2. fejezet - Hozzám tartozol!

                                                  
                        
                                                                 2. fejezet        

A reggeli napfény kiborító tud lenni. Különösen akkor, ha a legszebb álmodból ébreszt fel. Az ember lánya még békésen aludna, mikor alattomos módon bekúszik a redőny apró rései között. Ez rendben is van. Jöjjön csak, de a szememet kikerülhetné! Hunyorogva néztem az ablakom felé, hátha a nap, vagy valami felhő megszán, és megszűnik a zavaró tényező. Lemondóan felsóhajtottam. Reménytelen! Hasra fordultam, arcomat belefúrtam a párnába, és gyorsan magamra húztam a takarót, ezzel is tovább nyújtva az időt, míg békében lehetek. 

Nem sok kellett volna hozzá, hogy ismét az álmok mezejére lépjek, de újabb cinkostársa akadt a napsugaraknak, az ébresztő órám személyében. Kinyújtottam karomat a takaró alól, így próbálva, vakon, megkeresni és elérni az órám, hogy megszüntessem a fülemet sértő zaj forrását. Össze-vissza hadonásztam kezemmel, de nem találtam a gazfickót. Hol az istenben lehet? 

-          Ez nem igaz! – mérgelődve ültem fel az ágyamon, lerúgva magamról a takarót. Nagyot csaptam az órám tetejére, ezzel elhallgattatva egyszer, s mindenkorra. 

Még két percig ültem az ágyamon magam elé meredve, majd egy nagy ásítás kíséretében felvettem a szemüvegem és odasétáltam a szekrényemhez.

Kivettem az első ruhadarabot, ami a kezembe akadt. Jelen esetben ez egy világos, kissé szakadt farmert, és egy fekete pólót jelentett. Elhúztam a másik szekrényem ajtaját is, hogy egy pulcsit is előhalásszak magamnak. Majd következett a végső stádium, mikor belenéztem a tükörbe, azzal a reménnyel, hátha tudok kezdeni a kinézetemmel is valamit. Ahogy megláttam magam, azt hittem szívinfarktust kapok. A hajam még rosszabb állapotban volt, mint ahogy általában szokott lenni. 

-          Ezt rendesen szétaludtam! – tátottam el a szám. Körbenéztem a szobában.  – Hova tettem a fésűt? – akárhogy forgolódtam, sehol sem találtam. – Ne csináld ezt velem! 

Ha valaki meglátott volna, azt gondolja, hogy megbolondultam. Fel-alá rohangáltam a ház különböző részei között, de sehol nem találtam. Végül visszaálltam a tükör elé. Csípőre tett kézzel szemeztem tükörképemmel. Végül fogtam magam, és két copfba befontam a hajam.

Felkaptam a táskámat a földről. Rápillantottam az órámra. Bár ne tettem volna! Kereken 2 percem volt a busz indulásáig! Mit sem törődve azzal, hogy a lépcsőn óvatosan kell közlekedni, két ugrással már a földszinten is termettem. Az egyik lábamat belebújtattam a fél pár cipőmbe, a másikat sikeresen elrúgtam. Ugrálva léptem ki a ház ajtaján, mikor a busz elment előttem. 

-          Ne, ne, ne! Álljon meg! – futásból sose voltam világbajnok, de most összeszedtem minden erőmet, hogy utolérjem. Szerencsére megláthatott a sofőr. Megállt, én pedig sűrű bocsánatkérések közepette szálltam fel rá.

~.~

Lelépve a buszról, megpillantottam Davidet és a csapatát, ahogy begurulnak deszkáikkal a suliba. Nem jelentett nekik akadályt se korlát, se lépcső. Parker morcos arcát látva, egyből jobb kedvem lett, hiszen újra eszembe jutott a tegnapi nap. Kíváncsi vagyok, hogy nagyon látszott-e még a „sminkje”. 

-          Te mit vigyorogsz? – ugrottam egyet a hirtelen ért hang hallatán. Jobb kezemmel egyből mellkasomhoz kaptam.

-          Muszáj így rám ijesztened, Emily?

-          Nem tettem semmi rosszat! Még azt se lehetne mondani, hogy lopakodtam, mert még kiabáltam is neked. Min kalandoztál el így?

-          Semmin! – nem hitt nekem. Csak összeráncolta homlokát. - Tényleg semmin! – emeltem fel még a kezemet is igazamat próbálva bizonyítani, ám barátnőm vállat rántva elindult az iskola épülete felé. - Hé, várj már! - alig győztem utol érni. 

Belépve az iskola épületébe, hatalmas tömeg fogadott. Persze, nem miattam gyűltek össze. Miért tettek volna ilyet? Engem különösen nem érdekelt a nagyközönség, így már mentem is volna tovább, örülve, hogy egy kicsit nem vagyok kereszttűzben, de barátnőm ismét nem működött velem együtt. A hátsósorból próbált fel-fel ugrálni hátha lát valamit. Ahogy rájött, hogy ez így nem kivitelezhető, átverekedte magát a tömegen, hogy minél előrébb jusson. Tőlem ezért csak egy szemforgatást kapott. Keresztbe tett kézzel vártam, hogy kiderítse, amit szeretne. 

Éles sikítás hasított végig az emberekkel telt teremben. Közelebb futottam én is, és a diákok között próbáltam leskelődve kideríteni, hogy miért sikított barátnőm. Ám ő hamarabb megtalált engem, mint én őt. Megfogva a kezemet, ugrándozva húzott távolabb. 

-          Nem fogod elhinni! Az iskola nyert egy pályázatot és most egy nagyobb színvonalú előadást fognak előadni! Á, benne kell lennem!

Ó, igen! Ha nem említettem volna még, Emily is tagja a színjátszó körnek. Él hal a színészetért. Minden évben benne van a legkisebb darabban is. Arról álmodozik, hogy az egyik leghíresebb színésznő lesz.

-          Nem is! –  Hagyta abba az ugrándozást, felemelve mutató ujját. – Nekem kell megszereznem a főszerepet! Igen! Te pedig a beugróm leszel! – vigyorgott rám. Hogy mi?!

-          Biztos, hogy nem! – tiltakoztam egyből.

-          Miért? Jó buli lesz!

-          Tudod, hogy nem bírom a tömeget.

-          Helyette inkább írod a blogod?- Húzta fel egyik szépen ívelt szemöldökét.

-          Halkabban! – pisszegtem le. Még a végén kikotyogja, hogy az enyém! Gyorsan körbenéztem hallhatta - e valaki. Egyáltalán nem törődik azzal, amit mondtam. Pedig elmagyaráztam neki, hogy ez titok!

-          Komolyan nem értelek!

-          Nem baj!

-          Ez csak a beugró szerep. Csak akkor lép érvénybe, ha én nem vagyok ott.

-          Menjünk inkább órára.

-          Oké! - Csapta össze tenyerét. – Az első óránkat úgy is Mrs. Holmes tartja! – szem forgatva követtem szeleburdi iskolatársamat.

Az óra előtt ismét nagy volt a nyüzsgés. Bár minden évben vannak ilyen darabok, de most is, mindenki erről beszélt. Most azonban az is izgatottabbá tette a többieket, hogy nem tudatták, mit is fognak előadni. Be kell vallanom, ez a része nekem is felkeltette a kíváncsisságomat, de jelentősebb figyelmet nem szenteltem még így se felé. 

A füzetembe kivehetetlen minták tömkelegét rajzoltam, hogy ne unatkozzak annyira. Körülbelül az egész füzetem így néz ki. Minden második oldal tele van rajzolva. Legújabb alkotásomat azonban megszakították, mert bejött Mrs. Holmes. Pedig már lassan kivehető kezdett lenni, hogy ez egy víziló lenne. Vagy két elfolyt tintapaca. A tanárnőnek nem volt túlzottan jó kedve. Idegesen csapta le a táskáját az asztalára. Csípőre tette a kezét és úgy várta, hogy végre ráfigyeljünk. Több- kevesebb sikerrel, ez működött is. 

-          Bizonyára mindannyian hallottátok már, hogy az iskola nyert egy pályázatot – többen megszólaltak, de a tanárnő feltette az egyik kezét, ezzel jelezvén, hogy még nem végzett. – Igen ám! De van egy kikötés is az iskola felé ez ügyben. Még pedig az, hogy teljes egészében az iskola tanulóinak kell összehozniuk a darabot. Gondolok itt a dalok megírásától, a forgatókönyv megírásán át, teljesen a jelmezek és a díszlet megtervezéséig. Úgy, hogy legyetek szívesek ezekre a munkákra is jelentkezni, nem csak a színészi szerepekre!

-          Mrs. Holmes, ezt maga se gondolhatja komolyan!

-          Ted, csak nem önként jelentkezel? – a srác szó szerint szembe röhögte a tanárunkat. – Ne aggódj! Én se gondoltam rád!

-          Akkor miért így lett?

-          Amikor az iskola pályázott, akkor valahogy elfelejtették közölni ezt az aprócska részletet. Szóval most eldönthetitek, hogy szeretnétek-e a darabot, vagy sem.

Ez már sokaknak nem tetszett. Nem csodálom. Senki nem vágyott arra, hogy éjszakákat töltsön, mondjuk egy szövegkönyv megírásával. És a ruhák megvarrását sem szívesen vállalta be senki.

Régen nagyon szerettem volna színdarabokat írni. Be is hoztam az iskolába, hogy megmutassam az irodalom tanáromnak, de régi jó barátom Hilary, már akkor is nagyon szeretett engem. Kitépte a kezemből és felolvasta az egész osztály előtt, abban a jó kis gúnyolódós előadási stílusában. Életem legnagyobb égése volt. Akkor elhatároztam, hogy soha többet nem írok, vagy ha mégis, akkor senkinek nem fogom megmutatni! 

Az óra végéig a ceruzám végét rágtam, közben a fejemet bal tenyeremen támasztottam. Felnéztem az órára, de nem akart gyorsabban mozogni egyik mutató se. Pár perccel az óra végezte előtt megszólalt Mrs. Holmes. Ami még meglepőbb, hogy nekem címezte a mondandóját. 

-          Miss. Lawson! Óra után menjen be az igazgatói irodába! 

Szemeim kétszeresükre nőttek. A ceruza is kiesett a kezemből. Soha nem voltam még az igazgatóiban! Miért kellene odamennem? Nem csináltam semmit! Ránéztem a mellettem ülő barátnőmre. 

-          Mit csináltál? – kérdezte egyből tátogva.

-          Nem tudom! Semmit! – ráztam a fejem.

Óra végéig ötletek tömkelegét gyártottuk barátaimmal. Egyik indokunk sem bírt olyan súllyal, hogy azért az igazgató irodájába hívjanak. Vagy lehet épp ez a baj, hogy nem csinálok semmit.

Az óra végét jelentő csengő, most nem hozta azt a megkönnyebbülést, mint általában. Ahelyett, hogy felugrottam volna a helyemről, sietősen elhagyva az épületet, a padra hanyatlottam. 

-          Nem tudom, mit idegeskedsz - szólalt meg hirtelen Tim, síron túli nyugalommal a hangjában.

-          Mi van, ha azért hív, mert megtudta, hogy én tettem műanyagpókot Hilary szekrényébe?  – eluralkodott rajtam a pánik. – Ezzel nem szegtem meg semmi szabályt igaz? – barátaim csak a szemüket forgatták.

-          Ez nem nagy bűn! Ezen kívül évek óta ismered. A szomszédodban lakik! Ne csinálj ebből ilyen nagy drámát!

-          Az nem olyan, mintha igazgatóként hív be az irodájába.

-          Ettől függetlenül még el kell indulnod! – szólalt meg Emily is.

-          Tudom – válaszoltam lehangoltan.

-          Elkísérjünk?

-          Nem kell! - cuccaimat még így is, csigalassúsággal szedtem össze. Mindent elkövettem, hogy minél később érjek oda. 

Éreztétek már azt az érzést, mintha minden végtagotokat mázsás súlyok húznák le? Na, most így érzek. Utáltam minden hivatalos dolgot, vagy olyan dolgokat, amik büntetéssel járnak. Ilyenkor lebénultam. Mi másért hívnának ide, minthogy valami büntetést fogok kapni? Más nem frászolna ennyit ezen. Tudom. De én más vagyok!

Az ajtó előtt állva, azonban mérlegeltem Tim szavait. Igaza van! Évek óta ismerem és semmi rossz dolgot nem tettem.  Azt a pókot bárki oda tehette! Mégis ki gondolna, pont rám?

Újult erővel, bár még remegő kézzel, kopogtattam be a nagy faajtón. Egy erőteljes „Igen” után, lenyomtam az ajtó kilincsét. Jöjjön, aminek jönnie kell! 

-          Ha nem fogsz szerepelni az iskolai előadásban, nem érdekel, hogy a fiam vagy, ki foglak innen csapni!

-          Miért kellene ebben az ostoba darabban szerepelnem? Még szövegkönyv sincs! 

Tanácstalanul álldogáltam az ajtóban, míg apa és fia veszekedtek. Meglepett ez a kiabálós jelenet. Sose jöttek ki jól egymással. Ezt már tapasztaltam. Gyakran hallottam veszekedéseiket otthon is, de azt nem gondoltam, hogy itt az iskolában sincs ez másképp. 

-          Ezért fogod azt is te írni! – parancsolt fiára Mr. Parker.

-          Te meghibbantál!

-          Persze nem egyedül! Ezért is van itt Alina, hogy segítsen neked – mutatott felém kezével az igazgatónk. 

Oké, most döbbentem le. Mi van? Döbbenetemnek hangot is adtam.

-          Tessék? 

-          Azért hívattalak ide, hogy megkérjelek, írd meg Daviddel a forgatókönyvet.

-          Akkor nem a műpókos incidens miatt? – mielőtt még észbe kaphattam volna kicsúszott a számon a mondat. Mr. Parker összeráncolt homlokkal nézett rám. 

-          Milyen pókos incidens?

-          Semmi! – visszakoztam rögtön. Gyorsan terelni kezdtem a témát. – Miért pont az én segítségemet kéri? Vannak dráma szakosok is az iskolában.

-          Láttam a fogalmazásaidat. Pörgős, könnyen értelmezhetőek és humorosak. Tökéletes lesz ahhoz, hogy ne megint egy unalmas színdarabbal álljunk elő, amin mindenki elalszik. Vagyis a diákok többsége.

-          De én még sose írtam ilyet.

-          Így van! Miért kellene, egy amatőrre bízni? – szállt be a vitába David is.

-          Te csak fejezd be! – dörrent ismét a hangja az apjának. – Utoljára ismétlem el! Ha nem veszed ki a részed a darabban, repülsz innen! 

Nagyon nem tetszett a fiatalabb Parkernek, de nem szólt egy szót sem. Felkapta a földről táskáját, s elindult a kijárat felé, úgy, hogy félig nekem is jött. Majd már csak az ajtó csapódását lehetett hallani. Mr. Parker fáradtam behunyta a szemét, levette szemüvegét és megmasszírozta orrnyergét. 

-          Számítok rád, Alina! – még mindig nem nyitotta ki a szemét, miközben beszélt hozzám.

-          Van esetleg még valami, hogy miért én vagyok a társszerző? – képtelenség, hogy azért válasszon, mert olyan jók az írásaim. A tanárnak sose tetszettek. Azt mondta túl szabad a stílusom és szókimondó vagyok, ami egy mű elemzésénél nem a legjobb szempont.

-          Te már régóta ismered a fiamat. Tudsz hatni rá és nem ugrasz minden egyes szavára, mint a többiek.

Ez csak vicc, ugye? Felnevettem, de nem a jó kedvem miatt.

-          Mr. Parker – fogalmam sem volt hogyan is folytassam. – David nem igazán az a személy, aki hallgatna rám…

-          Bízok benned! – nézett egyenesen a szemembe. – Most viszont mennem kell. Mrs. Holmes majd elmondja a továbbiakat, hogy milyen téma van megadva és a többit. 

Bólintottam, majd hátat fordítottam, és kimentem az ajtón.

Az istenit! Ennél még az is jobb lett volna, ha büntetést szab ki. Legalább választási lehetőségemnek kellett volna lennie, nem? Á, minek is az nekem!
Megálltam a folyosó közepén. Összeszorítottam a szemem és idegesen összeborzoltam a hajam. 

-          Te meg mit csinálsz? Itt szóród a bolháidat?

Ijedtemben elsikítottam magam. 

-          Úristen David! Ezt többet ne csináld! –szóltam fenyegetően. Féloldalas ördögi mosolyra húzta ajkát.

-          Készülj fel, hogy nem könnyítem meg a dolgod!

-          Mikor hihettem volna én ilyet? – meg sem hallva mondatomat folytatta tovább.

-          Nem tudom mi ütött apámba, hogy azt gondolja, megcsinálom ezt a marhaságot!

-          Én pedig nem fogok helyetted dolgozni! – vágtam vissza. – Erről ne is álmodj! Jelenteni fogok mindent, amit csinálsz, vagy amit nem teszel meg! 

Lehet ezt nem kellett volna. Szemei teljesen elsötétültek. 

-          Majd meglátjuk. – ezzel sarkon fordult, és elindult az iskola kapuja felé, ám félúton még visszaszólt a válla felett.

-          Mielőtt elmész, azért szedd össze a szétszórt élősködőidet! 

Meg fogom ölni! Ki fogom csinálni!

~ .~

-          Na, mit akart az igazgató?

-          Nagyon betojtál?

-          Hány hét büntetést kaptál?

-          Bementél egyáltalán? 

Amint visszaértem a terembe, két barátom rögtön le is támadott. Kérdések tömkelegét tették fel. Én pedig csak édesen mosolyogtam rájuk, némán. Ezzel az őrületbe kergettem őket. 

-          Ha nem szólalsz meg, elhíresztelem a kis titkodat és aztán tényleg nagy bajba kerülsz!

-          Azt nem teheted meg! – kiáltottam fel.

-          Na, ugye, hogy megszólaltál! Csak egy kis ösztönzés kellett – Mosolygott rám diadalittasan Emily. Válaszként csak fogaimat csikorgattam.

-          Néha, annyira…

-          Inkább azt mondd már, hogy mit mondtak! – vágott bele szavamba Tim.

-          Én fogom megírni a színdarab forgatókönyvet, Daviddel együtt – Úgy mondtam, mintha csak azt mondtam volna, hogy odakint süt a nap. Két barátom azonban eltátotta a száját. A meglepettségből elsőnek Emily tért magához. 

-          Nekem írj valami nagyon jó főszerepet! Valami olyasmit, amivel kifejezhetem igazi színészi tehetségem! Olyat, amivel a Brodw… – Tim befogta a száját.

-          Mi az, hogy Daviddel? – jön a kényes rész.

-          Ezen múlik, hogy kicsapják-e a suliból, vagy maradhat. Így megkértek, hogy segítsek. 

Emily bárhogy próbálta lefeszegetni Tim kezét, nem sikerült neki. Végső megoldásként beleharapott az ujjába, mire Tim egy fájdalmas kiáltás kíséretében végre elengedte. 

-          Emily, te meg vagy húzatva! – vörös hajú barátnőm azonban rá se hederített.

-          Ez egy jó alkalom, hogy végre visszavágj neki! – könyökölt a padra. 

Ezen elgondolkodtam. Talán végre rám mosolyog a szerencse?  Ekkor egy sötét árnyék vetült rám. Mintha csak az elkövetkező napjaimat látnám. 

-          Komolyan te fogod írni az egész darabot? – Hilary hangja késként vágott a levegőbe, és ahogy elért, egyszerűen meginogtam. Semmi hang nem jött ki a torkomon, így egyszerűen csak bólintottam egyet. – Ezt nem hiszem el!

-          Hilary – szólalt meg jéghideg hangon most Emily. –, szerintem bánj kedvesebben az elkövetkező napokban Linával, mert tőle függ, hogy milyen szerepet kapsz a darabban.

-          Hahh! Mi mást kaphatnék, mint a főszerepet? Vagy azt hitted, hogy azt te fogod megkapni?  – lassan felállt barátnőm a székéről.

-          Ne feledd, hogy én színész vagyok, és nem csak holmi tütüben ugráló bolond!

-          Hogy mered…  

A következő pillanatban már csak azt lehetett látni, hogy egymásnak ugranak. Timmel egymásra néztünk, majd rögtön felálltunk, hogy szétválasszuk őket. 

-          Emily fejezd már be! – próbáltam lefogni a karjait, de nem bírtam vele, na meg Hilary karmait sem tudtam kiszedni a hajából. Tim se járt nagyobb sikerrel a Brown lány lefogásánál.

-          Azonnal kérj bocsánatot! – üvöltötte a hercegnő.

-          Még bele se vágtam a fejed az asztalba, de már ilyenekről képzelődsz? 

Hilary elsikította magát. Ekkor már az egész osztály körülöttünk állt, sőt, még a szomszéd termekből is bejöttek a hangzavarra. Ahogy láttam, voltak olyanok is, akik fogadást kötöttek, hogy ki kopaszodik meg hamarabb. 

-          Fejezzétek már be!

-          Te ebbe ne szólj bele Pápaszem! – markolt bele az én hajamba is. 

Ekkor dörrent Mrs. Holmes hangja. 

-          Maguk mégis mit művelnek?!  Azonnal hagyják abba! 

Mind a négyen tanárnő irányába néztünk. Hilary még mindig belemarkolt az én hajamba is és Emily hajába is. Barátnőm se engedte volna el még az áldozatát. 

-          Mind a négyen menjenek az igazgatóhoz!

A mai napot mi tehetné még szebbé, mint hogy ismét az igazgató irodában teszem le tiszteletemet. Egy sorban állunk egymás mellett az igazgató előtt. Én pedig még a fejemet is lehajtom. Mikor elsőnek megkérdezte, hogy mégis mi az, amin összevesztünk, akkor a két lány egyszerre kezdte el a mondandóját, ami ismét egy összekapáshoz vezetett. Amikor ez harmadjára is előfordult, akkor lett elege az igazgatónak. Kijelentette, hogy mind a ketten a díszletért lesznek felelősek, ami természetesen egyikkőjüknek sem tetszett. 

-          Az egész a te hibád! – mutatott rám a folyosón Hilary. – De ne aggódj, majd én gondoskodom róla, hogy meg is érezd! 

Elsőnek értetlenül álltam, távolodó alakját nézve. Aztán hatalmába kerített valami. 

-          Srácok! Szerintetek az normális, ha elkezdtem félni?

-          Ugyan! Mégis mit tenne? – intett le Tim. 

Igazat adtam neki. Majd elbúcsúztunk, mert nekem még meg kellett keresnem Mrs. Holmes-t. Tim és Emily még megkérdezték, hogy biztos ne várjanak- e meg, de miután megnyugtattam őket, hogy megleszek, elindultak haza. Persze még a bejárati ajtó csukódása után is hallottam, ahogy Emily Hilary-t szidja.

Mosolyogva indultam el a tanári felé, közben a fejemet ingattam. Sose hittem volna, hogy így egymásnak ugranak, hogy még egymás haját is kitépik. A fejem jobb oldalához érintettem a kezem. Tuti, hogy jó pár hajszállal én is kevesebb lettem, de szerencsére a fonás miatt, nem tudott úgy belemarkolni a hajamba. 

A tanári felé tartva, a fiúöltözőhöz vezető folyosó előtt kellett elmennem. A nagy hangzavarból ítélve, nem rég lehetett vége az edzésnek. A focisok között hatalmas összetartás volt. Nem volt olyan pillanat, mikor ne védték volna meg egymás, de szerették cukkolni a másikat. Akárcsak most. 

-          Ennyire ne kerítsen hatalmába a barátnőd – röhögte az egyik.

-          Miről beszélsz? – felismerve David hangját megálltam.

-          Ne add az értetlent! Láttam ám! Jaj, öregem, ne mond, hogy… - váltott hangszínt a hang tulajdonosa.

-          Mi bajod van?

-          Megértem, hidd el, csak ne gyere közel hozzám – egyre kíváncsibb lettem. Közelebb mentem az ajtóhoz, hogy jobban halljam a dolgokat. Tudom nem szép dolog hallgatózni. Nem is azt teszem! Ez egy nyilvános hely, nem?  Bárki meghallhatja.

-          Ha nem akarod kinyögni, hogy mi bajod van, inkább ne szövegelj!

-          Mióta tudod?

-          Mit?

-          Hát, hogy felülkerekedett a női éned.

-          Hogy mi van? – mind a két tenyeremet a számra szorítottam, nehogy hangosan is felnevessek.

-          Tegnap is ki volt rúzsozva a szád. Nem szóltam, nehogy felhívjam rá a figyelmet, de haverok vagyunk, nyugodtan elmondhatod!

-          Írass szemüveget, vagy mosd ki a szemed! – morogta vissza David.

-          Ó tagadja! Milyen aranyos! Vagy már te is úgy mondod, hogy de cuki? Cuki fiú vagy! 

Nem bírtam ki! Hangosan is felnevettem. 

-          Hé, hallottad ezt? – megpróbáltam visszatartani a nevetésem, de nem igazán akart sikerülni.

-          Mit, cuki David? – le fogok bukni, ha ezt így folytatja Parker haverja. – Á, ezt a fejest miért kaptam?

-          Elég időd lesz kitalálni, míg a púpot próbálod eltűntetni a fejedről. 

Csapódott a szekrényajtó, és egyre távolabbról hallottam a hangjukat, így már a beszélgetés többi részét se tudtam kivenni. Gyorsan kiszaladtam a folyosóról, majd a tanári előtt megállva hangosan felnevettem. 

-          Ilyen jó kedve van Miss. Lawson? 

Megköszörülve torkomat, letörölve a nevetésből származó könnyeimet, lassan egyenesbe tornáztam magam, hogy válaszoljak Mrs. Holmes kérdésére. 

-          Elnézést tanárnő.

-          Itt vannak a papírok – nyomott egy jó nagy kupacot a kezembe. –  Fénymásold le, utána hazamehetsz. Az eredeti példányokat ott hagyhatod a felső polcon. Reggel majd elhozom őket.  Nagy mosollyal az arcomon bólintottam. 

A fénymásoló felé alig lézengett pár gyerek. Ennek örültem is, meg nem is. Beléptem, a szobába, megkerestem a papírokat és elkezdtem a másolást. 

Már a végén jártam, mikor hallottam, hogy becsapódik mögöttem az ajtó.






     Előző rész                                                                                                  Következő rész

 

1. fejezet - Hozzám tartozol

You belong with me- Hozzám tartozol

Mindenkinek ismerős lehet a lúzer szó, nincs olyan iskola, ahol ne találnánk ilyen embereket. Ők állnak a piszkálások középpontjában. Ha valakinek valami baja van, tuti, hogy megtalálják ezt az embert és rajta vezetik le a feszültséget. Nem is tudom, szerencsés dolog-e az, ha ez a lúzer az osztály strébere is. Akkor talán még nehezebb dolga van.  Hogy honnan tudom ezt? Mert én is ilyen vagyok.

Mit lehetne mondani ezen kívül még rólam?
Hm. Talán azt, hogy hatalmas bajba tudok keveredni. Mindig rossz helyen vagyok, rossz időben. Hogyan lehetne még jellemezni?
Nem tud tisztán gondolkodni. Nem fontol meg semmit. Hamarabb jár a szája, mint ahogy átgondolná a dolgokat. Mindenekelőtt, nagyon gyáva! Igen!
Tipikus jó kislány lennék? Ez sem igaz.

Egy olyan lány vagyok, aki sodródik az árral, későn érő és hatalmas hibákat képes elkövetni. Meglehet, túl sok filmet nézek, hisz’ próbáltam az életemet úgy alakítani, mintha valami tündérmese főszereplője lennék. Így próbáltam elbújni a valóság elől. Bezárkóztam az én saját kis világomba. Ki ne szeretne olyasmit átélni, hogy teljesen szerencsétlen életében, egyszer csak felbukkan a szőke herceg fehér lovon, aki kirángatja unalmas hétköznapjaiból?  De az élet nem ilyen meseszerű. És ezt, nem könnyű beismerni.

De az ilyen lányok is képesek felnőni bizonyos dolgok hatására. Mikor már mindent feladtam, akkor következett be az én életemben is a változás. Sosem gondoltam volna, hogy a gimnázium utolsó éve lesz a leg eseménydúsabb, egyszerű, szürke kis életemben…

1.       fejezet

                „ Sziasztok! Itt a reggeli Hírmanó.
Azt hiszem, most a szombat esti bulival célszerű indítanom. Emlékeztek még rá? Elég sokkos állapotban volt másnapra az iskola. Ami talán a legjobban érdekel mindenkit, hogy mi történt az iskola hercegnőjével. Több alaptalan pletyka is felütötte a fejét. Biztos forrásaim szerint azonban, azért tűnt el olyan hamar, mert összekapott a színjátszók elnökével, Annával, és ezt a féltett hajkoronája szenvedte meg. Mit gondoltok, ma sapkában lesz?
Gondolom, sokan nem hisztek nekem. Sebaj!  Az egyik forrásomtól sikerült képet is szereznem. Nézzétek csak meg!
Egyéb jó hírek: Ben ismét elengedte az összes békát a labor teremben. Köszönjük meg neki, hogy ma elmarad a boncolás. Hős vagy Ben!  Igaz is! Ma ne egyetek a levesből! Mrs. Black, már megint nem tisztességes alapanyagokból főzött. Eltűnt a konyhából a légyfogó!
Ezen kívül, folyamatosan kapom tőletek a leveleket, hogy ki lehetek. De a válaszom még mindig ugyan az. Egy átlagos ember a gimiből, aki mindig, mindenhol ott van. Olyan lennék, mint Pletykacica?„

(Zene a történethez:Pink - Trouble)

-    Ideje indulnod, vagy lekésed az iskolabuszt! – hallatszott a szobámba anya figyelmeztető hangja.
-    Megyek már! – gyorsan lezártam a blogomat, kikapcsoltam a gépem. Felkaptam a földről a táskámat és már rohantam is.

Bár a rohanás szó lehet túlzás. Nagy léptekkel indultam le a lépcsőn, hogy felvegyem az ebédes tasakomat az asztalról. Intettem anyának, bár nagyon nem figyelt rám. Bizonyára megint valami fontos tárgyalást intézhetett a telefonján.
Ahogy kiléptem a bejárati ajtón, egyből megcsapott a meleg, tavaszi levegő. Mély lélegzetet vettem. Egy darabig még álltam a küszöbön, élvezve a napsütést. A kis tavaszi kabátom nem volt túl vastag, de tökéletesnek ígérkezett erre a szép napra, amit csak az iskolai hangulat lesz képes beárnyékolni. Tudtam, sokáig nem állhatok itt, így lassan elindultam a buszmegálló felé.
Nem kellett sokat várnom, a busz pár perc múlva már itt is volt. Remek! Kezdődhet a mai adag szörnyűség.

Felvettem a már jól megszokott maszkomat, feljebb toltam az orromon szemüvegemet, megszorítottam táskám pántját, úgy léptem fel a pokol bejáratába. Arcomról ilyenkor nem lehet semmit leolvasni.
A diákok egymást dobálták a szendvicsükkel, labdákkal, de vannak olyan elvetemültek is, akik a táskájukat dobták egymásnak. Persze, ez a hátsó régióra volt érvényben. Elöl a párocskák ültek, egymást átkarolva. Mivel itt már nem volt hely, egyre hátrább kellett mennem. Alig tudtam elkerülni a sajt és zsömle darabokat, de azért megpróbáltam jól manőverezni. Minden jól is ment volna, ahhoz, hogy láthatatlanul leüljek egy üres helyre, míg valaki, ki nem tette elém a lábát. Én pedig jól sejthetően, fel is buktam benne. Végig csúsztam a buszon. Rajtam nevetett mindenki.

-    Mi az Pápaszem? Már meg is hajolsz előttünk?  – ismét mély levegőt vettem, felálltam és leültem a kiszemelt helyre, ami egy szintén szemüveges és vörös hajú srác mellett volt. Összeszorítottam szemeimet, magamban azt mormogva, hogy ennél több ne történjen ma.


~.~.~


Az iskola egy hatalmas, háromemeletes épület volt. Hozzá tartozott még egy hatalmas üvegház, egy nagy sportcsarnok és még egy épület beépített színházzal. Engem viszont a legjobban a hatalmas könyvtára kötött le, ahol az egész napomat töltöttem. Ide nem tették be az olyan lányok a lábukat, mint Hilary, a balett klubból vagy Sara, a kertészklub elnöke. Sem pedig az olyan fajankók, mint Josh, a foci csapat kapitánya.

Elballagtam a szekrényemig, hogy kipakoljam a könyveimet és felkészüljek az első órára. Mi is lesz az első óra? Nem ártana megtanulnom már az órarendet…

-    Hé, Pápaszem! Hallottad? Ez a kis csótány, már megint mit ki nem talál! – ezer közül is felismerem ezt a hangot. Hilary Brown. Megfogtam a szekrényajtómat, arra támaszkodva fordultam felé. Naná, hogy sapkában volt!
-    Mi az Hilary?
-    Nem olvastad? Tényleg ennyire le vagy maradva? – nézett rám sajnálkozva. Én pedig olyan arcot vágtam, mint aki nem tudja, miről van szó. – Azt híreszteli, hogy kitépték a hajam! Érted?! A hajam! Pedig, ha valakivel összeverekednék, biztos én kerülnék ki győztesen! – hadonászott felém a mobiljával, amin a blogom volt megnyitva.
-    Akkor miért vagy sapkában?
-    Ez nem sapka, te retadált! Hanem egy kalap! – visított. Vállat rántottam.
-    Az retardált – javítottam ki unottan. Undorodva nézet rám. Visszafordultam szekrényem felé.
-    Mindegy is. Kész van a leckém? – kezdődik. Vissza a valóságba, ahol nem vagyok más, mint Hilary árnyéka. Vagy inkább a szolgája?

Felvettem a földről táskámat, hogy kikeressem a kívánt papírokat, amin tegnap 2 órán át ügyködtem, majd átnyújtottam neki. Kikapta a kezemből.
-    Végre! – gyorsan átlapozta a jegyzetet. – De ha tálálok benne bármilyen turpisságot, esküszöm, hogy neked véged! A múltkor is rajtam nevetett a fél osztály! Délután kettőkor legyél az előadóban! – adta ki a parancsot. Válla mögé dobta hosszú szőke haját, majd eltipegett.
-    Még is hogy… – mielőtt kicsúszott volna a számon valami nagyon nem szép szó, bevágtam a szekrényajtómat, és elindultam az órára.

Az osztály ajtajában ismerős arcokat fedeztem fel. A két legjobb barátom. Melegen rájuk mosolyogtam. Emily és Tim is észrevett engem, viszonozták is a mosolyom. Ők voltak az egyetlenek, akiket közel engedtem magamhoz, de azt hiszem, ez érthető, mert már kisiskolás korunk óta ismerjük egymást. Szinte alig változtak azóta valamit. Emilynek most is ugyanolyan világos barna, vállig érő haja van, és az évek alatt csodás alakja lett. Bármit felvehet, amit csak szeretne. Tim pedig, a kócos szőke hajával és pajkosan csillogó szemeivel, ugyan olyan, mintha még most is csak 10 éves lenne. Annyi különbséggel, hogy mosolyával bármelyik lányt megkaphatja és ki is használja ezt az adottságát.

Együtt léptünk be a terembe. Amint leültünk a helyünkre, én azonnal elővettem a könyveimet.
-    Láttuk, reggel már megint nálad volt a méhkirálynő. Mit mondott? – fordult hozzám legjobb barátnőm.
-    Semmit – rántottam meg a vállam. – Csak „elkérte” a leckét.
-    Mikor állsz már a sarkadra, és hagyod már ezt az egészet abba? – csatlakozott be haverom is.
-    Nem olyan nagy dolog Tim.
-    Mi az, hogy nem? – háborodott fel. – Ugye nem az óvodás kori videóddal zsarol? – felkönyököltem az asztalomra, államat a tenyerembe tettem.
-    Mit csináljunk veled? – sóhajtotta Emily. Szerencsére többet nem beszéltünk, mert belépett a tanár és elkezdődött az óra.

 Tudom, hogy Tim és Emily csak engem akarnak védeni, de olykor nem értik meg a helyzetet. Igaz, a videóval még mindig zsarol, és mivel felnőttem nem akarom, hogy ez rajtam maradjon. Olyan gyerekesek tudnak lenni az emberek. Én pedig nem szeretem a megaláztatást. Habár abból kapok így is eleget, de ennél durvábbakat nem szeretnék.
Barátaim gyakran kérdezik tőlem, hogy mégis miért engedem, hogy ezt csinálja velem. Miért nem adom ugyanazt vissza neki, amit ő csinál velem? Tudom, hogy megtehetném. Azt is tudom, hogy a két barátom támogatna is, de ezt soha nem tudnám megtenni. Ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy miért? Mert olyan aranyos és visszahúzódó vagyok? Szó sincs róla! Mert félek, hogy mindenki mellé állna és engem még jobban kiutálnának? Meglehet. A végére mégis csak az jön ki, hogy egy gyáva nyúl vagyok! Utálom a nyulakat!

Kinéztem az ablakon. Még mindig hét ágra sütött a nap, ami egy kicsit jobb kedvre derített.
A csengő szóra eszméltem fel. Tekintetem rögtön a tábla felett felakasztott órát kereste. Remek! Még maradt öt percem, hogy odaérjek a balett teremhez. Sietősen összeszedtem a cuccaimat, és már rohantam is az ajtó felé.

-    Hé, Lin! Hova mész? – visszafordultam az ajtóból.
-    Ne haragudjatok srácok, de mennem kell!

Meg sem vártam mit reagálnak erre, kinyitottam az ajtót és rohantam a folyosón, ami még zsúfolásig tele volt diákokkal.
Vettem egy éles kanyart az udvaron, majdnem bele is estem a rózsabokrokba, de pontosan csengőszóra beértem a terembe. Kifújtam magam, mert még nem láttam Hilaryt. Az életem múlt azon, hogy időben itt vagyok-e. Kitudja, nincs e nála a kazetta. Már volt olyan, hogy egy kis részletet vetített le a videómból, de szerencsére pont háttal álltam rajta, így nem ismert fel senki. Azóta próbálom kerülni az efféle szituációkat. Leültem a hátsósorba a nézőtéren.

A balett előadó egy kisebb terem volt a színház épületében. Itt tartották általában a főpróbákat. 
Letettem magam mellé a táskámat, kivettem belőle a könyveimet, majd elkezdtem tanulni.
Pont belemélyedtem az emlősök felépítésébe, és abba, hogy hogyan is épül fel egy béka, mert holnap nem fogjuk megúszni a boncolást, akárhogy is próbálkozott megmenteni minket és a békákat Ben, amikor hatalmas papírkupac landolt a füzeteimen.

-    Ez legyen kész, mire végzünk! – utasított Hilary. – Ne felejtsd el kihúzni a fontosabb részeket! Nem akarok annyit felolvasni holnap! - Már fel se néztem rá. Helyette kinyitottam a vaskos könyvet, hogy elkezdjek dolgozni.

A könyv felett azonban csak morogtam. Sose szerettem a francia forradalmat. Mégis minek írtak róla ennyit? Nem elég lett volna, hogy fegyverek csattognak, meghal pár ezer ember, nyer az egyik csapat és vége? Természetesen nem! És miért nem? Mert akkor kevesebb munkám lenne! Unottan rákönyököltem a könyvre, és a nyíló ajtó irányába fordultam, ahol David és a haverjai jöttek be.

David Parker volt, minden lány álma. Félhosszú hollófekete haja, sötét szemei mindenkit elbűvöltek. A mosolyától pedig nem volt olyan lány, aki ne olvadt volna el. Azonban volt egy gond, ami miatt sokan kerülték. David, abba a csoportba tartozott, akiket nem szívesen láttak az iskolában. A gördeszkás srácoknak senki nem parancsolhatott. Egyedül azért nem csapták ki őket, mert David apjáé volt a gimi.

-    Szia, édesem! – ölelte át Hilaryt, amint elérte.
-    Mit keresel itt, Dave? – vinnyogott a hercegnő átkarolva a fiú nyakát.
-    Délután versenyünk lesz. Ott leszel?
-    Jaj, Szívem, mit tehetnék? – váltott szomorúra az arca. – Annyi dolgom van délután. Apának is megígértem, hogy ott leszek a céges vacsorán. Nem lenne gond, ha most nem mennék? – pislogott rá ártatlanul, kiskutya arcot vágva. Nekem pedig tátva maradt a szám. Hogy tud ilyen víz folyékonyan hazudni? 
-    Semmi gond, majd máskor! – búcsúzásként megcsókolta Hilaryt. Erre vágtam egy fintort, s a fejem ingattam. Hogy nem veszi észre, hogy hazudik?

Mikor kivonultak a srácok, a többi balettos lány odaszaladt Hilaryhoz.
-    Komolyan? Miért is viseled el David-et? Hisz’ csak egy gördeszkás! Még ha focis lenne! Ilyen szakadt cuccokban lógni egyáltalán nem menő!
-    Ugyan! A legjobb, míg erre a helyre járok. Az apja az igazgató, így biztos, hogy nem rúghatnak ki. Na meg, mindent megvesz nekem, amit csak akarok! – kacsintott rájuk. Barátnőivel együtt kacagtak fel, nekem pedig végképp leesett az állam. Mindig is tudtam, hogy kétszínű liba, de hogy ennyire?!
-    Figyelem! – hasított végig a levegőben Mrs. Withmore hangja. Összerázkódtam a széken – Kezdjük a próbát! – csapta össze tenyerét, ahogy fellépett a színpadra. – Elsőnek egy Attitűdé, majd Balancé…

Mai napig nem értettem meg, hogy miért szeretik a balettet az emberek. Életemben egyszer voltam balett előadáson, majdnem elaludtam. Nem tudott lekötni. Túl sokat kell érte szenvedni. Alig ehetsz valamit egész nap és mindig nézned kell a kalóriákat még így is. Nem egy lány válik anorexiássá emiatt. Nekem ennyit nem ért az egész.
Viszont volt egy része, amit imádtam. Amikor maguknak készítik el a cipőiket. Lenyűgöz, ahogy mindenki saját maga formálja meg a lábbeliét, így belecsempészve egy kis egyediséget. Van, aki még égeti is a cipő orrát, mások vízbe mártva várják, hogy a cipő orrára és sarkára helyezett kötés megkeményedjen.

Körülbelül másfél óra múlva leraktam a sorkihúzót, és kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat. Épp jókor lettem kész. Mrs. Withmore, pont ekkor jelentette be, hogy vége a próbának. A lányok készülődni kezdtek, összepakolták a cuccukat. Én is elkezdtem szedelőzködni. Alig vártam már, hogy hazaérjek.

-    Hé, Pápaszem! – kiáltott felém Hilary. – Most nincs kedvem elvinni a könyvet, majd holnap hozd be a suliba!
-    Bámulatos Hilary! Hogy tudod elérni, hogy megtegyen neked mindent? – kérdezte szinte már-már rajongva, egyik árnyékbarátnője. Azt hiszem Amanda volt a neve. 
-    Ugyan kérlek! Ez tehetség kérdése! Na meg, már olyan rég ismerjük egymást, nem igaz Alina? – mosolygott rám édesdeden. Nekem csak egy erőltetett mosolyra futotta.
Akkor hívott csak a rendes nevemen, ha mások előtt azt próbálta bizonyítani, hogy mennyire jó fej vagy, hogy mekkora szívességet tesz ezzel nekem.

Miután mindenki elment, én is elhagytam a termet. Lassan ballagtam haza. Mivel már elment a busz is nem volt más választásom. Bár ha jobban belegondolok, most még jól is jött a séta. Kiszellőztettem a fejem.
Egy óra gyaloglás után már az utcánkban jártam. Beverly Hills-ben egyetlen rossz dolog volt.  Mármint olyan dolog, amihez nem tudtam alkalmazkodni. Az emberek nagyon adtak a külsőségekre és a fényűzésre. Különösen a korombeli lányok. Én kilógtam ebből a sorból. Többre értékeltem a kényelmes, egyszerű ruhákat. Sose volt szükségem menő, giccses, márkás cuccokra, amik úgy csillognak, hogy úgy érzed, mintha átmentél volna egy szivárványon.

Már a házunk előtt jártam, mikor láttam, hogy anya kihajt a kocsival a garázsból, és elmegy. Sose volt közöttünk igazi anya-lánya kapcsolat. Ő nem értett meg engem. Jobban szeretett volna egy olyan lányt, akivel felvághat szépsége miatt. Velem viszont ezt nem tudta megtenni. Hosszú, rakoncátlanul göndör, barna hajam, magasságom miatt, és azért, mert nem tudtam megszokni a kontaktlencsét, egyszer sem tudott elvinni szépségversenyre. Azt hiszem rossz helyre születtem.

-    Á, Alina, kedvesem! – hallottam meg a szomszéd hangját.
-    Jó napot Mrs. Parker, hogy van? – őt talán jobban szerettem, mint a saját anyámat. Mindig kedves volt velem, és kiskoromban is sokszor vigyázott rám.
-    Jaj, Kedvesem! Hányszor mondtam már, hogy hívj Maggie-nek ? – nem bírtam megszokni, hogy a keresztnevén hívjam.
-    Bocsánat. Segíthetek valamit Maggie?
-    Ami azt illeti, szerettem volna kérni tőled valamit! El kell mennem egy megbeszélésre, de nincs, ki vigyázzon Lindsayre. A fiamra meg tudod, hogy nem bízhatom. Megtennéd, hogy vigyáznál rá egy órát?
-    Persze! – vágtam rá egyből. Imádtam azt a kis manót!
-    Jaj, de jó! – csapta össze tenyerét, majd megfogta a kezem, és behúzott a házba.
-    Lindsay! Gyere, nézd, ki van itt! – hamarosan dobogás hallatszott az emeletről, majd a kislány ébenfekete kobakja bukkant elő a lépcsőfordulóban. Lágyan elmosolyodtam és integettem neki.
-    Lina! Lina! – hajtogatta a nevem, ahogy szaladt felém. Mikor elért felkaptam az ölembe és megpörgettem. Nagyon okos volt ötévesen. Kétlem, hogy én valaha is ilyen lettem volna.
-    Hogy vagy?
-    Jól! – kacagott fel.
-    Úgy örülök, hogy ilyen jól kijöttök! Kincsem, a maminak most el kell mennie, addig Alina vigyáz rád, rendben? – Lindi bőszen bólogatott, és egy nagy cuppanós puszi után elengedte az anyukáját.
-    Mit játszunk? - tettem le a földre Lindsayt.
-    Gyere! Mutatok valamit! – kis kezecskéjével megfogta az enyémet, úgy húzott fel az emeletre, ahol a szobája volt, tele játékkal.

A Parker család háza hatalmas volt. Talán nagyobb, mint a miénk. Habár anya ezt sose vallotta volna be. Ahogy felértünk az első emeletre, az egyik ajtó mögül gitár hangot hallottam.

-    David! Itt van Alina! Bemegyünk játszani a szobába – csiripelte a kicsi.
-    Lindsay! Halkabban! – tettem mutató ujjamat a szám elé. Nem szerettem volna, hogy megtudja én is itt vagyok.

Imáimat ismét nem hallgatták meg, ugyanis nem sokkal később David Parker feje volt látható, ahogy kinyitotta ajtaját. Amint meglátott mélyet sóhajtott.

-    Anya elment? – intézte szavait testvéréhez.
-    Aha.
-    Mikor jön vissza? – mintha láthatatlan lennék!
-    Nem tudom. De addig itt marad velem játszani Lina. Te is jössz játszani? – kérdezte hatalmas boci szemekkel.
-    Isten ments!
-    Naaa – húzta el a szót. – Gyere velem játszani! – Odarohant testvéréhez, megfogta a karját és elkezdte húzni a szobája felé.
-    Rendben, megyek! – adta meg magát. Nevetve követtem őket.

Őszintén szólva, nem tudom, mikor romlott meg a kapcsolatom Daviddel. Gyerekkorom óta ismertem őt is. Amikor ide költöztem, még nem ismertem Emilyt vagy Timet. Nagyon magányos voltam. Egyik nap átjöttek az anyukájával köszönteni minket, mint az új lakókat. Máig emlékszem rá. Anyáék kiraktak a kertbe, hogy játszunk ott. Mindig is fiús típus voltam, így hamar megtaláltuk a közös hangot. Később pedig még  hozzánk csatlakozott Tim és Emily is.
De még legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy egy napon, vele fogok babázni és tea-délutánozni.

-    Na! Idd meg a teát! – nézett rá morcosan kistestvére.
-    Nem csinálom ezt! – tiltakozott David.
-    Alina, szólj rá! – ránéztem a fajankóra. Ő meg szúrós szemmel vissza rám.
-    Mit tehetnék? – vettem fel az asztalról egy kis csészét. – Nem hallgat rám!
-    Megmondalak anyának David! – toporzékolt a kisebbik Parker.
-    Miért nem tudsz egy kicsit engedékenyebb lenni? Senki nem lát.
-    Nem elég, hogy veled kell egy szobában lennem, még ezt is csináljam?

Ekkor eszembe jutott valami. Ránéztem Lindsayre.

-    Ugye te is arra gondolsz, amire én? – a kislánynak felragyogott a szeme, és már rohant is.
-    Mire készültök? – csak nem megijedt?
-    Mi aztán semmire! – tettem védekezően magam elé a kezeimet. Kételkedően nézett rám. Ekkor ért vissza a testvére, kezében az anyukája sminkes táskájával.
-    Fogd le Lindsay! – neki se kellett több. Azonnal letámadta Davidet, aki hátra esett a nagy lendülettől.
-    Fejezd be húgi! Hallod?! – leemelte magáról a testvérét, aki már rúzsozni akarta a száját.
-    Ez nem ér! Te sokkal nagyobb vagy nálam! – görbült lefelé a kicsi szája.
-    Bocs, húgi! Ezért jó nagy testvérnek lenni – ekkor lendültem én is akcióba. Egy nagy piros X-et rajzoltam az arcára a kezemben lévő rúzzsal. Egy pillanatra lefagyott, majd rám nézett.
-    Mégis, mit művelsz? – jéghideg hangja hallatán felállt a szőr a hátamon. Gyorsan hátam mögé rejtettem fegyverem.
-    Semmit – válaszoltam rögtön. Következő mozdulatára azonban nem számítottam. Kivett egy rúzst a táskából, és ő is rajzolt az arcomra. Tátott szájjal néztem rá.
-    Ez meg… - csak vigyorgott rám. A következő pillanatban már a földön feküdtem. David lefogta a kezeimet, míg Lindsay kacagva rajzolta tele az arcomat.
-    Ez nem ér! – próbáltam szabadulni, de nem ment. – Lindsay ne árulj el! A tesódat kell kifesteni!
-    Nem hallgass rá húgi, nagyon jól csinálod! A szája legyen narancssárga! A bal arcára meg rajzolhatsz még egy virágot!

-    Ti meg mit csináltok? – kínzásom abba maradt, a két testvér pedig az ajtó felé fordult. Én is megtettem volna, de fogva tartóm még mindig nem engedett.
-    Anya, Anya! Szép lett? – mutatta meg büszkén mesterművét, ami az arcomon virított.

David úgy engedett el, mintha tűzbe tette volna a kezét, amikor tudatosult benne, hogy az anyukája is jelen van. Mrs. Parker oldalra fordította a fejét, úgy nézett minket. Arcom már vörös volt, és nem csak a rúzstól. Gyorsan ülőhelyzetbe tornáztam magam. Talán mégse volt olyan jó ötlet.

-    Hm. Valami még hiányzik – elvette kislányától a vörös rúzst és felénk lépett. Na, ne! Ő is az arcomra akar rajzolni? Végül megállt a fia előtt, megfogta az állát, és elkezdte kirúzsozni a száját. Erős vörös színű rúzzsal.
-    Az istenit! Mit csinálsz anya?! – próbált szabadulni, de nem sikerült neki.
-    Maradj nyugton fiam, vagy nem lesz szép a végeredmény!
-    Bánom is én, csak engedj! – kirobbant belőlem a nevetés. Olyan vicces helyzet volt, ahogy David próbált szabadulni, közben pedig Maggie, csücsörítve rúzsozta a száját.
-    Végeztünk is! - Hátrébb lépett, hogy megvizsgálja a kész művet. Keresztbe tette maga előtt karjait. – Fiam, ez nem a te színed! – David, tátott szájjal, és kikerekedett szemekkel nézett az anyjára, különösen akkor, amikor egy tükröt is oda nyújtottak neki.

-    Ti mind meg vagytok bolondulva! – felpattant, és a fürdőbe rohant.
-    Alina, te is mosakodj meg – könnyeimet törülgetve álltam fel, és indultam el én is a fürdő felé.

Hatalmas mosollyal léptem be a fürdőszobába, ahol David próbálta magáról levakarni a festéket. Eredménytelenül. Csak annyit ért el, hogy még jobban szétkente. Ismét elkacagtam magam. Villámló tekintettel nézett rám.

-    Ha elmered valakinek mondani, halott vagy!
-    Higgadj le! Mégis kinek mondanám el? Egy szavam se hinnék. Meg a tény, hogy ebben a házban voltam, jobban lekötné az embereket, mint az, hogy hogy nézel ki – halványan elmosolyodott. – Azt viszont meg kell hagyni, hogy röhejes vagy!
-    Fogd be! – morogta. Odaléptem én is a csaphoz. A szekrényből elővettem elsőnek egy papír zsebkendőt, hogy a számról leszedjem nagyjából a rúzst, majd kivettem a sminklemosót, és azzal szedtem le arcomról a többit. David követte minden egyes mozdulatomat.

-    Mégis mit csinálsz? – kérdezte.
-    Minek látszik? Pattogatott kukoricát árulok.
-    Idióta. Mivel szeded le? – ránéztem. Gonoszkodjak? – Nem sokára mennem kell, mert versenyem van, és nem bánnám, ha addigra lejönne az arcomról – Így van, gonosz leszek! Belenéztem a tükörbe. Arcomról teljesen lejött minden. Visszanéztem Davidre.

-    Te is kéred? – már nyúlt az üvegcse felé, amikor „véletlen” kicsúszott a kezemből. Kiborult és mindet elnyelte a lefolyó. Gyorsan a szám elé kaptam a kezem. Félénken Davidre néztem, aki az üres üveget vizslatta. – Hoppá!

Behunyta a szemét. Lassan felemelte a jobb kezét, hogy megmasszírozza orrnyergét, míg baljával a mosdó peremén támaszkodott. Azt hiszem itt az ideje lelépni. Lassan hátráltam az ajtó irányába. Pont kiléptem rajta, amikor egy törülköző landolt az arcomban, amit a nevem követett, de akkor én már a folyosón futottam.

-    Alina! Gyere vissza!
-    Bocs, David, de rohannom kell! – gyorsan elköszöntem a család többi tagjától is, amíg élek. - Viszlát, Mrs. Parker! Szia Lindsay!

Azt hiszem, ilyen gyorsan még egy házból se távoztam. Kíváncsi leszek, mennyire tudja lekaparni az arcáról David a sminket. Ahogy belegondoltam, hogy így fog megjelenni a versenyen, rögtön elnevettem magam. Úgy kell neki!

Teljesen csak akkor nyugodtam meg, mikor becsukódott otthonom ajtaja mögöttem. Lecsúsztam a földre, hátammal még mindig az ajtónak támaszkodva. Az agyamban már többféle címmel is megjelent, hogy mit fogok a blogomba írni erről, de ehhez meg kell várnom a holnapi napot, le ne buktassam magam.

Amilyen rosszul indult ez a nap, olyan jó lett a vége.



                                                                                                                  Következő rész