7. fejezet - Fogadj be!
Vannak a Földön olyan emberek, akiknek már csak ránézésre kivernéd a fogát. Jó, sokszor mondják, hogy ne a kinézet alapján dönts, de van, hogy ez bizonyul a jobb módszernek, hiszen mi van akkor, ha megtudod, hogy a velejéig romlott és akkor már nem csak egy jobb horgost kívánsz neki?
Gondolatban már lepörgettem azt a jelenetet, ahogy bemosok egyet ennek a boszorkánynak. Elképzeltem, hogy egy hirtelen mozdulattal előtte termek és jobb öklöm találkozik a bal szeme alatti területtel. Már az egyik kezem is ökölbe volt szorítva, mégse mozdultam. Utána tuti, hogy a rendőrségen kötnék ki. Ott meg magyarázkodhatnék, úgyis ő győzne és még a kórházi számláját is fizethetném.
Amint elvette tőlem az iratokat azonnal átnézte, hogy hiánytalanul meg van-e mind. Azt hittem, hogy minimum le fog ordítani, vagy hisztizik egy sort, ehelyett nyugodt hangon szólalt meg.
- Elolvastad mindet?
- Épp, hogy csak ránéztem – feleltem az igazságnak megfelelően. Azt már nem kötöttem az orrára, hogy egy fontos részletet azonnal kiszúrtam.
- Mit keresel itt? – vont kérdőre.
- Csak a dossziékat hoztam be a Sensei-nek – Várjunk csak… Mióta felelek én ilyen jó kislány módjára? – Mik ezek a lapok? Valami szerződés? – kíváncsiskodtam ártatlanul. Aya-san összefonta karjait a mellkasa előtt, egy percre se eresztve az iratokat.
- Nem kell tudnod. Ha csendben maradsz, akkor folytathatod a munkádat. - Elnevettem magam, de nem jó kedvemben.
- Ez fenyegetés akar lenni? – Yamada-san gonoszan elmosolyodott.
- Neked szerintem most nem ezzel kellene törődnöd. Azt hallottam, hogy egy hajszálon függ az itt maradásod. Te se szeretnéd, ha ez a hajszál elszakadna, igaz?
Gonosz kis hárpia! Tuti, hogy ő Lucifer lánya! Szerintem látni lehetett, ahogy füstölgött a fejem, olyan mérges voltam. Aztán eszembe jutott a cikk az újságban. Simán kimondtam azt, amit sejtettem.
- Ne merd bajba keverni YamaPi-t! – figyelmeztettem. A boszorka felhúzta egyik szépen ívelt szemöldökét.
- Mégis mit tudnál tenni? – Lassan, szinte minden lépését kigondolva sétált hozzám közelebb. – Elárulod a főnöknek? – kérdezte oldalra billentett fejjel. – Mégis ki hinne neked? Amilyen a munkamorálod, még csak meg se hallgatnának. – Az utolsó mondatot már előttem guggolva, egyenesen a szemembe mondta. – Azt ajánlom, hogy tégy úgy, mintha semmit se láttál volna. Ez nem a te dolgod. Csak húzd meg csendben magad és örülj annak, hogy itt dolgozhatsz! – sziszegte.
A folyosóról lépések hangja hallatszott. Gondolom, ezért lehetett az, hogy hirtelen felpattant, majd, mintha mi se történt volna, felvette a műmosolyát és az érkező felé fordult. Én is így tettem. Csak mosoly nélkül.
Furusawa-san döbbenten állt az ajtóban.
- Á, pont téged kerestelek! – fogadta Yamada-san. Sensei rám emelte a tekintetét. Én pedig még mindig a földön ültem. Ideje volt felkelnem. Miközben leporoltam a ruhámat Furusawa is megszólalt.
- Maga mit keres itt Kitagawa? – Egy kissé idegesnek hatott a hangja, de túl dühös voltam ahhoz, hogy ez legyen figyelmem központjában. Bosszúsan fújtattam egyet.
- Csak a kért mappákat hoztam be. – Próbáltam minél szúrósabban nézni Aya-san-ra, ahogy az utolsó mondat elhagyta a számat. – De már megyek is, mielőtt valakinek szemet szúrok.
Magam se tudom, hogy Ayának vagy Furusawa-sannak címeztem az utolsó mondatomat. Azt hiszem, mindkettejüknek. De ezzel már holmi keveset törődtem. A lényeg az volt, hogy meggyőzzem magam, ez nem az én dolgom.
Hinával a munka maga volt az álom. Komolyan! Legalább anélkül tudtam dolgozni, hogy hallanom kellett volna az áradozásait a sztárjairól. A ruhák osztályozásához voltam beosztva, ami kb. annyit tett ki, hogy át kellett néznem a még használható és divatos ruhákat a többitől. Baromira unalmas volt a munka.
A legrosszabb azonban az volt az egészben, hogy minél több idő telt el úgy, hogy nem szóltunk egymáshoz, nekem úgy jutottak eszembe a mondatai. Amikor például leejtettem az egyik ruhadarabot a kezemből, olyan mintha ő szólalt volna meg – „Vigyázz! Az Fujimoto kedvenc pólója. Tudod milyen érzékeny.” – A hideg is kirázott. Kezdtem rosszul lenni magamtól. Főleg a képzelgéseimtől. A pólót meg úgy dobtam el a kezemből, mintha megégetett volna, de minimum mintha mérgezett lenne. Még a kezeimet is megtöröltem a felsőmben. Túl sok időt töltöttem Hina társaságában!
- Etsuko-san! – lépett be az egyik ruhaszállító. – Ezt alá kellene íratnom Furusawa-sannal, de sehol nem találom. Telefonon se érem el. – panaszolta. - Az időm meg véges. Nem tudod, hogy hol lehet?
- Valószínűleg a stúdióban – válaszolta készségesen. – Most beszélik meg YamaPi új koncepcióját.
- El tudnád vinni neki az iratokat? – kérdezte kétségbeesetten. – Már így is késésben vagyok.
- Én…
- Én szívesen elviszem! – azonnal kaptam az alkalmon, hogy kiszabaduljak a ruhák „fogságából”.
- Rendben. Ezt a lapot, pedig majd faxoljátok vissza. – mutatott az alsó lapra.
- Oké. Azonnal meg is keresem!
Jó pár terembe bekukucskáltam, mire megtaláltam őket. Az egyik felvevő teremben voltak, a felettünk lévő szinten, a folyosó végén. Halkan benyitottam és ugyanilyen halkan lépdeltem feléjük.
YamaPi a vezérlőpult előtt ült egy pörgő székben. Nem is értem, hogyan képesek megjegyezni az emberek, hogy melyik gomb mire való. Legalább 200 különféle gomb lehet rajta. Az énekes bőszen magyarázta, miként kellene felvenni a számokat, és hogy milyen elképzelése van még az albummal kapcsolatban. Öröm volt látni, hogy ennyire beleéli magát és tényleg szívvel-lélekkel ott van minden egyes albumának a készítésekor.Ezt persze ennyiből nem vonhatom le, de ha most ilyen beleéléssel dolgozik, ez máskor se lehet másként.
Az öltözékére tévedt a tekintetem. Hiába, szakmai ártalom. A mályvaszínű póló tökéletesen kiadta sötét hajának a tónusát. Erővel kellett elszakítanom róla a tekintetem.
Ráadásul sietnem is kellett, így kénytelen voltam félbeszakítani.
- Elnézést, Furusawa-san…
- Mit akar Kitagawa? – Bár, nem ő volt a legfontosabb személy itt, mégis úgy szólt hozzám, mintha minimum az ő albumát vennék fel.
- Volna itt pár papír, amit alá kellene írnia és vissza faxolni.
- Megyek – sóhajtotta.
YamaPi és a menedzsere egy ideig érdeklődve néztek felénk. De ez tényleg csak pár másodpercig tartott, utána vissza is tértek a kiadandó albumhoz. Sensei kezével mutogatta, hogy menjek ki a teremből. Egy szó nélkül teljesítettem a néma kérését.
Gondosan bezárta magunk mögött az ajtót és a szomszédos terembe mentünk be.
Ez egy kisebb terem volt. A falakon hangszerek sorakoztak, így arra saccoltam, hogy valami gyakorló terem lehet. Furusawa-san a teremben lévő egyetlen asztalhoz húzta a doboknál lévő széket. Amint leült az asztalhoz, máris a lapokat kezdte átnézni. Amelyiket jónak találta, azonnal aláírta és félretette. Két külön kupacot alkotott a papírokból. Letette a tollat és az egyiket felém nyújtotta, de nem nézett rám. Kérdő tekintettel vettem el őket.
- A műszakja végén jöjjön az elnök irodájába.
Rossz érzés kerített hatalmába ezzel kapcsolatban. Éreztem amint a szívem riadt kismadárként kezd el verni a mellkasomban. Remegő hangon kérdeztem rá a nyilvánvalóra.
- Készüljek a kirúgásomra?
- Ott majd mindent megtud. Nekem vissza kell mennem a felvételre.
Az ajtó becsapódása felért egy arcul vágással. Meg kellett kapaszkodnom az asztalba, mert elszédültem. Biztosra vettem, hogy arcom még a hónál is fehérebb.
Fél óra alatt sikerült úgy összeszednem magam, hogy el tudtam küldeni a papírokat. Álarcom olyan jól sikerült, hogy a külvilág semmit sem vett észre az érzelmi kavalkádomból.
Visszaérve, már csak Fujimoto-t találtam a teremben. Épp a táskájába pakolt, amikor beléptem. Érkezésemre felkapta a fejét, mire biccentettem felé, és bár meglepődve, de ő is követte a gesztust.
A munkámból már alig volt három óra, és bár, legszívesebben hisztiztem volna, vissza kellett tartanom Fujimoto miatt. Amúgyse javított volna semmin. Észrevettem, hogy Hina szanaszét hagyta a felpróbált ruhákat. Gondolom, nekem hagyta munkának. Milyen kedves – gondoltam savanyúan. Elkezdtem a földről felkapkodni a ruhákat, majd, amikor ezzel készen voltam az asztalon lévőket kezdtem összehajtogatni. Naoki-kun szótlanul figyelte tevékenységemet. Látszott rajta, hogy furcsállja a viselkedésemet. Ezen elmosolyodtam. Ezután csak a ruhákra szenteltem a figyelmemet, olyannyira, hogy észre se vettem, időközben mellém sétált.
- Úristen! Megijesztettél! – tettem a szívemre a kezem, amint oldalra fordulva itt állt mellettem az asztalnál. Ő csak a homlokomra tette a kezét. Meglepődtem ettől a mozdulattól.
- Mit csinálsz? – kérdeztem rá halkan.
- A lázad mérem. – Komoly arccal a másik kezét a sajátjához érintette. Kissé csücsörítve próbálta beazonosítani milyen betegségben szenvedhetek.
- Mi a diagnózisa Fujimoto-sensei?
- Hogy lehet, hogy nincs lázad, mégis rendellenesen viselkedsz?
- Rendellenesen? – kérdeztem vissza nevetve. Elvette a kezét és az asztalra támaszkodva nézett rám.
- Aha. Nem morogsz, csak normálisan dolgozol.
- Á! – világosodtam meg. – Lehet elkaptam valamit.
- Tudtam én, hogy beteg vagy! – csapta össze a tenyerét. Lemondóan megcsóváltam a fejemet.
- Téged ennyire boldoggá tesz, hogy beteg vagyok?
- Megrémiszt – vallotta be. – Így nem tudom, hogy mire számíthatok tőled.
Az összehajtogatott ruhára tenyereltem, s nagyon lassan felé fordítottam a fejem, így az arcomból alig látszódott valami, hisz’ a hajam szinte az egészet eltakarta. Az énekesnek ennyi elég is volt. A szemei kétszeresükre nőttek és hatalmasat nyelt. Véghez se tudtam vinni a tervemet, mert az arca láttán rögtön elnevettem magamat. Az összehajtogatott ruhákra borulva kacagtam.
- Hé! Többet ilyet ne csinálj! – mutogatott felém. – Tudod milyen eszelősen néztél ki?
Már annyira nevettem, hogy a könnyeimet törölgettem.
- Pedig még csak meg se szólaltam. Attól lehet jobban beijedtél volna.
- Most se ijedtem be!
- Dehogynem! Látnod kellett volna az arcodat!
- Fejezd be! – sziszegte. Hasztalanul. – Hallod? Ha nem... akkor... akkor…
- Szólj, ha kitaláltál valamit – kacarásztam tovább.
- Akkor halálra csikizlek! – fenyegetett.
- Na, azt próbáld meg! – riadtam meg kissé. Láttam, hogy előnyben érzi magát a kijelentésemet hallva, ezért egyenesbe tornáztam magam. – Rendben. Befejeztem.
Ez a kijelentésem csak addig tartott, amíg rá nem néztem újra. Próbáltam elsőnek bevetni a jó öreg „Köhögésnek álcázzuk a röhögésünket” trükköt, de végül csak nem bírtam és elnevettem magam. Erre elsőnek tehetetlenül állt egyik lábáról a másikra az énekes. Látszott rajta, hogy dühíti a dolog. Én pedig nem hittem el, hogy valóban képes lenne arra, hogy megcsikizzen, így a következő lépése igen csak nagy meglepetésként ért. Elsőnek félve ért az oldalamhoz, mire én ugrottam egy fél métert hátra és fenyegetően felemeltem a jobb mutatóujjamat.
- Ezt meg ne próbáld még egyszer!
Az énekes gonoszul elmosolyodott és újabb támadásba lendült. Most már nyoma se volt a félénkségnek. Ahol ért ott csiklandozott.
- Elég! Hallod? Hagyd abba! – könyörögtem neki, nevetéstől könnyes szemekkel.
- Nem, amíg vissza nem szívod! – mondta gonoszul vigyorogva. Élvezte, hogy az övé az erőfölény.
- Rendben van! – állítottam meg. – Csak néha vagy gyáva nyúl.
Rossz választ adtam, mert újra csikizni kezdett. Most már annyira nevettem, hogy levegő hiányában megszólalni se tudtam.
- Ti... ti meg mit csináltok? – érkezett egy döbbent hang az ajtóból.
Azonnal abbahagyták a kínzásomat. Az ajtó felé fordulva, Hina döbbent tekintetével találkoztam. Az énekes megköszörülte a torkát és ellépett mellőlem. Zavaromban a tarkómat vakartam. Igaz, semmi olyant nem tettünk, Hina tekintetétől azonban egyre erősebb volt a zavarom.
Naoki-kun a vállára kanyarította a táskáját és sietősen távozott a teremből. Nyílván nem megszokott viselkedés tőle, hogy ilyen közvetlenül viselkedik az emberekkel és még saját magának is furcsa volt ez a viselkedés. Újra elmosolyodtam. Hina meglepettsége azonban egyre inkább átfordult dühödtbe.
Visszafordultam a hajtogatáshoz, míg ő közelebb jött hozzám.
- Hogy viselkedhetsz ilyen vakmerően? Rámozdulni Naoki-kun-ra – kezdte a szóáradatot.
- Hé! – emeltem fel a kezem. – Mielőtt félre értenéd nem mozdultam ár! Egyszerűen.. csak játszottunk.
- Játszottatok? – hangjában érezhető volt a megvetés. – Hát persze! Hiszen Kitagawa-chan mindenkivel olyan szuperül kijön!
- Nem értem. Mi bajod van Hina-chan?
- Te! – mutatott rám. – Te vagy a bajom! Arrogáns vagy, nemtörődöm, mégis, te jössz ki a legjobban Naoki-kunnal. – darálta. Hát innen fúj a szél!
- Féltékeny vagy? – kérdeztem cinikusan. – Nem én tehetek arról, hogy karót nyelsz, ha a munkáról van szó.
- Jobb lenne, ha a hátteremmel szerezném meg a munkát? – tette csípőre a kezét. Olyan lenézően nézett rám, hogy mély levegőt kellett vennem, mielőtt megszólaltam volna.
- Nem vagyok az elnök rokona! – szögeztem le. Reméltem, hogy a hangsúlyommal meggyőztem, de nem úgy tűnt.
- Na persze! Azt hiszed, hogy ezt el is hiszem neked? Ha nyilvánosan kérdeznek rá, az a természetes, hogy letagadod!
- Tudod mit, Hina? – fogtam meg a cuccomat. - Azt hiszel, amit akarsz! – mint egy nagymacska, úgy lépdeltem hozzá közelebb. Legalább annyira meg akartam bántani, mint, amennyire ő bántott meg engem. Azt hittem, hogy ő itt az egyetlen normális ember, akivel majd jól kijövök, erre kiderült, hogy a féltékenységtől teljesen kifordul önmagából. Tudtam mit kell ahhoz mondani, hogy szíven találjam, és nem is haboztam élni a fegyveremmel. Fenyegetően halkan mondtam a következő szavakat, egyenesen a szemébe nézve. – Csinálhatsz bármit, sose fogsz a nyomomba érni. Megmondjam, hogy miért? Mert olyan görcsösen dolgozni, ahogy te teszed, egyenlő a nullával. Ha csak a könyvet követed, sose fogsz tudni legyőzni!
Elértem a kellő hatást. Teljesen ledöbbentettem. Egy kicsit lehet, hogy túl nagyképűnek hatott, amit mondtam, de csak a tényeket közöltem vele. Hina ügyes és okos volt, mégis mindig ragaszkodott az előírtakhoz. Amikor dolgozott, sose mert eltérni a megszokottól. Én pont az ellenkezője voltam. A szívemre hallgatva csináltam mindig a munkámat. Hagytam, hogy az ösztöneim diktáljanak. Minden iskolámban én voltam a legjobb. Azt hiszem, a fejembe szállt a dicsőség. Észre se vettem, és én lettem a legarrogánsabb ember a környezetemben. Érdekes, hogy ez csak most szúrt szemet, ahogy az elnök irodája előtt álltam.
Naoki-val valószínűleg azért jöttem ki jobban az elmúlt időszakban, mert hasonlított rám. Amit megtudtam YamaPi-tól, hogy milyen félénk volt az elején és hogyan viselkedik most, a hirtelen siker miatt, biztossá tette, hogy teljes mértékben hasonlítunk. Erre mondják azt, hogy a hasonló emberek értik meg a leginkább egymást?
Kopogáshoz emeltem a kezemet, de közben eldöntöttem, bármi is lesz, semmi nem fog az arcomon látszódni. Nem engedem meg ezt az örömöt Furusawa-sannak.
Vagy kettőt kopoghattam az ajtón, máris szóltak, hogy bemehetek. Az irodában Johnny-san és Furusawa-san voltak csak bent. Az elnök intett, hogy üljek le, a vele szemközti ülőalkalmatosságra.
- Sajnálom, hogy így kell elválnunk Kitagawa-san, de remélem, megérti, hogy a viselkedését tekintve nem hozhatunk más döntést. – kezdte Johnny-san.
Sensei az előttem lévő asztalra letett egy három lapos szerződést. A tetején nagybetűkkel díszelgett az „Elbocsájtás” szó. Szám sarkában egy féloldalas, kicsi mosoly jelent meg. Hát, ennyi volt.
- Nem szükséges elolvasnia, de nyugodtan megeheti. – kezdte sensei. - Nem szándékozzuk átverni. A mai nappal bezárólag kapja meg a fizetését. – Tett elém egy borítékot. - Ha mindent rendben talál, akkor kérem, írja alá, mind a két helyen. – Nyújtotta felém a tollat.
Remegő kézzel vettem át a tollat. Átfutottam a főbb pontokat, majd az utolsó oldalra érve, aláírtam. Ilyen ronda aláírást se sikerült még produkálnom, de annyira remegett a kezem, hogy szinte olvashatatlanra sikerült.
Aláírásomat követően Sensei azonnal elvette a lapokat, majd a másolatot átadta nekem.
- Holnap délig van ideje, hogy elhagyja a szolgálati lakást. A kulcsokat hagyja nyugodtan a lakásban. Furusawa-san majd értük megy – közölte tárgyilagos hangon az elnök.
- Értem – feleltem halkan. Éreztem, hogy a könnyek már szúrják a szememet, így úgy éreztem ideje lelépnem. – Akkor én most mennék. – Álltam fel. – Viszlát – hajoltam meg sensei és az elnök felé.
Azért imádkoztam, hogy egy könnycseppem se hulljon le addig, amíg legalább az épületből ki nem érek. Szűkösen, de sikerült. Igaz, az utolsó pár métert már futólépésben kellett megtennem.
Már este 8 óra volt, mégis világos volt még. Fránya nyár! Az utcán nyüzsögtek az emberek. Sokuknak most járt le a munkaideje, így a szokottnál is többen voltak a szabadban. Jó részük hazafelé igyekezett, de a párok nyugodtan sétálgatva haladtak az utakon.
Ujjaimat az orrnyergemre helyeztem, becsuktam a szemem és nagyokat lélegezve próbáltam visszaszorítani a könnyeimet. Pár perc múltán úgy éreztem, hogy sikerült annyira lenyugtatnom magam, hogy a lakásig már ne jöjjenek elő, így biztos léptekkel indultam meg.
Nyugtalan szívvel sétáltam végig az utakon. Végig azon járt az agyam, hogy hová is mehetnék. Ha anyáékhoz hazaállítok, tuti nagyon ki lesznek akadva. Olyan boldogok voltak, hogy megkaptam az állást, de ha most azt mondanám nekik, hogy az önfejűségem miatt elvesztettem, azt hiszem, még ki is tagadnának. Mivel más hely nem igazán volt, ahová mehetnék, ezért még az éjszaka ki kell valamit találnom, amivel kibékíthetem a szüleimet. Esetleg, ha vennék nekik valamit?
Tanakodásom akkor se ért véget, amikor elértem a lakást, amit még holnap délig mondhatok sajátomnak. Levetettem a cipőmet és immár a mamuszomban totyogtam be az előszobába, ahol nem várt kép fogadott.
Hina és Hiroki a kanapén ültek melegítőben. Elsőnek azzal kellett volna törődnöm, hogy Hina hogyan érhetett hamarabb haza nálam? Ehelyett a figyelmemet teljesen lekötötte az előttem lévő látvány. Hina haja a feje tetejére volt összefogva, térdei felhúzva a kanapéra. Hiroki szintúgy, törökülésben ült a kanapén és egy tál pattogatott kukorica volt előttük. A tévében meg valami elcsépelt régi film ment. - Most te próbáld meg elkapni – helyezkedett el Hirokival szemben a lány.
Kivett egy szem kukoricát a tálból és próbálta becélozni Hiroki száját, majd lendített és dobta. A fiú persze el is kapta.
- Ez nem ér! Te mindig elkapod! – duzzogott Hina.
Most annyira hasonlított az első nap megismert énjéhez.
- Azért, mert én nem vagyok olyan ügyetlen, mint te – mondata megerősítéseként homlokon pöckölte a lányt.
- Áú! – Hina a homlokához kapta a kezét és fájósan dörzsölte a megütött felületet, de amint meglátta Hiroki mosolyát ő is elmosolyodott.
Alig akartam hinni a szememnek. Ezek milyen jól elvannak! Engem bezzeg sose hívtak tévézni.
Egy fintor kíséretében indultam meg a szobám felé. Észre se vették, hogy megérkeztem, tovább szórakoztak, egymás szájába dobálva a kukoricát. Hogy nyelné félre!
Ebben a pillanatban Hina hangos fuldoklásba kezdett. Hiroki rögtön ütögetni kezdte a hátát és egy pohár vizet nyújtott át neki. A köhögése szerencsére rögtön csillapodott. Én olyan szinten megijedtem, hogy ez az én rosszmájú kívánságom miatt volt, hogy azonnal berohantam a szobámba. Szívem a torkomban dobogott, ahogy az ajtónak támasztottam a hátamat.
- Soha többet nem kívánok senkinek semmit! – fogadtam meg.
Szétnéztem a szobámban. Elfogott a csalódottság. Már egész otthonosan berendezkedtem, most pedig az egészet szedhetem le. Úgy döntöttem, hogy jobb mihamarabb túl lenni ezen. Elővettem a bőröndjeimet, kipakoltam a szekrényekből és a fiókokból mindent.
Éjfél körül járhatott, amikor a fél szobát már összecsomagoltam. Jobban mondva csak a ruháimat, azt kihagyva, amit holnap fogok felvenni. A füzeteimet, tollaimat és egyéb cuccaimat is beledobálgattam egy nagyobb táskába. Még egy hely volt, ahonnan el kellett pakolnom, az pedig a fürdőszoba volt. Fáradtan ültem a szobám közepén, s amikor kinyújtóztam majdnem minden csontom megroppant. Végül erőt véve magamon behoztam a maradékot is. Hináék már rég nem voltak az előtérben, így feltűnés nélkül mozoghattam a házban.
Munkám végeztében leültem a konyhában lévő asztalhoz egy pohár kakaó társaságában. Így, hogy már semmi olyan holmi nincs a házban, ami az enyém lenne, olyan, mintha itt se lettem volna. Erős késztetést éreztem arra, hogy itt hagyjam a „névjegyemet”. Esetleg, ha ráönteném a falra a kakaómat, akkor az hasonlítana rám?
Elmélkedésemből Hiroki hangja zökkentett ki.
- Te meg mit üldögélsz itt egymagad? – kihúzta a velem szemközti széket és helyet foglalt rajta. Jól elbambulhattam, ugyanis a kezében már egy pohár víz is volt.
- Szerinted egy kakaófolt hasonlítana rám?
- Hogy mi? – nevetett fel halkan.
- Á, felejtsd el! – legyintettem.
- Láttam elpakoltál minden holmidat – kezdte.
- Ühüm – bólogattam.
- Mi történt?
- Hinával nem kell aggódnotok többé – emeltem rá a tekintetemet. – Holnaptól már nem dolgozom a cégnél.
- Hm – nem tűnt túl meglepettnek.
- Hm? Csak ennyi? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Amióta megcsináltad a balhét nem volt kérdés, hogy ki fognak rúgni.
- Ezt a felfedezést Sherlock – grimaszoltam.
- Arra mondjuk nem számítottam, hogy ilyen hamar, hiszen John..
- Tisztázzunk! – vágtam bele a mondatába. – Nem állok semmiféle rokonságban Johnny Kitagawa-val. Nem tudom honnan indult a pletyka, de csak a vezetéknevünk egyezik. Isten bizony, hogy az első munkanapomon láttam őt életemben először! Szóval, ha az elmúlt időszakban azért voltál olyan mogorva velem, mert azt hitted, van valami közöm a főnökhöz, akkor nem ártott volna rákérdezned, hogy mégis mi az igazság. – daráltam le egy szuszra.
- De Hina is azt mondta, hogy...
- Hinának is próbáltam már elmondani, de nem hallgat rám – szakítottam ismét félbe. - Valószínűleg még túlságosan haragszik rám, amiért az első fontosabb munkáját elrontottam.
- Köszönöm, hogy engem is hagysz szóhoz jutni.
- Szívesen! – vigyorogtam rá. Aztán témát váltottam. - Van valami, ami azonban nagyon érdekelne – kezdtem bele abba a kis apróságba, ami már nagyon régóta piszkálta a csőrömet.
- Na! Ne kímélj!
- Hinával milyen kapcsolatban vagytok? – Hiroki féloldalasan elmosolyodott. Azt hiszem, ezzel a mosolyával bárkit le tudna venni a lábáról.
- Elég közeliben – felelte somolyogva.
- Tudtam! – kiáltottam fel, de azonnal a számra tapasztottam a kezem, nehogy felkeltsem az említett személyt. – És mióta vagytok együtt? Komoly a dolog? Bár, az esti jelenetet látva nagyon is az lehet. – könyököltem fel az asztalra. Hiroki arcáról még mindig nem fagyott le az a bizonyos mosoly, de most ő is felkönyökölt az asztalra és jobb kezével azt mutogatta, hogy hajoljak közelebb hozzá, amit én meg is tettem. Alig volt közöttünk pár centi távolság. lassan ejtette ki a szavakat.
- Az unokahúgom.
Kellett pár pillanat, amire sikerült feldolgoznom a hallott információt. Hiroki visszaült rendesen a helyére, én pedig nagyokat pislogva maradtam ugyanabban a pozícióban. Amikor végre leesett, hogy mit is mondott, először csak tátogtam. Hiroki-kun természetesen felkacagott a reakcióm láttán.
- Te teljesen félrevezettél engem! – néztem rá vádlón.
- Sose mondtam, hogy együtt vagyunk – vigyorogta.
Olyan abszurd volt a helyzet, hogy én is elnevettem magam. Fel nem foghatom, hogyan gondolhattam azt egy percig is, hogy együtt járnak. Olyan hülye vagyok!
A kakaómat kezdtem el kavargatni, ami időközben teljes mértékben kihűlt. Pár percig csendben ültünk csak egymással szemben. Se neki, se nekem nem volt más mondandónk. Vagy csak nem akartuk megzavarni felesleges mondatokkal az éjszaka csöndjét. Tetszett ez a légkör. Valahogy olyan… barátságos és nyugodt volt. Végül ő törte meg a csendet.
- És most mit fogsz csinálni?
- Visszamegyek a szüleimhez. Ez elég egyértelmű. – válaszoltam rá se nézve.
- Azt hittem van „B” terved – vigyorgott rám csintalanul. Visszatért a normális Hiroki.
- Tudod, sokkal elviselhetőbb lett volna itt lakni, ha ez az éned van az undok helyett.
- Hé, azért te se voltál könnyű eset, a szabályaiddal együtt. Igaz is! Mi lesz a tábláddal? – biccentett fejével az említett tárgy felé. Az ajtó mögött hevert elhagyatottan szerencsétlen Házirendem. Kellett nekem olyan gondosan elkészíteni!
- Meghagyom nektek emlékben – nyújtottam ki a nyelvem.
- Inkább vidd magaddal! Ki tudja, lehet még szükséged lesz rá. Hátha a következő lakótársaidat is kiidegeled vele.
- Hé! Azért nem voltam olyan rossz!
- Ha te nem vagy rossz, akkor nem tudom, mit takarhat ez a fogalom.
Miért van az, hogy az utolsó pillanatban javul meg minden? Ez volt az iskolában is. Általános, gimi, egyetem… Mindegyikben az utolsó egy hetet élveztem a legjobban. Valószínűleg az elválás képes kihozni az emberek jobbik oldalát. Igaz, Hirokival egy félreértés miatt nem tudtam jól kijönni, de most, hogy tisztázva lett, majdnem átbeszéltük az éjszakát. Ekkor éreztem azt először, hogy hiányozni fog ez a hely. Csalódott voltam, mert csak saját magammal törődtem egész idő alatt, pedig ha tettem volna egy kis erőfeszítést azért, hogy jobban megismerjem a többieket, akkor igazán élveztem volna itt lakni. Késő bánat.
Az éjjel alig aludtam valamit. Valószínűleg Hiroki is így lehetett, mert elég nyúzottan lépett ki reggel a szobája ajtaján. Biccentettünk egymás felé, én pedig nagy sóhajjal raktam le a lakáshoz tartozó kulcsokat.
- Azt hittem, hogy délig kell elhagynod a lakást.
- Minek húzzam az időt? – rántottam vállat. – Az este már elpakoltam mindent.
- Ó!
Egyik lábamról a másikra álltam. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék még. Annyira közel nem álltunk egymáshoz, hogy érzelmes búcsút vegyünk, azt meg túl szívtelennek tartottam, ha csak kilépek az ajtón. Hina oldotta meg a helyzetet a tudtán kívül. Nagyot ásítva lépett ki az ajtaján a pizsamájába. Haja is kócosan meredt az ég felé. Mikor kipislogta az álmosságot a szeméből, engem is észrevett.
- Elköltözöl? – kérdezte elsőnek érdektelenül, aztán észbe kapott. – Komolyan elköltözöl? – csapta össze a tenyerét. – Kirúgtak? Á, akkor ezért kellett tegnap az elnökhöz menned! – Tessék, megoldva a rejtély hogyan ért haza korábban. – Akkor mit állsz még itt? Isten veled! Jobb munkát! Vagy inkább nyiss te egy céget, ott dirigálhatsz! Áú!
Áradatát az szakította félbe, hogy Hiroki belecsípett az arcába. Morcosan nézett unokatesójára a lány. Ezt a tényt még emésztenem kell, hogy rokonok.
- Én akkor megyek. – Kaptam a vállamra a táskámat és az utazóbőröndjeim felé nyúltam.
Egy köszönést azért Hinából is ki tudott sajtolni Hiroki, mielőtt kiléptem volna az ajtón.
- Rendben! - sóhajtottam nagyot az ajtó előtt - Irány haza! Előtte meg egy virágárus!
A virágosnál szerencsére megtaláltam anya kedvenc virágát, az Íriszt. Köttettem is belőle egy kisebb csokorral. A buszra a felszállás kész akrobata mutatvány volt. Szerencsére olyan aranyos buszsofőrt fogtam ki, hogy segített a csomagjaimat felvonszolni a buszra, így még a virágot se törtem le. Aztán ugyanígy a leszállásnál is segített nekem. Természetesen volt pár utas, akinek nem tetszett a késedelem, de ahelyett, hogy segítettek volna nekem, csak a szájuk járt. A lényeg, hogy már az utcánkban sétáltam, amikor elkapott a rémület. Féltem, hogy miként fognak reagálni a szüleim a bőröndös megjelenésemre.
Épp az utolsó fordulónál jártam, amikor hangos kiabálásra lettem figyelmes. Óvatosan kikukucskáltam az utca sarkán lévő ház takarásából.
A házunk előtt állt egy fekete autó, és egy öltönyös pasas járkált ki-be a házunkba. Anya sírós szemmel kérlelte az urat, hogy még egy kis időt hagyjon neki. Apa pedig az ajtónkban beszélt a másik öltönyös ürgével.
- Kérem, csak még egy hónapot! Nem, bőven elég lesz két hét is! – kérlelte anyám.
- Sajnálom. Ha eddig képtelenek voltak fizetni, úgy gondolják, hogy el hisszük, ezután menni fog? – felelte szívtelenül.
- Kérem! – fogta meg a karját anya. – Tényleg jobb helyzetbe kerültünk! Ne legyen ilyen szívtelen! Értse meg!
- Adok három napot, hogy kiköltözzenek innen – rázta le anya karjait magáról. – Így nem mondhatja, hogy olyan szívtelen vagyok.
- Kérem!
- Rendben! Jól van! – emelte fel a hangját. – Ha ezalatt a három nap alatt vissza tudják fizetni egy összegben, akkor maradhatnak! – felelte, majd megérkezett a társa is és beszálltak az autóba.
Kiejtettem a kezemből a táskáimat. Tenyereimet a számra szorítottam. Szemeimet azonnal ellepték a könnyek. Szóval ezeket jelentették a piros cetlik a bútorokon. Ők pedig a behajtók, most pedig még a házunkat is el fogják vinni.
Az utcában minden szomszédunk kijött a hangzavarra. Miután elhajtott a kocsi, anya apával kezdett el veszekedni. Egymást okolták ezért, ahelyett, hogy együtt oldották volna meg. Vajon mióta lehetünk ilyen nehéz helyzetben?
Ha csak egyszer, csak egyszer, ha megemlítették volna, hogy ennyire rossz helyzetben vagyunk, akkor én is tudtam volna segíteni! Nem viselkedtem volna így, legalábbis megpróbáltam volna nem így viselkedni. Így mégis hogyan költözhetnék haza?
Pár perc múlva, már alig voltak az utcán. A közeli szomszédjaink próbáltak anyának reményt adni. Apa már rég bement a házba, nem törődött semmivel.
Remegő kézzel nyúltam a telefonom után. Némán lenyeltem a könnyeimet, majd miután megnyugtattam magam, tárcsáztam anya számát.
Láttam, ahogy már az első csörgésre elővette a telefonját. nevem láttára újabb könnyek futották el a szemét, de azonnal kitörölte őket. Megköszörülte a torkát és pár szót elmormogott, hogy hallani-e a hangján, hogy sírt. Miután rendben találta magát, felvette.
- Szia! – kezdtem nagy lelkesedéssel. – Mi újság? Gondoltam felhívlak téged. Most nincs sok dolgom. – csacsogtam.
- Szia, kincsem! – válaszolt anya. – Mi jól vagyunk. Veled mi újság? Hogy megy a munka? Ugye nem csinálsz semmi bolondságot? – keserűen elmosolyodtam.
- Ne aggódj már! Nem csinálok semmi rosszat! – nevettem.
- Vigyázz a munkádra, megértetted? – remegett meg a hangja. Láttam, ahogy a szája elé teszi a kezét.
- Anya, mi lenne, ha meglátogatnálak titeket? – Anyu arca riadttá vált.
- Most? – kérdezte azonnal.
- Baj lenne? – tudakoltam óvatosan.
- Nem, nem! Csak… tudod, most elég sok dolgunk van. Mi lenne, ha majd máskor jönnél? Biztos te is fáradt vagy a munka miatt. Inkább pihenj! – hadarta.
- Rendben – egyeztem bele. Újra könnyek lepték el a szemem.
- Most mennem kell – búcsúzott anya. – Később beszélünk, rendben?
- Ühüm. – bólogattam, bár ő ezt nem láthatta. – Vigyázzatok magatokra! – búcsúztam.
Anya bontotta is a vonalat, majd sietősen bement a házba. Nekidőltem a mellettem lévő házfalnak. A továbbiakon töprengtem. az oké, hogy nem volt merszem elmondani, hogy már nincs munkám, de az még nagy kérdés volt, hogy így hová mehetnék.
Végül Onee-chan fagyizójában kötöttem ki. Egy kissé meglepődött, hogy nagy bőröndökkel állítottam be, de készségesen segített nekem.
- Ezek meg mik? Kirúgtak? – kérdezte kikerekedett szemekkel.
- Dehogy is! – hahotáztam. – Csak… összecsomagoltam pár cuccot. - Felültem a pultnál lévő bárszékek egyikére. – Mondd csak, miért vagy így letörve? – kezdtem bevezetésként. Idő kellett, mire megfogalmazom, hogy hadd lakjak már nála egy kis ideig.
- Haza jöttek a szüleim – kezdte panaszosan. – Felforgatták az egész házat! Holt fáradt vagyok, ugyanis még aludni se hagytak rendesen. – hanyatlott le az asztalra. – Tegnap elég későn zártam, mert leltároztam. Mire hazaértem már ott voltak a lakásban. aztán reggel már 5 órakor kelnem kellett, mert valami pakolászást hallottam odakint. Tudod mi volt az? – kérdezte dühösen, én pedig csak megszeppenve megráztam a fejem. – Anyáék szétszedték a nappalimat! Azt mondták, hogy nem jó a feng shui a lakásban. – Meg se mertem szólalni, olyan haragos volt. – anya mostanában a feng shui rabja. Éjjel-nappal az ilyen könyveket bújja. És képes volt teljesen átrendezni a nappalimat emiatt! – csapott dühödten a pultra, mire néhány vendég rénk figyelt. Próbáltam őket megnyugtatni, hogy ne is figyeljenek ide.
- Anyukádék hol is laknak?
- Kyoto-ban, szóval maradnak egy ideig. Nem fogom bírni!
Na, ennek a tervemnek is lőttek. Ismertem Onee-chan szüleit. És nem szívesen laktam volna velük egy tető alatt. Főleg az anyukájával. Az a nő, amit eltervez, azt véghez is viszi. Jelen esetben a lánya házát fogja teljes mértékben átrendezni.
- Te! Keiko!
- Mondjad.
- Nem lehetne, hogy én is nálatok lakjak? Csak két hétről lenne szó! – nézett rám könyörgően.
- Tudod Onee-chan, ez egy kicsit… - kezdtem a dadogást.
- Jó! Tudom! Az csak szolgálati lakás. – lombozódott le. – De így nem fogom kibírni! Azt hiszem, ideje lesz a fagyizót tovább fejlesztenem és a tetőtérben kialakítanom egy lakást – húzta el a száját.
Követtem a példáját és én is felkönyököltem a pultra. Minden lehetőséget kilőttem. Most menjek egy fürdőbe? Vagy vegyek ki egy szobát? A pénznek is szűkén vagyok, ráadásul anyáéknak is segítenem kell. Megőrülök! Munka kell, de sürgősen! Én és a nagy szám…
Onee-chan-ra tévedt a tekintetem, aki falfehérré vált. Megszólalt a csengő is, ami a belépő vendégeket jelezte. Az érkező irányába fordultam. Hatalmas mosollyal az arcán közeledett Kamenashi-kun.
- Már megint itt van! – vesztette el minden életkedvét Aiko-chan.
- Gyakran jár ide? – kérdeztem kíváncsian.
- Amióta elhoztad, minden nap bejön, legalább kétszer! – panaszolta. – Vidd valami messzi asztalhoz, kérlek!
- Miért vagy vele ilyen? – Választ azonban nem kaptam, mert Kame elérte a pultot.
- Sziasztok! – köszönt egy ragyogó mosollyal. – Kaphatnék négy gombóccal ebből a fagyiból? – kérdezte csillogó szemekkel.
- Persze, de jó lenne, ha pontosan rámutatnál, mert így négyből is választhatok – közölte szenvtelenül Onee-chan. Elnevettem magam. Kame ugyanis még csak rá se nézet a fagyikra, csak Aiko-t figyelte. Zavartan kapta el rőla a tekintetét és válaszolt.
- Pontosan! Ugyanis mind a négyből kérek.
- Ahogy akarod. – Aiko arcán ördögi mosoly jelent meg.
Mind a négy fagylaltból kimért négy adagot. Szegény Kamenashi akkora fagyi kelyhet kapott, hogy három nap alatt se tudja megenni. Aiko pedig rendesen meg is kérte az árát, amit a srác egy szó nélkül oda is adott.
Leültünk a szokásos asztalomhoz, és mivel olyan jó szívem van, felajánlottam a segítségem, hogy segítek neki eltüntetni a fagyihalmot.
- Nem értem miért nem bír! Pedig én mindenkinek bejövök! – szólalt meg panaszosan.
- Ó igen! Az énekesek egója nagyon megkapó.
- Hé! Engem nem lehet nem szeretni! Nézd csak, milyen cuki vagyok – Hogy ezt bebizonyítsa, egy nagyon cuki pózba állt be. Nagy levegőt vett, így felfújta a kis pofazacskóit, csücsörített és a kezeit pedig az álla alá tette. Nem bírtam ki, elnevettem magam.
- Ezt lefelejtetted! – Mutató ujjamat végig húztam a fagyin és az orrára kentem.
- Hé! – gyorsan letörölte az édességet magáról.
- Miért? Így már tényleg édes voltál.
Szalvétával letörölgette az édes ragacsot, amikor a bőröndjeimre tévedt a tekintete.
- Azok meg? – bökött feléjük. Minek tagadjam, úgyis értesülni fog róla, hiszen a cégnél dolgozik.
- Kirúgtak – válaszoltam a lehető legtermészetesebb hangon.
- Hogy mi? – prüszkölte. Ugyanis a szájába vett fagyit szépen félre nyelte.
- Jól vagy? – ütögettem meg a hátát, de kezeivel leállított.
- Miért rúgtak ki? – Lesütöttem a szemem és a fagyiba kezdtem mintákat rajzolgatni.
- Te nyilván nem tudod, mert keveset találkoztunk, de nem voltam a hónap dolgozója – viccelődtem. Ráemeltem a tekintetem. Elég komoran nézett, ezért változtattam egy kicsit a dolgon. – Ugyan! Így legalább nem kell a pletykákkal törődnöm – kacarásztam. – Komolyan! Tudod, mennyi pletykás dolgozik ott? Szörnyű!
- Van hol laknod, vagy visszaköltözöl a szüleidhez?
- Megoldom, ne aggódj ilyenek miatt! – legyintetem. Gyorsan témát váltottam, mielőtt belemenne a részletekbe. – Egyébként dél van. Ez lesz az ebéded?
- Nem hallottad, hogy a modellek jeget esznek, ha éhesek? - mutogatott felém a kanalával. - Így őrzik meg az alakjukat. Gondoltam, követem a példájukat, úgyis modell alkatra vágyom – vigyorogta.
- Azért nem ártana, ha normális kaját is ennél – dorgáltam meg.
- Kinek kell az?
- Még a végén túl csinos leszel – kukacoskodtam vele.
- Jó! – adta be a derekát. – Nem szeretném, hogy féltékeny legyél rám – kacsintott.
- Én nem...
- De akkor gyere velem – jelentette ki komoly hangon. Látta rajtam, hogy azonnal visszakozni akartam, ezért folytatta. – Egyedül olyan unalmas enni. Naaa.. – vetette be a kiskutya szemeket.
- Rendben, menjünk – adtam meg magam. Azoknak a kölyökkutya szemeknek nem lehet ellent mondani, meg így legalább Aiko is „megszabadul” tőle.
Arra viszont nem számítottam, hogy nem étterembe megyünk vagy valami kisebb étkezdébe, esetleg utcai árushoz. Neeem, neki egy olyan helyre kellett vinnie, ahol álmaimban sem akartam megjelenni.
- Én ide be nem megyek! – makacsoltam meg magam a kapuban.
- Hé, siess már, mert észrevesznek minket!
- Nem megyek be! Ez birtokháborítás! – kapaszkodtam meg mind a két karommal a kapu oszlopában, míg Kamenashi a derekamat fogta és így próbált beljebb ráncigálni.
- Ne csináld már! Hol az a bátor csaj, akit megismertem?
- A nem nálam nemet jelent! Eressz! – elég vicces volt a szitu kétség sem fér hozzá. Talán én is nevettem volna, ha nem izzadt volna ennyire a tenyerem, így ugyanis csúszott az oszlop.
- Most mit vagy így berezelve?
- Nem akarom, hogy elvigyenek a rendőrök! – Kame felnevetett.
- Miért vinnének el? Én is itt vagyok!
- Remek! Veled együtt fognak elvinni!
- Na, ne csináld már! Felhívjuk magunkra a figyelmet.
Odasétált hozzám és lefeszegette karjaimat a fekete oszlopról. Hogy esélyem se legyen visszamászni, ezért lefogta a karjaimat és maga előtt tolt be az oroszlán barlangjába. Amit tudtam megtettem, mondjuk, hogy nem mozdítottam meg a lábamat, de miután harmadszorra is belerúgott, ezért a kevésbé fájdalmas utat választottam. Engedelmesen lépkedtem előtte, egészen a liftig.
- Van rá bármi esély, hogy ne ahhoz a személyhez menjünk, akihez gondolom? – kérdeztem reménykedve, míg vártuk a liftet.
- Nincs.
Amint kinyílt az ajtó, máris betolt és megnyomta a 6-os gombot. A kelleténél hamarabb felértünk a kívánt emeletre. Itt már semmi kapaszkodót nem láttam, ráadásul kamerák is figyeltek.
Ez a hatalmas épület direkt úgy volt kialakítva, hogy alig volt benne pár lakás, de azok hatalmasak voltak. A gazdagoknak épített, szuper biztonsági rendszerrel ellátott épületben voltunk.
- Te is itt laksz?
- Nem. A családom egyik házában lakok, de nincs messze innen. – Adta meg a választ, miközben a biztonsági rendszerrel ügyködött. A harmadik variációra a kódot is kitalálta.
Kikerekedett szemekkel néztem a kinyíló ajtót. Kame azonban nem törődött ezzel, simán behúzott a házba. Megilletődve vetettem le a cipőimet, közben szemeim feltérképezték a terepet. A lakásban olyan harmónia uralkodott, hogy úgy éreztem, én innen többé nem akarok elmenni. Leginkább a világos és a pasztellszínek domináltak, mint a zöld a fehér és a homokszín. A bútorok is ezeknek az árnyalataiban és a barna árnyalataiban játszottak.
Kame rutinosan ment be egyből a konyhába, és nyitotta ki a hűtőszekrényt. Félig eltűnve benne, tette fel az őt leginkább foglalkoztató kérdést.
- Mit kérsz enni? Van egy kis maradéka a tegnapi vacsorájából, találtam egy kis sushi-t is és valami zöld krémet… Mi ez? – Kivette a kis edénykét, belemártotta a mutatóujját és lenyalta róla. Egy darabig ízlelgette majd elkezdett vörösödni a feje. – Vizet! Vizet! – sipákolta. Rögtön elkezdett kutakodni a mellette lévő szekrényben, hogy elővegyen egy poharat. Csak a harmadik pohár víz után szólalt meg. – Ez wasabi volt. Fúj! – Bezárta a hűtőt, majd a konyhaasztalra tévedt a tekintete. – Van még pizza is, ahogy látom. – Beleszimatolt a levegőbe. – Te! Ez még friss! – Szinte átugrotta az asztalt és letelepedett az egyik székre. Kénytelen voltam megmosolyogni ezt a jelenetet. – Még meleg is! – motyogta könnyes szemekkel. Ekkor már megengedtem magamnak, hogy hangosan is felnevessek.
Ezt a pillanatot választotta a ház gazdája, hogy előlépjen a fürdőszobából. Felé fordultam. Csupán egy fehér törülköző volt a derekára csavarva. Megengedtem magamnak, hogy kicsit tovább időzzenek szemeim rajta. Haját egy másik, szintén fehér törülközővel próbálta szárazra dörzsölni, de volt pár vízcsepp, ami utat tört magának és megindultak a nyaka vonalán, a kidolgozott felsőteste felé. Szemeim végig követték azt a kis vízcseppet, ami végig folyt minden egyes kockáján, majd eltűnt a törülköző alatt. Hatalmasat nyeltem és rögtön elfordultam. Olyan melegem lett, hogy féltem, lázas vagyok. Tenyeremmel próbáltam lehűteni felforrósodott arcomat. Tuti olyan vörös voltam, mint egy túlfőzött homár.
Hallottam, amint a házigazda megtorpant. Kame még mindig nem vette észre, hogy kijött, csak a pizzával volt elfoglalva. Már legalább a harmadikat tömhette magába.
- Mi a fenét csinálsz? – Kiáltotta, és Kamenashi-hoz futott.
- Á, Tomo! Miért nem mondtad, hogy ilyen finomságod van itthon?
- Mert nem neked szántam! Ez az enyém! – óvatosan rájuk sandítottam a vállam felett. YamaPi épp a pizzáját próbálta kiszedni barátja kezéből és szájából.
- Hogyan jöttél be?
- Túl kiismerhető vagy. Simán kitaláltam a kódodat! – vigyorgott, miközben egy újabbat harapott a pizzájából. – Nem is értem, hogy miért cseréled le, úgyis megfejtem. - YamaPi feladta. Azt a szeletet neki adta, de a maradékra rázárta a dobozt és jó messzire eltette az énekestől. Leült mellé a székre.
- Mit keresel itt? – kérdezte fáradt hangon.
- Jöttünk ebédelni – a többes számra felemelte a fejét.
- Jöttetek?
- Aha! Keikóval – biccentett felém a fejével Kamenashi.
YamaPi egy perc töredék része alatt felém kapta a fejét. Felállt a székről és felém mutogatott. Én pedig gyorsan hátat fordítottam, ugyanis megint többet láttam belőle, mint kellett volna.
- Mit keres ez itt?!
- Most mondtam – sóhajtotta a barátja. – Ebédelni jöttünk. Ennyire figyelsz rám?
- Azonnal menjetek el! – parancsolta.
- Miért mennénk, amikor ennyire finom kajáid vannak? Keiko, nyugodtan fordulj meg és ülj le ide!
Szemeimet szorosan összeszorítottam és feléjük fordultam, de nem mozdultam. Megnyikordult az egyik szék és lépések közeledtek felém. Mivel tudtam, hogy YamaPi nem jönne ide, hozzám, ezért csakis Kame lehetett az, aki megfogta a vállaimat és beljebb tessékelt az ajtóból, ahol megérkezésünk óta ácsorogtam. Lassan kinyitottam a szemeimet. Kame nem a konyhába tolt be, hanem a nappaliba és leültetett a hófehér kanapéra.
- Meg se hallod, amit mondok?
- Ne hisztizz már! – szólt rá barátjára Kame. – Helyette inkább kérnék valamit.
- Mégis mit? – kérdezte hitetlenkedve. Kamenashi felé fordult és végig nézett rajta.
- Először is azt, hogy felöltözhetnél.
YamaPi végig nézett magán, majd rám tévedt a tekintete. Behunyta a szemeim és kezét a homlokához emelte. Aztán eltűnt az egyik közeli ajtó mögött. Mire visszatért már egy köntös volt rajta, amit szorosan összezárt.
- Remek! Most pedig a másik szívesség, amit kérnék tőled.
- Bökd ki – sóhajtotta barátja.
- Keiko-nak nincs hová mennie, így mi lenne, ha befogadnád egy darabig?
- Hogy mi? – kérdeztük egyszerre az énekessel. Én döbbenten, ő pedig a düh és a döbbenet keverékével.
- Szerintem nagyon jó ötlet. Úgyis azért panaszkodtál, mert kellene neked egy házvezető. Így a problémád meg lenne oldva.
- Kizárt, hogy rábízzam a házat! – állt fel, rám mutatva. – Elfelejtetted, hogy mit tett? Szó sem lehet arról, hogy ennek tetejében még itt is lakjon!
Kame megpróbálta jobb belátásra bírni, de bármit mondott, YamaPi hajthatatlan volt. Nem is csodálom. Eddig szótlanul ültem csak itt, de most úgy döntöttem, ideje megszólalnom.
Felálltam és mélyen meghajoltam YamaPi előtt.
- Sajnálom! – kijelentésemre azonnal elhallgattak és éreztem, hogy engem figyelnek. – Hamarabb bocsánatot kellett volna már kérnem, ne haragudj, amiért csak most teszem meg. Igaz, hogy az én hibám, amiért úgy sikerült a fellépésed, de hidd el, nem volt szándékos! – mondatom befejezésével felegyenesedtem. A döbbenet hatalmas volt. - Sajnálom, hogy idejöttem. Nem tudtam, hogy Kamenashi-kun erre készül. Most pedig megyek. Köszönök mindent Kame-kun.
Mielőtt még bármit is mondhattak volna, elhagytam a lakást. Sietős léptekkel mentem a lift felé. Mögöttem azonban nyílt az ajtó és amint beléptem a liftbe Kamenashi keze megállította, nehogy bezáródjon.
- Nem kell elmenned! Ne is törődj vele, ő csak..
- Köszönöm, hogy segíteni próbáltál, de mint mondtam, megoldom - jelentettem ki ellenkezést nem tűrően.
Lefejtettem ujjait a lift ajtajáról, így már be tudott záródni. Ott hagytam a szomorú arcú Kamenashi-t.
Lassan sétáltam vissza a fagyizóig, hogy elhozzam a cuccaimat. Közben több hotelbe is bementem, de egyiket se tudtam volna hosszabb ideig használatba venni. Ráadásul volt egy két hely, ahol elég furán néztek rám, vagy eszelősen vigyorogva, mintha rosszban sántikálnék, így azt a helyet, azonnal ott is hagytam. Ezzel a keresgéléssel elment az egész délutánom. Már esteledett, amikor visszaértem, hogy elvigyem a holmimat.
- Ne haragudj Onee-chan, hogy ilyen sokáig itt hagytam ezeket.
- Semmi gond! – szomorú arcomat látva, azonban hozzá tette. – Minden rendben van?
- Persze! – vettem fel a legragyogóbb mosolyomat. – Most megyek, de te is menj haza, oké? Anyukád csak jót akar neked – biztattam.
- Ma még hazamegyek, de ha tovább folytatja, akkor tuti itt alszom.
Csak a fejem csóváltam és egy intés után kiléptem a fagyizóból. Hiába mondta ezt, túlságosan is szerette a kényelmet, így biztos nem tud huzamosabb ideig távol lenni az ágyától. Van, akikkel cipőt meg ruhát nehéz vásárolni, Aiko-onee-channal ágyat. Emlékszem, a mostanit velem vette. Na, akkor megfogadtam, hogy többé vele nem megyek vásárolni berendezési cuccokat. Csak itt Tokióban tizenöt üzletet jártunk végig és egyikben sem volt neki megfelelő ágy, pedig mindet végig próbálta. Aztán kitalálta, hogy készíttetni fog magának, ezért felkeresett egy isten háta mögötti helyről valami szakértőt hozzá.
Az utam a közeli Onsen-be vezetett. Úgy gondoltam, hogy az este meghúzom ott magam. Majd jól kifürdöm magam a meleg vízben. Eszek hínárt és szushi-t. Jó lesz az! Hát persze! Csak nem minden az elképzeléseim szerint alakult. Már átöltöztem, és a meleg vízben áztattam magam, amikor a karomhoz érve, nem találtam a szekrényem kulcsát. Azonnal bepánikoltam és rohantam ki a vízből, aminek az lett a következménye, hogy megszédültem és a földre hanyatlottam.
Miután már nem játszott hullámvasutasat a föld, felálltam és a szekrényemhez rohantam, de sehol nem találtam. Ezért az idős nőt kérdeztem meg, hogy ilyenkor mi a teendő, akitől a kulcsot kaptam.
Természetesen alig emlékezett rám. Nagyon sok időm ment rá, mire meg tudtam győzni, hogy hozzám tartozik az a szekrény. Csak úgy hitte el, hogy elmondtam mit tartalmaz.
Ez után a jelenet után nem mertem tovább ott maradni. Már rendesen besötétedett, mire egy buszmegállóba értem. A padon ülve semmi ötletem nem volt, hogy hová mehetnék. Haza nem mehetek, mert így is elég nehéz helyzetben vannak. Onee-channak is megvan a maga baja. Talán, ha mégis… Nem! – ráztam meg a fejem. Ezt a gondolatot száműznöm kell jó messzire, hogy én visszamegyek oda. Mikor a harmadik busz is elment előttem, kezdtek furcsán rám nézni, hogy csak ott ülök, így tovább álltam. Szerencsémre, az ég is eddig állt csak az én oldalamon, és leszakadt az ég. Jó, hogy ma kétszer is fürdök egymás után. Észre se vettem, de az énekes lakásához vezettek a lábaim. A cipőm cuppogott a tócsákban, ahogy a kapu előtt toporogtam.
Mit csináljak? Nyomjam meg a kapucsengőt? Ha meglát, tuti, hogy nem fog beengedni. Félretúrtam a szemembe lógó vizes tincseket. Nem fogok én senkinek sem könyörögni!Már azon voltam, hogy megyek, mikor a földbe gyökerezett a lábam.
- Nem mondod, hogy megint itt vagy. - A hangra egy kicsit összerezzentem. – Már megmondtam, hogy nem érdekel mi lesz veled! – mondta nagyképűen és már a kapu kódját ütötte be.
Alsó ajkamat harapdáltam, hogy mégis mit csináljak. Azonban, ha nem cselekszek gyorsan, akkor több alkalmam tuti nem lesz. Így hát, egy pillanatra megfeledkeztem arról, hogy ennek következménye is lehet, és megszabadultam büszkeségem utolsó darabkájától is.
Hangos csattanással érkezett a térdem az előttem lévő pocsolyába, ahogy letérdeltem az énekes előtt. Még jó, hogy esett, így nem látszott olyan szánalmasnak az arcom, ahogy könnyeim utat törtek maguknak. Úgy éreztem, mintha rozsdás késsel szurkálnának. Szinte csikorogtak a fogaim, ahogy megszólaltam.
- Kérlek, fogadj be!
Az énekesnek elakadt a szava is. Csak állt a kapuban és engem nézett. Persze, most már hatalmas ostobaságnak tűnt a tettem, de már nem szívhattam vissza.
Előző fejezet Következő fejezet
