6. fejezet
Kamenashi a megmentő, avagy tudod te, hogyan keveredj bajba Keiko!
A sarokban üldögéltem és a körmömet rágtam. Lábammal idegesen doboltam. Sose éreztem még ilyen feszültnek magam. Tisztában voltam vele, ha valami rosszul sül el, azért én szorulok, ezért agyam folyamatosan pörgött, kifogásokat keresve a tettemre. Bármennyi variációt pörgettem át, a végére mindig oda jutottam ki, hogy Hina a hibás érte. Magamat sehogy sem akartam hibáztatni. Idegesen beletúrtam a hajamba, majd össze is kócoltam egy halk kiáltás kíséretében. Miért nem tudta normálisan elmondani, hogy mit kell csinálnom?
Keresztbe tettem a karjaimat magam előtt, s oldalra döntöttem a fejem. A színteret eltakaró hatalmas függönyöket szuggeráltam. Próbáljak meg megint kimenni a színpadra? Talán, ha most gyorsabban és kevésbé feltűnésmentesen próbálnám meg… Á, veszett ügy! Már kétszer próbálkoztam vele, mindig elkaptak és a vállukon cipeltek vissza eddig a székig. Lemondóan lehorgasztottam a fejem.
- Mi a gond, Kitagawa?
Sensei kérdésére se változtattam a testtartásomon. Csak elmorogtam, hogy „semmi” és tovább gyötrődtem szerencsétlenségemben.
- Akkor mégis miért rohant úgy az előbb?
Kelletlenül felnéztem Furusawa-sensei-re. Az egész hajam az arcomban volt, így nem hiszem, hogy túl sokat láthatott belőlem. Pár pillanatig csak figyeltem, aztán erőt véve magamon, megszólaltam.
- Mi történik, ha ebben a műsorban valaki valami nagyon, öhm… - próbáltam jó szót keresni rá, de nem igazán ment, így csak kiböktem. – Ha valaki leég? Vagy egyéb vicces dolgok történnek vele?
Bár, tudtam a választ, mégis rákérdeztem. Titkon abban reménykedtem, hogy ellent mond nekem, hogy rácáfol arra, ami történni fog. Tudom, hogy nem úgy foglalkoztam eddig a munkával, ahogy kellett volna, de nem akartam ekkora galibát.
- Ha szerencséje van, akkor csak ad egy jó kis sztorit a sajtónak, amin pár napig csámcsoghatnak. Ha nincs, akkor megbélyegzik – magyarázta komoly hangon. Ezután elgondolkodott és gyanakvó tekintettel nézett rám. – Van valami, amiről nem tudok, Kitagawa?
- Nincs semmi – mosolyogtam rá. – Még – tettem hozzá mellékesen, nagyon halk hangon.
Sensei odaállt a függöny mögé, hogy lássa az eseményeket. Egyre gyorsabban doboltam a padlón. Végül kíváncsiságom győzött és odarohantam a fekete szaténfüggönyhöz, és ráfontam ujjaimat.
Görcsösen szorongatva az anyagot, néztem, amint YamaPi kisétál a színpad közepére és nevetve kezet fog a műsorvezetővel, Sato Yusukával.
Még jó, hogy itt van ez a függöny, mert a tenyerem csak úgy izzadt idegességemben. Csak most az egyszer legyen akkorra szerencsém, hogy nem fog semmi történni!
Az üdvözlés után YamaPi a színpad közepére sétált, majd a négy táncosával együtt felvették a kezdőpozíciót. Remélem az egész koreográfia ilyen lesz, hogy körbezárják a táncosok. Egy pillanatig csend, aztán felhangzik az első ütem, ezzel együtt Tomohisa is kezdi az éneket.
*
*
„ Nem engedlek megszökni!
Maradj a gyanús titkaiddal együtt…”
Hát, én is tudnék neked mesélni egy kis titokról, amit hamarosan egész Japán látni fog. Eddig nem sokat mozgott, de amint elénekelte a „…törékeny és veszélyes szerelmet!” részt, azonnal előre ugrott és megkezdődött a tényleges koreográfia.
Az élettel teli mozdulatokat elnézve egyre nagyobb kétségeim támadtak, hogy az anyag ki fogja bírni egy darabban.
„…Végtelennek tűnő, sötét sikátorokon futok keresztül.
Ki üldöz engem? Miért vadásznak rám?...”
Szerencsére megint kevesebb mozgolódás van, így látok némi reményt a megmenekülésemre.
Felsandítok Furusawa–sensei-re. Úgy néz ki, semmit sem sejt az egészből. De hát hogy is sejthetne bármit is…?
„… Egy kéz nyúl vállam után.
Próbálkozz csak, kapj el, ha tudsz!
Gondolod, hogy képes vagy rá?
Az egyetlen célom az, hogy teljesen megszerezzem!…”
Ezek után ismét jött a refrén és ezzel együtt a gyorsabb koreográfia. Jó ötlet volt az a kendő Hinától, amit az övére erősített fel. De ha bekövetkezik a galiba, akkor keveset fog takarni. Bár, nem néztem meg, hogy ténylegesen hogyan van összeerősítve a nadrág, de a tűzésekből ítélve, nincs géppel megerősítve. Nagy a baj! Ha elszakad a cérna, akkor lehet, az egész nadrág darabjaira hullik.
Újra ütemet váltott a dallam.
„…Állj! Csak egy kicsit.
Úgy felforrósodtam, hogy szikrázom…”
Ennél a résznél volt az, amikor elnevettem magam. Persze, azonnal lepisszegtek. Annyira agyaltam, hogy a szituációhoz összekötöttem a szöveget. Elég viccesen jött volna ki, ha a nadrág ennél a résznél adja meg magát. Ezek után már nem tudtam elrejteni a mosolyom. Mintha a feszültségem is oldódott volna. Kezdtem megnyugodni, hiszen már egy perc sincs és vége a számnak. Eddig nem történt semmi ezután már nem fog. – nyugtattam magam.
Korai volt örülnöm! Miután befejezte a szöveget, következett egy koreográfia rész, aminek az volt az egyik eleme, hogy terpeszbe kellett ugrania. Az anyag hangos reccsenéssel szakadt szét a hátsóján, felfedve az alsógatyáját.
Bennem rekedt a levegő. Nagyon lassan a tátott számhoz emeltem a kezemet. Nem számítottam ekkora feltűnésre.
Látszott YamaPi-n, hogy meglepődött, de nem hagyhatta abba a fellépését, - az úgy még cikibb lett volna- így folytatta tovább feltűnésmentesen. Már amennyire ez lehetséges volt.
A körülötte lévő táncosok is felfigyeltek a hangra és mikor meglátták, hogy mi történt, alig bírták visszatartani a nevetésüket. Volt, amelyik az egyik mozdulatot el is vétette.
A közönség soraiból is lehetett hol csodálkozó, hol kuncogó hangokat hallani.
Ahogy tovább táncolt, egyre inkább szakadt szét a nadrág. Annyi szerencséje volt, hogy öv volt rajta. Így az annyit tartott az anyagon, hogy nem esett le róla.
Újra eszembe jutott az előbbi dalrész. Már tuti nincs melege! Vagy csak most kezd az lenni? – bazsalygok a tenyerem alatt.
Hallom mellőlem a hőköléseket. Erre tuti nem számított senki. Lassan elengedem a függönyt és próbálok csendben elkullogni a veszélyzónából, amikor robban a bomba.
- KITAGAWA! - dörren fel a senseiem.
- Sensei, nem szabad hangoskodni! – felelek, amint megállok a mozdulatom közben.
- Ma-maga! – mutogat felém, ahogy hátrapillantok. Remeg a dühtől. – Hogy mer még visszabeszélni? Van arról fogalma mit tett?
Közben vége lett a számnak is. A nézőtéren elsőnek döbbenet uralkodik, majd meghalljuk a műsorvezető hangját.
- Hölgyeim és uraim, Yamashita Tomohisa! – taps csendül.
- Hozzák le YamaPi-t! – adja ki a parancsot Furusawa. – Adjatok be reklámot, vagy valamit!
- Élő adásban vagyunk Furusawa-san – Megy oda az egyik beosztott. – Nem tudunk csak úgy beadni egy szünetet.
Furusawa a nézőtér felé fordul, YamaPi-t figyeli. Kikukucskálok Sensei mögül. Yamashita tekintetén elsőnek átfut egy enyhe kétségbeesés. „Mit csináljak?” – néma kérdésére Furusawa-san megrázza a fejét és int, hogy folytassa. Valószínű, hogy ilyen eset még nem történt.
A táncosok sorba jönnek ki a teremből, mire az egyik mosolyogva vállon veregeti az énekest. Ezután az énekes megköszörüli a torkát, odasétál a műsorvezetőhöz. Enyhén meghajol, s egy nagy mosoly kíséretében leül a számára előkészített fotelba. Mindezt úgy, hogy leginkább elölről lássák.
Nagyon tehetséges színész, ha ezt ilyen könnyedén képes eljátszani. Kalapot emelek előtte. Az én arcomról már leégett volna a bőr ezek után.
A táncosok jókedvvel – némelyik idegesen – kérdezgeti, hogy ez most szándékos látványeffekt volt, vagy véletlen. Nagyon érdekli őket a téma és kíváncsian szemlélik tovább az eseményeket.
Furusawa-san dühtől tajtékozva felém fordul.
- Ha bármi baj történik ebből, maga érte a felelős! – sziszegi felém.
Ha ezt nem mondja, akkor is tudatában lettem volna ezzel.
Közelebb sétál a függönyhöz. Én is ezt teszem. Innentől a mentés YamaPi-n múlik.
- Köszönjük, hogy eljöttél ma – kezdi hatalmas mosollyal a műsorvezető, Sato Yusuka.
- Én köszönöm a meghívást – válaszol mosolyogva YamaPi.
- Igen érdekes előadást láthattunk ma.
- Igen, nos… - Látszott, hogy milyen gyorsan pörögnek YamaPi agykerekei, valami kiutat találva ebből.
- Remélem nem bánod, ha visszajátszunk néhány megnyerő pillanatot a fellépésedből – mutatott egy mellette lévő kivetítőre Sato-san.
Most úgy kitekertem volna a nyakát! Direkt szívatja még jobban.
YamaPi felvette a műmosolyt és beleegyezett. Újra láthattuk, amint a terpeszbe ugrásnál szétszakadt a nadrágja. Ugyanolyan szörnyű volt, mint eddig is. Szegény énekesen látszott, hogy már patakokban folyik róla a víz. A műsorvezető ismét röhögésben tört ki. Még a könnyei is folytak.
- Most már kimegyek! – hangzott el Furusawa válasza erre a szituációra, ám mielőtt kiléphetett volna, YamaPi szólalt meg.
- Szerettük volna felhívni a figyelmet – kezdett bele. A műsorvezető érdeklődve fordult felé. – Mostanában elég egyhangú előadásokat tartottam. Szerettünk volna valami extrémet beújítani a műsorunkba.
A tenyerembe rejtettem az arcomat. Ilyen gyenge mentést. Maradt volna inkább csendben! Hallom, a nézőtéren lévő kuncogásokat is.
- És miért pont ilyennel tettétek emlékezetessé? – Tessék! Még Sato-san is kifigurázza!
- Mert ezzel arra is fel tudtuk hívni a figyelmet, hogy a divatnak milyen veszélyei vannak.
Tátott szájjal néztem az énekesre. Tovább akarja rontani a helyzetet? Láttam, hogy Furusawa is meglepődött.
- Igen érdekes – bólogatott Sato Yusuka.
- Mivel manapság a legfőbb irányelv a divat lett, ezért fontos felhívni a veszélyeire is a figyelmet. Bár, ez nem nagy valami, de hatásosabb volt, bármilyen kampánynál – egészen belelendült. Ezt vajon melyik filmes szövegkönyvéből rögtönözte? – Ha valamit csak azért veszünk meg, mert jól néz ki, az nem biztos, hogy a legjobb döntés…
Alig hittem a fülemnek. De még a műsorvezető se gondolta volna, hogy ebből így kivágja magát. Igaz, voltak benne halandzsa részek, de rögtönzéshez képest egész jó volt. Ezután több embert is felhívtak a színpadra és a beszédtéma teljesen elterelődött a „divat túlzott súlya az emberek felett” témába. Büszke voltam YamaPi-ra!
Mosolyogva fordultam el tőle, mire Furusawa-san dühösen villanó szemeibe botlottam.
- Ügyes volt, nem igaz?
- Nagyon nagy bajban van!
Elhúztam a szám. Sejtettem, hogy ez lesz. Igyekeztem volna elhagyni a terepet, de nem engedtek meglógni. Pedig nagyon nem akartam találkozni az énekessel, mert féltem a reakciójától. De ez mind semminek tűnt, mikor meghallottuk a következő kérdését a műsorvezetőjének.
- Azt csiripelték a madarak, hogy szakítottatok Yamada Ayával. Igaz ez? – tudakolta kíváncsian a lepcses szájú.
Nem csak YamaPi-t, de minket is váratlanul ért ez a kérdés.
- Ezt mégis honnan veszi Sato-san?
- Számít az? – kérdez vissza mosolyogva és az asztalára könyököl.
- Semmi gond nincs a magánéletemben. Ez csak egy pletyka – nyugtatta meg az embereket.
- Úgy hallottuk, hogy Aya-san dobott téged.
- Most hasonlít egy újságíróhoz – morogta vissza a színész.
- Igen, előzőleg újságíróként dolgoztam – vigyorogta. – De, hagynál minket kétségekben, YamaPi?
- Az előbb nyugtattam meg mindenkit. Ez az igazság! – az utolsó mondatot már erélyesebben mondta.
Kicsit furcsálltam a helyzetet. Nem értettem, hogy miért nem mondja meg egyszerűen, hogy nincsenek együtt? De nem mertem rákérdezni Furusawa-sensei-nél. Most a legbölcsebb dolognak azt láttam, ha csendben maradok.
Lélegzet visszafojtva figyelt mindenki, én pedig csak az alkalmas pillanatra vártam, amikor leléphetek.
Óráknak tűnő percek múltán, azonban kimondták a bűvös mondatot.
- Most pedig egy rövidke szünetet tartunk, utána pedig ismét visszatérünk YamaPi-val. Ne menjenek sehová!
YamaPi úgy állt fel, mintha tűzbe ült volna. Nekem pedig itt volt az alkalom, hogy eltűnjek.
- Hé, te! – ordította felém. Engem pedig elkapott az egyik biztonsági őr. – Mégis mit képzeltél magadról?!
Az énekes felé fordított a nagydarab fickó, majd elengedve otthagyott. Alig fél méter volt köztem és az énekes között.
- Belegondoltál abba, hogy miattad tönkre mehet a karrierem?
- Egy kis nadrágszakadásba még senki nem halt bele – válaszoltam vissza.
- Te…
Attól féltem, hogy képes megütni, olyan indulatok voltak benne. Hátraaraszoltam, de megint belebotlottam valakibe. Azaz megfogta a vállamat és nem engedett.
- Hé, hé! – nevette. – Szép kis műsort csináltál!
Olyan ismerős volt a hangja. Felemeltem a fejemet és elakadt a lélegzetem. Kamenashi Kazuya??
Ha nem tartott volna a vállaimnál, akkor tuti leültem volna a földre.
- Te csak ne poénkodj! – morogta vissza dühösen.
- Pedig nekem tényleg tetszett! Mi lenne, ha én is felhasználnám ezt a látványelemet? – röhögte Kame. YamaPi viszont nem találta ilyen viccesnek a helyzetet. – Mikor lettél ilyen begyepesedett? – veregette vállon barátját Kamenashi.
- Nem vagyok begyepesedett! Amióta itt van ez a csaj, minden rosszul alakul! – hadonászott felém.
Én még mindig kettejük között álltam, ám mintha oldódott volna a feszültség. Óvatosan kicsusszantam Kame karjaiból és menekülőre fogtam. Azonban elkapták a ruhám nyakrészét, ezzel megállásra kényszerítve engem.
- Te nem mész sehova! – hallottam meg YamaPi hangját.
- Kérlek, engedj! Megfulladok!
- Amint kijavítod ezt a hibát, már mehetsz is!
- Hozok neked másik ruhát! – ígértem.
- Gondolod, hogy ennyivel meg van oldva?
- Hagyd már! – menekített meg Kame. – Majd én lerendezem vele – fogta meg ismét a vállaimat és visszapördített az énekes felé. Komolyan mondom, ha szemmel ölni lehetne, én már nem ezen a földön lennék. – Különben is, nézd, milyen aranyos pofija van – fogta meg az arcomat, és mint a kisgyerekeknek, belecsípett.
- Nekem még úgyis vissza kell mennem – sóhajtotta az énekes, ezzel beleegyezve.
Kamenashi-nak hála sikeresen kijutottam az épületből. Nagyot szippantottam a délutáni meleg levegőből. Kame is kiért az ajtón, feje mögött összefonta karjait, majd megszólalt.
- Tudsz valami jó helyet? Éhes vagyok.
Egy kicsit meglepődtem, hogy ezzel kezdte, de készségesen válaszoltam.
- Tudok egy jó fagyizót. Ott sütit is ehetsz, de más hely most nem jut eszembe.
- Remek! Menjünk! – mutatott előre az egyik kezével, majd visszatéve megindult.
Csak néztem távolodó alakját. Tudja, hogy hova akarom vinni, hogy így megindult? Mintha olvasott volna a gondolatomban, megtorpant és kérdő tekintettel nézett rám.
- Hol is van az a hely?
Elnevettem magam.
- Erre!
Mivel nem fogtunk taxit, sem buszra nem ültünk fel, ezért egy fél órát kellett gyalogolnunk, ami csendben telt. Látszólag őt ez nem zavarta, de engem annál inkább feszélyezett. Az még inkább idegesített, hogy nem mellettem, hanem mögöttem jött. Éreztem, amint pillantásával lyukat éget a hátamba.
Így hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor végre elértük a fagylaltozót.
- Hé, Onee-chan! – ugrottam a pulthoz. Most sem volt olyan nagy forgalom, így nyugodtan lefoglalhattam.
- Szia Keiko! – mosolygott rám.
- Tudsz nekünk adni valami finom süteményt? – nézegettem a kínálatot. Válasz nem érkezett. – Hahó, Onee-chan!
Rám se hederített. A mögöttem álló Kamenashi Kazuyát bámulta szüntelenül. Hátranéztem az énekesre. Ő se tett másként. Vigyorogva könyököltem rá a pultra. Előbújt belőlem a kisördög.
- Kisasszony a számlát! – rikkantottam el magam.
Erre már feleszmélt Onee-chan is. Pironkodva kapkodta a fejét, hogy honnan jöhetett a hang. Elkacagtam magam. Annyira aranyosak voltak. Így zavarba jönni! Kame is a torkát köszörülte és mindenfelé bámult, kivéve Aiko-ra.
- Ez gonosz volt Keiko! – szidott meg, de nem volt meg a kellő hatás a vörös arcával.
- Ne haragudj, nem tudtam kihagyni!
- Inkább üljetek le az asztalhoz és viszek ki valamit.
Szó nélkül elindultam a szokásos asztalkámhoz. Leültem a székemre, Kame pedig velem szemben foglalt helyet. Nem akartam, hogy megint csendben legyünk, ezért úgy gondoltam ideje megköszönnöm, amit tett.
- Hálás vagyok, amiért kimenekítettél – kezdtem bele, meghajlás kíséretében. Kíváncsian emelte rám a tekintetét. - Azt hiszem, sokkal nagyobb bajba kerültem volna, ha nem lépsz közbe – vakartam meg a fejem. Nem tudtam, hogyan folytassam.
- Ugyan! – legyintette. – Őszintén szólva rég volt, hogy ilyen botrányos dolog történt.
- Te ezt tényleg viccesnek találod? – őszintén megdöbbentett.
- Persze! – nevette el ismét magát. – Nem tudom, hogy emlékszel-e még rá, de régen rengeteg ilyenben volt részünk. Ez most egy kicsit felelevenítette a dolgokat. Szóval ne nagyon aggódj emiatt. –eltátottam a szám.
Ahhoz képest, hogy arra számítottam, amint kilépünk az épületből a rendőrségre visz. Bár, nem tudom mivel is jelenthetett volna fel, de azért ez is megfordult a fejemben. Vagy elvisz valami Yakuza családhoz és otthagy egy, „intézzétek el!” mondattal. A hideg is kirázott.
Időközben Onee-chan is megérkezett a sütivel és a kedvenc fagyimmal. Most egyszer se néztek egymásra. Nem is maradt itt Aiko sem, hanem egyből visszatért a pult mögé.
Egy kicsit elgondolkodtam azon, amit Kame mondott. Régen tényleg ilyeneket műveltek volna? Hogy lehet, hogy egyre sem emlékszem?
Egész hazavezető úton ezen törtem a fejem. Az ajtóban viszont megtorpantam. Vajon Hina tud a dologról?
Nem sokat kellett várnom a válaszig. Amint benyitottam, Hina azon nyomban felém száguldozott. Úgy nézett ki, csak arra várt, hogy hazaérjek.
Rögtön letámadott, szemében könnyek csillogtak. Folyamatosan azt szajkózta, hogyan lehetek ennyire felelőtlen, miért nem tudtam ezt az apró feladatot rendesen elvégezni. Próbáltam elhitetni vele, hogy többé nem teszek ilyet, de hasztalan volt. Még a szobámba is követett. Aztán azért kaptam, mert most se figyelek rá rendesen. Pedig minden egyes szavát hallottam, csak egyre szarabbul éreztem magam a mai napi tettem miatt. Belül nagy csatát vívtam magammal, hisz’ szívem mélyén tudtam, hogy ezt a galibát én okoztam, mégse akartam ezt elfogadni. Büszkeségem nagyobb volt a megbánásnál.
Másnap az irodában kezdtem. Furusawa-san idegesen magyarázta a tegnap történteket Johnny Kitagawának. Nem volt egyedül, YamaPi menedzsere is ott volt a szobában. Rendesen fel is volt háborodva. Johnny-san bölcs vezetőhöz méltóan végighallgatott mindent. Egyszer sem szakította félbe Furusawa-sensei-t és a menedzsert sem. Párszor próbáltam közbeszólni, hogy nem egészen úgy történt, ahogy azt mesélik, vagy hogy azért olyan szörnyű sem volt a dolog, de meg se hallottak. Igaz a műsor második felében már nem voltam ott, így azt a részt csak csendben hallgattam.
Mondata közben elém dobott egy újságot Furusawa-sensei. Remegő kézzel fogtam fel és olvastam el a főcímet.
„ YamaPi leégett! A kiadója olcsó mesével akarta terelni a témát.”
Alatta pedig egy kép is helyet kapott, amin YamaPi szétszakadt nadrágban folytatja tovább a táncot. Széthajtottam az újságot. Alatta is YamaPi volt a középpontban. Egy csúnya pletyka indult útjára a Yamada Ayával való szakítása miatt. Beleolvastam az undorító cikkbe. Meglepődve vettem észre, hogy „szegény” lány van beállítva áldozatként, és azt is boncolgatták az újságban, hogy vajon testi erőszak is történt-e, amiért ilyen hirtelen szétvált a sztárvilág legaranyosabb sztárpárja. Tátott szájjal olvastam a hatalmas hazugságot. Vajon YamaPi látta már?
- A lényeg az, hogy nem maradhat tovább! – térített vissza Sensei hangja.
- Nem gondolod, ha most kirúgjuk, akkor még inkább a figyelem központjában leszünk? – kérdezett vissza a cég tulajdonosa. – Rengeteg riporter lesi minden lépésünket. Azt mondom, hogy tegyük vissza Fujimoto-hoz, amíg eldöntjük, hogy mi legyen.
- Nem támogatom az ötletet.
- Furusawa, légy belátóbb! – próbált a lelkére beszélni, de a szemüveges hajthatatlan volt.
- Nem engedem, hogy tovább rontsa a hírnevünket!
- Akkor mit javasolsz? Még több sztorit akarsz a sajtónak? – Furusawa a fogát csikorgatta.
- Legyen! – adta be a derekát. – De, egyedül semmiféleképp nem dolgozhat! Fő munkát sem vállalhat!
Ezzel egyetértett a főnök is, ám a menedzser még mindig nem volt elégedett ezzel a döntéssel. Megállapodtak abban, hogy amint megoldják a YamaPi gondját, azonnal visszatérnek rám. Így beosztottak ismét Hina és Hiroto mellé. De jó! Úgy beszéltek egész végig, mintha itt se lennék!
- Mégis mi ez a cikk?! – rontott be az ajtón YamaPi, az újsággal a kezében. Ezek szerint ő is látta a cikket. – Hogy engedhettétek ezt megjelenni? - Amint meglátott még dühösebb lett. – Ez meg mit keres itt? – fordult a vezetőség felé. – Ugye ki lesz rúgva?
- Egy kis türelmet Yamashita. Dolgozunk az ügyön – válaszolt Furusawa.
- Mit kell ezen dolgozni? El kell távolítani innen a bajkeverőt! – villant rám a szeme.
- Most menjen vissza dolgozni, Kitagawa-san! – küldött utamra a főnök.
Engedelmesen meghajoltam és az ajtó felé igyekeztem. Útközben megfordult a fejemben, hogy bocsánatot kérek, de el is vetettem ezt az ötletet.
- Ilyen könnyen elengeded? Mégis…
Nem akartam tovább hallgatni a szidalmazásomat. Már így is elég szarul éreztem magam.
Visszamentem Fujimotoékhoz. Hina egyszer sem szólt hozzám. Úgy került, mintha minimum leprás lennék. Naoki furcsán nézte ezt a helyzetet, de nem szólt semmit. Egész nap ez volt. Próbáltam párszor beszélgetést kezdeményezni Hina-channal, de semmi haszna nem volt. Átnézett rajtam és úgy folytatta a munkát, mintha ott se lennék. Hiroki most nem volt itt, de Kisherceg többször is felhozta a témát, hogyan lehetek még itt, amikor tegnap hatalmas gondot okoztam. Védekezés képen visszaváltottam a legelső napi énemhez és azt mondtam, ha még egyszer felhozza, akkor jobb, ha vigyáz a hajára. Rögtön megértette a helyzetet, onnantól ő is távol maradt tőlem.
Úgy döntöttem, mivel itt úgysem látnak szívesen, és otthon is ez lesz a helyzet, ezért hazaugrom anyáékhoz. Visszamentem a szekrényemhez a műszakom végeztével, hogy kivegyem belőle a cuccaimat.
Ismét meghallottam, ahogy a munkatársaim rólam beszélnek. Most már nem csak gúnyos volt a hangvételük, de próbáltak ott kifigurázni, ahol csak tudtak. Egy közös pont volt valamennyi történetben. Sehogy nem értik, hogyan maradhattam még a cégnél.
- Nem értem! Mást már rég kirúgtak volna – kezdte az egyik vékonyabb hangú. Nagyon nem érdekelt, hisz’ már megszoktam, hogy mindig kibeszélnek. Így tovább pakolásztam, de fél füllel követtem a beszélgetésüket.
- Nagyon benyalta magát – folytatta az, akit megtéptem a múltkor. Legalábbis, az övére hasonlított a hangja. Hihetetlen, hogy úgy beszélnek ki, hogy észre se veszik, én is itt vagyok.
- Nem gondoljátok, hogy igaz lehet?
- Micsoda?
- Hát, hogy Johnny unokahúga – megálltam a mozdulat közben. Szóval innen ered a pletyka? Bezártam a szekrényem, azzal a szándékkal, hogy odamegyek és beolvasok nekik, amikor egy ismerős hang csendült fel.
- Csak így lehet! Nem hiszem el, hogy nem árulta el nekem – Gépies mozdulatokkal mentem a hang irányába, s álltam meg a küszöbön. Nem hittem a szememnek.
- Szegénykém – kezdte a megtépett. – Neked lehetett a legrosszabb. Egy elkényeztetett örökössel dolgozni.
- El sem tudnátok képzelni, hogy mit kellett átélnem!
Kiesett a kezemből a táskám. Nem képzelődtem. Valóban Hina-chan hangját hallottam. Valóban itt volt és… ellenem volt.
A koppanó hangra mindenki felém kapta a fejét. Bambán álltam előttük. Nem tudtam mitévő legyek.
- Keresel valamit? – kérdezte a vékony hangú, szőke kollégám. Ezzel megszakítva a kínos csendet. Ami, szerintem, egyedül nekem volt kínos.
Hina végig nézett rajtam, majd leült az egyik székbe. Kezébe vette az egyik divatlapot, ami a mellette lévő asztalon hevert. Ezzel tökéletesen a tudtomra adta, hogy nem érdekli, ha meghallottam, amit mondott és az se, hogy megláttam őt.
A feltett kérdésre nem reagáltam, helyette sarkon fordultam és elhagytam az épületet. Ha eddig kételkedtem volna abban, hogy haza kell mennem, most már biztosra vettem, hogy még egy estét nem maradok abban a házban.
A házunk előtt, a postaládánk mögé nyúlva, elővettem a pótkulcsokat. Gyorsan beengedtem magam és siettem, hogy mihamarabb láthassam anyáékat. A házból veszekedés hangja szűrődött ki. Furcsa volt, mert anyáék sose veszekedtek. Az ajtóra tapasztottam a fülemet, de értelmes szavakat nem tudtam kivenni. Óvatosan benyitottam a házba.
- Hogy gondoltad ezt?
- Ne veszekedj velem! Ez ugyanúgy az én pénzem is, miért ne használhatnám arra, amire akarom?
- Á! Megőrülök melletted! – sikította anya.
Olyan halkan mozogtam a lakásban, ahogy csak tudtam, de az ajtó véletlenül becsapódott mögöttem. Anyáék is abbahagyták a veszekedést. Kirohanva az előtérbe, engem is megláttak. Elmosolyodtam.
- Itthon vagyok! – tártam szét a karomat is. Le se lehet írni, azt a döbbenetet, ami szüleim arcán volt.
- Miért nem szóltál, hogy hazajössz? – kérdezte anya.
- Ne haragudj! Meglepetést akartam.
Végre sikerült levennem a cipőmet és bemennem az ebédlőbe. Elterültem a kanapén. A párnába fúrtam az arcomat, míg a lábaimat az égben lóbáltam.
- Olyan jó itthon!
Átfordultam a hátamra. Szüleimre néztem. Apa bement a szobába, anya pedig a konyhába ment. Felálltam és én is a konyhába indultam, anya után.
- Min veszekedtetek? – kíváncsiskodtam, ahogy elvettem egy almát a kosárból.
- Semmin.
Hanglejtéséből azt vontam le, jobb, ha most nem kérdezősködöm. Gyorsan szeletelte a zöldségeket. Ezt leginkább akkor csinálta, amikor ideges volt. Nem akartam tovább rontani a helyzeten, inkább a vacsoráról kérdezősködtem.
- Mi finomat készítesz vacsira?
- Edd meg vacsit.
- Anyaaa!
- Inkább teríts meg nekem, jó?
- Oké!
Annyira jó volt itthon, hogy dudorászva mentem a konyhaszekrényig, hogy kivegyem belőle a szükséges dolgokat. Figyelmem azonban másra terelődött. A szekrényen volt egy piros cédula. Aztán megláttam a következőt a hűtőn is. Kisétáltam a tányérokkal az ebédlőbe. Ott is észrevettem a piros cetliket. Mi ez?
- Kész vagy már?
- Egy pillanat anya!
Gyorsan szétszedtem a tányérokat, szóltam apának, hogy kész a vacsi és visszamentem, hogy segítsek anyának kihozni a vacsorát. Egész idő alatt alig beszéltek egymással, engem azonban folyamatosan kérdezgettek, hogy milyen a munka.
- Borzalmas! Nem akarok dolgozni! – vinnyogtam. – Ráadásul kikezdenek a vezetéknevem miatt is. Tényleg! – fordultam anya felé. - Te gondoltad volna, hogy rokonságba hoznak a főnökkel?
- Azt hitték, hogy a rokona vagy? De miért?
- Elsőnek azért, mert úgy vettek fel, hogy nincs híres iskolában szerzett tapasztalatom. Aztán pedig a… - nem akartam anyáéknak elmondani mit is tettem tegnap. Úgyhogy vettem a számba egy kanál rizst és teli szájjal kezdtem beszélni. – Szóval ezek miatt. Annyira idegesítő.
- Nyeld le, mielőtt beszélsz! – szólt rám apa.
- A lényeg, hogy borzalmas ott. Nem akarok már dolgozni! Nem jöhetnék haza? És ha.. Áú!
Anya egy nagyot koppintott kanalával a fejemre.
- Befejezhetnéd már a folytonos nyávogást! Mégis mit gondolsz, hogy egész életedben azt csinálsz, amit akarsz? Ha úgy van kedved, akkor nem kell dolgoznod és lustálkodhatsz egész nap? – kelt ki magából teljesen anya. Szemeimet könnyek futották el és fájdalmasan dörzsölgettem a fejemet. – Jobb lesz, ha felébredsz édes kislányom, mert az élet nem ilyen! Fejezd be a hisztit és kezdj el végre élni! – levágta a kanalát az asztalra.
Ezután felállt, összeszedte a tányérokat és elkezdett mosogatni. Hangtalanul bevonultam a szobámba. Végig forgolódtam az egész estét, végül álomba sírtam magam.
Reggel úgy néztem ki, mint a mosott rongy és úgy is éreztem magam. Kómás fejjel léptem ki a szobámból, vállamra kaptam a táskámat és a cipőm felé igyekeztem.
- Köszönés nélkül mennél el? – állított meg anya hangja.
- Nem, csak… Ne haragudj! – kértem végül bocsánatot.
- Miért haragudnék? – kérdezte egy sóhaj kíséretében.
Odamentem anyához és szorosan átöleltem. Körém fonta karjait. Sose tartott sokáig nálunk a veszekedés. Egyik nap hangosan kiabálunk egymásra, másnap azonban mindig kibékülünk.
Az egyik kezével a hajamat kezdte el simogatni. Olyan jó volt így lenni. Már annyira hiányzott. Azt hiszem, ezért nem akarok felnőni. Félek, hogy elveszítem ezt. Megrémít a tudat, hogy anya nélkül kell élnem, külön házban. Egy nagy sóhaj után azonban elengedtem.
- Mennem kell.
- Rendben – bólintotta. – Vigyázz magadra és hívj, bármi van, oké?
- Szia, anya!
Egy cuppanós puszi után már el is hagytam a házat.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy minden csoda három napig tart. Majdcsak elmúlnak a pletykák is. Csupán addig kell kibírnom. Igen! Erős leszek és én leszek a legjobb alkalmazott!
A céghez beérve azonban már nem így festett a helyzet. Azonnal belebotlottam abba a személybe, akit a leginkább kerülni akartam. Dühösen trappolt felém, kezében egy újságot szorongatott. Válaszul felvettem a nyúlcipőt. Gyorsan tettem egy 180 fokos fordulatot és futásnak eredtem.
- Hé! Állj meg!
- Nem akarok! – kiabáltam vissza.
Úgy futottam, ahogy csak tudtam, de a csúszós padló és az én kis topánkám nem igazán igazodott egymáshoz, így az egyik fordulónál szerencsésen elcsúsztam. YamaPi könnyen beért. Fenyegetően magasodott felém. Rám dobta az újságot.
- Láttad a reggeli híreket? – vont kérdőre.
Széthajtottam az újságot. Különböző szögekben volt a szakadt nadrágjáról képek beillesztve a szöveghez. Ismét. Oké, ez még csak a második nap! Holnap lesz még egy ilyen cikk aztán annyi. Nyugodt hangon szólaltam meg.
- Mit csináljak vele? – kérdésem hallatán csak tátogott.
- Hogy akarod rendbe hozni a dolgot? Nevetség tárgyává tettél egész Japán előtt! – jó.. egy kicsit, dehogy! Nagyon szégyelltem már magam!
- Ha bocsánatot kérek, akkor elfogadod? – motyogtam. Nem mertem ránézni.
- Azt gondolod, hogy ennyivel megoldható? Nem te vagy a figyelem központjában, hanem én!
Már zavart, hogy ennyire fel kell néznem rá. Feltápászkodtam a földről, leporoltam magam, majd folytattam a vitát.
- Jó! Nem tudok mit tenni. Beismertem. Most boldog vagy?
- Nem vagyok boldog! – szemei szinte szikráztak. – Nem fogok addig nyugodni, amíg ki nem rúgnak innen! Erre mérget vehetsz!
- Mi? Miért?
- Ennyi nekem is jár, azért, amit velem tettél. – bökött a kezemben szorongatott újságra.
Mióta ilyen bosszúálló? Helyette inkább gyakoroljon többet! Elhúztam a szám. Mit fogok mondani otthon, ha kirúgnak? Á, megfájdul a fejem.
- Minden csoda három napig tart!- vágtam vissza. – Annyit te is kibírhatsz. – Tágra nyílt szemekkel nézett rám.
- Te nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte döbbenten. – Nálam nem múlik el ilyen gyorsan! – kiabálta dühösen.
- Ejj, a mi kis Tomo-chan-unk már megint rossz passzban van – ugrott barátja nyakába Kame.
- Te meg nagyon elemedben vagy – mondta, amint visszanyerte az egyensúlyát.
- Mióta vagy ilyen? Hol a kedves éned? – megszeppenve néztem a párost.
- Kamenashi…
- Ki vagy te és mit tettél a barátommal? – ugrott hátrébb, úgy téve, mint aki valóban megijedt.
- Muszáj valakinek helyre tenni ezt a csajt, ha már te nem voltál rá hajlandó!
- Hé! – emelte fel védekezésül a kezeit. – tudod te, hogy milyen finom sütit adott nekem? Ki tudta volna bántani?
YamaPi eltátotta a száját döbbenetében. Kuncogásomat próbáltam köhögésnek álcázni.
- Szó-szóval ahelyett, hogy leteremtetted volna, elmentetek sütizni? – Kame hevesen bólogatott. – Wáó! – hőkölt hátra. – Ezt nem mondhatod komolyan!
Kamenashi-san odajött hozzám és átkarolta a vállamat.
- Neked is megmutathatjuk azt a helyet, ha nem leszel ilyen méregzsák. Ugye Kitagawa-chan? – bólogattam. Visszatért belém az életerő.
- Imádnád azt a helyet. Ráadásul van a kedvenc csokis sütidből is ott – kottyantottam el. Mindketten rám néztek. Én pedig fülig pirultam.
- Ohhó! Csak nem egy rajongó vagy? – kérdezte röhögve Kame.
- Nem én! Csak hallottam, ahogy egyszer mondta és… most mennem kell! – bújtam ki a karja alól. – Sajnálom YamaPi! – hajoltam meg felé bocsánatkérésül. – Megpróbálom jóvátenni!
Szó szerint elmenekültem. Kame feltartotta YamaPi-t, így én simán mehettem dolgozni.
Csendesen pakolgattam a ruhákat a sarokban, míg Hina Fujimoto-nak válogatta a ruhákat. Hozzáméregette a különböző kompozíciókat. Irigyelve figyeltem, de most annak is örültem, hogy még itt dolgozhatok. Sorban hordtam Hinának a legújabb modelleket. Egyiket se vette el. Mindig maga ment kiválasztani. Kezdett felhúzni. Amikor már legalább a huszadik ruhámat se fogadta el, akkor már kikeltem magamból.
- Tényleg ezt fogod csinálni? – vágtam le az asztalra a fogasokat. – Hibáztam. Beismerem, de csak egyszer fordult elő!
- Aki egyszer hibát követ el, nem gondolod, hogy többször is megteheti? – válaszolta rám se nézve. A következő ruhát vitte Naoki-kunnak, aki széttárt kezekkel állt egy helyben, figyelve a kialakuló helyzetet.
- Mert te nem vagy ember, igaz? Te nem követsz el hibát!
- Így van! – fordult végre felém. Így már nem tűnt olyan ártatlan kislánynak, inkább egy gonosz kis manónak. – Mert én legalább átnézem a fontos pillanatok előtt még egyszer a munkámat!
Nem szóltam semmit. Hina is visszafordult, hogy folytassa a munkáját.
- Most pedig még dolgom van, szóval ne zavarj! – mondta hátra sem nézve rám.
Dühösen csörtettem ki a teremből. Miért olyan nagy gond, hogy hibázik valaki? Nem fér a fejembe, hogy miért nem lehet megbocsájtani. Éreztem, hogy könnyek csillognak a szememben, de nem sírhattam el magam. Akkor megmutattam volna, hogy milyen gyenge vagyok. Ezt pedig nem hagyhattam.
- Á! Kitagawa-chan!
Nevemre riadtam rázkódtam össze. Oldalra fordulva Kamenashi-t vettem észre, aki boldogan integetett nekem. Gyorsan hátat fordítottam neki és letöröltem a könnyeimet. Megköszörültem a torkomat is, nehogy a hangom elárulja, hogy sírtam. Mire beért Kame, addigra már újra a régi voltam.
- De örülök, hogy megláttalak Kitagawa! – állt meg mellettem. Mosolyogva fordultam elé.
- Segíthetek valamiben?
- Csak annyit szerettem volna, hogy ma is mész abba a helyes kis fagylaltozóba?
Összehúztam a szemöldököm. Kérdő tekintetemet látva, elpirult és ide-oda forgolódva, elkezdett értelmetlen mondatokban beszélni.
- Csak azért kérdeztem, mert tudod, nagyon szeretem a sütit. Mármint a fagyi is finom, de most sütit ennék. De bármilyen édesség jöhet! Szóval mi lenne, ha hoznál nekem onnan valamit? Esetleg az a lány ott a tulaj, vagy csak dolgozik ott? Vagy mi lenne, ha én is elmennék oda? Vagy kérjünk kiszállítást?
Próbáltam követni mondatai értelmét. Elsőnek szimplán azt hittem, hogy megbolondult. De amikor meghallottam, hogy a „lány” iránt érdeklődik minden kitisztult. Csak nem érdekli Onee-chan?
- Most úgy sincs semmi dolgom – válaszoltam. – Mi lenne, ha elmennénk oda?
- Indulás!
Sose gondoltam, hogy a való életben Kamenashi ilyen szeleburdi. Valahogy a filmekben mindig ő kapta a komolyabb szerepeket így én is ezt a viselkedést kötöttem hozzá. Most legalább bebizonyosodott, hogy igazam van, amiért nem olvasok pletykalapokat. A valódi énjét senki nem tudja meghatározni. A fagylaltozó asztalára könyököltem, államat a tenyeremben pihentettem. Nem nyúltam az előttem lévő fagyis kehelyhez, helyette Kamenashi-t bámultam. Örömmel eszegette az elé tett süteményét, közben pedig nézelődött. Nem tudtam eldönteni, hogy a hely tetszett neki ennyire, vagy Onee-chan-t kereste.
Abban is biztos vagyok, hogy észrevette, hogy szemeimet le se veszem róla, mégse érezte magát feszélyezve. Gondolom, már megszokta, hogy mindenki őt figyeli.
Amikor megette az utolsó morzsát is a süteményéből, megszólalt.
- Kell neked az a fagyi? El fog olvadni.
- Megeheted – toltam elé a fagyimat. Még ilyet se csináltam, hogy a kedvenc fagyimból egy nyalintásnyit se ettem. Testtartásomon továbbra sem változtattam.
- Kérdezz nyugodtan – szólalt meg két falat között.
- Te mindenkivel ilyen barátságos vagy?
- Csak azzal, aki felkelti az érdeklődésemet – válaszolta egy kis gondolkodás után.
- Aki felkelti az érdeklődésedet? – kérdeztem kíváncsian.
- Ahha – értetlenségem láttán folytatta. – Minden nap hallottam egy újoncról, aki kicsinyes és önfejű – A jelzők hallatán fancsali képet vágtam. – A szoros menetrendem miatt azonban csak a hallottakon tudtam nevetni. YamaPi előadására végeztem csak a feladataimmal. Az már csupán véletlen egybeesés volt, hogy te is ott voltál, így megismerhettem az elkényeztetett beosztottat. Aztán megláttam, ahogy Tomo-chan kikelt magából. Mostanában a hangját se lehetett hallani. – nevette.
- Annak nem örülök, hogy ilyen jó hírnevem van a cégnél – biggyesztettem le a szám.
- Szerintem jó hatással vagy rá – folytatta a mondatát.
- Hogyan? Kire?
- Tomohisára – jelentette ki egyszerűen és megette a maradék fagyimat.
- Ezt te se mondhatod komolyan – esett le az állam. – Ha nem vetted volna észre, nem a legjobb a kapcsolatunk, hála a múltkori miatt. – Letette a kanalat, majd az asztalra könyökölve közelebb hajolt hozzám.
- Hé, nem szólnál, hogy hozzanak még egy adaggal?
- Te komolyan ennyit eszel? – morogtam, de azért odamentem Onee-chan-hoz.
A pultnál Aiko-chan sürgött-forgott. Felültem a pult előtt lévő magas székek egyikére.
- Tudnál nekem még egy adagot adni?
- Persze.
- Nem értem, ha bejössz neki, miért nem jön ő ide? – könyököltem a pultra. Onee-chan kiejtette a kezéből a tányért. Szerencsére nem tört össze, mert sikerült idejében utána kapnia.
- Ne beszélj sületlenséget!
- Ez az igazság! Nézd, most se venné le rólad a szemét.
Aiko az említett személy felé fordult, aki, amikor észrevette, hogy figyeljük, elmosolyodott és integetni kezdett.
- Tök jó, bejössz egy sztárnak – vigyorogtam gonoszan. Onee-chan belebokszolt a karomba. – Áú! Miért ütöget mindenki? – fájdalmasan dörzsölgettem a felkaromat.
- Inkább egyétek meg gyorsan a fagyit és menjetek.
- Ez az első alkalom, hogy így elküldesz! – tátottam el játékosan a számat. meglátva Onee-chan arcát inkább visszakoztam. – Jó-jó! Megyek már!
Kame most az ide és a visszavezető úton is ragaszkodott, hogy a saját kocsijával menjünk. Nyílván a rajongók miatt. Most azonban azért volt nyugodtabb, mert még nem hozták nyilvánosságra, hogy ismét Japánban tartózkodik. A rajongói azt hitték, még mindig külföldön van.
A cég felé igyekezve elgondolkodtam, hogy az ilyen hosszú kimenők miatt nem fogok én kapni?
Kame kirakott a bejárat előtt, ő meg hazament.
A nap hátralévő részében papírokat kellett rendeznem. Ennél unalmasabb feladatot se kaptam még. Három év divatanyagát kellett rendeznem, majd elvinnem a főnöknek. A papírhalmoktól alig láttam valamit. Lépésekben haladtam Furusawa irodája felé. Természetesen senki nem segített nekem, így időbe telt, amíg megtaláltam az ajtón lévő kilincset. Próbáltam a lapok mellett kikukucskálni, hogy megtaláljam az asztalát. Végül sikeresen letettem rá a halmot.
A felső három mappát elvettem a tetejéről és az igazgatói iroda felé igyekeztem vele. Természetesen a balszerencsém újra segítségemre sietett. Véletlenül nekimentem az asztal sarkának, ezzel pedig szerencsésen lelöktem néhány iratot a földre.
- Már csak ez hiányzott!
Leguggoltam, és felszedtem az iratokat. Egymásra pakolásuk közben, azonban találtam egy igen érdekes papírt. Alig hittem a szememnek. Ez meg…?
- Furusawa-san, bent vagy?
Az ajtó felé kaptam a fejem. Yamada Aya állt az ajtóban. Tekintetét végigjáratta rajtam, majd a kezemben lévő papíron állapodott meg. Gyors léptekkel odasietett hozzám és felháborodva kapta ki a kezemből.
Előző rész Következő rész
