arcod és tanuld meg a szabályokat.

Dühös szemekkel bámultam rá. Még ő oszt ki?! Körülöttünk megfagyott a levegő. Bármennyire is szerettem volna, nem öntöttem az arcába a másikat. Helyette úgy döntöttem, elveszem tőle az üres poharat. Hatalmas erőfeszítésbe volt ez nekem, hiszen ki szereti, mikor mindenki előtt az arcába öntik az italt?

-     Ez ugye már nem kell? – kérdeztem gúnyosan. Ettől viszont nem hervadt le a mosolya.

-   Nem, nyugodtan elviheted, meg azokat az ételeket is, amire ráfröccsent – mutogatta sorra a tányérok széleit.

Lizzy a szája elé tett kézzel hozott nekem rögtön egy törülközőt és miután lepasszolta az asztalainkat egy öt percre bekísért az öltözőbe, hogy rendbe szedjünk engem.

-    Ezt nem kellett volna hagynod – sajnálkozott Liz. Sőt, nekem nem kellett volna átengednem az asztalt.

-    Hagyd! Előfordul. – Nyugtattam. Vagyis, inkább magamat. – Gyakran járnak ide?

-    Hetente háromszor – felelte.

-    Nagyszerű. – nyugtáztam. – Legközelebb ne is álmodj arról, hogy én fogom tőlük felvenni a rendelést és remélem, emlékszel, hogy azt mondtad, ezt meghálálod – néztem fel rá játékosan, mire elnevette magát.

-    Meghívlak egy hamburgerre, mit szólsz?

-    De jó nagy legyen! – akasztottam a nyakába a törülközőt. – Irány vissza, dolgozni!

Ezt a kis incidenst leszámítva, nagyobb baj nem történt. Többet azonban el nem vállaltam volna az asztalukat, amikor itt voltak. Bár többször is hallottam, hogy rajtam nevetnek, meg már vicceket is kitaláltak rólam, nagyon nem foglalkoztam velük. Az nem az én asztalom volt. Szenvedjen velük szegény Lizzy! Igaz, a nap hátra lévő részében gyáván megfutamodtam és alig mozdultam ki a pult mögül.

Mondhatni csak aludni jártam az új lakásunkba. Egyszerűen képtelen voltam otthonnak nevezni. A többieknek általában fel se tűntem, amikor hazaértem. Köszönésnél többet nem is beszéltünk és ez már a második hétre egész megszokottá vált, így elég rosszul esett, amikor kikaptam az első szabadnapomat. Nem igazán tudtam és nem is nagyon akartam beilleszkedni ide. Ez volt az igazság. Így inkább csak csendesen el voltam magamnak, a többiek előtt pedig mindig „boldogan” mosolyogtam.

Nem tudtam mihez kezdeni a lakásban, így amint átöltöztem valami kényelmes cuccba, eldöntöttem, hogy kipróbálom az új festőállványomat. Előhalásztam egy nagyobb vásznat, meg a festékeket, de sehol nem találtam a hozzá passzoló hígítót, pedig anélkül nem tudok dolgozni. Mindent átkutattam a szobában, de sehol nem volt. Ekkor ugrott be, hogy a garázsban biztos van egy üveggel, még ha nem is az, ami konkrétan nekem kellene.

-    De jó, hogy jössz!- kezdtem bele. Kb a lépcső felénél jártam – Nem tudod a gará… - félbe szakadt a mondatom, ugyanis nem anya jött be, hanem egy számomra ismeretlen srác. Ahogy bezárta maga után a bejárati ajtót és felém fordult, már tudtam is, hogy honnan olyan ismerős. Az étteremben ő öntött le kólával. – Te meg mit keresel itt? – vontam rögtön kérdőre.

A hangomra ő is felfigyelt. Letette két hatalmas bőröndjét és hitetlenkedve nézett végig rajtam. Gondolom elsőnek fel sem ismert. A kedvenc szakadt farmeremben voltam, meg egy kinyúlt Green Day-es pólóban.

-    Én? – csúszott szemöldöke a homloka közepére. - Te mit keresel itt!

-    Itt lakom – válaszoltam magától értetődően.

-    A házamban? Mégis mióta?

-    Már miért lenne a te házad? – feleltem döbbenten. Ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

-    Á! Csak nem apám új nője vagy?

-    Mi van? – visítottam. A hideg is kirázott a gondolatra, hogy én meg Dominic… Várjunk csak! Apa?

 A hátsó kert felől megjelent végre Dominic is. A kertész kesztyűjét húzta le ujjairól, de ahogy meglátta az „idegent” földbegyökerezett a lába, s félbe hagyta a mozdulatot.

-    Te meg mit keresel itt? – Ez a kérdés hányszor hangzik még el ma?

-    Jó téged is látni, apa! – felelte pimaszul vigyorogva, közben pedig farmerja zsebeibe mélyesztette kezeit. Így állva apja pillantását.

-    Mit keresel itt? – ismételte meg a fiának a kérdést, számon kérő hangon.

-    Hazaköltözöm. – Válaszolta tök természetesen.

Megfagyott a levegő a kijelentésére. Agyam zakatolt az információktól. Szinte a szavakat se tudtam felfogni. Nem elég, hogy most költöztünk be, alig két hete, de lesz egy új lakó is? Aki ráadásul Dominic fia? Nem is mesélte, hogy van fia! Egyáltalán hogyan lehetne köztük bármiféle rokoni szál? Nem is hasonlítanak! Hol a kandi kamera?

Ráadásul, ha tényleg komolyan is gondolják anyával, akkor ez azt jelenti, hogy… Nem, ez nem lehet!

Agyamban még egyre jobban zakatolt egy pici, de annál idegesítőbb szavacska: Mostohatesó.

                                                                                                     Következő fejezet