1. fejezet - One in a million

 

One in a million

1.  fejezet
Még csak most kezdődik

(Zene az első fejezethez: )
...

...

Hatalmas tömeg gyűlt össze a Csarnok előtt. Nagy izgalommal várakoztak a lányok, akik mihamarabb be akartak jutni a terembe, a hamarosan kezdődő koncert miatt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyetlen ember miatt ilyen sokan összegyűlhetnek. Végig nézve rajtuk, elég tarka volt a korosztály, de leginkább a 15 és 36 évesek közé sorolnám be őket. Bár, volt egy idősebb néni, akit körülbelül 50-nek saccoltam volna, és a feltételezésem be is jött. Mint kiderült, az unokáját kísérte el, aki már annyit mesélt erről a tehetséges előadóról. Ezt meghallva, kicsit elszorult a torkom, de megpróbáltam egy kedves mosolyt magamra erőltetni, és amint odaadtam nekik a karszalagokat, viszonozva a mosolyomat, el is vegyültek újra a tömegben. A néninek elég nehéz dolga volt, mert a fiatalabb lányok, nem sajnálva rá az időt, tökéletes sminkben és ruhában érkeztek. Hajukat még most is tükörben igazítva, kikérve egymás véleményét. Sokan csalódottan felsóhajtottak, amikor a táskájukba nyúlva valamit otthon hagytak.

Bár leginkább az én korosztályom volt jelen, mégis úgy éreztem, mintha fényévekkel öregebb lettem volna. Gépies mozdulatokkal végeztem a munkámat, osztottam a karszalagokat, s ha valami rendbontásra lettem figyelmes, akkor a biztonsági őröket riasztottam. Amit nem gondoltam volna, hogy ennyit kell ugráltatnom őket. Ugyanis a fanatikus rajongók nem egyszer egymásnak is mentek. Az a pár fiú, akik meg kísérőként érkeztek, olyan szinten el voltak foglalva a saját kis világukkal, amit egy fülhallgató tett ki vagy a telefonjuk, esetleg egymással beszélgettek, hogy csak akkor kaptak észbe, hogy baj van, amikor a biztonságiak már közbeléptek.

-    Odanézzetek! – kiáltotta az egyik rajongó a tömegből. – Megérkezett! Itt van!

Ez volt a végszó. Ezzel sikeresen elindítva a sikítások tömkelegét és a mozgolódást. Ekkor már én is megláttam a begördülő fehér limuzint. Az előttem elterülő vörös színű szőnyeg végénél állt meg pontosan úgy a kocsi, hogy a belőle kiszálló személy egyenesen a szőnyegre léphessen. A biztonságiak most már végig állták a szőnyeg két oldalát, vigyázva, hogy a rajongók ne léphessék át a kordon vonalát, ami nem bizonyult egy könnyű feladatnak.

Nyílt a limuzin ajtaja, s egy pillanatra megfagyott a levegő, majd amint teljesen láthatóvá vált a sztár, újrakezdődött a hangzavar, egyre csak autogramért kiáltva, vagy épp a kezüket nyújtogatták, hogy legalább csak egyszer megérinthessék bálványukat. Persze a közös képeket se lehet kihagyni a sorból.

A mi filmsztárunk próbálta is teljesíteni a kéréseket, amennyire csak lehetett. Számtalan aláírást kiosztott és sorban készítette a fotókat, közben pedig apránként haladt a bejárat felé. Arra, ahol én is álltam. Minél lassabban haladt, bennem úgy gyűlt a feszültség. Éreztem, ahogy elkezdenek remegni a lábaim és a tenyerem is izzadni kezdett. Hogy ne legyen feltűnő, amint megtörlöm a kis koktélruhámban, a tollat is forgattam közben.

Persze, nem csak a rajongók voltak izgatottak, hanem a megannyi újságíró is. Nyújtogatták a nyakukat, s próbáltak minél közelebb kerülni a bálványhoz vagy úgy próbáltak helyezkedni, hogy abból valami szaftos pletykát ki tudjanak hozni. De természetesen ezt nem könnyű kivitelezni, ha a sztár, a legtökéletesebb megjelenésben és modorban sétál végig a szőnyegen. Amint haladt felém, azaz a bejárat felé, az egyik rajongó átugrotta a kordont és kikerülve a biztonsági embereket, az énekes nyakába vetette magát. Az „áldozat” rögtön próbálta eltávolítani magáról, de még két biztonsági őrrel se volt könnyű dolga. A többi rajongó, lesifotós és újságíró pedig csak úgy kattogtatták a fényképezőgépeket, telefonokat. 

A sztár, megtartva mosolyát és persze további autogram osztogatás közben, újra megindult a Csarnok felé, de már jóval gyorsabban, s mire elért engem, addigra a szívem már a torkomban dobogott.

Egy pillanatig megállt előttem, és abban a pillanatban, tekintetünk össze is kapcsolódott. Elakadt a lélegzetem is, amint észrevettem a szemében a keserűséget és a tömérdek dühöt. S bár csak egy pillanatig tartott, nekem egy örökkévalóságnak tűnt, felelevenítve ezzel mindazt, ahogyan eljutottunk idáig…

…Fél évvel korábban…

El fogok késni! – Villant át az agyamon, amint a buszban ácsorogtam egy dugó kellős közepén.

Ráadásul az se segített sokkal többet, hogy nem hogy hely, levegő se volt! Még csak a nyár elején tartottunk, de olyan volt, mintha az augusztusi forróságban utaztam volna a csúcsforgalomban.

Pedig már délelőtt tíz óra is elmúlt. Azt gondoltam, hogy ha egy órával korábban elindulok, akkor minden váratlan fordulatot elkerülhetek, ugyanis anyám a lelkemre kötötte, ha nem megyek el az állásinterjúra, akkor onnantól kezdve lakhatok külön. Hát, a közlekedéssel kapcsolatban tévedtem. Ismét. De még nem adtam fel! Azonban, amikor már fél tizenegy is elmúlt már erősen kezdtem kételkedni abban, hogy ez a napom szerencsés kimenetelű lehet, mégis erősebben kapaszkodtam a busz egyik ülésében, helyért harcolva a mellettem lévő nagyapával, akinek az volt a célja, hogy kitúrjon a helyemről. Igaz, neki sokkal jobb helye volt, mint nekem, de ez a tényező nem zavarta. Az ablakon kinézve próbáltam elfojtani a nem kívánatos szavakat, pedig legszívesebben beszóltam volna neki. Amikor viszont már a botját is ráakasztotta a kezemre így húzva, esetleg arrébb lökve, akkor már elegem volt! A bácsi felé fordultam és rámosolyogtam, kissé oldalra döntve a fejem. Ezen aztán úgy meglepődött, hogy még a botot is leakasztotta a karomról.  Ezután a sofőr felé fordultam, már amennyire ez lehetséges volt, és elkiáltottam magam.

-    Uram, nyissa ki kérem az ajtót! Le szeretnék szállni!

Bár láttam, hogy a többi utasnak nem tetszett ez a hangoskodás, és kaptam pár megszólást is, engem csak az érdekelt, hogy kinyissa az ajtót. Gondolom láthatta a sofőr is, hogy ebből a dugóból nem most fogunk kievickélni, így egy szó nélkül teljesítette kérésemet.

Nagyszerű! – nyugtáztam magamban. Még odakiáltottam egy "köszönöm"-öt, és már le is ugrottam a buszról. Nagyot szippantottam a levegőből. Végre kint vagyok. Most merre? Mint valami végszóra, megcsörrent a telefonom.

Elővettem, s megláttam a képernyőn anyám nevét. Remek! Most mit csináljak? Felvegyem? Addig-addig vacilláltam, míg anyám már harmadszorra hívott. Így hát nem volt mit tennem. Felvettem.

-    Odaértél? Sokan vannak?

-    Anya - szóltam bele viszonylag higgadt hangon. - Mondtam, hogy elmegyek. Nem kell ellenőrizned – Forgattam meg a szemeimet.

-    Nem ellenőrizlek! Tényleg kíváncsi vagyok!

-    Öhm… Nagyon sokan vannak anya, szóval le kell tennem.

-    Várj csak! Miért hallom az utca zaját? – Miért kell ilyen hamar lebuknom? Elhúztam a szám, és persze anya is rájött erre. – Még nem is vagy ott! Ne felejtsd el, hogy miben állapodtunk meg!

-    Kezdjük ott anya, hogy az nem megállapodás volt, hanem te döntötted el.

-    Ne feleselj! Haza se gyere, ha nem mentél el!

Ezzel bontotta is a vonalat. Szememet forgatva tekintetem az órára tévedt. - Ez nem lehet igaz! – kiáltottam el magam, amint megláttam, hogy mennyi az idő. Még dobbantottam is egyet a lábammal.

Háromnegyed tizenegy volt a megbeszélés pedig tizenegykor kezdődött, az épület meg még legalább négy háztömbnyire volt innen. 

Átvetettem hát a fejem felett a táskám pántját, s futásnak eredtem. Még szerencse, hogy nem magas sarkúban jöttem, így anélkül, hogy felbuknék, magabiztosan szedhettem a lábaimat a betonváros épületei közötti keskeny járdákon. Amúgy se tudtam volna olyan cipőben eljönni, mert egyszerűen képtelen voltam járni benne. Pedig annyiszor mondták már, hogy meg kell tanulnom, de ez számomra lehetetlen feladatnak bizonyult. Így végül a körülöttem lévő emberek is belátták ezt, miután egyszer a karomat is eltörtem, olyan szerencsétlenül vágódtam el.

Apró termetemmel ügyesen lavíroztam az emberek között, bár kaptam néhány furcsa pillantást sietségem miatt. De kit érdekelt ez, amikor már így is késésben voltam? Bár, ha mégse érnék oda, anya nem váltaná be az ígéretét, ugye? Na, mindegy. Most az a cél, hogy odaérjek a megbeszélésre, kerül, amibe kerül!

Miután elvégeztem az iskolát sokáig vártam egy állásra, és most, hogy feltűnt egy lehetőség, őszintén szólva én sem akartam elszalasztani. Azt hittem, hogy mint rendezvényszervező, esetleg stylist, könnyedén munkát kaphatok, ám nem így történt. Nem is gondoltam volna, hogy ennyire nehéz munkát találni. S minél tovább kerestem az állásokat, annál inkább belefáradtam. Anyámék szerint nem veszem elég komolyan az életet és ezért folytonos a civakodásunk otthon. Hát, ez van.

Végre elértem a stúdió épületét, de már legalább tizenöt perces csúszásban voltam.

Az épület egy tíz emeletes tömb volt, melynek az oldalait sötétített üveg borította. Odaszaladtam az egyikhez, megszemléltem benne magam. Egy kicsit rendbe szedtem összekuszálódott hajszálaimat, elvégre mégse léphetek be ilyen ábrázattal, majd magabiztos mosolyt erőltettem magamra egy nagy levegővétel kíséretében. Így léptem be az épületbe, amely belülről nézve még nagyobbnak tűnt, mint kívülről. A terem közepén egy hatalmas pult terült el, melynek két oldalán egy- egy folyosó helyezkedett el. Megmarkolva táskám pántját odaléptem a pulthoz és megszólítottam a lányt, aki ott ténykedett.

-    Jó napot! Az állásinterjú miatt jöttem volna, a nevem…

-    Elkésett! – Vágott keményen a szavamba.

-    Sajnálom, dugóba kerültem, és…

-    Menjen jobbra, majd a folyosó végén forduljon el balra és ott a lépcsőn rögtön szembe megtalálja a keresett helyiséget. - Egyszer sem nézett rám. Folyamatosan a számítógépjén pötyögött valamit. Fel is húzott vele.

-    Hé! – majdnem az asztalra is csaptam, de visszafojtottam ezt a mozdulatot.

-    Maga még mindig itt van? – Nézett fel végre a monitor mögül. Ez most komolyan meg se hallotta az előző felkiáltásomat?  - Elmondtam merre kell menni. Legyen szíves elindulni!

Sűrűn pislogtam, de azért elindultam az említett irányba.

Kissé megborzongtam, hogy itt mindenki így fog viselkedni, de próbáltam megnyugtatni magam, hogy csak ez a lány evett pokrócot reggelire.

Felérve az emeletre nem várt tömeg fogadott. Szabad székre már nem is számítottam, hisz’ így is álltak nem kevesen, na meg késve is érkeztem. Mindenki papírokat szorongatott. Gondolom az önéletrajzuk lehetett az, de volt olyan is, aki mintha memorizálni próbált volna valamit. Mi ez? Felelni fogunk? Még az iskolában sem tanultam ilyen szorgalmasan, mint amit ezek itt művelnek.

Meghúzódtam egy félreeső kis helyen, innen szemlélve az eseményeket.

Feltűnően gyorsan szortírozták az embereket. Voltunk vagy 150-en, amikor megérkeztem most pedig már alig voltunk vagy harmincan, pedig még utánam is érkezett pár ember.  Két óra alatt szinte az egész terem kiürült.

-    Kitagawa Keiko – Hallottam meg a nevem. Hirtelen azt se tudtam hol vagyok.

-    I-itt vagyok! – Emeltem fel a kezem, mint holmi kisiskolás.

Mivel egyszerre öt ember léphetett be a szobába, így még elhangzott másik négy személy neve is, akik nem tűntek olyan idegesnek, mint amilyen én is voltam. Várjunk csak! Mi ez az idegesség így hirtelen?

Amint leültem a székre azonnal ráraktam a térdeimre a tenyereimet, majd elkezdtem dörzsölgetni, s mélyeket lélegeztem. Közben pedig a helyiségben is szétnéztem. Nem sokban különbözött az előzőtől, mert itt is fehérre voltak festve a falak és a bútorok is ugyanolyan homokszínűek voltak. A falakon tájképek lógtak, nem zavarva meg ezt a színkombinációt. Összességében, egész kellemes benyomást keltett a szoba.

Előttem egy hosszú, ovális, diófaasztalnál egy három fős döntőbíróság ült. Egyetlen személyt ismertem fel biztosra, ő pedig nem más volt, mint a Johnny’s Entertainment vezetője. Újból jelentkezett rajtam az idegesség. Még a tenyerem is izzadni kezdett. Fogalmam sincs milyen kérdéseket fognak feltenni. Lehet nekem is be kellett volna gyakorolnom valamit?

-    Azt hiszem, nem szükséges a bemutatkozással húznunk az időt – állt fel és kezdte el a beszédet az igazgató balján ülő férfi. Szemüvegét kicsit feljebb tolta az orrán, majd a mellette lévő három próbababára mutatott. – Annyi lenne csak a kérdésünk, hogy e három felöltöztetett próbababa közül melyiket választanák egy show műsorba, ahol  fel is kell lépnie a sztárnak, aki viselni fogja. Mellette a két táncos ezt a ruhát viselné. – Előre húzott a három másik takarásából egy újabb felöltöztetett próbababát. Ám a többivel ellentétben ez a baba a másik három ruha összevegyített változata volt. Nehéz kérdés.

Alaposan megvizsgáltam a három sorszámmal ellátott babát. Az első a sárga és a fehér kombinációja volt. Egy bézs színű nadrág, hófehér pólóval, rajta egy okkersárga farmerből készített mellény ugyanilyen kalappal. Ami borzasztóvá tette az összeállítást, az a kis mesefigurás mellény volt. El is húztam a szám, majd mentem a másodikra. Ez már a piros és a lila keveréke volt. A két szín, úgy ahogy van, baromira nem illik egymáshoz. A mélyvörös farmernadrág a sötétlila pólóval még elviselhető is lett volna, ha nem bolondítják meg ezt is egy élénkpiros színű mellénnyel, teleaggatva kitűzőkkel. A harmadik bábú sem mutatott jobban, bár itt a fekete dobott valamit a kék kombinációval, azonban ilyen ronda angolkék színt még életemben nem láttam. Pocsék volt. És ezeknek a kombinációja volt a táncosok ruhája. Hányinger.

Mindenki rávágta mellettem az egyes számmal ellátott próbababát. Én azonban meg se szólaltam, csak fintorogtam.

-    Maga miért nem válaszol semmit? – vontak kérdőre.

-    Öhm… - próbáltam megtalálni a hangomat.

-    Ennyit kíván csak hozzáfűzni?

-    Egyiket sem – böktem ki végül. Ami a szívemen az a számon.

-    Hogyan? – Hát, ha már elkezdtem, akkor fejezzük is be.

-    Úgy, ahogy van pocsék a választék, de ha mégis csak ez van, akkor a másodikat választom, de a pirosat kicserélném barnára. Mondjuk valami bársonybarnára. Az szép lenne. – Bólogattam hevesen. - Ez nem túl kirívó, de tökéletesen elütne a táncosok ruhájától, így kiemelve az énekest. – Már a mondatom elején tudtam, hogy ezt nem szabadna kimondanom, de a szám mindig is hamarabb járt el, mint ahogy az agyam átgondolhatta volna a dolgokat.

A vezetők, vagy, ahogy én elkönyveltem őket, vizsgabírók összenéztek, majd megszólalt a szemüveges fazon, hogy hagyjuk ott az önéletrajzunkat és majd értesítenek bennünket.

Amint kiértem az ajtón már el is könyveltem magamban, hogy engem vissza sem fognak ide hívni, így nézhetek új állás után. Persze, a másik négy ember teljesen lehordott, amiért megfosztottam őket is a munkától, mert ezek után biztos nem fogják őket sem hívni, úgy felhúztam a vezetőket. Vállat rántottam és elindultam a kijárat felé.

Nem volt kedvem hazamenni, így beültem a kedvenc fagyizómba. Nem volt messze, így már csak az is nagyobb kedvvel töltött volna el a munkában, ha mindennap lejárhatok ide. Erre már nem lesz alkalmam.  Imádtam ezt a helyet, mert nagyon finom volt a fagylalt és nagy adagokat adtak belőle, de mégsem volt valami felkapott hely. Biztos azért, mert nem a főutcán volt, hanem egy kicsi eldugott utcába kellett bemenni. Engem azonban az sem tántorított el, ha két órát kellett gyalogolnom, hogy itt ehessem meg a fagyimat.

-    Szia Aiko-onee-chan! – Mosolyogtam a pultos lányra, aki egyben a fagyizó vezetője is.

-    Á, Keiko-chan! – virult fel. – Adhatom a szokásosat?

-    Igen, köszönöm! – mosolyogtam rá hálásan, majd helyet foglaltam a sarokban lévő asztalnál.

Ez volt az én helyem. Néha már úgy éreztem, hogy csak nekem van fenntartva. Tökéletesen elrejtett a kíváncsi szemek elől, hála a hatalmas virágnak az asztal mellett, én mégis láttam mindent.

A kis cukrászda hangulata varázslatos volt. Aki ide betévedt mindig úgy érezte, hogy tavasz van, és pont most virágoznak a cseresznyefák. Az illat, a színek, a dekoráció, mind-mind erre emlékeztetett. Imádtam ezt a légkört. Nem egyszer adott ez ihletet egy-egy dolgozatom vagy vizsgamunkám elkészítéséhez. Mondanom se kell, hogy szerintem, abban az időben több időt töltöttem itt, mint otthon.

Még reggel, ahogy a buszhoz siettem, a közeli újságosnál vettem egy újságot, amolyan „B” tervként.  Hát, jók voltak a megérzéseim. Kivettem a táskámból, majd nézelődni kezdtem, hátha akad valahol valami munkaajánlat. Hamar meguntam, s unottan a tenyerembe támasztottam államat. Ekkor érkezett meg Aiko-onee-chan.

-    Mi ez a letörtség? – kérdése közben elém tette a hatalmas fagyi kelyhet. Nyami! Máris összefutott a nyál a számban. Kinek kell ez a csúnya újság?! Azonnal félretoltam, és a fagyimat húztam közelebb. 

-    Csúnyán elrontottam a meghallgatást – kezdtem bele fintorogva.

-    Most mit csináltál? – nevetett fel.

Elmeséltem neki, hogy milyen szerencsétlen voltam, hogy nem elég, hogy dugóba keveredett a busz, de még el is késtem, majd azt is elmondtam, hogyan bíráltam a stylist ruha összeállítását.

-    Most már te is beláthatod, hogy ezek után nem fognak visszahívni. – Mutattam felé a kanalammal.

-    Szerintem tartsd magadnál a telefont. Biztos, ami biztos. – Kacsintott rám.

-    Hé! – Villant be egy nagyszerű ötlet. – Nem lakhatok nálad?

-    Hogy mi?

-    Anya azt mondta, külön lakásban kell laknom, ha nem sikerül. Szóval, lakhatnék veled, nem? – kérdeztem reménykedve.

-    Ne butáskodj már! Nem fog elküldeni anyukád. Csak azért mondta, hogy komolyan gondold! – kócolta össze a hajamat, mint egy kisgyereknek.

-    Kösz a semmit – morogtam. Belemártottam a kanalamat a fagyiba és egy jó nagy adagot vettem a számba.

-    Nincs mit! – vigyorgott rám. – De ha tényleg utcára kerülsz, akkor majd megbeszéljük, hogy lakhatsz-e a kutyaházamban.

-    Nee-chan! – nyögtem fel. Ő csak jót nevetett, majd visszasétált a pulthoz, mert új vevők jöttek.

Szerettem onee-chan. Mindig segített nekem, ha bajban voltam. Úgy tekintettem rá, mint egy nővérre. Mindig életvidám volt és kedves. Válláig érő egyenes, világos vörös haja csak még inkább kiemelte aranyos pofiját. Legalább öt évet simán letagadhatott volna a korából. Senki nem nézné ki belőle, hogy már 28 éves.

Lassan elfogyott a fagyim, de nekem még mindig nem jutott semmi az eszembe, hogyan vághatnám ki magam anya előtt. A legjobb lesz, ha azt mondom, hogy azt mondták, majd értesítenek. Ez végülis igaz is volt.

Körülbelül egy jó másfél órát maradhattam a fagyizóban. S bár nem csináltam semmit, de úgy éreztem, mintha egész nap 100 tonnás köveket pakoltam volna. Másra sem vágytam, mint egy forró fürdőre, aztán a pihe-puha ágyikómra. Mire hazaértem már csak a pihe-puha ágyikó szerepelt a terveim között, amint végig vágódtam rajta. Innen senki nem fog felállítani!

-    Milyen volt a meghallgatás? – Jött be anyám, nagy reményekkel.

-    Hampfmindgj. – Dörmögtem párnába fúrt arccal.

-    Akkor most úgy, hogy én is megértsem. – Paskolta meg a combomat, ahogy leült az ágyam végébe. Átfordultam a hátamra, s a plafont kezdtem el bámulni.

-    Nem tudom, azt mondták, hogy majd értesítenek.

-    Ez jó jel, ugye? Mondd, hogy nem csináltál semmi meggondolatlant!

-    Semmi olyat, amit máskor ne tetettem volna – nyugtattam meg. Nem győztem meg. – Anya, nem hanyagolhatnánk a témát? – Most a plafonról rá emeltem a tekintetem. – Nincs itthon valami kaja? – kérdeztem csillogó szemekkel. Anyám erre csak megcsóválta a fejét.

-    Na, kelj fel és gyere enni. – Felállt, majd kiment, nyitva hagyva az ajtómat, hogy biztosan fel keljen kelnem.

Semmi kedvem nem volt hozzá, de a telefonom sem hagyott békén. Szüntelenül csörgött a táskámban. Nagy nehezen feltápászkodtam, hogy odasétáljak hozzá.

-    Itt Kitagawa Keiko. - Szóltam bele a telefonba álmos hangos és még egy ásítást is elnyomtam. Azonban, ahogy meghallottam, hogy ki hív, kétszeresére nőttek szemeim és azonnal szabadkozni kezdtem.

Alig mertem elhinni. A meghallgatásról hívtak, hogy másnap menjek be, ha még érdekel az állás.

                                                                                                          Következő rész

Visszatértem!

Sziasztok!  :D
Rég volt már, hogy írtam valamit. Nagyon , nagyon sajnálom!
Azonban érkeztem egy jó és egy rossz hírrel. :)
A jó hír, hogy belekezdtem egy történetbe, melynek hamarosan, még a héten, felkerül az első része, és ezzel most már végre rendesen fogok haladni. :) (Annyit elárulok, hogy egy híres énekes lesz az egyik főszereplő, de aki nem érdeklődik igazán Japán irányába, szerintem az is meg fog vele birkózni :) Annyit kérek, hogy adjatok neki egy esélyt ;) )
A rossz hír, viszont az, hogy az előző történetemet tovább kell szüneteltetnem. Fogalmam sincs, hogy mikor fogom folytatni, bár ha folytatom is, teljesen át fogom írni az egészet, mert egy kissé elvesztettem a fonalat.  ^^
 Nem sokára az ismertetőjét is felrakom az új történetemnek :) Címe: One in a million
Addig is, legyetek jók ;)

Bocsi

Sziasztok!

Tudom, már rég volt friss, és egy darabig sajnos nem is lesz :(
Elakadtam az írásban, vagyis egy kicsit összejöttek a dolgok, így bizonytalan ideig szüneteltetnem kell az írást. De folytatni fogom! :)
Ezen felül nem sokára egy másik történetemet is olvashatjátok majd ;)
Köszönöm, hogy olvassátok a történeteimet és hogy szeretitek őket, nagyon jól esik ez nekem!
A pillanatnyi szünetért pedig elnézéseteket kérem!

6. fejezet - Hozzám tartozol!

6. fejezet

Felfrissülten léptem ki a fürdőszobából. Végre újra tisztának éreztem magam. Legalább négyszer átmostam a hajam, mire kijött belőle a szag, s legalább ennyiszer is sikáltam át a testem szappannal.
Szerencsére, senki nem vett észre a hazafelé vezető úton, mármint ismerős. De ez nem zárja ki azt a tényt, hogy rengeteg furcsa pillantást és megjegyzést kaptam az utcán lévő emberektől. Ez mégse zavart annyira, hiszen nem ismerem őket és ők se engem. Akkor meg minek foglalkozzam velük, nem igaz?
Á, nem így tettem, csak szerettem volna ezt tenni. Természetesen nagyon zavart a dolog. Lehajtott fejjel, szapora léptekkel igyekeztem hazáig, majd amikor elértem biztonságot nyújtó otthonomat, kétszer is ráfordítottam a zárat. Mivel itthon se volt senki, így kényelmesen elintézhettem úgy a dolgot, mintha mi sem történt volna.

Pihe-puha, fehér köntösömben és a hozzá illő mamuszomban lépkedtem le a földszintre, a konyhába valami harapnivalóért. Ma nem is ettem semmit, mert az ebédszünetemet is azzal a fajankóval töltöttem. Erről az emlékről újra eszembe jutott a viselkedése is. távolságtartó és lekezelő velem, de akkor miért húzott ki a csávából? Á, nem érdekel! - Rendeztem le magamban a dolgot.
Leérve a konyhába elővettem a kedvenc csokis müzlimet és egy kis tejet is a hűtőből. Előhalásztam a kedvenc Micimackós tálamat is és hozzá még egy kanalat és kész is volt a tökéletes ebéd. Vagy vacsora. Mennyi lehet az idő? Á, lényegtelen. Úgy döntöttem, hogy a földszinten eszem meg kiválasztott eledelemet. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken, s hozzáfogtam. Időközben tekintetem az ablakra tévedt. Esteledett. Fel kellene már kapcsolnom a lámpát, hogy lássak is. Túl lusta voltam felkelni.

Ismét eszembe jutott Hilary keresgélése. Nagyon fúrta az oldalamat, hogy mi lehet az a fontos dolog. Talán Davidnek akar vele ártani? Így akarja leégetni? Idegesen vágtam le az asztalra kanalamat, aminek hála az egész asztal tejfoltos lett. Már megint minek agyalok Parkeren? Én most haragszom rá! De miért is?

Töprengésemből az ajtó nyikorgása szakított ki. Apa jött be rajta, eléggé letörten. Bement a nappaliba, egy félreeső székre dobva táskáját leült a kanapéra, s tenyerébe temette az arcát.
Biztos megint a lányánál volt - állapítottam meg keserűen. Otthagytam a müzlimet, ami már szerintem szétázott, s a konyhapulthoz sétáltam. Elővettem a teát, hozzá egy csészét, hogy elkészítsem apa kedvenc teáját.

- Tessék – nyújtottam felé.

Mint aki valami rémálomból ébredt, úgy nézett fel rám. A kezemből pedig majdnem kiesett a csésze.

- Lin! Észre se vettem, hogy itthon vagy.
- Nem gond apu! – mosolyogtam rá. – Kérsz teát? – nyújtottam felé a kedvenc halványzöld színű csészéjében, amit egy halvány mosollyal az arcán el is fogadott.
- Miért nem öltöztél fel rendesen? – nézett a köntösömre. - Meg fogsz fázni! – dorgált meg kedvesen.
- Jó meleg, nem lesz semmi bajom! – legyintettem. - Kóstold meg!

Megkavarta a kiskanállal, majd egy nagyot kortyolt belőle. Hálás szemekkel nézett vissza rám, mire elmosolyodtam.
Mióta apa és előző felesége különvált, a kapcsolatuk "se veled se nélküled" volt.  Ezzel szerintem anya is tisztában van. Apa nem tudott az előző családjától elszakadni, de próbált mindenkinek ugyanannyi helyet biztosítani a szívében, ami anyának nem igazán tetszik, ezért is veszekednek annyit. Apa viszont nagyon szereti. Azt nem igazán tudom, hogy miért hagyta ott az első feleségét és a kislányát, de tudom, hogy hiányoznak neki. Fura egy családom van.
Leültem hát mellé a kanapéra, s térdeimre támaszkodva fordultam felé.

- Na? Milyen?
- Finom. Mint mindig.
- Helyes! – dőltem hátra boldogan. Erre apám is elnevette egy kicsit magát. Ez az! Kezd felengedni.
- Ha gondolod, később megtanítom, hogyan kell ezt a csoda teát elkészíteni – ajánlottam fel jókedvűen.
- Alig várom! Csak vigyázz, le ne pipáljalak, Mester! – kacsintott rám játékosan. Én pedig tetettet felháborodással tátottam el a szám.
- Hogy merészeli a tanítvány ezt így kijelenteni? Mikor még azt se tudja, milyen nagy koncentrációt igényel, míg beletöltik a csészébe a forró vizet! – erre már igazán elnevette magát.
- Igaz! Elsőnek túl kell esnem pár órán…
- Igen, igen – bólogattam hevesen.
- … majd csak utána jelentem ki.
- Hé! – most már mind a ketten nevettünk.

Apa nagyon jól tudta, hogy nem tudok főzni. Sőt, a világ legrosszabb szakácsa címet simán én nyerném, már fél perc alatt. Eddig kétszer sikerült leégetnem a konyhát, de még mindig bemehetek oda. Na, ez a nagy csoda, hogy még mindig beengednek ezek ellenére is. Apa nagyon jól tud főzni, és szeretnék rá hasonlítani. Ezért szorgalmasan próbálkozom is, bármi legyen a végeredmény.

- Megint nála voltál? – hoztam fel a kényes részt, amint abba hagytuk a nevetést.
- Igen – bólintottam nagy sóhajjal.
- Ismét nem beszélt veled? – faggatóztam tovább.
- Nem – mosolyodott el fájdalmasan. – Most elég sokat is mondott – tekintetével a szemközti falat nézte, amíg beszélt. Én pedig a parkettát tanulmányoztam. Időközben már teljesen besötétedett. – Miután előjött a szobájából, azt hittem, hogy végre rendesen elbeszélgetünk majd – kezdett ismét bele. – Hát, nem egészen ez lett belőle. Lehordott mindennek. Újra megkaptam a magamét, amiért ott hagytam őt, egyedül az anyjával - erre nem igazán tudtam mit reagálni. Közelebb hajoltam, s átöleltem.
- Ne aggódj, biztosan lesz olyan alkalom, amikor mindent megbeszélhettek – nyugtattam.
- Aranyos vagy, Lin – nyomott puszit a fejemre – De ez nem lesz olyan egyszerű.

Tudtam mire gondol. Én se tudtam vele jól kijönni, pedig erősen próbálkoztam. Aztán csak hagytam, hogy a maga módján fejezze ki a dolgokat. Az is igaz azonban, hogy bármennyire is megutáltatta magát velem, még mindig nem gyűlöltem annyira, hogy ne segítenék neki, ha valami baja este.

- Tényleg! – tolt el kissé magától. – Hallottam, hogy valami iskolai forgatókönyvet írsz.
- Á, már te is hallottad? – húztam el a szám.
- Mi ez az arc? – csípett bele a pofimba, persze nem erősen.
- Hé, engedj el!
- Nem, nem – húzogatta meg, fejem pedig követte a mozdulatot. – Mit fogsz írni?
- Semmit! – vágtam rá. – Le akarom adni.
- Miért?
- Mert nincs se kedvem, se ötletem – vontam vállat.
- Ugyan-ugyan. Az én okos kislányom mindig kitalál valamit! – engedte el az arcomat. – És mit gondoltál, milyet fogsz írni? Valami zenéset?
- Egyelőre még a történetre sincs ötletem, nemhogy… Zene? - ekkor villant be a kép, hogy David tud dalt írni. Hogy nem gondoltam erre eddig? – Apa, te egy zseni vagy! – nyomtam egy puszit az arcára. – Most megyek aludni. Holnap beszélünk. Jó éjt apa!

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfelé. A szobámba érve rögtön, mobilom után kutattam. Meg is találtam a táskám első zsebében. Kivettem, s elkezdtem bepötyögni rajta az üzenetemet.
"Holnap találkozzunk a könyvtárban 2-kor! "

- Hm, ez így kevés lesz – ingattam a fejem.

Így odaírtam a végére még egy S. O. S. -t is. Biztos, ami biztos. Miután kijelezte a telefonom, hogy elküldte az SMS-t, elégedetten letettem az ágyam melletti kisasztalomra a készüléket, majd bementem a fürdőbe, hogy elvégezzem még a maradék esti teendőmet.
Pár perc múlva már kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, s a zenecsatornák között váltogattam a tévémet. Ugyanis képtelen voltam elaludni, ha nem zúgott valami. Mese, film vagy zene, mindegy volt, csak ne csendben kelljen elaludnom.
A monoton kapcsolgatás közben egyszer csak megszólalt a telefonom. Automatikusan nyúltam a készülék felé, s vettem fel.

- Már azt hittem, elfelejtettél! – vágtam durcás arcot, bár ő ezt nem láthatta. - Tudod, milyen gáz volt a mai nap? El sem fogod hinni, hogy mi történt! – lendültem bele a beszélgetésbe.
- Na, mi történt?

Ez a hang nem illett a képbe. Összeráncolt szemöldökkel emeltem el fülemtől a telefonomat, hogy megnézzem ki hívott. A kijelzőn azonban nem Emily neve volt, hanem Davidé. Azonnal a szám elé kaptam a kezem. Még a levegő is bennem rekedt. Minek hívott ez fel?

- Hé, ott vagy még?

Nem tudtam, hogy mit csináljak. Lenyomjam, ne nyomjam? Végül csigalassúsággal emeltem vissza a készüléket fülemhez.

- Na, mi van? Elvitte a cica a nyelved? – erre csak ingattam a fejem. – Ha nem szólalsz meg, nem fogok sokat érteni!
- Mi? – cincogtam a telefonba.
- Ugye nem azért hívtál, hogy lelki napot tarts? – kérdezte flegmán.
- Nem is hívtalak!
- Akkor mi volt ez az SMS?
- Júj, tényleg! – kaptam észbe. – Holnap legyél ott, amit írtam neked!
- Holnap nem érek rá.
- Mit csinálsz? – kérdeztem elveszetten.
- Nem hiszem, hogy rád tartozna – ez igaz.
- Kérlek!

Úristen, most komolyan könyörgök neki? Mi lelt engem? Ki akartam javítani ezt az utolsó mondatomat, de egyszerűen csak letette a telefont.
Döbbenetemben a szám is elnyílt. Morogva dobtam ágyam végébe a telefont.

- Hát jó! Ha nem akarsz ennyire együttműködni, akkor azt csinálsz, amit akarsz! – fújtattam. Mérgemben még a nevét is átírtam a telefonomban.

Reggel szörnyű fejfájásra ébredtem. Alig bírtam összeszedni magam. Kóvályogva mentem le a lépcsőn, magam után húzva a táskámat, amit ráadásul még csak nem is szerettem, de a másik nem száradt még meg a tegnapi után.
Apa már a konyhában sürgött forgott.

- Mit kérsz reggelire? - kérdezte amint meglátott.
- Kávét – mondtam, ahogy leültem az egyik székre s elterültem az asztalon.
- Hogy mit? – fordult felém apa. – Te nem is iszol kávét. Beteg vagy? – tapogatta ki a homlokomat.
- Szörnyen fáj a fejem – panaszoltam, síron túli hangon.
- És biztos, hogy kávét akarsz inni fejfájásra? – felemeltem a fejem, hogy ránézzek, de a hajamtól nem sok mindent láttam.
- Nem – ingattam kobakom. – Muszáj ma suliba mennem? – kérdeztem, majd amikor nem kaptam rá semmi választ, eltúrtam a hajamat az arcomból, s megpróbáltam a kiskutya szemeket.
- Nem is vagy te beteg! – jött a megállapítás.
- De! Tényleg az vagyok! Így menjek iskolába? – apám nagyon sóhajtott. Ez az! Nyertem!
- Akkor megteszel nekem valamit?
- Persze, bármit! – pattantam fel.
- Holnap lesz anyád születésnapja, és szeretnék neki valami finommal készülni, ha összeírom, hogy mik kellene, elhoznád nekem a boltból?
- Simán!

Kerített egy lapot és egy tollat. Majdnem egy oldalnyi dolgot összeírt. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Túl gyorsan egyeztem bele…

- Ez most komoly? – kérdeztem.
- Aha. De elmehetsz a suliba is helyette.
- Nem! – visszakoztam rögtön. - Már mentem is!

Gyorsan felkaptam a lakáskulcsokat az asztalról, meg a vékony pulcsimat a szék karfájáról, s rohantam.

Utálok vásárolni! Fogalmazódott meg bennem, ahogy a bevásárlóközpontban nézelődtem.

- Apa szerintem a felét nem gondolta komolyan. Kizárt! – motyogtam fennhangon.

Meglehet, hogy őrültnek néztek, de nem érdekelt. Két hatalmas szatyor volt már így is nálam és még a felét nem vettem meg annak, amit összeírt. És ha ez még nem lett volna elég, Hilary folyamatosan hívogatott, meg küldözgette az üzeneteket. Szerencsére most nagyszerű kifogásom volt arra, hogy miért nem veszem fel, ugyanis mind a két kezem tele volt. Akkor mégis honnan tudom, hogy ő hívott? Egyszerű! Külön csengőhangja volt, ami már idegesített, annyit hívott.
Végül csak megpróbáltam előhalászni, aminek az lett a következménye, hogy ügyesen kiesett minden a kezemből és még a szatyor is kiborult. A bevásárolt holmik szanaszét gurultak.

- Az istenit! - morogtam.

Itt jött el az a pillanat, hogy már nem érdekelt. Fogtam és leültem a bevásárló folyosójának a közepére. Körülöttem szétszóródva a holmi, én pedig csak néztem. Majd egy nagy sóhaj kíséretében lassan elkezdtem összeszedni.
Hirtelen egy pár cipő sétált be a látókörömbe. Majd a hozzátartozó lábakat vettem szemügyre, és így haladt tekintetem egyre feljebb, míg el nem értem az arcáig.

- Te mit csinálsz a földön?
- Nick?
- Ki más? – vigyorgott rám.

Oké, zavarom hatalmas méreteket öltött, különösen akkor, amikor lehajolt, hogy segítsen nekem összeszedni a dolgokat. Gyorsan beledobáltuk mindent a szatyrokba.

- Te mit keresel itt? – az értelmes kérdésekben is világelső lehetnék.
- Be kellett szereznem pár dolgot – mutatott a mögötte lévő írószeres üzletre.
- Ó!
- Esetleg segíthetek? – választ sem várva már el is vette tőlem a táskákat.
- Még be kell mennem pár boltba – vakartam meg a tarkómat. – Elbírom egyedül is, menj nyugodtan.
- Nincs semmi dolgom délutánra – ingatta a fejét. Én meg elmosolyodtam.
- Akkor menjünk, mondjuk oda! – mutattam jobbra.

Már negyed órája kóvályogtunk egyik boltból a másikba. Nehogy már egy helyen megtalálható legyen minden!

- Apukád aztán nem aprózza el – mondta elhűlve, ahogy egyre több mindent cipelt szegény.
- Mondtam, hogy boldogulok egyedül is - erre csak megrázta a fejét. – Anyának születésnapja lesz, arra készül ennyire – magyaráztam.
- Remélem értékelni fogja.
- A tortából nem hiszem, hogy fog enni – mondtam eltűnődve, ahogy az alapanyagokat mustráltam.
- Még mindig nem változott a kapcsolatotok anyukáddal?
- Attól független, hogy évek óta nem voltál itt, nem változott semmi – hirtelen megállt mögöttem. Felé fordultam, ő pedig egyenesen belefúrta tekintetét az enyémbe.
- Sajnálom Lina! Nem úgy terveztem, hogy eddig nem jövök vissza, de rendbe kellett tenni a dolgokat.
- Milyen dolgokat?
- Nem mondták el neked? – el se tudta volna rejteni meglepettségét. Közelebb sétált hozzám.
- Miről?
- Emlékszel arra a napra, amikor elmentem? – ezen elgondolkodtam. Semmi nem ugrott be.
- Nem igazán – feleltem óvatosan.
- Semmire nem emlékszel abból az időszakból? – kérdezte döbbenten.
- Nick, komolyan, ha valamit el akarsz mondani, akkor mondd! Ne csináld ezt, mert az őrületbe viszel a furcsa kérdéseiddel.
- Ne haragudj! – szabadkozott. – Megvettünk mindent? – bólintottam. – Akkor menjünk.

Olyan gyors léptekben indult el a kijárat felé, hogy alig bírtam vele lépést tartani. Egy ezüst színű kocsi mellett állt meg csak, a parkoló közepén.

- Szállj be! Hazaviszlek – biccentett a kocsi felé. Ami ezek szerint az övé volt. Fészkelődni kezdtem.
- Inkább gyalog mennék, ha nem gond – álltam egyik lábamról a másikra.
- Miért? Kocsival sokkal kényelmesebb és gyorsabb is.
- Tudom, de… öhm… jót tesz a séta és még erősít is!
- Na, szállj be! – mondta, amíg bepakolta a vásárolt dolgokat a csomagtartóba.

Számat harapdálva, csigalassú léptekkel értem el az anyósülés ajtaját. Kezem remegett, ahogy a kilincs felé nyúltam, így gyorsan vissza is húztam, és elrejtettem magam mögé.

- Tényleg sétálni szeretnék most! – próbáltam meg még egyszer, hátha meggyőzöm.
- Ugyan már! – legyintett. – Használjuk ki, ha már egyszer van kocsink – nyitotta ki az ajtót.

Félve rápillantottam, majd remegő térdekkel beültem az autóba. Ahogy megéreztem a kocsi illatát, azonnal rosszul lettem. Szorosan össze kellett, hogy zárjam a szemem, nehogy ki is dobjam a taccsot.

- Indulhatunk? – szállt be Nick is. Részemről csak egy gyors bólogatásra tellett. – Még be se kötötted magad – elnéztem a biztonsági öv irányába, kezeim azonban nem mozdultak. – Na várj, majd én! - ajánlotta fel.

Most még csak arra se volt erőm, hogy a közelségét érzékeljem. Jobban lekötött az a tény, hogy egy autóban ültem, évek óta először. Nick gyorsan bekötött, majd elfordította a kulcsot. Éveknek tűnt minden egyes mozdulat. Ahogy elindult a kocsi, bennem úgy nőtt a félelem. Éreztem, ahogy izzad a tenyerem, miközben az ülésbe kapaszkodtam. Tekintetemet az útra szegeztem. Ha akartam se tudtam volna elfordítani onnan. Tudom, hogy nem ment gyorsan, de nekem úgy tűnt, mintha legalább háromszázzal száguldoznánk. Most már nem csak a tenyerem izzadt, de teljesen kivert a víz is. Levegőt se kaptam. Úgy éreztem, ha nem szállok ki azonnal, akkor biztos, hogy megfulladok.

- ÁLLJ! – sikítottam.

Nick azonnal a padlóig nyomta a féket, úgy megijedt. Pedig éreztem, hogy egész úton a fél szemét rajtam tartotta. Amint megállt a kocsi, feltéptem a biztonsági övet. Majd hogy nem kiestem a kocsiból. Meg se tudtam állni a lábaimon, úgy remegtek. Leültem a fűre, s próbáltam rendbe hozni légzésemet. Nyugi, Lana! Beszív, kifúj! Csak figyelj a légzésedre! Remegő kezemet a mellkasomhoz szorítottam.
Nick is kiszállt a kocsiból, odasétált hozzám és leguggolt mellém. Tenyerét a homlokomra tette.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Ühüm.
- David vezetni nem tud, te pedig nem bírod a kocsikat. Azt hiszem, kezd összeállni a kép – jegyezte meg.

Úgy éreztem, hogy már több levegő áramlik be a tüdőmbe, így már arra is képes voltam, hogy felnézzek rá. Hang még mindig nem jött ki a torkomon. Csak ráncoltam a homlokom. Nick fájdalmasan elmosolyodott.

- Így már érthető miért viselkedik így veled.

Bár nem mondta ki a nevét, én tudtam, hogy Davidre gondol. Mi az isten folyik itt?








   Előző rész                                                                                     Következő rész

5. fejezet - Hozzám tartozol!

5. fejezet

Nick felbukkanása nem kis meglepetést okozott. Elsőnek fel se fogtam a dolgokat. Aztán, amikor realizálódott bennem, hogy ki is van előttem, rögtön felrémlettek az emlékek, s éreztem, amint az arcom egyre inkább átvált vörösbe.

-    Mit keresel itt?

Jött tőlem az első értelmes kérdés, amint meg tudtam szólalni. Nick visszafordult felém.

-    Nem is örülsz nekem? – biggyesztette le a száját játékosan, majd rögtön vissza is tért a vigyora. – Ne is válaszolj, még szép, hogy örülsz nekem! – karolt át a nyakamnál fogva, mire én csak pislogtam.

Mellettem meglepődve álltak a barátaim. Már el is felejtették az előző vitát, s várták az új fejleményeket.

-    Te ki vagy? – kérdezte Emily.
-    Nem is emlékszel már rám? – kérdezett vissza fojtogatóm. – Nick Parker vagyok. Ennek a féleszűnek az unokabátyja – célzott Davidre.
-    Nagyon megváltoztál haver! – veregette hátba Tim. – Mióta nem láttalak, úgy 5 éve?

A srácok sikeresen egymásra találtak, így én is megszabadultam. Engem azonban csak egyetlen kérdés foglalkoztatott. Mit keres itt? Aztán persze sorra ötlöttek fel a további kérdések, amiket szívem szerint azonnal ki is mondtam volna. Ehelyett azonban csak figyeltem őt, szótlanul, lenyelve minden számonkérést, amiért egy nyamvadt levelet se bírt írni az évek alatt.

-    Hé, itt maradsz megnézni a meccset? – kérdezte Tim, amint egyik csapattársa szólt neki, hogy az edző keresi.
-    Persze, ki nem hagynám! – vágta rá. – Te is maradsz, igaz, Lina?

Mivel megszólalni még mindig nem tudtam, így csak egy esetlen bólintásra futotta tőlem. Mitől lettem hirtelen ennyire ideges? Úgy éreztem, mintha a hőmérséklet is emelkedett volna, legalább 10 fokkal. Időközben Tim is eltűnt az öltözők egyikében.


Hogy zavaromat leplezzem, a tarkómhoz emeltem a kezemet, s elkezdtem forgolódni. Tekintetem Davidre tévedt, aki jól láthatóan feldúlt állapotban volt. Ezen összeszaladt a szemöldököm, hiszen emlékszem, elválaszthatatlanok voltak, most akkor mi ez a viselkedés? Fújtatott egyet, majd megmarkolva a táskája pántját, hátat fordított, hogy távozzon. Nick is észrevette ezt.

-    Hova mész? – kiáltott utána. – Nem maradsz?
-    Nincs kedvem nézni, ahogy veszít az iskola csapata.
-    Hagyd, Nick! – mondtam egyenesen David hátát bámulva. – Ő mindig ilyen.

Erre egy furcsa pillantást kaptam, Parker unokabátyjától. Vállat vontam, s belekaroltam barátnőmbe, hogy elinduljunk a lelátó felé. Ha már kijöttünk, ne maradjunk le a meccsről, elvégre emiatt nem aludhattam el ma korán!


~.~


Körülbelül este 9 órára értem haza tegnap este, és hajnalig biztos fent is voltam. Nem bírtam aludni. Egyre csak Nick hirtelen megjelenése járt az agyamban. Míg a meccset néztük nem is szóltunk egymáshoz. Látszólag ő is gondolkodott. Amint vége lett, el is köszönt.

Most pedig itt kóválygok félholtan az iskolában. Még a szekrényemet se találtam meg egykönnyen. Irtó ciki volt, ahogy másnak a szekrényét próbáltam feltörni.
Homlokomat nekitámasztottam a hűvös fémnek. Jól esett ez a hideg.  Szinte éreztem, amint minden lecsendesedik körülöttem. Ekkor csapódott egy kéz a szekrényemnek. A hatalmas zajba belefájdult a fejem. A mellettem álló alakra pillantottam. Szívem egyből gyorsabban kezdett verni. Hilary negédesen mosolygott vissza rám.

-    Hogy aludtál? – túl fáradt voltam a bájcsevejhez.
-    Miért csináltad? – vágjunk csak a közepébe. Minek köntörfalazzak?
-    Gondolom azzal az okos, kis fejecskéddel nem volt nehéz kitalálni, ki áll a dolgok mögött.
-    Élvezted, ahogy kétségbeesetten sikoltoztam, igaz? – hánytam a szemére.
-    Sajnos, ezt a részt nem éltem át. Nem én zártalak be. Viszont, remélem megértetted a leckét.
-    Mit szeretnél, Hilary? Mit tegyek?
-    Maradj ugyanolyan kis láthatatlan, mint eddig! – utasított.
-    Nem terveztem a helyedbe lépni.
-    Helyes! A szövegkönyvet meg remélem, egyezteted velem – mosolyodott el ismét, közelebb hajolva hozzám.

Miután bólintottam, ott is hagyott. Nálam pedig ismét jelentkezett az a fojtogató érzés, ami beszélgetéseink alkalmával, szinte mindig előjött.

Egész nap egyedül kószáltam az épületben. Tim beteget jelentett, mert tegnap meghúzott valamit a lábában, Emily pedig valami meghallgatásra ment. Ilyenkor volt a legfélelmetesebb számomra az iskola. Úgy éreztem, mintha mindenki csak arra várna, hogy hogyan alázzon meg.
Mint mindig, most is próbáltam ezek elől menekülni, így hát a könyvtár felé indultam, hogy ott egyem meg titokban az ebédemet, hisz’ az az iskola legkihaltabb része. Azonban akaratlanul is, de a fénymásolónál kötöttem ki. Beléptem, s körbenéztem. Magam se tudom minek, mintha vártam volna valamit.

Halk zene ütötte meg a fülem, mire elindultam a dobozok felé. Pár percig álltam ott, majd ledobtam a földre a táskámat, s eltoltam a dobozokat. David kis rejtekhelye még mindig ott volt. Mégse álmodtam.
Óvatosan bekukucskáltam. David az egyik fotelben ült, kezében a gitárjával. Az asztalon meg egy lap. Arra irkált valamit.
Halkan beosontam, s leültem a vele szemközti apócska székre.
David kezében megállt a toll, amint érzékelte, hogy rajta kívül más is van a szobában. Lassan felnézett rám, majd szemei a kétszeresükre nőttek.

-    Te meg mi az istent keresel itt? – förmedt rám.
-    Hali – emeltem fel a kezemet is.
-    Mit akarsz?
-    Nem vagy a kedvesség példaképe, annyi biztos – piszkáltam meg az asztalon lévő, tömérdek lap közül az egyiket.
-    Nincs túl jó kedvem, szóval gyorsan nyögd ki mi bántja a pici lelkedet és hagyj magamra – kapta ki kezemből a lapot, majd összegyűrte és elhajította a kuka felé. Csont nélkül bele is talált.
-    Mitől vagy ilyen rosszkedvű?
-    Mert rájöttem, hogy nincs a szivárvány lábánál a kincses manó.

Erre a kedves válaszra nem tudtam mit reagálni, így ejtettem ezt a témát. Úgy gondoltam, hogy még egyszer megpróbálkozom a lehetetlennel. Máskor sincs jobb kedve, akkor meg nem mindegy? 

-    Mondd azt, hogy : „ Igen! „
-    Mi van? – húzta össze szemöldökét.
-    Csak mondd ki! – győzködtem.
-    Nem!
-    Jaj, nem tudod megjegyezni? – szinte gügyögtem neki. – Segítek! Így mondd: I-G-E-N
-    Mi bajod van? – a „bejárat” felé fordította tekintetét. – A két haverodnak remélem nem mondtad el, hogy létezik ez a hely – lenéztem a lábamra.
-    Ma nincsenek az iskolában – feleltem szomorúan.
-    Te meg idejöttél, hogy ne legyél egyedül?
-    Dehogy is! – visszakoztam rögtön. Belegondolva azonban igaza volt.
-    Akkor?
-    Nincs kedved írni? Esetleg fogalmazni? – kérdeztem, mire felhúzta a szemöldökét. – Van valami történet ötleted?
-    Nem bírod felfogni, amit mondanak neked? – elhúztam a szám.
-    Felfogtam! Többet nem kérdezem meg. Viszont, akkor ne várd, hogy tovább a suliban maradhass!
-    Apám az igazgató, így ha szeretne se rúghatna ki, mert anyám azt nem engedné – felelte visszafordulva a lapjai felé.

Ez igaz. Meggie sose engedné, hogy kicsapják az egy szem fiát. Ismét nem szóltunk egymáshoz, de most nem engedtem, hogy beálljon a kínos csend.

-    Mit komponálsz? – nyújtogattam a nyakam kíváncsian a jegyzete felé.
-    Miért vagy ilyen kíváncsi? – még mindig nem nézett rám.
-    Így sokat lehet tanulni – válaszoltam rögtön.
-    Így marha idegesítő tudsz lenni.
-    A kedvességedet tanítani kellene – mosolyogtam rá fanyarul. – Apropó Nick itt van még?
-    Miért kérdezed? – váltott hangszíne jeges árnyalatba.
-    A meccs után olyan hirtelen eltűnt és…
-    Miért nem őt zaklatod a kérdéseiddel és nem engem?
-    Jó-jó, csendben maradok! – emeltem fel védekezőleg a kezem, majd előredőltem kissé a széken és beharaptam a számat.

 Volt még valami, amit már rég meg szerettem volna kérdezni tőle, de mostanában nem beszélgettünk így. Azaz nem is nagyon beszélgettünk mostanában. Észrevehette, hogy figyelem, mert félszemmel rám nézett, majd vissza a kottára, de arcán megjelent egy aprócska mosoly.

-    Mondd!
-    Honnan veszed, hogy valamit szeretnék mondani? – most teljesen rám nézett, majd egy kicsit előrébb hajolt gitárjára támaszkodva, s a tollával felém mutogatva kezdett újra beszélni.
-    Régen mindig, ha őrlődtél valamin, hogy megkérdezd –e beharaptad a szádat és idegesen markolásztad a székedet, ide-oda dülöngélve rajta. Szóval, rajta! Kérdezd. De mára ez az utolsó!

Ezen egy kicsit meglepődtem. Végig nézve magamon, tényleg idegesen szorítottam a széket, úgyhogy rögtön el is kaptam onnan a kezemet. Tépelődtem egy kicsit, hogy tényleg megmerjem-e kérdezni, aztán úgy döntöttem, hogy nem hagyhatok elúszni egy ilyen pillanatot. Kérdésem közben azonban nem mertem ránézni.

-    Nagyon utálsz engem? – a mondat végére teljesen elhalkult a hangom.

David kezében ismét megállt a toll. Éreztem, amint rám néz, de én nem mertem visszanézni rá.  Helyette a lábbelijét kezdtem el fixírozni, azon is a cipőfűzőjét. Nem a megszokott stílusban volt belefűzve, hanem egy kitervelt minta szerint. Vajon meddig tartott ezt ilyen szépen belefűzni?
Pár perc után beletörődtem, hogy nem fog válaszolni. Keserű érzés kerített hatalmába, így hát felálltam a székről és a kijárat felé indultam. Már átértem a fénymásoló helyiségbe, mikor egy nagyon halk mondat ütötte meg a fülemet.

-    Sose utáltalak.

Megdermedtem. Biztos csak rosszul hallottam. Gyorsan felkaptam az iskolatáskám és elhúztam onnan. Fejben pedig legalább százszor elátkoztam magam, amiért kicsúszott ez a kérdés a számon.

Az órák csiga lassan teltek. Különösen, mikor a fizikatanárom elfelejtett bejönni az órára. Ez jó alkalom volt arra, hogy elővegyem a kis jegyzetfüzetemet, s elkezdjek egy történeten agyalni. Fülhallgatómat beletettem a fülembe, így kizárva a külvilágot. Próbáltam ráhangolódni a dallamra, hátha ezzel kaphatok egy kis ihletet. Ám az sehogy nem akart jönni.
Egyre inkább csak azt éreztem, hogy figyelnek. Felnéztem a füzetemből és a fél osztály a padom körül állt. Lassan kivettem a fülest, és kíváncsian fürkésztem mit szeretnének. Annak azonban örültem, hogy Hilarynak nem velem volt órája. Legalább most nem fog zaklatni.
Nem bírtam tovább a méricskélést, így én voltam az első, aki megszólalt.

-    Mit szeretnétek?
-    Pápaszem! – szólalt fel vörös hajú osztálytársam, Selly. -  Úgy hallottam Hilary nem lehet benne a darabban. Tehát, mi következik ebből? – tette fel az egyértelműnek szánt kérdést, miközben maga előtt keresztbe tette karjait. Én azonban nem voltam hajlandó válaszolni.
-    Nem hallottad, hogy kérdeztek? – kelt védelmére társa. Összeszedve minden lelki nyugalmam, lassan kifújtam a levegőt és így válaszoltam.
-    Hallottam. Azonban nem fogok senkit sem választani. Nem az én feladatom! Én csak a szövegkönyvet írom, szóval hagyjatok békén!
-    Nézd már! Hogy kinyílt a csipája! – szólt bele Josh is.
-    Akkor intézd el! Az utolsó évemben még én szeretnék a középpontban lenni! – csapott tenyerével a padomra Selly, amibe nem csak az asztalom, de én is beleremegtem.

~.~.~

Amint kiszabadultam a teremből, az első utam a könyvtárba vezetett. Közben legalább tíz üzenetet kaptam Hilarytól, amit bár elolvastam, válaszolni már nem válaszoltam rá. Még a telefonomat is kikapcsoltam. A könyvtár végébe vettem az irányt, a szépirodalmi részhez, ahol még a könyvek is porosak, olyan sokat használják az itt lézengő diákok.

Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik sarokban a földön. Elővettem a lap topomat, s megnyitottam a blogomat. Mostanában teljesen elhanyagoltam szegénykét, ráfért már a frissítés.
Elsőnek is a tegnapi meccs sikeréről írtam. Ugyanis nem kicsit aláztuk le az ellenfelet. A kapunkhoz sem érhettek. Mellékletként pár képet is beillesztettem, amit én készítettem. Azt ugyanis megtanultam, ha valamiről cikket írsz, azt bizonyítanod is kell.

Következő bejegyzésben pedig ki akartam magamból írni a dühömet. Azt a dühöt, amit Hilary kelt bennem. Az utolsó húzásával egy kicsit túlzásba vitte. Ugyanakkor azt tudtam, hogy nem írhatom le konkrétan, hogy mi történt. Akkor rögtön rájönnének, hogy én vezetem ezt az oldalt. Megnyitottam a Word-öt és bámultam a monitor fehér lapjára. Elhatároztam, hogy egy mesében fogom az egészet leírni. Igen ám, de azt hogy csináljam?
Nézelődtem össze-vissza, bámultam a könyveket, hátha valamelyik megszán és ad egy kis segítséget. Felfedeztem egy kirívóan színes könyvet, ami felkeltette az érdeklődésemet. Letettem magam mellé a gépet, és közelebb sétáltam a könyvhöz. Leemelve azonban nagy csalódás volt. Valaki szórakozásból filctollal színezte be a könyvet. Dühöm még nagyobb lett. Hogy merte egy ilyen jó kis könyvvel ezt tenni? Őt is össze kellene firkálni!
Még jó, hogy hang nem jött ki a torkomon, ugyanis a másik sorban beszélgetésre lettem figyelmes. Óvatosan kilestem a könyvespolc mögül. Hilary meg két barátnője volt ott. Ezen azért is lepődtem meg, mert Hilary a könyvek közelébe nem menne, hacsak nem valami magazin az, nem hogy ide, az iskola könyvtárába.

-    Láttad ma mekkorát égett Parker?

Ez a mondat felkeltette a kíváncsiságomat.

-    Ne is mondd! – sápadt el Hilary. – Azt hittem ott fogok elsüllyedni. El is jöttem onnan.
-    Jól tetted! Senki nem látta, hogy ott vagy, igaz? Így is elég lesz, ha elterjed. Különösen, ha az a pletykahörcsög, vagy ki tudomást szerez róla.

Erre szorosan összeszorítottam a fogaimat. Hírmanó, nem pletykahörcsög! Nyugi Lina, ha a nevét sem tudják megjegyezni, tuti rá sem fognak jönni, bármit is írsz ki.

-    Nézd folyamatosan az oldalt! Nem akarom a legkisebb morzsát se ebből a helyzetből.
-    Nézem, ne aggódj! Még mindig nem akarsz szakítani vele? Csak a hírnevedet rontja!
-    Úgy gondoltam, hogy a bálon dobom.
-    Mindenki előtt le akarod égetni? – csillant fel a követője szeme.
-    Vissza kell adnom azt a megaláztatást, amit kapok.
-    Helyes, helyes! Hogy akarod csinálni?

Míg Hilary beavatta a részletekbe, amiből én alig hallottam valamit, nem tudtam eldönteni, hogy leordítsam a fejüket, vagy csak egyszerűen odamenjek és felképeljem őket.

-    Egyébként miért is vagyunk, ezen a poros helyen? – fintorgott a barna hajú csaj. – Fúj! Nézd milyen poros és kopott!
-    Egy újság cikket keresek. Vannak itt ilyenek?
-    Tőlem ne kérdezd! Azt se tudtam, hogy van ilyen hely a sulinkban!

Alig bírtam a helyemen maradni. De ha kimegyek, akkor lehet, most tovább bent ragadok valami helyen. Megborzongtam. Nem akarok több szűk helyet. Már a gondolatra is a sírás kerülgetett és éreztem, hogy alig kapok levegőt. Megvártam, míg elmennek, addig is próbáltam lenyugtatni magam. Elég hamar bekövetkezett a távozásuk, ugyanis Hilary nem találta meg, azt az iratot, amit keresett. Én viszont piszok kíváncsi lettem rá, hogy mi után kutatott annyira, hogy még ide is eljött.  Ez azonban információ hiányában nem tudtam kideríteni.

Visszaülve a gépemhez, még mindig nem volt ihletem mit írhatnék. Bármeddig ülhetek a gép előtt, nem fog semmi se az eszembe jutni. Folyamatosan csak arra gondolok, hogy kinek mi fog tetszeni. Így nem lehet írni. Mindig azon agyalok, hogy mikor fognak újra megállítani, és mit fogok kapni, ha nem tetszik nekik valami.

Mire végig gondolhattam volna az észérveket, hogy miért is jó az, ha én írom a forgatókönyvet, addigra már az igazgatói előtt álltam. A hatalmas faajtót újra percekig bámultam. Mégis mi az istent csinálok én itt? Megfordultam és már tettem is egy lépést, hogy elhagyjam az irodát, de újra megtorpantam.

-    A legjobb lesz, ha tiszta vizet öntök a pohárba!

Elhatározásom kb. addig tartott, míg lenyomva a kilincset, be nem léptem az igazgatóiba. Mr Parker derűsen figyelte, ahogy próbálom összeszedni a gondolataimat.

-    Nos? – kérdezte pár perc után.
-    Én… Szóval… - majd egy mély levegővétel után egyszerre hadartam el az egész mondatot. – Szeretném, ha helyettem más írná a forgatókönyvet!
-    Ez már megvan. Ott van David is.
-    Mr. Parker, tényleg szeretném az egészet leadni. Nem szeretném... Nem is, nem akarom megírni!
-    De hát miért? Így megnehezíti a dolgod a fiam? – Ha azt tudná!
-    Nem erről van szó! Csak, a többiek folyamatosan engem keresnek meg azzal, hogy ők akarják a főszerepet játszani. Ilyen nyomás alatt nem lehet dolgozni! – szépítettem az igazságon. Ugyanis még neten keresztül is, folyamatosan jöttek a levelek, és volt olyan is, ami már egy zsarolással is felért. 
-    Megértem, ez ellen megpróbálok tenni valamit.
-    Ne! – kiáltottam fel. Talán kicsit túl hangosan és hirtelen. – Azaz, csak vegye el tőlem az írást. Írja David, de miért nem írhatja Hilaryvel?
-    Van még valami más ok, amiért ezeket mondod? – most már gyanakvóan méregetett.
-    Dehogy!
-    Szerintem Hilary megérti, hogy ez egy iskolai feladat és nem csap féltékenységi jelenetet. Nem szeretném másvalakinek odaadni ezt a projektet.

Mielőtt még válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón. Eltátottam a számat, ahogy megláttam a belépő alakot.

-    Á, Hilary! A legjobbkor jöttél.
-    Azt látom – felelte végig rám nézve.
-    Remélem, minden rendben van, azzal, hogy Lina és David együtt írják a forgatókönyvet. Elég nagy vagy már, remélem megérted, hogy ez egy iskolai feladat.
-    Persze, igazgató úr! Talán mást hallott?
-    Lina aggódott, hogy ez talán rosszul érinti a kapcsolatotokat a fiammal.
-    Dehogy is, Mr. Parker. Nincs kifogásom ellene.
-    Nagyszerű! Lina, akkor most mehetsz. Miss. Brown, pedig foglaljon helyet.

Több se kellett nekem. Azonnal az ajtó felé indultam, olyan gyorsan elhagyva a termet, ahogy csak lehet.

-    Miért pont most kellett jönnie? Nem is verhetne ennél jobban isten! Annyira ciki volt!

Lehajtott fejjel haladtam végig a folyosón. Még lett volna egy délutáni szakköröm, de úgy gondoltam, most nyugodtan kihagyhatom. A szekrényemhez érve, kivettem a könyveimet, s mindet beledobáltam a táskámba. Mihamarabb haza akartam érni. Féltem. Nem kicsit.
Nem sok diák volt az épületben. Bár ez nem volt meglepetés. Amint vége volt az utolsó órának, mindenki azonnal le is lépett. Én hülye, pedig ahelyett, hogy követtem volna ezt a jól megszokott rutint, inkább bementem az igazgatóiba!

Megkönnyebbülten nyitottam ki a bejárati ajtót, hiszen nem találkoztam Hilaryval. De, alig léptem pár lépést egy felkiáltás hangzott el: Öntheted! A következő pillanatban pedig csurom víz lettem. Mindenem elázott, én pedig rögtön dideregni kezdtem a fagyos víztől. Felnéztem a tető irányába. Több diák is állt fent, két fiú meg azt a hatalmas edényt tartotta, amiből kiöntötték rám a vizet.

-    Most halljuk, mit is mondtál az igazgatónak? – sétált fel a lépcsőn a Brown lány.
-    Nem mondtam semmit! – még jó, hogy csurom víz voltam, így annyira nem volt feltűnő, amint eleredtek a könnyeim.
-    Akkor miért voltál bent az irodában? – állt meg előttem.
-    Semmi köze nem volt hozzád.
-    Srácok, nem válaszol! Hozzátok a másikat!  - kiáltotta. - Te pedig el ne merj menni! - mondta, ő maga pedig gyorsan leszaladt a lépcsőn.

Mondania sem kellett volna, ugyanis szó szerint ledermedtem. Nem tudtam megmozdulni. Olyan volt, mintha belebetonozták volna a földbe a lábaimat. Csak vártam, összeszorított szemekkel, hogy még jobban a nevetség tárgyává váljak.
Ám, mielőtt megkaptam volna a következő adagot, elkapták hátulról a karomat, s behúztak az iskolába.

-    Normálisak vagytok?! – jött a dühödt hang, én pedig jobban összehúztam magam.
-    David, mit csinálsz? – Hilary értetlenül, egy oktávval magasabban kérdezett vissza.

Jól hallottam? David? Rögtön kipattantak a szemeim, s meg is pillantottam őt magam mellett. Nem hittem a szememnek. Mit keres itt? Mit csinál?

-    Mi folyik itt? – kérte számon barátnőjét.
-    Semmi közöd hozzá! Ez a mi elintézni valónk!
-    Itt? Az iskolában? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd szétnézett. – Ez ki fogja feltakarítani? – bökött fejével a bejárat előtti trutyira.

Trutyi? Azonnal végig néztem magamon is. Nem is sima víz volt! Mindenféle mocsok bele volt kutyulva. Úgy nézett ki, mint a hányás, és a szaga is olyan volt.

-    Pápaszem. – jött a válasz David kérdésére.
-    Miért? Ő csinálta?
-    Miért véded őt, David? – vált szemrehányóvá Hilary hangja. - Az én oldalamon kellene állnod! - toporzékolt.
-    Nem őt, apám iskoláját védem! És ha nem akarod, hogy kicsapjanak innen, takarítsd fel az egészet!

Ezt szánta végszónak. Utána, táskámat felkapva, elindult vissza az iskolába, engem maga után húzva.
Mit sem törődve a méltatlankodó hangokkal, próbáltam azt a gyors tempót tartani, amit David diktált. Viszont a karom már kezdett zsibbadni, olyan szorosan fogta.

-    David – szólítottam meg. – Nem engednél el? Fáj a karom, olyan erősen szorítod.

Nem is figyelt rám, csak a mosdók előtt állt meg, de akkor olyan hirtelen, hogy kis híján a hátának ütköztem.

-    Ez milyen gyakran történik meg? – kérdése közben nem fordult felém.
-    Micsoda?
-    Ez! – fordult meg nagy hévvel, a bejárati ajtó felé mutatva.
-    Ilyen még nem volt – válaszoltam készségesen.
-    Ilyen? Más volt?
-    Nem mindegy az? – téptem ki a karom szorításából.
-    Kérdeztem valamit!
-    Semmi közöd nincs hozzá, így nem is válaszolok!

Dühösen fújtatva téptem fel a WC ajtaját, s ugyanígy csaptam is be.
Mi jogon kérdez ilyeneket tőlem? Mintha nem tudná, mi folyik az iskolában. Arrogáns bunkó!
Két lépéssel a tükörhöz értem. A mosdókagylóra támaszkodva néztem bele. A látvány borzalmas volt! Hajam ragadt attól a nyúlós masszától, amit rám öntöttek. A szagot pedig alig lehetett elviselni. Nem volt nálam semmi rongy vagy papírzsebkendő, de még csak a táskám sem.
Könnyeim pedig újra utat törtek maguknak. Hogy megyek így haza? Most még Emily sincs itt, hogy segítsen.

-    Tessék! – a hang irányába néztem. David egy zsebkendőt nyújtott felém.
-    Nem kell! Menj el! – fordítottam el a fejem.

Reméltem, hogy szót fogad, de helyette megfogta a karom és maga felé pördített.

-    Nem hallottad, amit mondtam? – kiáltottam rá. – Menj vissza a barátnődhöz!
-    Lökött liba! Mi lenne, ha befognád? Nem látod, hogy segíteni akarok?
-    Senki nem kérte a segítséged! – már égett az arcom attól, hogy így lát.

Nem szólt többet. Bevizezte a kendőt, majd elkezdte az arcomat törölgetni vele. Én azonban nem hagytam.

-   Maradj már nyugton!
-   Mondtam, hogy nincs szükségem erre!- Ismét elkezdte volna leszedni a trutyit az arcomról, de megint nem engedtem.

Ezt még kétszer eljátszottuk, majd dühödten ujjai közé kapta az államat, nem eresztve. Nem tehettem mást, csendben tűrtem, ugyanis annál erősebben szorította, minél inkább hadakoztam ellene. Éveknek tűnt, mire végzett az arcom és a hajam letisztításával, majd levette a magán lévő inget, ami alatt rajta még volt egy póló, s átnyújtotta nekem. Látta, hogy nem akarom elvenni, ezért belenyomta a kezembe.

-    Máskor, ha ilyen történik, ígérd meg, hogy szólsz!
-    Mondtam már, hogy boldogulok!
-    Tényleg nem figyelsz arra, amit mondanak neked?
-    Eddig nagyívben tettél arra, hogy mi van velem. Most mi változott? Hogy délelőtt felkerestelek? Ígérem, nem teszem többet! Emiatt, a kis hősködésed miatt még nagyobb bajban leszek holnap! – emeltem fel ismét hangomat a mondat végére.

Szemei szinte feketén villantak rám, majd közelebb lépett. Egyre közelebb, én pedig úgy hátráltam, míg a csapnak nem ütköztem.

-    Mi… Mit akarsz? – kérdeztem, de ő nem válaszolt. Helyette a nadrágom zsebéhez nyúlt, majd elővette a telefonomat.

Megtisztogatta azt is, aztán, ahogy rájött, hogy még működőképes bepötyögött rajta valamit. Elővette az ő telefonját is, és azon is beütött pár gombot. Felém nyújtotta a telefonomat, amit el is vettem, ő pedig sarkon fordult és lelépett.
Pár pillanatig még néztem az ajtót, amin kiment, ezt követően a telefonomra siklott tekintetem. Látszólag nem csinált vele semmit.

-    Ez meg mi volt?

A másik kezemben lévő ingre néztem. Túl veszélyes lenne kimenni ebben, így eltettem a földön heverő táskám egyik zsebébe. Ahogy becipzáraztam megcsörrent a mobilom.
Megnyitottam az üzeneteimet és alig akartam hinni a szememnek. Többször is elolvastam egymás után, azt a pár szavas üzenetet, amit kaptam, de még akkor is hihetetlennek tűnt.

„ Az ingemet ne dobd ki! Amint hazaérsz, add át anyámnak! „

Nem is az foglalkoztatott, hogy írt nekem, vagy hogy ki írt nekem, hanem az a jelentéktelen dolog, hogy:

-    Ez komolyan megnézte a telefonszámomat?!







            Előző rész                                                                                      Következő rész