4. fejezet - One in a million

4. fejezet
Rossz időben, rossz helyen

Két nap telt el az ominózus eset óta. Drága lakótársaim, azaz leginkább csak Hiroto, Hina meg követte a „parancsait”, elhatározták, hogy továbbra sem ehetek a főztjükből. Persze, ez minden esetben veszekedéseket szőtt, mégse értem el vele semmit. Hiába bizonygattam, hogy jobban járnának így, mert ha én kerülök a sütőhöz, akkor ott többé nem lesz konyha!
De, volt, aki jól járt ezzel. Ugyanis így egyre többet látogattam Aiko-chant. Az egyetlen embert, aki örült nekem. Jelen pillanatban is a kis cseresznyés fagyizójában ücsörögtem, ám bánat helyett felháborodás volt rajtam csak látható.

-    Nem gondolod, hogy lassan ide is költözhetnél? – mosolygott rám.
-    Lehet? – csillant fel a szemem. Azt hittem, hogy nekem kell felhoznom a témát, de így százszor jobb!
-    Keiko, ezt te se gondoltad komolyan – ingatta a fejét.
-    Onee-chan~! – próbáltam a kiskutya szemeket is bevetni, ám vele szemben ez mit sem ér.
-    Ezzel szeretnél megint jól lakni? – nézett rá a fagyi kelyhemre. Követtem tekintetét. Az üvegkehelynek már az alján jártam, pedig már a harmadik adagot hozta ki nekem.
-    Tudtad? Ha a modellek éhesek, akkor mindig jégkockát esznek. Ez szerintem százszor finomabb!
-    Miért nem mész haza a szüleidhez? Vagy miért nem segítesz be egy kicsit a többieknek?
-    Te is tudod, hogy kész katasztrófa lenne, ha besegítenék nekik. Egyébként is! Már nem egy szívességet tettem nekik a munkahelyen! Anyáékhoz meg próbáltam menni, de mindig leráztak valamivel. – Fintorodtam el. – Nem igaz, hogy ha összetalálkozok Hirotoval akkor mindig tagadó szó jön ki a száján! Pedig mondtam, hogy elrendezem, a főnöknél, hogy egy órával később jöhessen be, ha ad nekem enni. Erre csak még ijesztőbben nézett rám. – A hideg is kirázott.
-    És emiatt húztad fel az orrod? Ismét? – kérdezett rá.
-    Szerintem teljesen egyértelmű – rántottam vállat, majd kikanalaztam az utolsó cseppeket is a kedvenc fagylaltomból.
-    Amúgy is, mióta vagy te ilyen jóban a főnököddel?
-    Valahogy biztos el lehetett volna intézni…
-    Figyelj, Keiko-chan! Azt hiszed, hogy mindenki ki fog szolgálni? – Könyökölt fel kérdése közben az asztalra és komoly arccal nézett rám.
-    Nem ezt kértem tőlük! – mutogattam felé a kanalammal, amiről lecseppent az édes szirup az asztalra. – Csupán annyit szerettem volna, ha főznek, akkor én is kapjak belőle. Én is adok nekik a chipsemből!

Onee-chan hangosan felnevetett, majd egy zsebkendővel letörölte a ragacsot az asztalról.

-    Az a baj, Keiko-chan, hogy egyedüli gyerek vagy – ingatta meg újra a fejét.
-    Már miért lenne baj? Imádom, hogy egyke vagyok! – vigyorodtam el, majd töprengve hozzátettem. – Így mindig megkaptam, amit szerettem volna. Sose kellett attól félnem, hogy a kisebb testvérem elrontja vagy összetöri. Szerintem remek!
-    Pont ez a baj, látod? Mindent megkaptál. Mivel egyedüli gyerek vagy, ezért el is lettél kényeztetve!
-    Onee-chan! – nyafogtam. - Ez nem igaz! Nem vagyok elkényeztetve!

Aiko-chan felállt, egyik kezével rátámaszkodott az asztalra, majd a másikkal összeborzolta a hajamat.

-    Csak azért mondtam, mert szeretlek téged. Most be kell bezárnom. Te is menj haza!
-    De nem akarok arra a helyre visszamenni! – durcásan összefontam karjaimat a mellkasom előtt. – Nem akarom látni Hiroki-kun fejét.
-    Ne morogj! – Elvette az asztalról az üres fagylaltos kelyhemet. – Állítom, hogy a napokban többet voltál itt, mint a munkahelyeden és az új lakásodban együttvéve!
-    Na de…
-    Nincs „na de”!

Felhúzott a helyemről, a vállamra akasztotta a táskát és elkezdett kifelé lökdösni.

-    Hé! Te meg mit csinálsz? – fordultam szembe vele.
-    Mivel egyedül nem megy, megadom a kezdő lökést. – Visszaperdített, és kitolt a bejárati ajtón. Mielőtt még alkalmam lett volna visszamenni, az ajtót is bezárta, ráadásul kulcsra!
-    Onee-chan! – toporzékoltam az ajtó előtt.
-    Ne haragudj Keiko-chan, de van egy fontos találkozóm. – Az órájára nézett. – Amúgy is, már elmúlt tíz óra! Siess, haza! – pár intés után lehúzta a redőnyt az ajtón. Én pedig egyedül maradtam.

Mivel semmi kedvem nem volt az új lakásomba visszamenni, és már elég este volt ahhoz, hogy meglátogassam anyáékat, így arra jutottam, hogy sétálok egy kicsit a parkban. Reménykedtem benne, hogy ez a kerülő út elég lesz ahhoz, hogy rendesen kimorogjam magam.

Sietősen átkeltem a zebrán, majd újra lassúra vettem a tempót, de még így se telt sok időbe, hogy elérjem a park szélét. Leültem az egyik félre eső padra. Már elég későre járt, mégis rengetegen voltak még az utcán. Ilyenkor éledt fel a fiatalabb korosztály, akik csak arra vágytak, hogy kibulizhassák magukat. Titokban szerettem volna rájuk hasonlítani, ám én sose tudtam így elengedni magam. Mindig én voltam az osztály strébere, emiatt nem is igazán voltak barátaim. A jobb tanulók azért, mert riválisnak néztek, aki veszélyt jelenthet megszerezni az osztály első helyét. Pedig azt gondolná az ember, hogy a jó tanulók összetartanak és segítik egymást. Hát nem! Ők áskálódnak a legjobban egymás ellen. A rosszabb tanulókkal pedig azért nem voltam jóban, mert lenéztek és témát sem találtam velük. Egy közös érdeklődési pontunk nem volt. Így egy idő után kirekesztettem a külvilágot és csak azzal törődtem, ami nekem fontos.

-    Jól van ez így! – mondtam ki hangosan a gondolataimat. – Mindig is jól elvoltam egyedül. Ez most se jelent majd akadályt.

Hogy ezt meg is erősítsem, még bólintottam is néhányat. Felvettem a táskámat a vállamra és elhatároztam, hogy hazamegyek.

-    Hé! Most ez komoly?

Nem messze tőlem állt egy fehér kocsi, mellette pedig egy idősebb nő és… Fujimoto? Miután megláttam a szemeim a kétszeresükre nőttek. Mit keres ez itt ilyenkor?

-    Nagyon is az! Meg mondtam, hogy nem tűröm ezt a viselkedést! – Az idős hölgy elég mérgesnek látszott. Ugyanakkor Fujimoto egyre kétségbe esettebb lett.
-    Legalább a telefonomat add vissza!
-    Nem adom. A két lábadon is haza tudsz jutni! – Ezt szánta végszónak. Beült a kocsiba, majd hátra se nézve, otthagyta Fujimotót.

Elsőnek a kocsi után próbált futni, majd dühöngeni kezdett. Nem is! Ez inkább volt gyerekes hiszti. Belerúgott egy előtte lévő kőbe, de nagy valószínűséggel a betont találta el helyette, mert fájdalmasan felszisszent és fél lábon próbálta megszemlélni, lett –e valami baja a cipőjének. Ezt nem bírtam tovább csendben. Felnevettem. Fujimoto is felfigyelt a hangomra, nem sokkal később pedig engem is észrevett.

-    Hé! Te!
-    Máshogy nem tud mondatot kezdeni, csak „hé”-vel ? – Minden jókedvem elszállt. Gyorsan hátat fordítottam neki. Még ha kétszer annyi idő is lesz, inkább a kerülőt választom, minthogy elmenjek mellette.
-    Nem hallottad?! Hé! Várj már! – kiabált utánam.

Nem zavart volna a dolog, ha nem fordultak volna egyre többen felém. Elhúztam a számat és kezemmel próbáltam valamelyest takarni az arcomat.

-    Hé! Mondtam, hogy várj meg! – kapaszkodott a vállamba a hang tulajdonosa.
-    Mit akarsz? – Mellettem lihegett, mint aki most futotta le a maratont. Bal kezével a lábára támaszkodott, jobb kezét pedig egyszerűen nem tudtam lerázni a vállamról.
-    Te! Adj nekem egy kis pénzt!
-    Hogy mi van?
-    Adj már! – tartotta felém a vállamról levett mancsát. Fél szemmel rám nézett. – Te sírtál?

Elsőnek felhúzott szemöldökkel néztem rá, majd az arcomhoz érintettem az ujjaimat. Valóban éreztem a könnyeket. Észre se vettem, hogy az előbb el is sírtam magam. Gyorsan megköszörültem a torkom, hogy zavarom némelyt leplezzem. Ezután már magabiztos hangon szólaltam meg ismét.

-    Sejtettem, hogy flúgos vagy, de most be is bizonyítottad. – Újra elindultam, de ismét az ellenkező irányba. Most se hagyott békén.
-    Haza kell jutnom! Holnap lesz a fellépésem és ki akarom pihenni magam!
-    Nekem is zsúfolt napom lesz holnap, hála neked!
-    Természetes! Az a munkád, hogy nekem minden tökéletes legyen! Szóval az is a munkádhoz tartozik, hogy most kisegíts engem. – Váratlanul megálltam, mire az énekes belém ütközött. – Hé! Nem tudsz szólni?! Beütöttem abba a kemény fejedbe az orromat! Mi van, ha elkezd vérezni?

Elsőnek azt hittem viccel, de mikor visszafordulva ránéztem, elakadt a szavam. Feltartotta a fejét, zsebéből, meg papír zsebkendőt próbált előhalászni, mintha már most eleredt volna az orra vére.

-    Nincs pénzem taxira. Ha haza akarsz jutni, akkor menj busszal! – Nagyokat pislogva rám nézett. Olyan pillantásokat kaptam tőle, mintha én lettem volna a világ legtudatlanabb embere. – Mi van?
-    Tudod te, hogy én ki vagyok? – mutogatott magára. Nem értettem mit akar ezzel mondani. – Én nem utazhatok tömegközlekedéssel! Én egy híresség vagyok! – Leesett az állam arra, amit mondott.
-    Minden énekes ilyen öntelt egy alak? Neked talán rózsaszirmokat kell a földre szórni, hogy rálépj?
-    Most hogy mondod… - Meg se vártam, hogy befejezze a mondatát. Ott hagytam. – Hé!
-    Még egy „hé” és esküszöm, hogy összevarrom a szád! – mutogattam felé, de lehet kissé túl rémisztőre sikerült. A szája elé kapta kezeit.
-    Azt nem mernéd!
-    Gondolod? – tettem kezeimet a derekamra. – Haza mész azzal a busszal, ami most jön, vagy mész gyalog? – lobogtattam felé a jegy árát.
-    Ezt még megbánod! – fenyegetett, de azért elvette a kezemben tartott pénzt.

Úgy haladt el mellettem, hogy szinte fellökött. Felháborodva néztem utána. Magára kapva a kapucniját szállt fel a buszra. Ezt a felfuvalkodott hólyagot!
Még akkor is durrogtam, amikor visszaértem a lakásba. Azt se láttam, hogy a többiek otthon vannak-e, hangosan csaptam be magam mögött az ajtót, azt remélve, hogy reggel hátha történik velem egy csoda és a saját ágyikómban ébredek.


****

-    Még mindig mérges vagy? – választ ugyan hiába vár drága lakótársam. – Ne csináld!

Hina a reggeli óta a nyomomban volt, sűrű bocsánatkérések közepette. Lehet túl hangosan csaptam be magam után az ajtót este?
Épp az utolsó simításokat végeztük el, Fujimoto fellépése előtt. Hatalmas volt a felfordulás. Nem is gondoltam volna, hogy minden előadás előtt ennyit kell dolgozni. Hiába volt megbeszélve már előre mikor mi kell, most senki nem talált semmit.
Mivel még mindig nem voltam hajlandó Hináékhoz szólni, ezért szinte az összes ellenőrzést én csináltam egyedül.

-    Olyan rosszul érzem magam! – remegett meg a hangja. Bosszúsan felé néztem.
-    El ne kezdj itt nekem bőgni! – megszeppenve nézett vissza rám. – Mi van?
-    Megszólaltál! – mondta és a nyakamba vetette magát. – Köszönöm!
-    Szállj már le rólam! – Még a ceruza is kiesett a kezemből, ahogy próbáltam lefeszegetni a karjait a nyakam körül. – Előre szólok, hogy attól, mert szóltam pár szót, még ugyanúgy haragszom!
-    Ha megígérem, hogy ma kapsz abból, amit főzök, akkor megbocsájtasz? – kérdése közben csillogtak a szemei.

Kelletlenül, de bólintottam. Hina örömében elvette tőlem a jegyzettömbömet, felvette a ceruzát a földről és folytatta az ellenőrzést.
Hihetetlen, hogy milyen naiv. Amiért kihagytak az otthoni étkezésekből, úgy döntöttem, hogy némasági fogadalmat teszek. Ezt már abban a pillanatban elhatároztam, ahogy frissítettem a Házirendet. Addig nem szólok hozzájuk, amíg nem adnak nekem is belőle. Két napot éltem így abban a házban. Már amikor otthon voltam, mert ugye időm nagy részét Onee-chan-nal töltöttem. Én egész jól elvoltam. Hina hiába próbált velem beszélgetni csak elsétáltam mellette, figyelmen kívül hagyva minden próbálkozását. Eddig a percig.

Azonban Hirokival már nem volt ilyen egyszerű dolgom. Míg Hinánál simán bejött a kisgyerekes duzzogásom, addig ez a viselkedés a fiút teljes mértékben hidegen hagyta.
Tegnap este, amikor éjszaka kilopóztam, hogy igyak valamit, a fiú kint ült a konyhában s minden lépésemet figyelemmel követte. Mikor megkérdeztem tőle, hogy „Mi van?” csak letudott egy egyszerű „Semmi”-vel, vállat rántott, majd valamit felírt az előtte lévő kis lapra. Bosszúsan kivettem a tejet a hűtőből, elővettem a reggeliző pelyhet, úgy gondolva, hogy a szobámban megeszem, ugyanis nem akartam több időt tölteni vele egy légtérben. Ez a számításom azonban nem jött be, mert a fiú kitette elém a lábát, így elzárva az utat. Az én türelmem mindig is egy vékony cérnára hasonlított, ami nagyon könnyen elszakadt. Mint akkor is. Rá is mordultam, de mintha meg se hallotta volna, csak a tányéromba nyomta a cetlijét. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy ideje használni a Házirendemet.

-    Kitagawa-chan! – zökkentett vissza a valóságba a műsor egyik dolgozója. – Úgy gondoltam, jobb, ha előre szólok, a ruha nem lehet sem csíkos, sem kockás, az a színek és a felvétel miatt zavaró, ezt remélem észben tartották.
-    Persze! – mosolyogtam rá. Minek néz, kezdőnek? – Nem lesz vele semmi gond, nyugodtan használhatja a megfelelő fényerőt.
-    Rendben! – bólintott, majd arcomról lejjebb tévedt a tekintete. Már épp meg akartam szólni, mikor megszólalt. – Dühös valamiért?
-    Hogyan? – erre a kérdésre egyáltalán nem számítottam. Egy pillanatig az is átfutott az agyamban, hogy gondolatolvasó.
-    A keze! – mutatott rá, mire én is arra fordítottam a figyelmem.

Olyan görcsösen szorítottam össze, hogy észre se vettem, amint a körmöm úgy belemélyedt a bőrömbe, hogy már vérzett. A fenébe! Ez is Hiroki hibája!

-    Keiko-chan! – rohant felém Hina.
-    Mi az? – közben próbáltam eltakarni a kézfejem, észre ne vegye a sérülést.
-    Láttad Naoki–kun-t?
-    Nem. Miért?
-    Nem találjuk sehol és egyszerűen utol se lehet érni. – ránéztem az órámra.
-    Még van egy bő fél óránk. Nézzünk szét az öltözőknél is.

Megindultunk az öltözők felé. Egymás után nyitogattunk be a termekbe, de nem találtuk sehol. Az időnk meg vészesen fogyott. Kezd elegem lenni ebből a kishercegből! Ez a tegnap este megígért bosszúja lenne? Kezd megfájdulni a fejem.

-    Csak nem beijedt és valamelyik sarokban zokog? – szavaim csak úgy csöpögtek a gúnytól.
-    Keiko-chan! Naoki-kun nem ilyen! – Hát persze, hogy nem. Forgattam a szemeimet.
-    Akkor szerinted hol lehet? – erre már nyoma se volt az előbbi határozottságának. – Menjünk, nézzünk szét az udvaron is – javasoltam.

Az udvar azonban nem volt kicsi, így kettéváltunk. Természetesen én végig morogtam magamban az utat. Az se érdekelt, hogy a gondnok egyszer megkérdezte, hogy minden rendben-e, csak fújtam a magamét.

-    Mióta csaptam fel én nyomozónak? Legalább megmondhatná, hogy hova megy! Azt hiszi, hogy nekem nincs más dolgom, csak őt pesztrálni?  – Úgy látszik, hogy a cipőm is megunta a járkálást. – Na, ne! Ne ne ne ne! – ültem le egy hatalmas virágcserép peremére.

A cipőm felmondta a szolgálatot és megvált a sarkától. Kikapcsoltam a csatot, hogy levegyem a lábamról és kezemben tartva vizsgáljam meg alaposabban. Ennek annyi! Állapítottam meg keserűen. Pedig ez volt az egyetlen magasabb sarkú cipő, amiben menni tudtam. Fujimoto tartozik nekem egy ugyanilyen cipővel! Most hogy keressem így tovább? Mezítláb? Tehetetlenül néztem szét újra a hatalmas kertben, hátha megpillantom véletlen. Ám, ha őt nem is találtam, a hangját meghallottam. Becsuktam a szememet is, hogy jobban be tudjam azonosítani, s abba az irányba elindulhassak, amelyről erősebben hallom. Ahogy közeledtem, a hangok már értelmes mondatokat alkottak. Azonban az énekesünk mellett egy idegen női hangot is hallottam.

-    Mégis miért mennék ebbe bele?
-    Mert nem akarsz mindig a második lenni.
-    És neked ebből mi hasznod származik?

Nem akartam hallgatózni, de most az egyszer hálát adtam, hogy ebben a kertben ennyi növény van. Simán meg tudtam bújni az egyik nagyobb növény takarásában, mégis mindent tisztán láttam, hallottam. A csaj elsőnek nem ugrott be, hogy honnan ismerős. Az énekes kérdésére öntelten elmosolyodott.

-    Ezzel ne törődj! Azzal foglalkozz, hogy megtartsd a pozíciódat. Elvégre elintézhetem, hogy sokkal nagyobbat bukj, ha hátba támadsz.

És ekkor bevillant! A csaj nem más volt, mint YamaPi barátnője, Yamada Aya. Amint tudatosult bennem, hogy ki az, a cipő kiesett a kezemből, ami nagy koppanással ért a virágcseréphez. A két szövetkező kismadár is felfigyelt a hangra. Naoki meglepődött, hogy itt lát, azonban Aya-san megtartotta mosolyát.

-    Úgy látom, keresnek – fordult Naoki felé. – Ne feledd miről beszéltünk!

Megindult felém. Amikor elért a fülemhez hajolt.

-    Nem lesz jó, ha mindenbe beleütöd az orrodat!

Nem válaszoltam semmit, csak szikrázó szemekkel méregettem. Már az első pillanattól kezdve idegesít ez a csaj! Nem szentelt nekem több figyelmet, simán elsétált mellettem.

-    Hé! Te mit keresel itt?
-    Már el is felejtetted mit mondtam neked? – Az énekes egyből kapcsolt, mert a szája elé tette a kezét. – Mindegy! – Legyintettem. – A műsor nem sokára kezdődik, neked pedig el kellene készülnöd. – A mondandóm végeztével hátat fordítottam neki, felvettem a fél pár cipőmet a földről és billegve indultam vissza az épület felé. 

A kisherceg simán ellépett mellettem. Hátát bámulva elképedtem. Még csak azt se vette észre, hogy nincs meg a cipőm?

-    Nyugi Keiko! A legfontosabb most a koncert!

Levettem a lábamról a másik cipőmet is és még akkor se vettem vissza, amikor beértem az épületbe.

-    Hova lett a cipőd? – fogadott Hina aggodalmas kérdése, amint visszaértem.
-    Itt van – lengettem meg előtte. – Letört a sarka. Minden készen áll? – tereltem át a témát az előadásra.
-    Óh. Igen! Már át is öltözött Fujimoto-kun.
-    Helyes.

Egy szó nélkül hátat fordítottam, hogy az öltözőbe visszaérve találjak magamnak valami lábbelit. Mivel nem az Entertainment épületének öltözőjében voltam, így azt se tudtam, hogy mit merre keressek. Végül csak találtam egy lehetetlennek tűnő cipőt, de úgy gondoltam, hogy nem foglalkozom vele, a lényeg, hogy ne mezítláb járkáljak. Ezután megvizsgáltam vérző tenyerem, de már semmi baja nem volt. A rászáradt vért gyorsan letöröltem, és igyekeztem vissza a többiekhez.

-    Hol járunk? – léptem Hina mögé, amikor már a színpad mögött voltam.
-    Megijesztettél! – kapott a szívéhez. Én meg elvigyorodtam.
-    Csak a bűnös emberek ijednek meg – Ekkor valaki megérintette a vállam. Én meg elsikkantottam magam.
-    Te is bűnös vagy? – húzta gonosz mosolyra az ajkát Hiroki.
-    Ha-ha! De vicces!
-    Szerintem is. – Mosolygott tovább.
-    Hogy-hogy csak most jössz? – kérdezte Hina.
-    A világításnál voltam, meg a szervezővel néztük körbe a helyet. Úgy néz ki, nem sokáig fogok veletek dolgozni, mint stylist. – Most már nem mosolygott, hanem inkább vigyorgott.
-    Ezért van ilyen jó kedved? – szólaltam meg én is.
-    Ühhüm. De ez még nem azt jelenti, hogy a lakásban változna a helyzet.
-    Hogy is reméltem ilyesmit? – erőltettem magamra egy mosolyt, ami inkább vicsorítás lett.

Hiroki eltervezte, hogy megkeseríti az életem? Á, felejtsd el! Inkább az előadásra fordítottam figyelmem.
Fujimoto-kun magabiztosan lépkedett a fényjátékban. Rengeteg ember volt körülötte és mivel kiugró színpada volt, ezért a közönség közé is be tudott sétálni. Együtt énekelték vele a dalszöveget, és együtt is táncoltak vele. Akaratlanul is eszembe jutottak YamaPi koncertjei. Fujimoto-kun nem tudta ugyanazt a hangulatot visszaadni, amit YamaPi-nak már csak a megjelenésével sikerült elérni. Valószínű, hogy elfogult vagyok, bennem mégis ezt az érzetet keltette. A munkámban azt a részt vártam a legjobban, amikor végre Yamashita koncertjeit nézhetem innen, és amikor abban a ruhában fog fellépni, amit én választok ki neki. Úristen! Kezdem átvenni Hina rajongási szokásait…

-    Kitagawa-san, Etsuko-san!
-    Tessék? – fordultunk a szervezőhöz.
-    Elő tudnák készíteni a következő ruhát? 15 perc múlva lesz a váltás.
-    Igenis!

Hinával együtt indultunk vissza a ruhákért.

-    Egyre jobban élvezem ezt.
-    Hogy?
-    Te nem? – nézett rám. – Most érzem azt, hogy tényleg nem álmodom, és valóban itt dolgozok. Kiskorom óta szerettem volna a sztárok között lenni.
-    Miért nem lettél színész vagy énekes? Mindig csak a háttérmunkát szeretted volna? – Miután kimondtam gondolkoztam el a dolgon. Elég fura kérdés volt tőlem, hisz’ én is mindig erre a munkára vágytam. Hina elnevette magát.
-    Természetesen szerettem volna, de bebizonyosodott, hogy nincs énekhangom. A színészkedéshez pedig… Jártam színész iskolába, de maradjunk annyiban, hogy nem nekem való az a szakma.
-    Miért?
-    Ha valami hírességet megláttam, egyből felülkerekedett a rajongói énem. És egyszerűen képtelen voltam velük forgatni. Elhiheted milyen nehéz úgy a szerepedre koncentrálni, mikor simán megérintheted a bálványodat!
-    Hina…
-    Tudom! – nevetett. – De már egész jó vagyok, nem? – Most én nevettem el magam.
-    De! Egész jó vagy! – borzoltam össze a haját.
-    Na~! – Rögtön hozzákezdett a haja igazításához.
-    Gyorsan hozzuk ki a ruhát és menjünk vissza, az előadást nézni!
-    Oké – Bólintott.

Összeszedtük egy gördíthető fogasra az összeválogatott ruhadarabokat, kiegészítőket. Alig tettünk pár lépést, veszekedés hangjai ütötték meg a fülem. Elsőnek nem akartam vele foglalkozni, de rossz előérzetem támadt.

-    Ki kell mennem a mosdóba. Menj csak előre, jó?
-    Rendben! De siess!
-    Rögtön ott leszek – ígértem.

Elindultam a mosdók felé, majd amikor láttam, ahogy Hina eltűnik a fordulóban, egyből irányt váltottam.
Hogy képzelik, hogy egy ilyen helyen rendeznek jelenetet? Csak szólok nekik, hogy otthon tárgyalják meg a személyes problémáikat, aztán lelépek.

Nem kellett sokat mennem, csupán a másik folyosón lévő első öltözőig. Az ajtó résnyire nyitva volt, így simán láttam a bent lévő embereket és hallottam is mindent. Már az ajtón volt a tenyerem, mikor realizálódott bennem, hogy kik is vannak bent. YamaPi az egyik széken ült, egy hatalmas tükör előtt, kezeivel az asztalra könyökölve. Arcát nem láttam, mert lehajtotta a fejét. Yamada Aya pedig összekulcsolt kezekkel állt az énekes mellett.

-    Ezt komolyan mondod Aya?
-    Ugyan már, Tomohisa! Úgy teszel, mintha nem tudnád, miért is kezdtünk el járni. – A lány arcáról semmi érzelmet nem lehetett leolvasni.
-    Azt mondtad, hogy ez nem csak az ügynökség miatt van – kezdte halk hangon az Idol. – Azt mondtad, hogy szeretsz engem! – fordult végre a lány felé.
-    Ne mond, hogy mindent komolyan gondoltál! Nem vetted észre, hogy csak a kamerák előtt mondtam? – Látszott Tomohisán, hogy ez úgy érte, mintha legalább ledöfték volna.
-    Az egészet csak megjátszottad?
-    Szerinted miért én vagyok már három éve az év legjobb színésze? Szerintem rászolgáltam…
-    Fejezd be! – kiáltotta. A következő jeleneten pedig magam is meglepődtem.

Az énekes olyan sebességgel állt fel, hogy még a szék is eldőlt mögötte. Úgy szorította magához Aya-san-t, mintha az élete függne tőle.

-    Mondd azt, hogy ez csak valami drámádba kell! Ez csak gyakorlás, ugye? – suttogta a lány vállaiba.

Aya-san még csak vissza se ölelte. Ugyanolyan karba tett kézzel állt, mint ahogy eddig is. A levegő érezhetően megfagyott körülöttük. Legszívesebben behúztam volna a csajnak. Hogy lehet ilyen?! Éreztem, hogy eláraszt a düh. Elhatároztam, hogy benyitok, mikor megszólalt a boszorka. Hangja késként vágott.

-    Szánalmas vagy Tomohisa! – látszott, hogy az énekes megmerevedik. – Mondták, hogy érzékeny lélek vagy, de sose gondoltam volna, hogy ez ennyire igaz. – Tomohisa robotszerű mozdulatokkal engedte el a lányt.
-    Hogyan?
-    Ez nem valami tv dráma! A kezdetektől tudtad, hogy mi a helyzet. Miért csinálod ezt a műsort? Csak ugrólécnek kellettél. Most már kell egy kis szívfájdalom. – tette kezét a szívéhez.

Yamashita megfagyott. Tekintete teljesen elsötétült. Egy percig komolyan megijedtem, hogy nekiugrik a lánynak, amikor ránézett, ehelyett jéghideg hangon megszólalt.

-    Műsort szeretnél? – tárta szét a karjait, majd közelebb lépett a lányhoz. – Legyen!

Aya-san elmosolyodott.

-    Túl naiv vagy Tomohisa. Így nem leszel sokáig a csúcson.

Elfordult az énekestől, vállára kapta a táskáját, s elindult az ajtó felé. Hirtelen azt se tudtam hova bújjak. Végül bementem a mellette lévő üres terembe. Arra már nem volt időm, hogy az ajtót is bezárjam, így csak reméltem, hogy nem látott meg. Egy pillanatig megállt az ajtóban Aya-san, aztán magára öltve az elbűvölő kis mosolyát elindult a színpad felé.

Lassú mozdulatokkal jöttem elő az ajtó takarásából. Hát persze! Van egy szám, amit Fujimoto-val együtt adnak elő. Az előző elkapott beszélgetés járt a fejemben. Azt mondják, hogy én vagyok a szívtelen, akkor ő milyen címet érne el?

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre se vettem, Tomohisa is kilépett az ajtón. Tekintete egyből megtalált. Szemeiben könnyek csillogtak, de egyiknek sem engedte, hogy utat törjön magának.
Lefagyva álltam a folyosó közepén és le se tagadhattam volna, hogy minden egyes szót hallottam a beszélgetésükből.

        Előző fejezet                                                                Következő fejezet

3. fejezet - One in a million

 3. fejezet

Ki mondta, hogy az együttélés könnyű dolog?

-    Nem megyek!
-    Ohó, dehogynem mész!
-    Megmondtam, hogy nem! – toporzékoltam kisgyerek módjára.
-    Már miért ne mennél? Ez egy remek lehetőség! – vágott vissza anyám.
-    De anya! – kérleltem sírós hangon. – Tényleg nem szeretnék menni! Nem lakunk olyan messze, innen is be tudok járni! – próbáltam felsorakoztatni az érveket.
-    Nem! Ideje, hogy végre talpra állj! Ha, eddig nem voltál erre hajlandó, míg itt laktál, akkor nézzük, most hogyan boldogulsz.

Anyám hajthatatlan volt. Amint meghallotta, hogy felajánlottak (igen, nem szabad elmondani, hogy szinte parancs volt!) egy házat, hogy ott lakjunk, már ment is csomagolni. Még aznap éjjel el is akarta vinni a cuccomat.

-    Azt mondtad, ha lesz munkám, akkor nem kell elköltöznöm! – kötöttem az ebet a karóhoz.
-    Azt nem tudtam, hogy ingyen lakást is adnak hozzá – mondta, miközben a kocsiba próbálta betuszkolni a csomagjaimat. Mivel már a csomagtartóba nem fért, így a hátsó ülést is telepakolta.
-    Direkt pakoltál össze mindent, igaz? Csak azért, nehogy hazajöjjek – duzzogtam. A világért se segítettem volna neki, elvégre én nem akartam elköltözni! – Anya, az se zavar, hogy vadidegenekkel leszek egy házban? – makacskodtam.
-    Nem – vágta rá higgadtan. – Azt mondtad, hogy jól ki lehet velük jönni, akkor meg mi a probléma? – Végre be tudta gyömöszölni a csomagokat így felém fordult és a keze közé vette az arcomat. – Vedd úgy, hogy egy messzi iskolában vagy, és kollégiumban laksz – dünnyögte. Kihátráltam kezei közül és a megmaradt kártyámat használtam fel.
-     Még az se zavar, hogy egy férfi is a lakótársam lesz? – nyomtam meg a férfi szót. Anyám elgondolkodott.
-    Majd magadra zárod a szobaajtót – veregette meg komoly ábrázattal a vállamat, majd beszállt a kocsiba, nekem meg tátva maradt a szám.

Kifogytam minden felhasználható kifogásból. Tehetetlenségemben még hisztiztem egy kicsit, lábaimmal toporzékolva, de amikor ez se hatotta meg, csak unottan várta, hogy befejezzem, akkor már mindent feladtam és engedelmesen beszálltam mellé, az anyósülésre.
A kocsiban egyetlen egyszer szólaltam meg, mikor elmondtam, hogy hová kell mennie, ezt is egy mondatba összesűrítve. A hátralévő félórában pedig a kocsi ablakán néztem ki, egyszer sem fordultam felé. Anyám persze dudorászva vezetett mellettem. Nekem pedig sírhatnékom volt.


Még akkor is duzzogtam, mikor átléptem a jövendőbeli lakásom küszöbét. Hiroki és Hina persze már be is rendezkedtek, legalább is a jelek erre mutattak.
Az életveszélyes lépcsőn ugyan meggyűlt a bajom, hogy bevonszoljam a bőröndömet, de inkább ezt választottam, mint azt, hogy anyám hozza be őket. Persze, most se jutottam be észrevétlenül, ugyanis az utolsó lépcsőfokon megbotlottam és bevágódtam az előszobába.Az hiszem, erre mondják azt, hogy nem akarásnak nyögés a vége.
Dühösen fordultam meg, hogy leüljek, és fájó lábujjamat megszemléljem, nem tört-e el. Még a bőröndömet is arrébb toltam. Miért kell nekem itt lennem?!
A zajra a két lakótársam is megjelent.

-    Mikor érkeztél? – guggolt le mellém Hina. – Jól vagy? – kérdezte aggódva, ám engem meg se hatott, annál most nagyobb volt a mérgem.
-    Kutya bajom – morogtam vissza. Szép lassan feltápászkodtam, majd megfogva a bőröndömet bentebb lépkedtem.
-    Ezt még a kocsiban hagytad – jelent meg anyám a bejárati ajtóban. Komolyan utánam jött? Mi vagyok én, tíz éves?
-    Anya, mondtam, hogy nem szükséges feljönnöd! – siettem oda hozzá, hogy elvegyem a cuccaimat.
-    Ön Keiko-chan anyukája? – kérdezte kedvesen Hiroto-kun, miközben anyámhoz lépdelt.
-    Igen én vagyok, te pedig…
-    Elnézést! – hajolt meg. – Kato Hiroki vagyok – mutatkozott be.
-    Én pedig Etsuko Hina – lépett oda Hina is, hogy üdvözölje anyukámat.
Amíg ők szépen elbeszélgettek, én fogtam a cuccaimat, és megszemléltem hová mehetnék még. A ház úgy nézett ki, hogy volt egy nappali, ahol most voltam, és ez egybe volt nyitva a konyhával, amit csupán egy boltív választotta el. Ebből a nappaliból indult még öt ajtó. A konyha melletti ajtó a fürdőszobát és a wc-t rejtette. A másik négy ajtó pedig a szobákat. Kiválasztottam a két üres szoba közül a szimpatikusabbat. Bal kézre esően a konyha volt az első helyiség, így az én szobám jobb kéz felőli első ajtó volt. Ergo, szembe vele.

Nyitva hagytam magam mögött az ajtót, ahogy beléptem a piciny szobába. Balról jobbra fordítva a fejem szépen végig szemléltem mindent. Az ajtó mögött volt egy nagy szekrény, ami kinyitva akasztós volt belülről, aztán a szekrényt követte az ágy a sarokban, majd mellette egy fiókos szekrény és az ablak alatt pedig egy íróasztal foglalt helyet. Az ajtó jobb oldalán pedig egy hatalmas fotel volt.
Egy nagy sóhaj kíséretében a szekrényhez lépdeltem és kipakoltam, katonás rendben a cuccomat.

Nem tudom meddig lehettem bent a ruháim pakolásával foglalkozva, de odakint nagy nevetés volt, így kimentem én is. Anya még mindig itt volt és szórakoztatta lakótársaimat.

-     … és képzeljétek, utána meg odajött hozzám a csokis pofijával és…

Elsőnek csak ráncoltam a homlokomat, de később rájöttem, hogy az egyik gyerekkori történetemet meséli el. Na, nekem se kellett több! Odarohantam anyához és még mielőtt elmondhatta volna az egész történetet, befogtam a száját.

-    Menj arrébb Keiko-chan! – szólt rám Hina. – Szeretném hallani a végét.
-    Azt már nem! Anya, miért kell leégetned? – elvette a kezemet a szájától és a szemembe nézett.
-    Ez nem leégetés, csak elmesélem, hogy milyen aranyos voltál régen. – lehorgasztottam a fejem.
-    Anya, nem akarlak siettetni, vagy ilyesmi, de nem kellene már menned? – Ekkor ránézett az órájára, majd higgadt hangon megszólalt.
-    Nem, nincs semmi fontos dolgom és még csak egy fél órája jöttünk.- Komolyan csak fél óra telt volna el?
-    Anya!
-    Jó, jó megyek! – állt fel. – Örülök, hogy megismerhettelek titeket - köszönt el Hináéktól, akik csak pislogtak, de kimakogtak egy elköszönést, miközben én heves kézmozdulatokkal mutogattam, hogy merre van a kijárat.


Miután anya elment rendesen kipakoltam minden holmimat.
A munka végén fáradtan kinyújtóztattam karjaimat. Az ablakra tévedt a tekintetem. Felálltam és odasétáltam, így beengedve az esti friss levegőt a szobámba. Közben szét is néztem odakint. Nem voltam olyan magasan, mégis egész szép kilátás nyílt az utcára. Az épületben a miénk volt az emeleti rész, az alsó szinten pedig szalonok voltak, mint megtudtam mind a cég tulajdonában álltak.

Az esti fényekben észrevettem pár embert sétálgatni és elfogott a honvágy, de eldöntöttem, hogy most már azért sem fogok hazamenni! Előbb utóbb majd csak hiányozni fogok nekik, és akkor majd rájönnek, milyen csúnya dolog volt elküldeni!
Elfordultam az ablaktól, majd a fürdőszobai cuccaimat vettem a kezembe, hogy azokat is kipakoljam.

A nappaliban még égett a villany, de egyik lakótársamat se láttam, aminek csak egy vállrándítást szenteltem. 
Elérve a fürdőajtót lenyomtam a kilincset, ám az nem mozdult. Mi ez? Máris jelentkeznek a ház hibái?
Megpróbáltam ráncigálni, mire hirtelen kinyílt, én meg bebuktam a fürdőbe, ami csupa pára volt. Kiegyenesedtem, majd az ajtó felé fordultam, ahol Hiroki állt, de nem akárhogy.

Haja összekuszálva és vizesen állt szerte szét, nyakában egy kisebb törülköző, amivel a haját dörzsölte. Innen lentebb tévedt a tekintetem, mire éreztem, hogy elvörösödöm, ugyanis egy szál törülközőben volt csak. Így megnézve, Hiroki nem is volt vézna. Igenis voltak izmai, nem is akármilyenek.

-    Mit szerettél volna ilyen sürgősen? – kérdezte jókedvűen. Biztos a reakciómon nevetett. Nekem azonban még mindig nem volt mit mondanom. – Nos? – húzta fel az egyik szemöldökét is. Én pedig sűrű torokköszörülések közepette próbáltam megtalálni a hangomat.
-    Én… én csak ezt… - mutattam felé a neszesszeres táskámat, bambán pislogva. Hiroki a fejével intett, hogy forduljak meg.
-    Az a polc a tiéd, úgy pakolsz el, ahogy szeretnél.

Sűrűn bólogattam, de nem igazán mozdultam. Hiroki mosolya szélesebb lett, majd kilépett az ajtón.
Amint elment, a fejemhez emeltem a kezemet.
Hogy lehetek ilyen hülye? Gondolhattam volna, hogy van bent valaki. Istenem, de ciki!
Később már azért pironkodtam, hogy hogy leégettem magam. Ki törődött már azzal, hogy a lakótársamnak milyen teste van?

Alig öt perc alatt kidobáltam mindent a kis táskámból, majd elsőnek a fejemet dugtam ki az ajtón, mint egy kisállat, aki épp azt szimatolja, milyen veszély leshet rá. Még a dzsungelt is magam köré képzeltem. Teljesen beleéltem magam a "hadjáratba". Mivel nem láttam senkit, így kimerészkedtem és berohantam a szobámba.



Reméltem, hogy kipihenhetem magam, de ez nem igazán sikerült. Hajnali két óra volt és odakint még mindig lomoszoltak. A kezembe vettem az ébresztőmet, hátha elromlott, de semmi baja nem volt.

Átfordultam a hasamra és elővettem a telefonomat, hogy felhívom a drága lakótársaimat, de aztán bosszúsan belefújtam a frufrumba, majd beletúrtam a hajamba. Végül csak felkeltem, azzal a szándékkal, hogy kérdőre vonom őket. Azonban olyan kába voltam, hogy elsőnek az ajtónak is nekimentem, amit végül nagy lendülettel nyitottam ki.




-    Elárulnátok nekem, hogy miért nem aludhat az ember hajnal kettőkor?

Hina volt, aki lomoszolt odakint. Hangomra ijedten összerezzent, akár egy kismadár.

-    Ne, ne haragudj – szabadkozott. – arra gondoltam, hogy kitakarítom a házat, de nem akartam senkit se felébreszteni. – Lehunytam a szemem és megdörzsöltem az orrnyergem.
-     Akkor azt mondd meg, hogy miért most takarítasz. – Hina az ajkaiba harapott.
-    Még nem szoktam meg az új helyet és nem tudok aludni. Valamivel szerettem volna lekötni magam.

Megforgattam a szemeimet és inkább visszamentem a szobámba. A bezárt ajtómnak döntöttem a hátamat. Hina odakint megint elkezdett lomoszolni. Ennek az éjszakának sose lesz vége!Elővettem hát egy lapot, amire nagybetűkkel ráírtam, hogy: "Házirend". Első pontnak pedig azt, hogy: "Tilos az éjszakai takarítás!!!" A végére olyan erősen rányomtam a ceruzám végét, hogy az átszakította a lapot.


Reggel értelem szerűen elaludtam. Nem hallottam csörögni a telefonomat, pedig biztos voltam benne, hogy felhúztam, legalább hat alkalomra, hogy ébresszen. Amikor láttam, hogy egy fél órás csúszásban vagyok, eszeveszett öltözésbe kezdtem, aminek az volt az átka, hogy semmit nem találtam, pedig előző este pakoltam el mindent a helyére!
Arra sem emlékszem, hogy bezártam-e az ajtót magam mögött. Miért nem keltettek fel a többiek?
Hét óra helyett, negyed kilencre értem be a munkahelyemre. Próbáltam úgy csinálni, mint aki régóta itt van, így kényelmesen járkálgattam a folyosókon.

-    Elkésett! – érkezett a megrovó hang. Nagy lendülettel megfordultam és azonnal meg is hajoltam. - A többiek beértek időben. Maga miért nem?
-    Sajnálom Sensei! Elromlott az ébresztő órám. Többet nem fordul elő!
-    Ugye tudja, hogy ezt feljegyeztem?
-    Igen.
-    Most menjen!

Ezt a kérését azonnal teljesítettem. Így kezdeni a napot! Remélem, már csak jó dolgok lesznek. – motyogtam fennhangon, elhúzott szájjal.

Imáim ismét nem hallgattak meg. Beérve a tegnap megmutatott sminkeseknek fenntartott helyiségbe, megrovó pillantásokat kaptam. Mivel én értem be legkésőbb és mivel én voltam az újonc, ezért nekem kellett mindenkit kiszolgálnom. Ha a régebbi munkatársak kértek valamit egyből ugranom kellett, legyen az egy kávé, vagy valami egészen apróság, esetleg ha valaki éhes volt.

-    Miért nem ébresztettetek? – vontam kérdőre Hinát, amikor ketten mentünk le üdítőkért.
-    Ébresztettünk! Legalább tíz percet dörömböltünk az ajtódon. Miért kellett bezárnod?
-    Á, hagyjuk! – legyintetem le. – Miért nekünk kell ezt csinálni? – Próbáltam egyensúlyozni a kezemben lévő üvegekkel, de nem volt könnyű két emeletet sétálni.
-    Ne morogj! – szólt rám. – Apropó! Délután egy órakor ruhapróbánk van Fujumoto-kunnal.
-    Hogy mi? – sápadtam el. - Miért csak most mondod? Hány óra van? 
-    Tizenegy. – nézett rá az órájára.

Tehát két órám van valami ruhát kitalálni az ördögpalántának. Nagyszerű!

Szerencsére, ezután már nem kellett szaladgálni, és rendesen bevezettek minket abba, hogy mi is lesz a munkánk. Bár, sokat nem dolgoztunk velük, mert menünk kellett előkészíteni a terepet, hogy mire Naoki ideér legyen pár ruhaötletünk, azért kaptunk pár hasznos tanácsot.

A körmömet rágva álltam a ruhasorok előtt azon agyalva, hogy milyen ruhák is felelnének meg a hercegünknek.
Volt egy szimpatikus nő, nem rég dolgozhat itt, szerintem azért volt velünk olyan jó fej, aki adott nekünk pár tippet, hogy mire figyeljünk oda, amikor Fujimoto-kunnak ruhákat válogatunk össze.

-    Van egy enyhe bőrbetegsége, ezért csak olyan ruhákat vesz fel, ami 100%-osan pamutból készül.
-    Bőrbetegsége? – kérdezte nagyra nyílt szemekkel Hina. A nő bólintott.
-    Próbáljátok úgy összeállítani az anyagokat, hogy ne nagyon érjen más a bőréhez. Ha kell, akkor varrjátok ti meg.

Felidézve a nő szavait, már nem is volt olyan nagy hülyeség, amit mondott. Visszaemlékezve a tegnapi napra, rengeteg szatént és selymet próbáltunk ráadni, amit a kis herceg egyből a földhöz is vágott.

-    De, ha nem mondja meg, hogy mi a baja, akkor mégis hogyan dolgozzunk?! – toporzékoltam. - Hina is már egy órája kiment WC-re. Hol van már?

Forogtam a teremben egy kört, majd visszatértem ahhoz a kis részlegez, ahol a pamutból készült ruhák voltak. Nem volt túl nagy a választékom.
Meghallottam, amint kinyílt az ajtó én pedig anélkül, hogy hátranéztem volna, megszólaltam.

-    Szerinted úgy jó lesz, ha HipHop-os öltözéket adunk rá? Tudom nem illik a számhoz, de ha feketében válogatjuk ki, néhány extrém kiegészítővel, akár jól is elsülhet. – Válasz azonban nem érkezett. – Hina, milyen segítség vagy így? – fordultam felé.
-    Bocsi, ebben nem igazán tudok segíteni – jött a megkésett válaszom, azonban nem Hinától, hanem Yamashita Tomohisától. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit válaszoljak vissza.
-    Ruhapróba? – kérdeztem. Az énekes bólintott.
-    Nemsokára itt kell lennie az én stylistomnak is.
-    Értem. – Húztam el az é betűt, mellé pedig nagyokat bólogattam.
-    Te min agyalsz ennyire? – kérdezte, s kíváncsian közelebb jött.
-    Fujimoto-kunnak próbálok ruhát kiválasztani a fellépésre, de eddig minden próbálkozásomat visszaadta – húztam el a szám.
-    Naoki nem egy könnyű eset – értett velem egyet, s karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt.

Nem tudom hogyan, de egyszer csak azt vettem észre, hogy a falnak támaszkodva ülünk az ajtó mellett és csokit majszolva beszélgetünk. Annyira természetesnek tűnt az egész. Lehet, hogy ezért is nem vettem észre? Csak élveztem a pillanatot.

-    A legszebb az volt az egészben, hogy azon a fellépésen kellett volna debütálnia, de olyan lámpalázas lett, hogy nem tudott feljönni a színpadra. Így csak rá két napra debütált.
-    Ez komoly? – kérdeztem vissza tátott szájjal. – Pedig nem is látszik Fujimoto-kunon, hogy ilyen ideges típus lenne.
-    Már nem is. Tetszett neki az, ahogy fogadták. Hirtelen rengeteg rajongója lett, azt hiszem, ezért is változott meg – gondolkodott el, és beleharapott a csokijába.

Lenéztem a saját csokimra, amiből még alig fogyott, és gonosz hangon megszólaltam.

-    Mellesleg, ez is a kuka mellől van? – lengettem meg gonoszan vigyorogva az édességet, mire félre nyelt az énekes.

Erre persze meg is ijedtem rendesen. Azt se tudtam mit csináljak, gyorsan felpattantam és a hátát kezdtem ütögetni.

-    Jól vagy? – kérdeztem aggódva, de ő csak a kezével jelzett, hogy semmi baja, a köhögést azonban még mindig nem hagyta abba, így nem volt túl meggyőző.
-    Te meg mit csinálsz? – érkezett egy ideges hang az ajtó felől.

Azonnal az érkezőre kaptam a tekintetem, de nem igazán tudtam beazonosítani, hogy ki is volt a lány.

-    Semmi gond Aya. – Állt fel Tomohisa. – Csak félrenyeltem, ennyi. Ő pedig segíteni próbált.
-    De, miért ültetek a földön? – érdeklődött keresztbe tett karokkal.
-    Vártam a stylistom, de nem jött. így addig megettünk egy csokit, kérsz? – nyújtotta felé a sajátját.
-    Fúj! – ütötte odébb. – Én ilyen dolgokat nem ehetek, tudhatnád!
-    Te ki vagy? – szálltam bele én is a beszélgetésbe, mire mind a ketten csodálkozva néztek rám.
-    Te nem ismersz engem? – szinte sikította a kérdését.
-    Nem igazán. – ingattam a fejem.
-   Yamada Aya – mutatta be őt Tomohisa. – Ő is ennél a cégnél van. Énekes.
-    Nem mellesleg a barátnője vagyok. – Húzta ki magát a csaj ördögien vigyorogva, és közelebb lépett YamaPi-hoz.

Ennél a pontnál egy kicsit megdöbbentem. Erről miért nem tudtam? Beleharaptam az alsó ajkamba. A kínos jelenettől, Hina mentett meg, aki kifulladva közeledett felém. Ahogy meglátta, hogy nem vagyok egyedül lassított és próbálta kifújni magát, hogy rendesen tudja üdvözölni az előtte állókat. Aztán hozzám fordult és halkan megszólalt.

-    Ne haragudj, hogy késtem, csak közbe jött valami.
-    Csak nem ti vagytok az új személyzet? – kérdezte Yamada-san. Hina bólintott, nekem azonban eszem ágában sem volt. A királynő gúnyosan elmosolyodott. – Nem gondoljátok, hogy ahhoz illően kellene viselkednetek? Elvégre ti itt szinte senkik vagytok, mégis ennyi mindent megengedtek magatoknak?

Itt gondolom az előző jelenetre utalt, ahogy békésen csokit majszoltam a… barátjával. Ez a szó égette a torkomat, pedig nem is hangosan mondtam ki.

-    Aya! – szólt rá YamaPi.
-    Mi az? – húzta fel az egyik szépen ívelt szemöldökét, ahogy az énekesre figyelt.

Kisebb nézeteltérés alakult ki a párocska között, amire én nem voltam kíváncsi. Hina persze, ott mentegetőzött, próbálva kibékíteni őket. Én inkább visszaléptem a ruhákhoz és kivettem három kombinációt.

Amint letettem az utolsó összeállítást, abban a pillanatban lépett be Naoki. Ennél jobb időzítése nem is lehetett volna. Nem szentelt sok figyelmet a veszekedésre, egyből odajött hozzám, úgy, hogy közben kezeivel a haját védte. Erre egy apró mosoly futott át az arcomon, miközben az asztalra támaszkodtam.

-    Itt vannak a ruhák. Válassz!

Az énekes nehezen, de levette rólam a szemét és a ruhákra figyelt. Láttam az arcán, hogy tetszettek neki, amire megkönnyebbülten felsóhajtottam.Azonban furcsáltam, hogy ilyen könnyen ment az egész. Semmi rossz, vagy gúnyos megjegyzés.
A barna és fekete ruha kombómat felvette, majd bement a próbafülkébe, hogy felpróbálja azokat.
Elégedetten fűztem össze magam előtt a karjaimat.

Amikor kilépett az énekes az új öltözékében, akkor lépett mellém Hina.

-    Hogy sikerült elérned, hogy felvegye? Megint valami gonoszságot csináltál? – súgta a fülembe.
-    Hogy én? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel. Majd az ajtó felé fordultam, de YamaPi-éknak hűlt helyük volt.
-    Milyen? – kérdezte Fujimoto. Elkezdtem hümmögni, Hina pedig közelebb ment hozzá, hogy megigazítsa rajta a ruhát.Nem volt rossz, de azért még ráadtam egy bőrmellényt is. Nem ellenkezett, hisz' a póló miatt ez nem ért a bőréhez. Engedelmesen hagyta, hogy ráadjuk a kiszemelt dolgokat.

Azt hiszem, ezt hívhatjuk az első sikerélményemnek a cégnél. Nagyon jó érzés volt, és még azt is elfelejtettem, hogy előző nap olyan kiállhatatlan volt velünk Fujimoto.

Otthon azonban már nem mosolyogtam ennyire. Eszembe jutott, hogy miért is nem mentem koliba sose.

-    Hina! – kiabáltam be a szobájába. – Nem akarod halkabbra venni a zenédet? Nem hallom tőle a tv-t! - Meg se hallotta, ezért felálltam és odatrappoltam az ajtajához, hogy bekopogjak rajta. Nagy nehezen, de kinyílt az ajtó. - Léci, vedd halkabbra a zenédet.
-     Ne haragudj! Egy perc. – Visszaszaladt a Hifijéhez, hogy lejjebb vegye a hangerőt. Én meg visszatelepedtem a kanapéra. Hina is jött utánam.
-    Mit nézel? – kérdezte kíváncsian és törökülésben elhelyezkedett mellettem.
-    A híreket szeretném.
-    Nem nézünk inkább valami jó kis sorozatot? - vette kezébe a távirányítót.
-    Nem! – vettem vissza. – Apropó! Hirokit miért nem láttam egész nap?
-    Mert elküldték egy megbeszélésre a cég másik épületébe. Nem tudom mikor ér haza.
-    És én erről miért nem tudtam?
-    Mert elaludtál reggel – közölte lazán. Erre megforgattam a szememet. - Tudod mit? – ütötte össze a tenyerét, ahogy felpattant. – Csinálok valamit eszegetni.

Meg se tudtam volna állítani, így nem is próbálkoztam vele. Azt gondoltam, hogy míg Hina a konyhában szöszmötöl, békésen tudom nézni a híreket. A nagy és ismétlődő csörömpölések azonban meggátoltak ebben. De miért is reménykedem még?
Felálltam és a konyhába sétáltam. Leültem az asztalhoz. A könyökömre támaszkodva megkérdeztem:

-    Maradt még tányér?

Hina úgy megijedt a hang hallatára, hogy kiesett a pohár a kezéből, ami hangos reccsenéssel ért földet. A lány arcára tévedt a tekintetem, ami csupa liszt volt. Éppen úgy, ahogy a köténye is és az egész konyha. Nem tudtam visszatartani a nevetésem.

-    Nevetés helyett, miért nem segítesz neki?

Hiroki állt a boltív alatt és mérgesen nézett rám. Aztán odasétált Hinához, hogy leporolja és összeszedje a földről az üvegszilánkokat. Minden jókedvem elszállt.

-    Megvágtad valahol magad? – kérdezte kedvesen a lánytól.
-    Jól vagyok.
-    Innentől átveszem, mosakodj meg. – Hina bólintott, majd átadta a köpenyt Hirokinak, aztán eltűnt a fürdőben.
-    Mitől vagy ilyen paprikás? – Én még ugyanúgy az asztalnál ültem és nem volt sok kedvem felállni.
-    Elég nehéz napom volt, erre ezt látom itthon.
-    Hé! Nyugi. – egy nagy sóhaj kíséretében leült a velem szemközti székbe.
-    Nagyon boldognak tűnsz.
-    Aha! – élénkültem fel. – Fujimoto-kunnak tetszett a ruha, amit összeállítottam, szóval most  büszkék lehettek rám! – vigyorogtam.
-    Ezért?
-    Mi ez a lemondó hangnem?
-    Ha nem vetted volna észre, ez a munkád. Ezért ne várj dicséretet! Az a minimum, hogy rendesen ki tudsz választani egy kombinációt.
-    Mióta lettél mogorva felnőtt? – fintorogtam az előző megjegyzése miatt.
-    Neked se ártana felnőnöd, nem gondolod?

Költői kérdésnek szánta a mondatát, mert visszament a konyhapulthoz és egy uborkát kezdett el darabolni. Időközben Hina is visszatért és be is állt mellé a pultba, hogy segítsen neki.
Annyira összhangban dolgoztak, hogy az még egy vaknak is feltűnt volna. Visszagondolva, a legelső nap is már úgy viselkedtek, mintha évek óta ismernék egymást. Csak nem? - futott át az agyamon. Á, biztos nem. – ingattam a fejem.

Úgy gondoltam, amíg a vacsorát csinálják, én elmegyek és rendbe teszem magam.
Bementem a szobámba, hogy pizsamát szedjek elő, majd a fürdőt foglaltam el.
Szerencse volt, hogy jók a reflexeim, ugyanis akkora víz állt a fürdőszobában, hogy majdnem hanyatt estem.  
Hina…
Lassan lépkedve elértem végül a kádat és engedtem, hogy a forró víz sikeresen feloldja a feszültségemet.

Körülbelül fél órát lehettem bent, és amire kiléptem a fürdőből, íncsiklandozó illatok csapták meg az orromat.
Köntösben lépkedtem vissza a konyhába, követve a mennyei illatokat.
Korgó gyomorral leültem az asztalhoz, ahol a fonom vacsora gőzölgött. Felfogtam az evőpálcikákat és már felkészültem, hogy milyen jól fogok lakni, mire eltűnt előlem a tányér.

-    Hé! – méltatlankodtam.
-    Aki nem dolgozik ne is egyék! – válaszolt Hiroki.
-    Tessék?
-    Nem segítettél be a vacsoránál.
-    És ezért nem is engeditek, hogy egyek?
-    Ne haragudj! – kezdte bűnbánó arccal Hina. – Én mondtam Hirokinak, de hajthatatlan volt.

Meglepettségemben még a szám is tátva maradt. Hiroki elővett még egy tányért, hogy Hinának kiszedte a maradékot, majd leültek az asztal másik oldalára.
Nem hiszem el! Én komolyan nem kapok? Ezek jóízűen itt falatoznak mellettem és elnézik, hogy nekem meg korog a hasam?
Dühösen az asztalra csaptam a kezem és olyan sebességgel álltam fel, hogy még a székem is eldőlt. Becsörtettem a szobámba, majd magamra zártam az ajtót. Előkaptam a tegnapi "Házirend"-et és felírtam a következő pontot: "Ha főz valaki, akkor abból mindenki kap!"





              Előző fejezet                                                                         Következő fejezet

2. fejezet - One in a million

2. fejezet

Az első nap mindig tartogat meglepetést

Egyik lábamról a másikra álltam a Johnny’s Entertainment épülete előtt, s gyanakvó szemmel méregettem. Egyik kezemet a csípőmre tettem, míg a másik kezemet a számhoz érintettem. Azon agyaltam, hogy mi van, ha valami viccként, vagy hatalmas megalázás gyanánt hívtak be a tegnapi viselkedésem miatt? Ha valami takarítói feladatot kapok, akkor a kezükbe nyomom a felmosórongyot! 

Végül csak győzött a kíváncsi oldalam, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem lehetnek ilyen gyerekesek, így hát elindultam az épület belsejébe. Mázsás súlyokat éreztem a lábaimon, de ügyet se vetve rá, célirányosan az igazgató iroda felé vettem az utam. Ahogy felértem az emeletre két embert pillantottam meg, amint az ajtó előtt várakoznak.

- Szia! – Ugrott mellém azonnal az egyik, amint meglátott. Körülbelül egy fél fejjel volt alacsonyabb nálam, aminek nagyon örültem, ugyanis mindenhol én voltam a legkisebb. Már untam. – Etsuko Hina vagyok. – Nyújtotta felém a kezét. – Neked is tegnap volt az interjúd? Vagy már régóta itt dolgozol? Mi a szakmád? Király ez a hely, nem? Á, már annyira várom, hogy összefussak egy énekessel! Tudtad, hogy itt van YamaPi is? Szerinted hozzá is beoszthatnak, mint stylist, vagy csak valami kisebb munkát kapunk? Ő a kedvenc…
- Várj! – Emeltem fel a bal kezem. – Egyszerre csak egyet! Te mindig így pörögsz? – tettem fel a számomra leginkább érdekelt kérdést.
- Ne haragudj, csak egy kicsit ideges vagyok. Ez az első munkahelyem és félek, hogy milyen lesz. – Elmosolyodtam. Végül is egy cipőben járunk, csak annyi, hogy ő buzgómócsing lesz, ha ideges. Talán nem egy területen dolgozunk majd.
- Kitagawa Keiko vagyok. – Nyújtottam felé a kezem, amit hatalmas mosollyal az arcán fogadott el.

Jobban szemügyre véve nagyon helyes kislány volt. Bár, lehet nem a kislány szó a legalkalmasabb ide, hisz’ kb. velem egyidős lehet, ha még csak most kezd el dolgozni, de annyira fiatalos az arca, hogy senki nem mondaná tizenötnél többnek. Lófarokba kötött haja és kislányos frufruja pedig még fiatalabbá tette. Csillogó szemmel méregette az épületet, majd újra visszafordult hozzám, s megint kezdte a beszédet. Segélykérően néztem a falnak támaszkodó srác felé, aki csak lemondóan sóhajtott.

- Kár a gőzért. Ha egyszer elkezdi, nem hagyja abba. – Erre Etsuko-chan is felkapta a fejét.
- Nem is igaz! – Nézett rá durcásan. A srác ellökte magát a faltól és közelebb sétált hozzánk.
- Dehogynem! – Homlokon pöckölte Hina-chan-t, aki erre fájdalmasan felszisszent és a homlokát kezdte el dörzsölgetni. – Kato Hiroki vagyok. – Mutatkozott be, s kezet is nyújtott nekem.
- Kitagawa Keiko – mutatkoztam be neki is. – Esetleg jönni is fog valaki, vagy csak itt fogunk állni? – Néztem szét.
- Hina-channal már legalább egy fél órája itt vagyunk, de még senkit nem láttunk. – Vont vállat.

Tudtam én! Csak a bolondját járatják velünk. Már épp azon voltam, hogy hazamegyek, mikor kinyílt a sötétbarna diófaajtó, tőlem balra és kilépett rajta ugyanaz a szemüveges fazon, aki a feladatot adta tegnap.

- Fáradjanak be! – Invitált minket beljebb.

Szó nélkül beléptünk a helyiségbe. Én mentem be természetesen legutoljára és úgy terveztem, hogy nem messze az ajtótól állok meg. Ha kell menekülőre tudjam fogni.
A szobában még egy személy volt. Nem más, mint az Entertainment vezetője, Johnny Kitagawa, aki egy hatalmas bőrszékben foglalt helyet, miközben az asztalra könyökölt, s összekulcsolt kezeire állát támasztotta. Így méregetett bennünket. Szétnéztem a szobában. A falak színe sötétebb árnyalatot kapott. Ha jól látom burgundi vörös. Bár kissé már fakó, de a világos, leginkább vajszínű bútorok és a sötétebb függönyök az ablakon, tökéletes színösszeállításnak bizonyultak. Leginkább az egyedi készítésű asztal tetszett.

A szemüveges fazon neki is támaszkodott a kinézett asztalkámnak. Kissé őszes beütése volt a hajának, amit hátul összekötve hordott, de ha jobban megnézte az ember, rájött, hogy csupán ősz melír van a világos hajában. Annyira emlékeztetett valakire, de egyszerűen nem akart beugrani, hogy kire. Most tuti ezen fogok egész nap agyalni!
Kezeivel intett, hogy foglaljunk helyet. Láttam, hogy Hina és Hiroki is leültek, így én se tehettem mást. Kíváncsian figyeltem, ahogy elkezdi a beszédet.

- Köszönjük, hogy eljöttek ma. Furusawa Ryo vagyok. – Hajolt meg kissé. – Én vagyok itt a vezető koordinátor. Ez az úr, pedig a Johnny’s Entertainment vezetője, akit gondolom, nem szükséges külön bemutatnom. – Mellettem heves bólogatásba kezdtek. - A tegnapi meghallgatáson önök bizonyultak a legjobbnak. Ezért is lehetnek most itt. – Ekkor elővette az önéletrajzunkat az asztalról. – Meglepően jó önéletrajzzal érkeztek. Etsuko Hina és Kato Hiroki. Önöktől egyszerűen le voltunk nyűgözve, hogy ilyen neves iskolákban tanultak külföldön, ilyen eredményekkel, ezen felül több nyelvet is beszélnek, ami igazán hasznos. – Mondta belemélyedve a papírba. Itt azonban csak egy hiba volt, az pedig én voltam. Valahogy nem illettem a képbe, és ezt ők is tudták. – De, maga kishölgy… - Mutatott rám a papírral. – Hogy gondolta, hogy jelentkezik ide?
- Gondoltam, egy próbát megér – válaszoltam készségesen, megrántva a vállamat.
- Nem gondolja, hogy a modorán is lenne mit javítani? – szólalt meg a vezető, Johnny Kitagawa is. Beleharaptam a számba nehogy valami modortalanságot mondjak, de aztán csak kiböktem.
- Akkor mégis miért vagyok itt, ha nem felelek meg a maguk hatalmas elvárásainak? Talán csak…
- Mert tehetséges – vágott a szavamba. Én pedig felhúztam a szemöldököm.
- Persze, ezt ne vegye nagy bóknak! – Vette át a szót Furusawa-san. – Nagyon sokat kell azért dolgoznia, hogy bent maradhasson!
- Ezt nem értem. – Ingattam a fejem. – Ha ennyire le vagyok maradva, akkor miért hívtak mégis vissza?
- Nem figyel? Az előbb lett megválaszolva! – Kezd megfájdulni a fejem. – Nagyon kevés olyan ember van, aki csak ránézésre meg tudja állapítani melyik milyen szín. De gondolom az asztalomat is egyből meg tudná mondani, hogy miből készült. – Bólintottam.
- Kőrisfából – vágtam rá. – Ezt szúrtam ki legelőször, ahogy beléptem. Gyönyörű darab, bár a teteje szépen le van lakkozva. Így üveghatást értek el, de ha megnézzük, akkor látjuk a szép rajzolatát és a színéből… - észrevettem, hogy mellettem Hina tátott szájjal nézett rám, míg Hiroki-kun összeráncolt homlokkal nézte az asztal azon részeit, melyet felsoroltam. Visszanéztem a vezetők felé. A cég vezetője mosolyogva, míg Furusawa-san rezzenéstelen arccal bámult rám. - …rá lehet jönni – fejeztem be a mondatomat akadozva.
- Azt hiszem, így már mindenki számára világos. – Mosolyogta Johnny Kitagawa.
- Azonban! – köszörülte meg a torkát ismét a szemüveges. – Nehogy azt higgyék, hogy mind a hárman maradhatnak! Három hónap próbaidőt kapnak. – Nyomatékosításként az ujjaival is mutatta a számot. – Ez idő alatt megnézzük menyit fejlődtek, hol állnak és a további szükséges dolgokat.

Mindhárman bólintottunk. Szóval három hónapig tuti van munkám. Már csak egy fontos információ hiányzott.

- Fizetést kapunk azért, ugye?
- Igen – morogta a szemüveges. A hangnem nem érdekelt, egyedül az, hogy nem a semminek fogok gürizni.
- Rendben, akkor most megmutatnám, hogy hol fognak kezdeni. – Mindhárman felálltunk a székekből, hogy kövessük a koordinátort.

Miután meghajoltunk a vezető előtt, már a keskeny folyosón haladtunk, ami átvezetett egy másik épületrészbe. Amint megtudtuk, ez az épületszárny volt a cég szíve és lelke. Az előzőben csak az irodák kaptak helyet, míg itt voltak a próbatermek, az edzőtermek, a felvétel szobák és a… öhm… Hát, ennyit tudtam megjegyezni mindabból, amit elmondott. Olyan gyorsan hadart, hogy alig bírtam felfogni a dolgokat. Oldalra néztem, Hiroto-kun-ra. A kis eszes! Hangrögzítést készít.

- Maguk a legtöbb időt itt fogják tölteni. – Nyitott be egy régi faajtón. – Ez a sminkesek és stylistok szobája. Itt tudnak felkészülni egy-egy eseményre. Maguk is egyelőre itt kezdenek, aztán meglátjuk. Majd a többiek eligazítják önöket…

Remek! A további mondandóját már nem igazán hallottam. Beljebb léptem a helyiségbe, hogy jobban megszemléljem. Azt hiszem, ez lehet minden lány álma. Az ajtó mellett, a szoba két oldalán végig hatalmas sminkasztalok. Olyan filmbeliek. Három-három darab foglalt helyet belőlük mind a két oldalon. Az ajtóval szemben pedig szintén három hatalmas szekrény volt, amelyek roskadoztak a kozmetikumoktól. Úgy láttam, Hinát is lenyűgözte, így egyszerre léptünk a szekrényekhez. Hallottuk, amint a hátunk mögött, Hiroki csak annyit mond, hogy: Lányok. Ez minket azonban egy parányit sem zavart. Sorra nézegettük a sminkcuccokat, próbálgattuk ki őket. Míg Hinát inkább a rúzsok, addig engem a körömlakkok kötöttek le. Ez volt a másik szenvedélyem a bizsuk és ékszerek mellett. Szerettem a körömlakkokat, bár a körmök kilakkozása már más tészta volt.

- Egész nap ott fogtok állni, vagy esetleg szétnézünk máshol is? – kérdezte Hiroki.
- Furusawa-sensei? – kérdezte Hina, amint hátrafordult.
- Ő már elment, mert fontos dolga volt. Azt mondta, hogy keressük meg Fujimoto Naokit. Neki lesz legközelebb fellépése és nem árt, ha megismerkedünk vele.

Hinával bólintottunk, majd Hiroki után indultunk. A próbatermek felé vezetett az utunk.
Fujimoto Naoki volt a Johnny’s Entertainment legfrissebb tehetsége. Szólósként debütált még tavaly. Ezt Hinától tudtam meg, aki úgy tűnt ilyen témában nagyon is otthon van. Azt is megtudtam, hogy 173 centi, eredeti hajszíne fekete és barna szeme van. Valamit még mondott a kedvenc ételéről is, meg hogy miket nem szeret, de valahogy az egyik fülemen be, a másikon ki. Sose érdekeltek az ilyen pletykák. Úgy voltam vele, hogy akkor hiszem el, ha ő mondja nekem. Addig nem, hisz’ az újságok bármit összehordhattak, a lényeg a profit volt. Hina észre se vette, engem mennyire nem érdekel a téma, csak mondta és mondta.

Ahogy haladtunk a próbatermek között az egyikből zene szűrődött ki, így én észrevétlenül le is maradtam a többiektől, hogy bekukucskáljak egy kicsit. Csak egyenesen vezetett a folyosó, így úgy gondoltam, hogy nem fogok nagyon eltévedni.

Közelebb lopóztam az ajtóhoz, de picurka termetem nem volt valami nagy segítség. Alig láttam be a terembe. Így megpróbáltam lábujjhegyre állni, a jobb kilátás, azaz belátás érdekében. Az azonban eszembe se jutott volna, hogy az ajtó nincs rendesen bezárva, így meg is adta magát annak a jó tulajdonságának, hogy kinyíljon. Én pedig egyenesen beestem a terembe. A jó reflexeimnek köszönhetően a kezemmel valamicskét tompítottam az esést, de azért elég rendesen megéreztem. Áú!
Persze, az is meghallotta, hogy „megérkeztem”, aki épp a gyakorló idejét töltötte itt. Fel se mertem nézni. Erőteljesen szemeztem a parketta vonalaival, közben azon törve a fejem, hogy mi az istent csináljak. Hogy magyarázzam ki azt, hogy így „betoppantam”? Szinte véresre harapdáltam a számat, annyira agyaltam a jó mentségen. Közben ideért hozzám a srác is.

- Megütötted magad? – kérdezte kedves hangon. Egyik kezével megfogta a felkarom, s próbált talpra állítani, ám én nem igazán hagytam magam. Csak addig hadd maradjak, amíg kitalálok valamit! – Eltört valamid? – jött a következő kérdés. Szorosan összezártam a szemeimet. Gyerünk, agyacskám gondolkozz! Most már rendesen megfogta mind a két karom, s talpra húzott. – Hé! minden rendben? – kérdezte meg újra, miközben a homlokomra tette a tenyerét. Ekkor már kipattantak a szemeim. Számítottam rá, hogy már így is egy érett paradicsomhoz hasonlíthatok, de ha lehet, most még inkább elvörösödtem.

Előttem ugyanis nem más állt, mint Yamashita Tomohisa. Az a Yamashita Tomohisa, akinek a számai a telefonomon vannak. Ő az ébresztőm és a csengőhangom is. Az a Yamashita Tomohisa, akinek minden egyes fellépését megnézem, ha lehet élőben, és nyomon követem a pályafutását szinte a kezdetektől. Az egyetlen sztár, akiért megveszem a pletykalapokat is. Most hús-vér személyében itt áll előttem. Én pedig rendesen leégtem. Úristen! Mi van, ha azt gondolja, hogy kukkoltam? Vagy, hogy utána leskelődtem? Ami alapjában véve igaz, annyi apró eltéréssel, hogy nem tudtam, hogy ő van itt bent. Könyörgöm istenem, nyíljon már meg alattam a föld! Csak most az egyszer!
Közben az is eljutott a tudatomig, hogy még mindig a hogylétem érdekli, s kezei még mindig a karomat fogják, nehogy elessek. Ahogy ez realizálódott bennem, rögtön kiszakítottam magam a szorításából és mélyen meghajoltam.

- Ne haragudj! Én tényleg nem tudtam, hogy te vagy bent! Csak hallottam a zenét és kíváncsi voltam és kinyílt az ajtó, és… - ennél a pontnál rádöbbentem, hogy az igazságot mondom, ami vér ciki, így egy kicsit másítottam rajta, de még mindig nem néztem felé. – és közben megszédültem. Igen! Ma még nem ettem és nagyon elszédültem!
- Levegőt is vegyél azért – szólalt meg. Hangjában mosoly bujkált. – Nem láttalak még erre. Új vagy? Hogy hívnak?
- Keiko vagyok. - Néztem fel rá. - Kitagawa Keiko – mutatkoztam be rendesen. – Még egyszer sajnálom, hogy így… öhm, berontottam hozzád.
- Nem gond.

Kezdett ismét kínos lenni a szituáció. Csak álltunk egymással szemben, holott tudtam, hogy mennem kellene, de földbegyökerezett a lábam. Még szerencse, hogy szólt a zene, így nem csendben álldogáltunk.

- Kitagawa-chan! – Hallottam meg Hina és Hiroto hangját, akik nem sokkal később már a hátam mögött álltak.
- Téged kerestünk! – pirított le Hina. – Azt hittük, hogy… - Hiroto megkocogtatta a vállát, hogy nézzen oldalra. Így már ő is meglátta, hogy ki is áll előtte. – Te… te… - kezdett el elsőnek dadogni, miközben mutogatott az énekes felé, majd, ahogy az várható volt megeredt a nyelve. – Te YamaPi vagy! – Itt kissé el is sikította magát és a kezeit a szája elé tette. Mondanom se kell, hogy itt már teljesen el voltam felejtve. – Képzelni se mertem volna, hogy egyszer szemtől szemben állok veled és alig van köztünk egy karnyújtásnyi távolság. – Nyújtotta ki felé a kezét, mire az énekes hátrált egy lépést.
- Én is örülök neked. – Hajolt meg egy kicsit Yamashita, de le nem vette volna a szemét Hináról. Persze, nem azért, mert első látásra belé szeretett, hanem mert félt, hogy mit csinálna a lány, ha egy fél másodpercre is szem elől tévesztené.

Úgy gondoltam, itt az ideje, hogy közbeavatkozzak. Megfogtam Hinát a vállánál fogva, s az ajtó felé fordítottam. Egy meghajlás kíséretében elbúcsúztam az énekestől és még egyszer bocsánatot is kértem tőle.

Alig bírtam elvonszolni a kiscsajt az idol közeléből. Egyre csak azt hajtogatta, hogy csak egy kicsit maradna még, hogy még jobban megismerjék egymást. Nem akartam elmondani szerencsétlennek, hogy alig léptünk ki a teremből YamaPi olyan gyorsan magára zárta az ajtót, hogy azon a villám nem tudott volna annyi idő alatt bejutni. Így a fejmosás mellett döntöttem. Megálltam előtte csípőre tett kézzel, s azt mondtam:

- Minden sztárnál így fogsz viselkedni? – Hina elgondolkodott. – Hogy fogsz így majd a munkádra koncentrálni?
- Nagyon durva voltam? – kérdezett vissza bűnbánó arccal. Hiroto-kun és én egyszerre vágtuk rá a válaszunkat.
- Igen!
- Nem tehetek róla! – Átváltott óvódásba. De örültem neki. – Úgy éreztem, hogy egy álmom vált valóra! Ne mondjátok nekem, hogy ti nem így viselkednétek, ha előttetek állna a legnagyobb álmotok! – Toporzékolt. Mi pedig megráztuk a fejünket. Hina durcásan keresztbe tette karjait a mellkasa előtt. – Nem hiszek nektek! – Erre már nem tudtunk válaszolni, mert megjelent Furusawa-sempai.
- Találkoztak már Fujimoto Naokival? – vont kérdőre minket. Küldtem Hiroki felé egy „Na, most mit csináljunk” pillantást. Ezt észrevette Furusawa-sempai is. – Mi csináltak eddig? – vált mérgessé. – Kövessenek!

Engedelmesen követtük Sensei-ünket a legutolsó teremig. Hina duzzogása rögtön eltűnt, amint beléptünk. Meglátta azt az alakot, akiről alig 15 perce olyan nagy beleéléssel áradozott nekem. Nagyon gyorsan vált, YamaPi már a kanyarban sem volt.

Fujimoto Naoki egész helyes volt. Bár valami ilyesmire számítottam, hiszen ha sztár, akkor általában helyesnek kell lennie az illetőnek. Szinte csak fekete ruha volt rajta, szegecses karkötőkkel. A haja kissé daueroltatott volt. Nem vitték túlzásba, de adott egy kis állást a vékonyszálú hajának. Vagy lehet csak ráborult a hajzselé. Nem bírtam eldönteni és ez nagyon idegesített.

- Naoki – szólította meg a Sensei. – Ők itt Etsuko Hina, Kitagawa Keiko és Kato Hiroki. – Mutatott be minket, mi pedig úgy hajoltunk meg kissé, ahogy kimondta a nevünket. – Ők lesznek a stylistjaid a legközelebbi fellépésedre.

Fujimotónak nem igazán tetszett az ötlet. Ez látszott rajta és hangot is adott neki.

- Komolyan kezdőkre akarjátok bízni a fellépési cuccaimat? – Észrevette, hogy én még mindig a haját fixíroztam oldalra döntött fejjel és összehúzott szemekkel. – Te meg mit bámulsz? – förmedt rám. Egy fintor kíséretében kihúztam magam és inkább elfordítottam róla a tekintetem.
- Ők lesznek a legújabb dolgozók. Meg most még felügyeljük is őket, így nem lesz gond – magyarázta neki a copfos. Nem győzte meg. Azonban mielőtt mást is mondhatott volna közbevágott. - Ne aggódj! – Majd felénk fordult. – Mivel a fellépés két nap múlva lesz, azt javaslom, mihamarabb lássatok munkához.

Ezt szánta végszónak. Hina idegesen toporgott az énekes előtt, míg Hiroki elgondolkodott.
Én kiszemeltem magamnak egy helyes kis zsámolyt az ajtótól jobbra. Elindultam felé, hogy arra üljek rá. Mégse a földön kössek ki, bár ha más megoldás nem lenne, akkor az is megfelelne.
Míg Hina és Hiroki próbáltak beszédbe elegyedni az elkényeztetett énekessel, addig én, kényelmesen elhelyezkedve, elővettem a bekészített reggelimet. Bár már dél is elmúlt, de még semmit nem ettünk, a hasam pedig már követelte magának az élelmet.
Elővettem a cuki kis szendvicsemet, amit az egyik külföldi büfében vettem még reggel. Bele se akartam gondolni, hogy mi lehet benne, csak beleharaptam. Közben tekintetemmel a hármast néztem, miként szerencsétlenkednek.

- Kato Hiroki vagyok. – Nyújtotta a bodri felé a kezét meghajolva, ám az csak undok arckifejezéssel méregette.
- Tudom, az előbb mutattak be. Talán valami baj van az agyaddal? – Hiroki megdermedt a mozdulatában, s a tarkójához emelte kinyújtott kezét.

Amit furcsálltam, hogy Hina még meg se szólalt. Csak állt ott, s megint szája elé tette a kezeit. Hatott volna az, ahogy rászóltam? Már kezdtem büszke lenni magamra, de amint elégedett mosollyal a falnak dőltem, azonnal robbant a bomba. Persze, hát hogy is gondolhattam, hogy sokáig csendben marad?

- El se hiszem, hogy a legelső munkám pont az lesz, hogy a te ruháidat állíthatom össze Fujimoto-kun! – mondta, miközben kezeivel már kapott az énekes keze után. Bár sikerült megfognia, azonban az énekes azon nyomban próbált szabadulni az érintésétől. Kezd érdekes lenni. Beleharaptam még egyet a szendvicsembe. Kezd egyre jobb íze lenni. – Nagyszerű ruhát fogok neked összeállítani! Bízhatsz a képességeimben! Már van is egy ötletem! És van egy pontosan olyan ruhám nekem is. Jaj, annyira jó lesz! – Kezdett el ugrálni is.
- Hé, te! Eressz! – Annyira próbálkozott minél távolabb kerülni Hinától, hogy amint ki tudta tépni kezét a lány szorításából, azzal a lendülettel hátraesett a székén, amin ült.

Ezt már nem bírtam ki hangos nevetés nélkül. A számból ki is röppent pár morzsa, így gyorsan abba hagytam a röhögést és majszoltam tovább. A szemem sarkából láttam, hogy a hangra rám irányul a többiek figyelme, ám én azzal voltam elfoglalva, hogy lehámozzam a csomagolást a kajámról.
Annyira belemerültem, hogy a felém tornyosuló árnyékot se vettem észre, csak azt, amikor kikapják az elemózsiámat a kezemből. Egy pillanatig csak pislogtam az üres tenyerembe, ahol eddig az ennivalóm volt, majd lassan az előttem álló alaknak szenteltem a figyelmem.

- Mégis hogy képzelted, hogy a próbateremben eszel? – üvöltötte le a fejem. Én azonban csak a kezében szorongatott kajámra figyeltem. Behunytam a szemem, és síron túli hangon megszólaltam.
- Add vissza, ha jót akarsz magadnak! – Nem teljesítette kérésemet.
- Arra ne is számíts! – mondta, majd éreztem, amint ellép előlem. Erre kinyitottam a szememet.

Az énekes a kuka felé lépdelt, bennem pedig egy rossz előérzet kezdett úrrá lenni.
- Ki ne merd dobni! – kiáltottam rá, és fel is pattantam a helyemről. A kuka felé emelte a szendvicset, úgy nézett rám vissza. – Utoljára figyelmeztetlek! – mutogattam felé, ám meg se hallotta. Egy egyszerű dobással kihajította. Pedig még több mint a fele meg volt!

Diadalittas arckifejezéssel fordult felém. Keresztbe tette karjait, felhúzta az egyik szemöldökét és ördögi mosolyra húzódott a szája. Az én szemem pedig bosszúszomjasan megvillant. Próbáltam magam lenyugtatni mély levegővételekkel. Ez még csak az első napod! Nem akarhatod, hogy kirúgjanak! – mondogattam magamban. Tekintetem ismét a hajára tévedt. Ha már így alakult, akkor derítsük ki!
Ragadozó lassúsággal sétáltam oda hozzá. Ahogy közeledtem felé, úgy tűnt el a mosoly az arcáról. Kezdte volna menekülőre fogni a dolgot, azonban addigra már odaértem elé. Körülbelül 10 centi volt köztünk, meg majd’ egy fej magasságkülönbség, én mégis nyugalommal a hangomban szólaltam meg.

- Most még elnézem neked. Azonban, ha még egyszer a kajámhoz nyúlsz, esküszöm, hogy kicsinállak! – Ránéztem a gondos sorba rendezett tincseire, majd jól összekuszáltam.
- Hé! Megőrültél? – Ugrott tőlem távolabb, azonban már késő volt.
- Máskor ne borítsd magadra az egész flakon zselét. Inkább menj el egy rendes fodrászhoz, hogy dauerolja be a hajad! – Majdnem elbőgte magát azért, mert összekuszáltam a tincseit. Én azonban visszamentem a zsámolyhoz, felkaptam a táskámat és otthagytam őket.

Igyekeztem minél hamarabb visszaérni a törzshelyemre, alias, a stylistok termébe. Ez nem is rossz név! Innentől kezdve így fogom hívni!
A terembe érve leültem az ajtó mögötti tükrös asztalkához. Az ölembe vettem a táskámat és elkezdtem kipakolni a tartalmát, hátha van nálam még valami ehető. De egy üveg vízen kívül mást nem találtam.

- Fenébe is! – morogtam fennhangon. Vajon kimehetek ilyenkor valami üzletbe? – haraptam bele az alsó ajkamba, míg gondolkodtam.

Rákönyököltem az asztalra, s államat a tenyerembe támasztottam. A tükörképemmel szemeztem, hála az előttem lévő tükörnek.

- Vajon Hirokiék mit csinálhatnak? Biztos sokkoltam őket – töprengtem el. – Á, nem is érdekel! – rázuhantam az asztalra. – Éhes vagyok!

Az asztalon a kezeimbe akadt egy ruhadarab. Felemeltem a fejem, hogy megvizsgáljam mi is az. Az anyagából ítélve nem lehet valami új darab. Elég réginek nézett ki, már attól tartottam, hogy szétporlik a kezeim között.
Ekkor nyílt ki az ajtó, én meg azt hittem, hogy Hináék. Gyorsan hátra fordultam, ám az ajtóban nem Hina állt.

- Van itt valaki? – kérdezte az „idegen” észre se véve engem.

YamaPi volt, aki bejött. Én meg csak kukán ültem a széken. Már be akarta csukni az ajtót, mikor rám tévedt a tekintete.

- Hát te? – kérdezte kíváncsian.
- Én… én csak itt ülök.
- Azt látom – mosolyodott el. Ekkor már az agyamat is elérte, hogy mit mondtam. Kínosan elmosolyodtam és próbáltam eltakarni kezemmel az arcomat. Bár nem sokat segített, de legalább elrejthettem egy kicsit a zavaromat.

A gyomrom viszont úgy döntött, hogy még kellemetlenebb helyzetbe hoz és hangosan korogni kezdett. Ujjaim között ránéztem az énekesre, aki próbálta nem elröhögni magát – igazi gentleman, forgattam a szemeimet – de azért belenyúlt a pulcsija zsebébe és ott kezdett el keresgélni, majd nagy mosollyal az arcán odajött hozzám.

- Tessék! – Nyújtott át nekem egy szelet csokit. Elvettem a szemem elől a kezemet és felnéztem rá.
- Az enyém lehet? – kérdeztem meg. Még szélesebb lett a mosolya, de bólintott. Készségesen elvettem tőle, de még nem bontottam fel, csak a kezemben tartottam. Úgy néztem rá, mint valami kincsre és máris eldöntöttem, hogy bár marcipános és én ezt a csokit nem szeretem, de ez lesz a világ legfinomabb édessége!
- Mit keresel itt? - Elmosolyodtam. Ráemeltem a tekintetem.
- Én vagyok az új stylist.
- Á, így már érthető. – Lépett távolabb. – Akkor tudsz nekem segíteni. – A fellépő ruhám miatt jöttem. Azt ígérték mára készen lesz, hogy tudjuk egyeztetni a koncepciót.

Riadtan néztem körbe a teremben. Fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Megköszörültem a torkomat.

- Amint megérkezik valaki szólok neked – ígértem.
- Remek! – Összecsapta a tenyerét, meghajolt felém, majd kisétált. Ám az ajtóban még visszanézett felém – Igaz is! A csokit az egyik kuka mellett találtam a folyosón. Jó étvágyat hozzá!

Kibontás helyett a földön végezte a csoki. Az énekes kacaját még zárt ajtón keresztül is hallani lehetett, ahogy a folyosón visszhangzott. Bosszúsan meredtem az ajtóra és mérgemben a csoki mellé dobtam a kétszáz éves rongyot is.

***

- Nekem ez nem kell! – méltatlankodott Fujimoto-kun. – Azt sem akarom! Hol tanultatok ti?

Ruhapróbán voltunk az elkényeztetett énekessel. Mélyen legbelül tudtam, hogy nehéz dolgunk lesz, de ennyire rosszra sem én, sem a többiek nem számítottak. Miután odavittem a hatodik ruhát Naokinak és ő visszamondta, utána a következőt az arcába dobtam. Leültem az egyetlen szabad székre, majd innen szemléltem őket tovább, könyökömön támaszkodva.

Rá fél órával, ahogy elment YamaPi, megjelentek az ajtóban Hirokiék és azt mondták, Furusawa-sempai vár minket a ruhateremben.
Szó szerint tátva maradt a szám, amint megláttam a termet. Az ablakok nem is látszottak a sok ruhától. Újabbnál-újabb darabok voltak. Utánunk érkezett meg az énekes, s amint megkaptuk az instrukciókat, a Sensei magunkra is hagyott. Én egy óra alatt feladtam, de a többiek még mindig próbáltak az énekes kedvére tenni és válogatták össze a rockosabbnál rockosabb ruhákat. Volt benne szakadt nadrág, szakadt felső, szegecsek, bőrszerkó, egyszóval minden, ami ebbe a kategóriába tartozott.

- Akkor ehhez mit szól? – kérdezte Hina.

Azt vettem észre, hogyha elkezd dolgozni, akkor képes megfeledkezni rajongásáról és normálisan tud dolgozni. Hirokinak nem a stylist volt az elsőszámú szakmája, de muszáj volt itt is megállnia a helyét, ha itt akar dolgozni.
Elvettem Fujimoto MP3 lejátszóját és elindítottam rajta azt a számot, amivel fel fog lépni. Szokatlan hangszíne volt. Nem vinnyogott, de mélynek se mondtam volna. Az én szempontomból a tűrhető kategóriába tartozott, de ha másoknak ez kell, hát legyen.
Rácsaptam a térdemre, amire mindenki idefigyelt, majd a helyemet elhagyva a világosabb színek felé vettem az utam. A kezembe kaptam egy rózsaszín szegecses pólót és egy sötétszürke nadrágot. Lekaptam hozzá még pár halálfejes láncot és kiegészítőt is, majd odatrappoltam a ficsúrhoz és átnyújtottam. Persze, ő arra számított, hogy hozzávágom. Rögtön védeni kezdte a haját is. Háh, milyen jól kiismert! De csak egy halvány mosollyal álltam előtte.

- Elveszed végre? – Miután látta, hogy nem akarom bántani kivette a kezemből és megszemlélte a ruhákat. Láttam rajta, hogy kezd bedühödni. – Meghallgattam a számodat. A hangszínedhez ez illik.

Hallottam, amint mögöttem Hiroki köhögésnek próbálja álcázni a nevetését, mire én is majdnem elnevettem magam, de meg kellett tartanom a komoly arckifejezést. Ránéztem az órámra és fennhangon kezdtem el számolni a másodperceket.

- 10, 9, 8…
- Hé! – felemelve a kezem elhallgatattam őt.
- …5, 4, 3, 2, 1! – hátrafordultam Hirokihoz és Hinához. – Mehetünk enni! – vigyorogtam feléjük.

Beléjük karoltam és elkezdtem őket az ebédlő felé húzni, otthagyva a piperkőcöt a ruháival.
Mielőtt elment Furusawa Sensei megkérdeztem tőle, hogy hol lehet itt enni. Nagy nehezen kiszedtem belőle, hogy van egy kávézó az Entertainment épülete mellett nem sokkal. Mikor méltatlankodásomnak hangot adtam, azt mondta van egy büfé része, ahol kedvemre ehetek, de nem mehetünk el háromnál hamarabb.
Én pedig ezt pontosan be is tartottam! Most már csak a választékra voltam kíváncsi.

Az kávézóig el se engedtem cimboráimat, azonban, amint megláttam a finom dolgokat rögtön otthagytam őket.

- Jó étvágyat! – kiáltottam, miközben szétszedtem az evőpálcámat. Az asztalhoz kocogtatva rendesen meg is tudtam fogni, és rögtön az étel pusztításába kezdtem.
- Ennyire szeretsz enni? – kérdezte mosolyogva Hiroki-kun. Épp az Udonomat próbáltam egyben begyömöszölni a számba, ám ez nem sikerült, így csak kisebb darabokban tudtam megenni. Sietni kell, mert nem jó ha elázik benne a tészta.
- Szerintem, ha egészségesek akarunk lenni, akkor jóízűen kell enni – mondtam teli szájjal.
- Így lehet elhízni is – szólt közbe Hina is, aki valami salátás menüt majszolt.
- Ha olyan a DNS-ed, akkor ugyan mindegy, hogy salátát eszel vagy sem – válaszoltam. Két kezemmel megfogtam a tányérkámat és kiittam belőle a maradékot.
- Hogy tudsz így enni? – Jött Hina következő kérdése.
- Elsőnek furcsa volt, hogy rögtön közvetlen hangnemben beszélsz velünk, de mostanra el sem tudnám képzelni, hogy másképp szólalj meg – vigyorogta Hiroki. – Még egy napja sem ismerlek, de már felhúztál egy énekest, és ahogy láttam a Sensei sem igazán van odáig érted.
- Hogy van annyi bátorságod, hogy így viselkedj?
- Szabad szellem vagyok. – Rántottam vállat.
- Azt látjuk! – vágták rá egyszerre.

Rájuk néztem, hogy erre visszavágjak valamit, de az arckifejezésükön elnevettem magam.

***

A munkaidőnk pontosan hat órakor járt le. Fujimoto-kunt aznap már nem láttuk, aminek én roppantmód örültem, azonban Hina el se tudta volna rejteni csalódottságát.
Ahogy kiléptünk a bejárati ajtón, szembetalálkoztunk Furusawa-sensei-el.

- Van még egy hely, amit meg kell mutatnom önöknek.
- Mi az a hely? – kíváncsiskodtam.
- Ha jól sejtem az nem a cég épületén belül van – gondolkodott hangosan Hiroki.
- Így van! – helyeselt a sensei. – Üljetek be a kocsiba! – adta ki az utasítást.

Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy annak a kerek öt percnek mi az istenért kellett beszállni a kocsiba, ugyanis csak két utcával mentünk távolabb a kiadó épületétől.
Tanácstalanul álltunk a szintes ház előtt, ahol kirakott minket. Nem sokkal később a Sensei is kiszállt a kocsiból.

- Itt vannak a kulcsok. – Dobta oda őket Hirokinak. – Mind a hármatok kulcsa megtalálható rajta.
- Oké, de minek a kulcsai? – kérdezte Hina-chan. Erre a sensei csak felemelte a jobb karját és a mögöttünk lévő házra mutatott.
- Holnap délre költözzetek be!

Holnap délig ebbe a házba kell beköltöznünk? Minek?
Várjunk csak! Össze leszek zárva két vadidegennel? Amilyen gyorsan csak tudtam vissza fordultam Furusawa-sensei felé.

- Szó sem lehet róla!





         Előző fejezet                                                                               Következő fejezet