Bocsi

Sziasztok!

Tudom, már rég volt friss, és egy darabig sajnos nem is lesz :(
Elakadtam az írásban, vagyis egy kicsit összejöttek a dolgok, így bizonytalan ideig szüneteltetnem kell az írást. De folytatni fogom! :)
Ezen felül nem sokára egy másik történetemet is olvashatjátok majd ;)
Köszönöm, hogy olvassátok a történeteimet és hogy szeretitek őket, nagyon jól esik ez nekem!
A pillanatnyi szünetért pedig elnézéseteket kérem!

6. fejezet - Hozzám tartozol!

6. fejezet

Felfrissülten léptem ki a fürdőszobából. Végre újra tisztának éreztem magam. Legalább négyszer átmostam a hajam, mire kijött belőle a szag, s legalább ennyiszer is sikáltam át a testem szappannal.
Szerencsére, senki nem vett észre a hazafelé vezető úton, mármint ismerős. De ez nem zárja ki azt a tényt, hogy rengeteg furcsa pillantást és megjegyzést kaptam az utcán lévő emberektől. Ez mégse zavart annyira, hiszen nem ismerem őket és ők se engem. Akkor meg minek foglalkozzam velük, nem igaz?
Á, nem így tettem, csak szerettem volna ezt tenni. Természetesen nagyon zavart a dolog. Lehajtott fejjel, szapora léptekkel igyekeztem hazáig, majd amikor elértem biztonságot nyújtó otthonomat, kétszer is ráfordítottam a zárat. Mivel itthon se volt senki, így kényelmesen elintézhettem úgy a dolgot, mintha mi sem történt volna.

Pihe-puha, fehér köntösömben és a hozzá illő mamuszomban lépkedtem le a földszintre, a konyhába valami harapnivalóért. Ma nem is ettem semmit, mert az ebédszünetemet is azzal a fajankóval töltöttem. Erről az emlékről újra eszembe jutott a viselkedése is. távolságtartó és lekezelő velem, de akkor miért húzott ki a csávából? Á, nem érdekel! - Rendeztem le magamban a dolgot.
Leérve a konyhába elővettem a kedvenc csokis müzlimet és egy kis tejet is a hűtőből. Előhalásztam a kedvenc Micimackós tálamat is és hozzá még egy kanalat és kész is volt a tökéletes ebéd. Vagy vacsora. Mennyi lehet az idő? Á, lényegtelen. Úgy döntöttem, hogy a földszinten eszem meg kiválasztott eledelemet. Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik széken, s hozzáfogtam. Időközben tekintetem az ablakra tévedt. Esteledett. Fel kellene már kapcsolnom a lámpát, hogy lássak is. Túl lusta voltam felkelni.

Ismét eszembe jutott Hilary keresgélése. Nagyon fúrta az oldalamat, hogy mi lehet az a fontos dolog. Talán Davidnek akar vele ártani? Így akarja leégetni? Idegesen vágtam le az asztalra kanalamat, aminek hála az egész asztal tejfoltos lett. Már megint minek agyalok Parkeren? Én most haragszom rá! De miért is?

Töprengésemből az ajtó nyikorgása szakított ki. Apa jött be rajta, eléggé letörten. Bement a nappaliba, egy félreeső székre dobva táskáját leült a kanapéra, s tenyerébe temette az arcát.
Biztos megint a lányánál volt - állapítottam meg keserűen. Otthagytam a müzlimet, ami már szerintem szétázott, s a konyhapulthoz sétáltam. Elővettem a teát, hozzá egy csészét, hogy elkészítsem apa kedvenc teáját.

- Tessék – nyújtottam felé.

Mint aki valami rémálomból ébredt, úgy nézett fel rám. A kezemből pedig majdnem kiesett a csésze.

- Lin! Észre se vettem, hogy itthon vagy.
- Nem gond apu! – mosolyogtam rá. – Kérsz teát? – nyújtottam felé a kedvenc halványzöld színű csészéjében, amit egy halvány mosollyal az arcán el is fogadott.
- Miért nem öltöztél fel rendesen? – nézett a köntösömre. - Meg fogsz fázni! – dorgált meg kedvesen.
- Jó meleg, nem lesz semmi bajom! – legyintettem. - Kóstold meg!

Megkavarta a kiskanállal, majd egy nagyot kortyolt belőle. Hálás szemekkel nézett vissza rám, mire elmosolyodtam.
Mióta apa és előző felesége különvált, a kapcsolatuk "se veled se nélküled" volt.  Ezzel szerintem anya is tisztában van. Apa nem tudott az előző családjától elszakadni, de próbált mindenkinek ugyanannyi helyet biztosítani a szívében, ami anyának nem igazán tetszik, ezért is veszekednek annyit. Apa viszont nagyon szereti. Azt nem igazán tudom, hogy miért hagyta ott az első feleségét és a kislányát, de tudom, hogy hiányoznak neki. Fura egy családom van.
Leültem hát mellé a kanapéra, s térdeimre támaszkodva fordultam felé.

- Na? Milyen?
- Finom. Mint mindig.
- Helyes! – dőltem hátra boldogan. Erre apám is elnevette egy kicsit magát. Ez az! Kezd felengedni.
- Ha gondolod, később megtanítom, hogyan kell ezt a csoda teát elkészíteni – ajánlottam fel jókedvűen.
- Alig várom! Csak vigyázz, le ne pipáljalak, Mester! – kacsintott rám játékosan. Én pedig tetettet felháborodással tátottam el a szám.
- Hogy merészeli a tanítvány ezt így kijelenteni? Mikor még azt se tudja, milyen nagy koncentrációt igényel, míg beletöltik a csészébe a forró vizet! – erre már igazán elnevette magát.
- Igaz! Elsőnek túl kell esnem pár órán…
- Igen, igen – bólogattam hevesen.
- … majd csak utána jelentem ki.
- Hé! – most már mind a ketten nevettünk.

Apa nagyon jól tudta, hogy nem tudok főzni. Sőt, a világ legrosszabb szakácsa címet simán én nyerném, már fél perc alatt. Eddig kétszer sikerült leégetnem a konyhát, de még mindig bemehetek oda. Na, ez a nagy csoda, hogy még mindig beengednek ezek ellenére is. Apa nagyon jól tud főzni, és szeretnék rá hasonlítani. Ezért szorgalmasan próbálkozom is, bármi legyen a végeredmény.

- Megint nála voltál? – hoztam fel a kényes részt, amint abba hagytuk a nevetést.
- Igen – bólintottam nagy sóhajjal.
- Ismét nem beszélt veled? – faggatóztam tovább.
- Nem – mosolyodott el fájdalmasan. – Most elég sokat is mondott – tekintetével a szemközti falat nézte, amíg beszélt. Én pedig a parkettát tanulmányoztam. Időközben már teljesen besötétedett. – Miután előjött a szobájából, azt hittem, hogy végre rendesen elbeszélgetünk majd – kezdett ismét bele. – Hát, nem egészen ez lett belőle. Lehordott mindennek. Újra megkaptam a magamét, amiért ott hagytam őt, egyedül az anyjával - erre nem igazán tudtam mit reagálni. Közelebb hajoltam, s átöleltem.
- Ne aggódj, biztosan lesz olyan alkalom, amikor mindent megbeszélhettek – nyugtattam.
- Aranyos vagy, Lin – nyomott puszit a fejemre – De ez nem lesz olyan egyszerű.

Tudtam mire gondol. Én se tudtam vele jól kijönni, pedig erősen próbálkoztam. Aztán csak hagytam, hogy a maga módján fejezze ki a dolgokat. Az is igaz azonban, hogy bármennyire is megutáltatta magát velem, még mindig nem gyűlöltem annyira, hogy ne segítenék neki, ha valami baja este.

- Tényleg! – tolt el kissé magától. – Hallottam, hogy valami iskolai forgatókönyvet írsz.
- Á, már te is hallottad? – húztam el a szám.
- Mi ez az arc? – csípett bele a pofimba, persze nem erősen.
- Hé, engedj el!
- Nem, nem – húzogatta meg, fejem pedig követte a mozdulatot. – Mit fogsz írni?
- Semmit! – vágtam rá. – Le akarom adni.
- Miért?
- Mert nincs se kedvem, se ötletem – vontam vállat.
- Ugyan-ugyan. Az én okos kislányom mindig kitalál valamit! – engedte el az arcomat. – És mit gondoltál, milyet fogsz írni? Valami zenéset?
- Egyelőre még a történetre sincs ötletem, nemhogy… Zene? - ekkor villant be a kép, hogy David tud dalt írni. Hogy nem gondoltam erre eddig? – Apa, te egy zseni vagy! – nyomtam egy puszit az arcára. – Most megyek aludni. Holnap beszélünk. Jó éjt apa!

Kettesével szedtem a lépcsőfokokat felfelé. A szobámba érve rögtön, mobilom után kutattam. Meg is találtam a táskám első zsebében. Kivettem, s elkezdtem bepötyögni rajta az üzenetemet.
"Holnap találkozzunk a könyvtárban 2-kor! "

- Hm, ez így kevés lesz – ingattam a fejem.

Így odaírtam a végére még egy S. O. S. -t is. Biztos, ami biztos. Miután kijelezte a telefonom, hogy elküldte az SMS-t, elégedetten letettem az ágyam melletti kisasztalomra a készüléket, majd bementem a fürdőbe, hogy elvégezzem még a maradék esti teendőmet.
Pár perc múlva már kényelmesen elhelyezkedtem az ágyamban, s a zenecsatornák között váltogattam a tévémet. Ugyanis képtelen voltam elaludni, ha nem zúgott valami. Mese, film vagy zene, mindegy volt, csak ne csendben kelljen elaludnom.
A monoton kapcsolgatás közben egyszer csak megszólalt a telefonom. Automatikusan nyúltam a készülék felé, s vettem fel.

- Már azt hittem, elfelejtettél! – vágtam durcás arcot, bár ő ezt nem láthatta. - Tudod, milyen gáz volt a mai nap? El sem fogod hinni, hogy mi történt! – lendültem bele a beszélgetésbe.
- Na, mi történt?

Ez a hang nem illett a képbe. Összeráncolt szemöldökkel emeltem el fülemtől a telefonomat, hogy megnézzem ki hívott. A kijelzőn azonban nem Emily neve volt, hanem Davidé. Azonnal a szám elé kaptam a kezem. Még a levegő is bennem rekedt. Minek hívott ez fel?

- Hé, ott vagy még?

Nem tudtam, hogy mit csináljak. Lenyomjam, ne nyomjam? Végül csigalassúsággal emeltem vissza a készüléket fülemhez.

- Na, mi van? Elvitte a cica a nyelved? – erre csak ingattam a fejem. – Ha nem szólalsz meg, nem fogok sokat érteni!
- Mi? – cincogtam a telefonba.
- Ugye nem azért hívtál, hogy lelki napot tarts? – kérdezte flegmán.
- Nem is hívtalak!
- Akkor mi volt ez az SMS?
- Júj, tényleg! – kaptam észbe. – Holnap legyél ott, amit írtam neked!
- Holnap nem érek rá.
- Mit csinálsz? – kérdeztem elveszetten.
- Nem hiszem, hogy rád tartozna – ez igaz.
- Kérlek!

Úristen, most komolyan könyörgök neki? Mi lelt engem? Ki akartam javítani ezt az utolsó mondatomat, de egyszerűen csak letette a telefont.
Döbbenetemben a szám is elnyílt. Morogva dobtam ágyam végébe a telefont.

- Hát jó! Ha nem akarsz ennyire együttműködni, akkor azt csinálsz, amit akarsz! – fújtattam. Mérgemben még a nevét is átírtam a telefonomban.

Reggel szörnyű fejfájásra ébredtem. Alig bírtam összeszedni magam. Kóvályogva mentem le a lépcsőn, magam után húzva a táskámat, amit ráadásul még csak nem is szerettem, de a másik nem száradt még meg a tegnapi után.
Apa már a konyhában sürgött forgott.

- Mit kérsz reggelire? - kérdezte amint meglátott.
- Kávét – mondtam, ahogy leültem az egyik székre s elterültem az asztalon.
- Hogy mit? – fordult felém apa. – Te nem is iszol kávét. Beteg vagy? – tapogatta ki a homlokomat.
- Szörnyen fáj a fejem – panaszoltam, síron túli hangon.
- És biztos, hogy kávét akarsz inni fejfájásra? – felemeltem a fejem, hogy ránézzek, de a hajamtól nem sok mindent láttam.
- Nem – ingattam kobakom. – Muszáj ma suliba mennem? – kérdeztem, majd amikor nem kaptam rá semmi választ, eltúrtam a hajamat az arcomból, s megpróbáltam a kiskutya szemeket.
- Nem is vagy te beteg! – jött a megállapítás.
- De! Tényleg az vagyok! Így menjek iskolába? – apám nagyon sóhajtott. Ez az! Nyertem!
- Akkor megteszel nekem valamit?
- Persze, bármit! – pattantam fel.
- Holnap lesz anyád születésnapja, és szeretnék neki valami finommal készülni, ha összeírom, hogy mik kellene, elhoznád nekem a boltból?
- Simán!

Kerített egy lapot és egy tollat. Majdnem egy oldalnyi dolgot összeírt. Kikerekedett szemekkel néztem rá. Túl gyorsan egyeztem bele…

- Ez most komoly? – kérdeztem.
- Aha. De elmehetsz a suliba is helyette.
- Nem! – visszakoztam rögtön. - Már mentem is!

Gyorsan felkaptam a lakáskulcsokat az asztalról, meg a vékony pulcsimat a szék karfájáról, s rohantam.

Utálok vásárolni! Fogalmazódott meg bennem, ahogy a bevásárlóközpontban nézelődtem.

- Apa szerintem a felét nem gondolta komolyan. Kizárt! – motyogtam fennhangon.

Meglehet, hogy őrültnek néztek, de nem érdekelt. Két hatalmas szatyor volt már így is nálam és még a felét nem vettem meg annak, amit összeírt. És ha ez még nem lett volna elég, Hilary folyamatosan hívogatott, meg küldözgette az üzeneteket. Szerencsére most nagyszerű kifogásom volt arra, hogy miért nem veszem fel, ugyanis mind a két kezem tele volt. Akkor mégis honnan tudom, hogy ő hívott? Egyszerű! Külön csengőhangja volt, ami már idegesített, annyit hívott.
Végül csak megpróbáltam előhalászni, aminek az lett a következménye, hogy ügyesen kiesett minden a kezemből és még a szatyor is kiborult. A bevásárolt holmik szanaszét gurultak.

- Az istenit! - morogtam.

Itt jött el az a pillanat, hogy már nem érdekelt. Fogtam és leültem a bevásárló folyosójának a közepére. Körülöttem szétszóródva a holmi, én pedig csak néztem. Majd egy nagy sóhaj kíséretében lassan elkezdtem összeszedni.
Hirtelen egy pár cipő sétált be a látókörömbe. Majd a hozzátartozó lábakat vettem szemügyre, és így haladt tekintetem egyre feljebb, míg el nem értem az arcáig.

- Te mit csinálsz a földön?
- Nick?
- Ki más? – vigyorgott rám.

Oké, zavarom hatalmas méreteket öltött, különösen akkor, amikor lehajolt, hogy segítsen nekem összeszedni a dolgokat. Gyorsan beledobáltuk mindent a szatyrokba.

- Te mit keresel itt? – az értelmes kérdésekben is világelső lehetnék.
- Be kellett szereznem pár dolgot – mutatott a mögötte lévő írószeres üzletre.
- Ó!
- Esetleg segíthetek? – választ sem várva már el is vette tőlem a táskákat.
- Még be kell mennem pár boltba – vakartam meg a tarkómat. – Elbírom egyedül is, menj nyugodtan.
- Nincs semmi dolgom délutánra – ingatta a fejét. Én meg elmosolyodtam.
- Akkor menjünk, mondjuk oda! – mutattam jobbra.

Már negyed órája kóvályogtunk egyik boltból a másikba. Nehogy már egy helyen megtalálható legyen minden!

- Apukád aztán nem aprózza el – mondta elhűlve, ahogy egyre több mindent cipelt szegény.
- Mondtam, hogy boldogulok egyedül is - erre csak megrázta a fejét. – Anyának születésnapja lesz, arra készül ennyire – magyaráztam.
- Remélem értékelni fogja.
- A tortából nem hiszem, hogy fog enni – mondtam eltűnődve, ahogy az alapanyagokat mustráltam.
- Még mindig nem változott a kapcsolatotok anyukáddal?
- Attól független, hogy évek óta nem voltál itt, nem változott semmi – hirtelen megállt mögöttem. Felé fordultam, ő pedig egyenesen belefúrta tekintetét az enyémbe.
- Sajnálom Lina! Nem úgy terveztem, hogy eddig nem jövök vissza, de rendbe kellett tenni a dolgokat.
- Milyen dolgokat?
- Nem mondták el neked? – el se tudta volna rejteni meglepettségét. Közelebb sétált hozzám.
- Miről?
- Emlékszel arra a napra, amikor elmentem? – ezen elgondolkodtam. Semmi nem ugrott be.
- Nem igazán – feleltem óvatosan.
- Semmire nem emlékszel abból az időszakból? – kérdezte döbbenten.
- Nick, komolyan, ha valamit el akarsz mondani, akkor mondd! Ne csináld ezt, mert az őrületbe viszel a furcsa kérdéseiddel.
- Ne haragudj! – szabadkozott. – Megvettünk mindent? – bólintottam. – Akkor menjünk.

Olyan gyors léptekben indult el a kijárat felé, hogy alig bírtam vele lépést tartani. Egy ezüst színű kocsi mellett állt meg csak, a parkoló közepén.

- Szállj be! Hazaviszlek – biccentett a kocsi felé. Ami ezek szerint az övé volt. Fészkelődni kezdtem.
- Inkább gyalog mennék, ha nem gond – álltam egyik lábamról a másikra.
- Miért? Kocsival sokkal kényelmesebb és gyorsabb is.
- Tudom, de… öhm… jót tesz a séta és még erősít is!
- Na, szállj be! – mondta, amíg bepakolta a vásárolt dolgokat a csomagtartóba.

Számat harapdálva, csigalassú léptekkel értem el az anyósülés ajtaját. Kezem remegett, ahogy a kilincs felé nyúltam, így gyorsan vissza is húztam, és elrejtettem magam mögé.

- Tényleg sétálni szeretnék most! – próbáltam meg még egyszer, hátha meggyőzöm.
- Ugyan már! – legyintett. – Használjuk ki, ha már egyszer van kocsink – nyitotta ki az ajtót.

Félve rápillantottam, majd remegő térdekkel beültem az autóba. Ahogy megéreztem a kocsi illatát, azonnal rosszul lettem. Szorosan össze kellett, hogy zárjam a szemem, nehogy ki is dobjam a taccsot.

- Indulhatunk? – szállt be Nick is. Részemről csak egy gyors bólogatásra tellett. – Még be se kötötted magad – elnéztem a biztonsági öv irányába, kezeim azonban nem mozdultak. – Na várj, majd én! - ajánlotta fel.

Most még csak arra se volt erőm, hogy a közelségét érzékeljem. Jobban lekötött az a tény, hogy egy autóban ültem, évek óta először. Nick gyorsan bekötött, majd elfordította a kulcsot. Éveknek tűnt minden egyes mozdulat. Ahogy elindult a kocsi, bennem úgy nőtt a félelem. Éreztem, ahogy izzad a tenyerem, miközben az ülésbe kapaszkodtam. Tekintetemet az útra szegeztem. Ha akartam se tudtam volna elfordítani onnan. Tudom, hogy nem ment gyorsan, de nekem úgy tűnt, mintha legalább háromszázzal száguldoznánk. Most már nem csak a tenyerem izzadt, de teljesen kivert a víz is. Levegőt se kaptam. Úgy éreztem, ha nem szállok ki azonnal, akkor biztos, hogy megfulladok.

- ÁLLJ! – sikítottam.

Nick azonnal a padlóig nyomta a féket, úgy megijedt. Pedig éreztem, hogy egész úton a fél szemét rajtam tartotta. Amint megállt a kocsi, feltéptem a biztonsági övet. Majd hogy nem kiestem a kocsiból. Meg se tudtam állni a lábaimon, úgy remegtek. Leültem a fűre, s próbáltam rendbe hozni légzésemet. Nyugi, Lana! Beszív, kifúj! Csak figyelj a légzésedre! Remegő kezemet a mellkasomhoz szorítottam.
Nick is kiszállt a kocsiból, odasétált hozzám és leguggolt mellém. Tenyerét a homlokomra tette.

- Minden rendben? – kérdezte aggódva.
- Ühüm.
- David vezetni nem tud, te pedig nem bírod a kocsikat. Azt hiszem, kezd összeállni a kép – jegyezte meg.

Úgy éreztem, hogy már több levegő áramlik be a tüdőmbe, így már arra is képes voltam, hogy felnézzek rá. Hang még mindig nem jött ki a torkomon. Csak ráncoltam a homlokom. Nick fájdalmasan elmosolyodott.

- Így már érthető miért viselkedik így veled.

Bár nem mondta ki a nevét, én tudtam, hogy Davidre gondol. Mi az isten folyik itt?








   Előző rész                                                                                     Következő rész

5. fejezet - Hozzám tartozol!

5. fejezet

Nick felbukkanása nem kis meglepetést okozott. Elsőnek fel se fogtam a dolgokat. Aztán, amikor realizálódott bennem, hogy ki is van előttem, rögtön felrémlettek az emlékek, s éreztem, amint az arcom egyre inkább átvált vörösbe.

-    Mit keresel itt?

Jött tőlem az első értelmes kérdés, amint meg tudtam szólalni. Nick visszafordult felém.

-    Nem is örülsz nekem? – biggyesztette le a száját játékosan, majd rögtön vissza is tért a vigyora. – Ne is válaszolj, még szép, hogy örülsz nekem! – karolt át a nyakamnál fogva, mire én csak pislogtam.

Mellettem meglepődve álltak a barátaim. Már el is felejtették az előző vitát, s várták az új fejleményeket.

-    Te ki vagy? – kérdezte Emily.
-    Nem is emlékszel már rám? – kérdezett vissza fojtogatóm. – Nick Parker vagyok. Ennek a féleszűnek az unokabátyja – célzott Davidre.
-    Nagyon megváltoztál haver! – veregette hátba Tim. – Mióta nem láttalak, úgy 5 éve?

A srácok sikeresen egymásra találtak, így én is megszabadultam. Engem azonban csak egyetlen kérdés foglalkoztatott. Mit keres itt? Aztán persze sorra ötlöttek fel a további kérdések, amiket szívem szerint azonnal ki is mondtam volna. Ehelyett azonban csak figyeltem őt, szótlanul, lenyelve minden számonkérést, amiért egy nyamvadt levelet se bírt írni az évek alatt.

-    Hé, itt maradsz megnézni a meccset? – kérdezte Tim, amint egyik csapattársa szólt neki, hogy az edző keresi.
-    Persze, ki nem hagynám! – vágta rá. – Te is maradsz, igaz, Lina?

Mivel megszólalni még mindig nem tudtam, így csak egy esetlen bólintásra futotta tőlem. Mitől lettem hirtelen ennyire ideges? Úgy éreztem, mintha a hőmérséklet is emelkedett volna, legalább 10 fokkal. Időközben Tim is eltűnt az öltözők egyikében.


Hogy zavaromat leplezzem, a tarkómhoz emeltem a kezemet, s elkezdtem forgolódni. Tekintetem Davidre tévedt, aki jól láthatóan feldúlt állapotban volt. Ezen összeszaladt a szemöldököm, hiszen emlékszem, elválaszthatatlanok voltak, most akkor mi ez a viselkedés? Fújtatott egyet, majd megmarkolva a táskája pántját, hátat fordított, hogy távozzon. Nick is észrevette ezt.

-    Hova mész? – kiáltott utána. – Nem maradsz?
-    Nincs kedvem nézni, ahogy veszít az iskola csapata.
-    Hagyd, Nick! – mondtam egyenesen David hátát bámulva. – Ő mindig ilyen.

Erre egy furcsa pillantást kaptam, Parker unokabátyjától. Vállat vontam, s belekaroltam barátnőmbe, hogy elinduljunk a lelátó felé. Ha már kijöttünk, ne maradjunk le a meccsről, elvégre emiatt nem aludhattam el ma korán!


~.~


Körülbelül este 9 órára értem haza tegnap este, és hajnalig biztos fent is voltam. Nem bírtam aludni. Egyre csak Nick hirtelen megjelenése járt az agyamban. Míg a meccset néztük nem is szóltunk egymáshoz. Látszólag ő is gondolkodott. Amint vége lett, el is köszönt.

Most pedig itt kóválygok félholtan az iskolában. Még a szekrényemet se találtam meg egykönnyen. Irtó ciki volt, ahogy másnak a szekrényét próbáltam feltörni.
Homlokomat nekitámasztottam a hűvös fémnek. Jól esett ez a hideg.  Szinte éreztem, amint minden lecsendesedik körülöttem. Ekkor csapódott egy kéz a szekrényemnek. A hatalmas zajba belefájdult a fejem. A mellettem álló alakra pillantottam. Szívem egyből gyorsabban kezdett verni. Hilary negédesen mosolygott vissza rám.

-    Hogy aludtál? – túl fáradt voltam a bájcsevejhez.
-    Miért csináltad? – vágjunk csak a közepébe. Minek köntörfalazzak?
-    Gondolom azzal az okos, kis fejecskéddel nem volt nehéz kitalálni, ki áll a dolgok mögött.
-    Élvezted, ahogy kétségbeesetten sikoltoztam, igaz? – hánytam a szemére.
-    Sajnos, ezt a részt nem éltem át. Nem én zártalak be. Viszont, remélem megértetted a leckét.
-    Mit szeretnél, Hilary? Mit tegyek?
-    Maradj ugyanolyan kis láthatatlan, mint eddig! – utasított.
-    Nem terveztem a helyedbe lépni.
-    Helyes! A szövegkönyvet meg remélem, egyezteted velem – mosolyodott el ismét, közelebb hajolva hozzám.

Miután bólintottam, ott is hagyott. Nálam pedig ismét jelentkezett az a fojtogató érzés, ami beszélgetéseink alkalmával, szinte mindig előjött.

Egész nap egyedül kószáltam az épületben. Tim beteget jelentett, mert tegnap meghúzott valamit a lábában, Emily pedig valami meghallgatásra ment. Ilyenkor volt a legfélelmetesebb számomra az iskola. Úgy éreztem, mintha mindenki csak arra várna, hogy hogyan alázzon meg.
Mint mindig, most is próbáltam ezek elől menekülni, így hát a könyvtár felé indultam, hogy ott egyem meg titokban az ebédemet, hisz’ az az iskola legkihaltabb része. Azonban akaratlanul is, de a fénymásolónál kötöttem ki. Beléptem, s körbenéztem. Magam se tudom minek, mintha vártam volna valamit.

Halk zene ütötte meg a fülem, mire elindultam a dobozok felé. Pár percig álltam ott, majd ledobtam a földre a táskámat, s eltoltam a dobozokat. David kis rejtekhelye még mindig ott volt. Mégse álmodtam.
Óvatosan bekukucskáltam. David az egyik fotelben ült, kezében a gitárjával. Az asztalon meg egy lap. Arra irkált valamit.
Halkan beosontam, s leültem a vele szemközti apócska székre.
David kezében megállt a toll, amint érzékelte, hogy rajta kívül más is van a szobában. Lassan felnézett rám, majd szemei a kétszeresükre nőttek.

-    Te meg mi az istent keresel itt? – förmedt rám.
-    Hali – emeltem fel a kezemet is.
-    Mit akarsz?
-    Nem vagy a kedvesség példaképe, annyi biztos – piszkáltam meg az asztalon lévő, tömérdek lap közül az egyiket.
-    Nincs túl jó kedvem, szóval gyorsan nyögd ki mi bántja a pici lelkedet és hagyj magamra – kapta ki kezemből a lapot, majd összegyűrte és elhajította a kuka felé. Csont nélkül bele is talált.
-    Mitől vagy ilyen rosszkedvű?
-    Mert rájöttem, hogy nincs a szivárvány lábánál a kincses manó.

Erre a kedves válaszra nem tudtam mit reagálni, így ejtettem ezt a témát. Úgy gondoltam, hogy még egyszer megpróbálkozom a lehetetlennel. Máskor sincs jobb kedve, akkor meg nem mindegy? 

-    Mondd azt, hogy : „ Igen! „
-    Mi van? – húzta össze szemöldökét.
-    Csak mondd ki! – győzködtem.
-    Nem!
-    Jaj, nem tudod megjegyezni? – szinte gügyögtem neki. – Segítek! Így mondd: I-G-E-N
-    Mi bajod van? – a „bejárat” felé fordította tekintetét. – A két haverodnak remélem nem mondtad el, hogy létezik ez a hely – lenéztem a lábamra.
-    Ma nincsenek az iskolában – feleltem szomorúan.
-    Te meg idejöttél, hogy ne legyél egyedül?
-    Dehogy is! – visszakoztam rögtön. Belegondolva azonban igaza volt.
-    Akkor?
-    Nincs kedved írni? Esetleg fogalmazni? – kérdeztem, mire felhúzta a szemöldökét. – Van valami történet ötleted?
-    Nem bírod felfogni, amit mondanak neked? – elhúztam a szám.
-    Felfogtam! Többet nem kérdezem meg. Viszont, akkor ne várd, hogy tovább a suliban maradhass!
-    Apám az igazgató, így ha szeretne se rúghatna ki, mert anyám azt nem engedné – felelte visszafordulva a lapjai felé.

Ez igaz. Meggie sose engedné, hogy kicsapják az egy szem fiát. Ismét nem szóltunk egymáshoz, de most nem engedtem, hogy beálljon a kínos csend.

-    Mit komponálsz? – nyújtogattam a nyakam kíváncsian a jegyzete felé.
-    Miért vagy ilyen kíváncsi? – még mindig nem nézett rám.
-    Így sokat lehet tanulni – válaszoltam rögtön.
-    Így marha idegesítő tudsz lenni.
-    A kedvességedet tanítani kellene – mosolyogtam rá fanyarul. – Apropó Nick itt van még?
-    Miért kérdezed? – váltott hangszíne jeges árnyalatba.
-    A meccs után olyan hirtelen eltűnt és…
-    Miért nem őt zaklatod a kérdéseiddel és nem engem?
-    Jó-jó, csendben maradok! – emeltem fel védekezőleg a kezem, majd előredőltem kissé a széken és beharaptam a számat.

 Volt még valami, amit már rég meg szerettem volna kérdezni tőle, de mostanában nem beszélgettünk így. Azaz nem is nagyon beszélgettünk mostanában. Észrevehette, hogy figyelem, mert félszemmel rám nézett, majd vissza a kottára, de arcán megjelent egy aprócska mosoly.

-    Mondd!
-    Honnan veszed, hogy valamit szeretnék mondani? – most teljesen rám nézett, majd egy kicsit előrébb hajolt gitárjára támaszkodva, s a tollával felém mutogatva kezdett újra beszélni.
-    Régen mindig, ha őrlődtél valamin, hogy megkérdezd –e beharaptad a szádat és idegesen markolásztad a székedet, ide-oda dülöngélve rajta. Szóval, rajta! Kérdezd. De mára ez az utolsó!

Ezen egy kicsit meglepődtem. Végig nézve magamon, tényleg idegesen szorítottam a széket, úgyhogy rögtön el is kaptam onnan a kezemet. Tépelődtem egy kicsit, hogy tényleg megmerjem-e kérdezni, aztán úgy döntöttem, hogy nem hagyhatok elúszni egy ilyen pillanatot. Kérdésem közben azonban nem mertem ránézni.

-    Nagyon utálsz engem? – a mondat végére teljesen elhalkult a hangom.

David kezében ismét megállt a toll. Éreztem, amint rám néz, de én nem mertem visszanézni rá.  Helyette a lábbelijét kezdtem el fixírozni, azon is a cipőfűzőjét. Nem a megszokott stílusban volt belefűzve, hanem egy kitervelt minta szerint. Vajon meddig tartott ezt ilyen szépen belefűzni?
Pár perc után beletörődtem, hogy nem fog válaszolni. Keserű érzés kerített hatalmába, így hát felálltam a székről és a kijárat felé indultam. Már átértem a fénymásoló helyiségbe, mikor egy nagyon halk mondat ütötte meg a fülemet.

-    Sose utáltalak.

Megdermedtem. Biztos csak rosszul hallottam. Gyorsan felkaptam az iskolatáskám és elhúztam onnan. Fejben pedig legalább százszor elátkoztam magam, amiért kicsúszott ez a kérdés a számon.

Az órák csiga lassan teltek. Különösen, mikor a fizikatanárom elfelejtett bejönni az órára. Ez jó alkalom volt arra, hogy elővegyem a kis jegyzetfüzetemet, s elkezdjek egy történeten agyalni. Fülhallgatómat beletettem a fülembe, így kizárva a külvilágot. Próbáltam ráhangolódni a dallamra, hátha ezzel kaphatok egy kis ihletet. Ám az sehogy nem akart jönni.
Egyre inkább csak azt éreztem, hogy figyelnek. Felnéztem a füzetemből és a fél osztály a padom körül állt. Lassan kivettem a fülest, és kíváncsian fürkésztem mit szeretnének. Annak azonban örültem, hogy Hilarynak nem velem volt órája. Legalább most nem fog zaklatni.
Nem bírtam tovább a méricskélést, így én voltam az első, aki megszólalt.

-    Mit szeretnétek?
-    Pápaszem! – szólalt fel vörös hajú osztálytársam, Selly. -  Úgy hallottam Hilary nem lehet benne a darabban. Tehát, mi következik ebből? – tette fel az egyértelműnek szánt kérdést, miközben maga előtt keresztbe tette karjait. Én azonban nem voltam hajlandó válaszolni.
-    Nem hallottad, hogy kérdeztek? – kelt védelmére társa. Összeszedve minden lelki nyugalmam, lassan kifújtam a levegőt és így válaszoltam.
-    Hallottam. Azonban nem fogok senkit sem választani. Nem az én feladatom! Én csak a szövegkönyvet írom, szóval hagyjatok békén!
-    Nézd már! Hogy kinyílt a csipája! – szólt bele Josh is.
-    Akkor intézd el! Az utolsó évemben még én szeretnék a középpontban lenni! – csapott tenyerével a padomra Selly, amibe nem csak az asztalom, de én is beleremegtem.

~.~.~

Amint kiszabadultam a teremből, az első utam a könyvtárba vezetett. Közben legalább tíz üzenetet kaptam Hilarytól, amit bár elolvastam, válaszolni már nem válaszoltam rá. Még a telefonomat is kikapcsoltam. A könyvtár végébe vettem az irányt, a szépirodalmi részhez, ahol még a könyvek is porosak, olyan sokat használják az itt lézengő diákok.

Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik sarokban a földön. Elővettem a lap topomat, s megnyitottam a blogomat. Mostanában teljesen elhanyagoltam szegénykét, ráfért már a frissítés.
Elsőnek is a tegnapi meccs sikeréről írtam. Ugyanis nem kicsit aláztuk le az ellenfelet. A kapunkhoz sem érhettek. Mellékletként pár képet is beillesztettem, amit én készítettem. Azt ugyanis megtanultam, ha valamiről cikket írsz, azt bizonyítanod is kell.

Következő bejegyzésben pedig ki akartam magamból írni a dühömet. Azt a dühöt, amit Hilary kelt bennem. Az utolsó húzásával egy kicsit túlzásba vitte. Ugyanakkor azt tudtam, hogy nem írhatom le konkrétan, hogy mi történt. Akkor rögtön rájönnének, hogy én vezetem ezt az oldalt. Megnyitottam a Word-öt és bámultam a monitor fehér lapjára. Elhatároztam, hogy egy mesében fogom az egészet leírni. Igen ám, de azt hogy csináljam?
Nézelődtem össze-vissza, bámultam a könyveket, hátha valamelyik megszán és ad egy kis segítséget. Felfedeztem egy kirívóan színes könyvet, ami felkeltette az érdeklődésemet. Letettem magam mellé a gépet, és közelebb sétáltam a könyvhöz. Leemelve azonban nagy csalódás volt. Valaki szórakozásból filctollal színezte be a könyvet. Dühöm még nagyobb lett. Hogy merte egy ilyen jó kis könyvvel ezt tenni? Őt is össze kellene firkálni!
Még jó, hogy hang nem jött ki a torkomon, ugyanis a másik sorban beszélgetésre lettem figyelmes. Óvatosan kilestem a könyvespolc mögül. Hilary meg két barátnője volt ott. Ezen azért is lepődtem meg, mert Hilary a könyvek közelébe nem menne, hacsak nem valami magazin az, nem hogy ide, az iskola könyvtárába.

-    Láttad ma mekkorát égett Parker?

Ez a mondat felkeltette a kíváncsiságomat.

-    Ne is mondd! – sápadt el Hilary. – Azt hittem ott fogok elsüllyedni. El is jöttem onnan.
-    Jól tetted! Senki nem látta, hogy ott vagy, igaz? Így is elég lesz, ha elterjed. Különösen, ha az a pletykahörcsög, vagy ki tudomást szerez róla.

Erre szorosan összeszorítottam a fogaimat. Hírmanó, nem pletykahörcsög! Nyugi Lina, ha a nevét sem tudják megjegyezni, tuti rá sem fognak jönni, bármit is írsz ki.

-    Nézd folyamatosan az oldalt! Nem akarom a legkisebb morzsát se ebből a helyzetből.
-    Nézem, ne aggódj! Még mindig nem akarsz szakítani vele? Csak a hírnevedet rontja!
-    Úgy gondoltam, hogy a bálon dobom.
-    Mindenki előtt le akarod égetni? – csillant fel a követője szeme.
-    Vissza kell adnom azt a megaláztatást, amit kapok.
-    Helyes, helyes! Hogy akarod csinálni?

Míg Hilary beavatta a részletekbe, amiből én alig hallottam valamit, nem tudtam eldönteni, hogy leordítsam a fejüket, vagy csak egyszerűen odamenjek és felképeljem őket.

-    Egyébként miért is vagyunk, ezen a poros helyen? – fintorgott a barna hajú csaj. – Fúj! Nézd milyen poros és kopott!
-    Egy újság cikket keresek. Vannak itt ilyenek?
-    Tőlem ne kérdezd! Azt se tudtam, hogy van ilyen hely a sulinkban!

Alig bírtam a helyemen maradni. De ha kimegyek, akkor lehet, most tovább bent ragadok valami helyen. Megborzongtam. Nem akarok több szűk helyet. Már a gondolatra is a sírás kerülgetett és éreztem, hogy alig kapok levegőt. Megvártam, míg elmennek, addig is próbáltam lenyugtatni magam. Elég hamar bekövetkezett a távozásuk, ugyanis Hilary nem találta meg, azt az iratot, amit keresett. Én viszont piszok kíváncsi lettem rá, hogy mi után kutatott annyira, hogy még ide is eljött.  Ez azonban információ hiányában nem tudtam kideríteni.

Visszaülve a gépemhez, még mindig nem volt ihletem mit írhatnék. Bármeddig ülhetek a gép előtt, nem fog semmi se az eszembe jutni. Folyamatosan csak arra gondolok, hogy kinek mi fog tetszeni. Így nem lehet írni. Mindig azon agyalok, hogy mikor fognak újra megállítani, és mit fogok kapni, ha nem tetszik nekik valami.

Mire végig gondolhattam volna az észérveket, hogy miért is jó az, ha én írom a forgatókönyvet, addigra már az igazgatói előtt álltam. A hatalmas faajtót újra percekig bámultam. Mégis mi az istent csinálok én itt? Megfordultam és már tettem is egy lépést, hogy elhagyjam az irodát, de újra megtorpantam.

-    A legjobb lesz, ha tiszta vizet öntök a pohárba!

Elhatározásom kb. addig tartott, míg lenyomva a kilincset, be nem léptem az igazgatóiba. Mr Parker derűsen figyelte, ahogy próbálom összeszedni a gondolataimat.

-    Nos? – kérdezte pár perc után.
-    Én… Szóval… - majd egy mély levegővétel után egyszerre hadartam el az egész mondatot. – Szeretném, ha helyettem más írná a forgatókönyvet!
-    Ez már megvan. Ott van David is.
-    Mr. Parker, tényleg szeretném az egészet leadni. Nem szeretném... Nem is, nem akarom megírni!
-    De hát miért? Így megnehezíti a dolgod a fiam? – Ha azt tudná!
-    Nem erről van szó! Csak, a többiek folyamatosan engem keresnek meg azzal, hogy ők akarják a főszerepet játszani. Ilyen nyomás alatt nem lehet dolgozni! – szépítettem az igazságon. Ugyanis még neten keresztül is, folyamatosan jöttek a levelek, és volt olyan is, ami már egy zsarolással is felért. 
-    Megértem, ez ellen megpróbálok tenni valamit.
-    Ne! – kiáltottam fel. Talán kicsit túl hangosan és hirtelen. – Azaz, csak vegye el tőlem az írást. Írja David, de miért nem írhatja Hilaryvel?
-    Van még valami más ok, amiért ezeket mondod? – most már gyanakvóan méregetett.
-    Dehogy!
-    Szerintem Hilary megérti, hogy ez egy iskolai feladat és nem csap féltékenységi jelenetet. Nem szeretném másvalakinek odaadni ezt a projektet.

Mielőtt még válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón. Eltátottam a számat, ahogy megláttam a belépő alakot.

-    Á, Hilary! A legjobbkor jöttél.
-    Azt látom – felelte végig rám nézve.
-    Remélem, minden rendben van, azzal, hogy Lina és David együtt írják a forgatókönyvet. Elég nagy vagy már, remélem megérted, hogy ez egy iskolai feladat.
-    Persze, igazgató úr! Talán mást hallott?
-    Lina aggódott, hogy ez talán rosszul érinti a kapcsolatotokat a fiammal.
-    Dehogy is, Mr. Parker. Nincs kifogásom ellene.
-    Nagyszerű! Lina, akkor most mehetsz. Miss. Brown, pedig foglaljon helyet.

Több se kellett nekem. Azonnal az ajtó felé indultam, olyan gyorsan elhagyva a termet, ahogy csak lehet.

-    Miért pont most kellett jönnie? Nem is verhetne ennél jobban isten! Annyira ciki volt!

Lehajtott fejjel haladtam végig a folyosón. Még lett volna egy délutáni szakköröm, de úgy gondoltam, most nyugodtan kihagyhatom. A szekrényemhez érve, kivettem a könyveimet, s mindet beledobáltam a táskámba. Mihamarabb haza akartam érni. Féltem. Nem kicsit.
Nem sok diák volt az épületben. Bár ez nem volt meglepetés. Amint vége volt az utolsó órának, mindenki azonnal le is lépett. Én hülye, pedig ahelyett, hogy követtem volna ezt a jól megszokott rutint, inkább bementem az igazgatóiba!

Megkönnyebbülten nyitottam ki a bejárati ajtót, hiszen nem találkoztam Hilaryval. De, alig léptem pár lépést egy felkiáltás hangzott el: Öntheted! A következő pillanatban pedig csurom víz lettem. Mindenem elázott, én pedig rögtön dideregni kezdtem a fagyos víztől. Felnéztem a tető irányába. Több diák is állt fent, két fiú meg azt a hatalmas edényt tartotta, amiből kiöntötték rám a vizet.

-    Most halljuk, mit is mondtál az igazgatónak? – sétált fel a lépcsőn a Brown lány.
-    Nem mondtam semmit! – még jó, hogy csurom víz voltam, így annyira nem volt feltűnő, amint eleredtek a könnyeim.
-    Akkor miért voltál bent az irodában? – állt meg előttem.
-    Semmi köze nem volt hozzád.
-    Srácok, nem válaszol! Hozzátok a másikat!  - kiáltotta. - Te pedig el ne merj menni! - mondta, ő maga pedig gyorsan leszaladt a lépcsőn.

Mondania sem kellett volna, ugyanis szó szerint ledermedtem. Nem tudtam megmozdulni. Olyan volt, mintha belebetonozták volna a földbe a lábaimat. Csak vártam, összeszorított szemekkel, hogy még jobban a nevetség tárgyává váljak.
Ám, mielőtt megkaptam volna a következő adagot, elkapták hátulról a karomat, s behúztak az iskolába.

-    Normálisak vagytok?! – jött a dühödt hang, én pedig jobban összehúztam magam.
-    David, mit csinálsz? – Hilary értetlenül, egy oktávval magasabban kérdezett vissza.

Jól hallottam? David? Rögtön kipattantak a szemeim, s meg is pillantottam őt magam mellett. Nem hittem a szememnek. Mit keres itt? Mit csinál?

-    Mi folyik itt? – kérte számon barátnőjét.
-    Semmi közöd hozzá! Ez a mi elintézni valónk!
-    Itt? Az iskolában? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd szétnézett. – Ez ki fogja feltakarítani? – bökött fejével a bejárat előtti trutyira.

Trutyi? Azonnal végig néztem magamon is. Nem is sima víz volt! Mindenféle mocsok bele volt kutyulva. Úgy nézett ki, mint a hányás, és a szaga is olyan volt.

-    Pápaszem. – jött a válasz David kérdésére.
-    Miért? Ő csinálta?
-    Miért véded őt, David? – vált szemrehányóvá Hilary hangja. - Az én oldalamon kellene állnod! - toporzékolt.
-    Nem őt, apám iskoláját védem! És ha nem akarod, hogy kicsapjanak innen, takarítsd fel az egészet!

Ezt szánta végszónak. Utána, táskámat felkapva, elindult vissza az iskolába, engem maga után húzva.
Mit sem törődve a méltatlankodó hangokkal, próbáltam azt a gyors tempót tartani, amit David diktált. Viszont a karom már kezdett zsibbadni, olyan szorosan fogta.

-    David – szólítottam meg. – Nem engednél el? Fáj a karom, olyan erősen szorítod.

Nem is figyelt rám, csak a mosdók előtt állt meg, de akkor olyan hirtelen, hogy kis híján a hátának ütköztem.

-    Ez milyen gyakran történik meg? – kérdése közben nem fordult felém.
-    Micsoda?
-    Ez! – fordult meg nagy hévvel, a bejárati ajtó felé mutatva.
-    Ilyen még nem volt – válaszoltam készségesen.
-    Ilyen? Más volt?
-    Nem mindegy az? – téptem ki a karom szorításából.
-    Kérdeztem valamit!
-    Semmi közöd nincs hozzá, így nem is válaszolok!

Dühösen fújtatva téptem fel a WC ajtaját, s ugyanígy csaptam is be.
Mi jogon kérdez ilyeneket tőlem? Mintha nem tudná, mi folyik az iskolában. Arrogáns bunkó!
Két lépéssel a tükörhöz értem. A mosdókagylóra támaszkodva néztem bele. A látvány borzalmas volt! Hajam ragadt attól a nyúlós masszától, amit rám öntöttek. A szagot pedig alig lehetett elviselni. Nem volt nálam semmi rongy vagy papírzsebkendő, de még csak a táskám sem.
Könnyeim pedig újra utat törtek maguknak. Hogy megyek így haza? Most még Emily sincs itt, hogy segítsen.

-    Tessék! – a hang irányába néztem. David egy zsebkendőt nyújtott felém.
-    Nem kell! Menj el! – fordítottam el a fejem.

Reméltem, hogy szót fogad, de helyette megfogta a karom és maga felé pördített.

-    Nem hallottad, amit mondtam? – kiáltottam rá. – Menj vissza a barátnődhöz!
-    Lökött liba! Mi lenne, ha befognád? Nem látod, hogy segíteni akarok?
-    Senki nem kérte a segítséged! – már égett az arcom attól, hogy így lát.

Nem szólt többet. Bevizezte a kendőt, majd elkezdte az arcomat törölgetni vele. Én azonban nem hagytam.

-   Maradj már nyugton!
-   Mondtam, hogy nincs szükségem erre!- Ismét elkezdte volna leszedni a trutyit az arcomról, de megint nem engedtem.

Ezt még kétszer eljátszottuk, majd dühödten ujjai közé kapta az államat, nem eresztve. Nem tehettem mást, csendben tűrtem, ugyanis annál erősebben szorította, minél inkább hadakoztam ellene. Éveknek tűnt, mire végzett az arcom és a hajam letisztításával, majd levette a magán lévő inget, ami alatt rajta még volt egy póló, s átnyújtotta nekem. Látta, hogy nem akarom elvenni, ezért belenyomta a kezembe.

-    Máskor, ha ilyen történik, ígérd meg, hogy szólsz!
-    Mondtam már, hogy boldogulok!
-    Tényleg nem figyelsz arra, amit mondanak neked?
-    Eddig nagyívben tettél arra, hogy mi van velem. Most mi változott? Hogy délelőtt felkerestelek? Ígérem, nem teszem többet! Emiatt, a kis hősködésed miatt még nagyobb bajban leszek holnap! – emeltem fel ismét hangomat a mondat végére.

Szemei szinte feketén villantak rám, majd közelebb lépett. Egyre közelebb, én pedig úgy hátráltam, míg a csapnak nem ütköztem.

-    Mi… Mit akarsz? – kérdeztem, de ő nem válaszolt. Helyette a nadrágom zsebéhez nyúlt, majd elővette a telefonomat.

Megtisztogatta azt is, aztán, ahogy rájött, hogy még működőképes bepötyögött rajta valamit. Elővette az ő telefonját is, és azon is beütött pár gombot. Felém nyújtotta a telefonomat, amit el is vettem, ő pedig sarkon fordult és lelépett.
Pár pillanatig még néztem az ajtót, amin kiment, ezt követően a telefonomra siklott tekintetem. Látszólag nem csinált vele semmit.

-    Ez meg mi volt?

A másik kezemben lévő ingre néztem. Túl veszélyes lenne kimenni ebben, így eltettem a földön heverő táskám egyik zsebébe. Ahogy becipzáraztam megcsörrent a mobilom.
Megnyitottam az üzeneteimet és alig akartam hinni a szememnek. Többször is elolvastam egymás után, azt a pár szavas üzenetet, amit kaptam, de még akkor is hihetetlennek tűnt.

„ Az ingemet ne dobd ki! Amint hazaérsz, add át anyámnak! „

Nem is az foglalkoztatott, hogy írt nekem, vagy hogy ki írt nekem, hanem az a jelentéktelen dolog, hogy:

-    Ez komolyan megnézte a telefonszámomat?!







            Előző rész                                                                                      Következő rész

4. fejezet - Hozzám tartozol

4. fejezet

  



Sose szerettem olyan helyen lenni, ahol három embernél többen voltak. A három ember is a maximum létszámot tette ki. Még jobb volt, ha abból a háromból én voltam az egyik, mert ilyenkor nem éreztem olyan kellemetlenül magam. Gondolok itt például olyanra, hogy ha valahonnan nevetést vagy sugdolózást hallottam rögtön magamon kezdtem el elsőnek keresni a legkisebb hibát is, hogy nincs-e kiszakadva a ruhám, nem öntöttem-e le magam valamivel, esetleg fel vagyok-e rendesen öltözve és ehhez hasonló dolgokat. Persze, ezek nem olyan nagy dolgok, de egy idő múlva kezdenek hasonlítani a paranoiához.
Most is, egyre kisebbnek éreztem magam, ahogy belépdeltem az iskola hatalmas sportcsarnokába. A sok diák körülöttem, mind megvetően tekintett rám, mikor megjelentem az ajtóban, majd utat engedve nekem, mindenki félrehúzódott, így sorfalat állva, nehogy lehetséges legyen a szökés. Hátrafordultam, de addigra már ott is álltak. Nem volt más választásom, elindultam előre. Remegve tetem meg minden egyes lépést, míg elértem a hatalmas színpadot. Hilary állt rajta magabiztosan és gyilkolásra készen. Megdermedtem. Egy lépést se tudtam tenni. Ekkor elkaptak a két karomnál fogva és felrángattak a színpadra, egyenesen a Brown lány mellé.

- Minden a te hibád!

Hangja szokatlanul nyugodt volt, ami talán jobban megrémisztett, mintha ordított volna velem.

- Miattad elvesztettem mindent… Ami valaha az enyém volt, az most mind nálad van! – a végét már ordította. Egyre közelebb lépdelt felém, én pedig úgy hátráltam, ahogy ő közeledett, míg elértem a színpad szélét. Hátranéztem, de már nem az iskolában voltam, hanem egy hatalmas kráter szélén. A felbőszült diákok helyett, a forró láva fogadott. Körülöttem az ég színe is megváltozott. Mindenhol a piros és sárga különböző árnyalatai játszottak, a durva szélben. – Ezért nincs más választásom, ugye megérted – állt meg előttem, oldalra döntött fejjel. – De ha nem, az se baj.

Ekkor hezitálás nélkül, egyszerűen csak belelökött a kráterbe, én pedig megkezdtem a zuhanást a halálomba. A forró láva helyett azonban a szilárd talajjal találkoztam. Félve nyitottam ki a szemem, hogy körbenézzek. Az iskolában voltam, mi több, még mindig be voltam zárva. A zuhanás pedig az volt, hogy leestem a székről.

- Csak egy rossz álom volt.

Nyugtattam magam, de hevesen kalapáló szívemet még mindig nem tudtam megnyugtatni. A mellkasomhoz szorítottam a kezem, attól tartva, hogy kiugrik onnan. A kis szoba másik végében alvó alak sziluettjére tévedt tekintetem. Örömmel nyugtáztam, hogy David még mindig az igazak álmát alussza. Próbáltam minél halkabban felkelni, nehogy felébresszem az alvó ördögöt. A művelet első része sikerült is, így elindultam a kis ajtó felé, ahol már nem voltam olyan szerencsés. Amint átértem beleütköztem a tegnapi dobozokba, amelyeket David pakolt egymásra, a szabadulásunk érdekében. Nem törődtem vele, felegyenesedtem, és odarohantam az ajtóhoz. Vacilláltam egy kicsit, mielőtt hozzáértem volna a kilincshez, aztán egy határozott, gyors mozdulattal elfordítottam. Csodák csodájára kinyílt. Elsőnek csak pislogtam, s csak néztem a lassan, nyikorogva nyíló ajtót.

- Ez… Ez kinyílt! Kinyílt! – mint egy fogyatékos, úgy ismételgettem a kinyílt szót egymás után, hozzá még ugráltam is, majd észbe kapva, visszarohantam a táskámért, ami még mindig a fénymásoló mellett hevert elhagyatottan.

Felkaptam a földről, és amilyen gyorsan csak lehet, igyekeztem elhagyni a helyiséget. Az ajtóban azonban megtorpantam, mert beszélgetés hangjait hallottam. Óvatosan kilestem az ajtó mögül, s megpillantottam, nem is olyan messze, Mrs. Holmes-t és Mr. Wilsont, amint a fénymásoló felé tartanak. Gyorsan bezártam az ajtót.

- Most mit csináljak?

Ha észreveszik, hogy itt vagyok, hogyan fogom kimagyarázni? Még egy diák sincs a suliban. David feje is előbukkant a sok karton doboz között. Ez is most tudott felkelni?!
A tanárok hangját egyre közelebbről hallottam. Odarohantam Parkerhez.

- Most mi van? – értetlenkedett, ahogy megálltam előtte.
- Menj vissza! – sürgettem.
- Minek? Nyitva van már az ajtó?
- Miért nem tudsz rám hallgatni?
- Mert…

Nem engedtem, hogy befejezze a mondatot, befogtam a száját. Mrs. Holmes ekkor érte el az ajtót, de még nem nyitotta ki azt. David is a hang irányába kapta a fejét, majd vissza rám. Hangtalanul, tátogva mondtam, hogy menjünk vissza a búvóhelyére. Egy bólintással beleegyezett, és pont akkor sikerült még a dobozokat is elhúznia, mikor kinyitotta tanárnő az ajtót. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy végre elmenjen, de csak a kartondobozok tologatását és a papírok susogó hangját hallottam.

- Hol vannak a lapok? Megmondtam neki, hogy ide tegye!

A tanárnő ideges hangon keresgélte tovább a lapokat, amit nekem ott kellett volna hagynom a felső polcon. Felhúztam a lábaimat, s a térdeimre hajtottam a fejem.

- Mit keres? – suttogott David.
- Azokat a papírokat, amit nekem ott kellett volna hagynom a polcon.
- Most hol vannak?
- A táskámban – mutattam fel az említett darabot.
- Gratulálok Nagyokos!
- Egyszer szólalnál meg gúny nélkül – sóhajtottam.

Miért nem tudtam ott hagyni? Miért kellett nekem lelkiismeretesnek lennem és arra gondolnom, hogy visszaviszem őket? Soha többet nem vállalok el semmi ilyesmit!

- Nézd! Úgy néz ki, elmegy.

Meg se hallottam, amit mondott, gondolatban tovább szidtam magam, hogy hogy lehetek ilyen féleszű. Haza akarok menni! Nem érdekel az egész nap! Megütögette David a vállam, mire ingerülten rákaptam a tekintetem.

- Mi van?
- Jössz? – biccentett az ajtó felé.

Meg sem várva válaszom, elindult, engem otthagyva. Még pár percig ültem magamban fortyogva, majd egy sóhaj kíséretében én is elindultam. Gondosan vissza eltorlaszoltam a bejáratot, és elhagytam a termet. A folyosón szétnézve, Davidnek már hűlt helye volt.

Az első utam a szekrényemhez vezetett. Tudtam, hogy ott hagytam a karórámat és már nagyon szúrta az oldalam, hogy mennyi lehet az idő.
Amint elértem a szekrényem, kinyitottam és elkezdtem kutakodni az óra után. Meglátva rajta az időt, még jobban elment a mai naptól a kedvem, negyed órám volt addig, míg beér a buszom, amivel normál esetben iskolába jövök. Mérgemben bedobtam az órát, ami hangosan koppant szekrényem falán. Ezután végig néztem magamon, s megszaglásztam a pólóm. Keresnem kell, valami felsőt!
Hiába túrtam fel az egész szekrényem, nem találtam benne pót darabot. Még csak a tesi pólóm se volt benne. Ugyanis mióta hazavittem még nem hoztam vissza. Basszus, ma meg tesi lesz! A lusta fejemet!
Bevágtam a szekrényajtót. Hangja visszhangzott a kihalt folyosón. Nekitámasztottam a hűvös fémnek a homlokomat. Mi van, ha beteget jelentek? Még a blogomat se frissítettem tegnap, mert be voltam zárva. Pedig eddig még egy napot se hagytam ki. Kiegyenesedtem, majd lassan lecsúsztam a földre, hátamat a szekrényeknek támasztva. Amint beér valaki, azonnal kérek tőle egy felsőt. Ezt tovább gondolva, Emilynek mindig vannak plusz cuccai a szekrényében.
Ismét örökkévalóságnak tűnt az idő, amit magamban töltöttem, de most legalább nem voltam bezárva, viszont kezdtem egyre szomjasabb lenni. Magamhoz vettem a táskámat, hátha találok benne valamennyi aprót, hogy az automatánál valami szomjoltót vehessek magamnak.

- Mit keresel itt? Van róla fogalmad, hogy mennyiszer hívtalak?

A néma magányomban mennydörgésként hatott Emily hangja. Elég röhejesen nézhettem ki, ahogy felpillantottam barátnőmre, mert szája széle meg-meggörbült, de ügyesen tartotta magát, nehogy nevetésbe fulladjon az egész szidásom.

- Apukád többször is keresett, de hála a jó színészi képességeimnek, ügyesen kitaláltam, hogy nálunk alszol a közös esszénk miatt, de elfelejtettél neki szólni. Szóval elárulnád hol voltál?!

Jó színészi képesség… Nem is tudom, menyi nyálas filmet látott már, amiben ez a kifogás. Apám meg elhitte? Azon már meg sem lepődöm, hogy anyának fel se tűnt a hiányom. Visszanéztem a táskámra. Fogalmam sincs miért. Félre dobtam, majd - talán az idő miatt, nem, fogjuk az időre-, barátnőm nyakába ugrottam.

- Az egész éjszakát a suliban töltöttem bezárva! – panaszoltam.
- Micsoda? – hökkent meg.
- Tegnap elmentem fénymásolni és valaki rám zárta az ajtót. Egészen ma reggelig ki se tudtam onnan jönni – hadartam el egy szuszra az egész mondatot.
- Miért nem hívtál fel? - erre a kérdésre elhúztam a szám.
- Lemerült a telefonom.

Barátnőm elnevette magát. Eltolt magától és végignézett rajtam.

- A tegnapi ruhádban nem lehetsz ma is a suliban. Gyere! – fogta meg a kezem. – Nézünk neked valamit a szekrényemben – kacsintott rám.

Hálásan mosolyogtam, lehajoltam a táskámért és a szekrénye felé vettük az irányt. Közben folyamatosan kérdezgette tőlem, hogy tényleg nem láttam-e, hogy kizárt be, de sajnos csak nemleges választ tudtam minden egyes kérdésére adni.

- Tuti, hogy Hilary volt! Az a kis béka! Csak fussak össze vele!

Végig fújta a magáét, míg előhalászta a ruhákat és átmentünk az öltözőbe, hogy átöltözhessek. Hiába próbáltam győzködni, hogy ebben nem lehetünk biztosak, hiszen nem láttam senkit, nem érdekelte. Bűnbaknak már beállította Hilaryt.

- Nincs véletlenül egy öved? – kérdeztem, amint sikeresen felöltöztem.
- Azt hiszem nincs. Miért?
- Leesik rólam a nadrágod, a póló nem lényeges, hogy valamivel nagyobb, de inkább visszaveszem a saját nadrágomat.
- Bocsi.

Kezemmel lelegyintettem, hogy nem lényeges. Barátnőm majdnem 15 centivel nagyobb volt tőlem, ami már elég ahhoz, hogy a földön húzzam magam után a ruháit. Mire készen lettem, és kiértünk a folyosóra, már egész szépen megtelt az iskola diákokkal.

- Mikor ér be Tim? – jutott eszembe, ugyanis mindig együtt jönnek az iskolába. Em elmosolyodott és az órájára pillantott.
- Szerintem már bent is van a suliban. Gyere, nézzük meg!

Barátnőm furcsa csillogással a szemében, indult el az udvar felé, én pedig jókedvűen követtem. Emily Wong volt az a lány, aki mindenkire rá tudta ragasztani a jókedvét. A maga hiperaktivitásával, hatalmas mosolyával és kedves hangjával mindenkit elvarázsolt. Amikor az emberekkel beszélt, mintha csak elfújta volna tőlük a rosszkedvet. Igaz, szeretett a középpontban is lenni, de sose éreztette azt az emberrel, hogy felesleges lenne, vagy zavaró tényező, akit a háta közepére se kíván. Azt azért megjegyezném, hogy ez alól kivételnek számított Hilary. De, ha valaki odament hozzá, azzal kedvesen és segítőkészen beszélt. Irigyeltem őt emiatt. Gyakran fogott el egy keserű érzés ilyenkor, hisz’ féltékeny voltam. Kiegyensúlyozott személyisége túl tökéletesnek tűnt számomra. Mégis, büszke voltam rá, hogy ilyen barátnőm van, mint ő, és fel is néztem rá.
Kiskorunktól kezdve, gyakran nézzük együtt az eget, különösen este, amikor nagy esély van arra, hogy hullócsillagot lássunk. Ilyenkor én mindig azt kívántam, hogy elérje a célját, és híres színésznő legyen, hogy ebből a "bűverejéből" mások is kapjanak. Meg persze nem egy önző kívánságom is volt már és lesz is, amik a beteljesülésre várnak… még most is. Mikor megkérdeztem, hogy ő ilyenkor mit kíván, csak kacsintott egyet, aztán elmosolyodott. Felnézett az égre és azt mondta:
"Ne attól a kis csillagtól várd, hogy helyes útra terelje az életedet. Ő csak egy afféle kapaszkodó, amikor elgyengülsz, vagy elbizonytalanodsz. Kívánni persze jó dolog, de az a parányi csillag sose fogja valóra váltani az álmaidat. "
Amint ezt meghallottam, egyből elkedvtelenedtem és beduzzogtam magam. Én mindig kívántam. Ilyenkor szorosan összezártam a szemeimet és összpontosítottam a kívánságomra, utána meg vártam a csodára. A mai napig ezt teszem.

Az udvaron Tim a szokásos találkahelyünkön várt, egy hatalmas fa alatt, félpercenként az órájára pillantva. Ahogy meglátott minket, egyből odarohant hozzánk, azt kérdezgetve, hogy hogy érhettünk be ilyen hamar. Én viszont hamar leintettem, hogy hosszú lenne elmesélni. Erre természetesen kisfiúsan beduzzogta magát, hogy őt mindenből kihagyjuk.

A nap többi részében folyamatosan értek, egymás után a balszerencsék. Kezdve a legelső órával, amikor is a tanár fél órát veszekedett rám, hogy miért nem hoztam el az esszémet. Hiába mondtam neki, hogy tegnap egy kissé összejöttek a dolgok, nem hatotta meg. Így egész órán szívtam, mint a torkos borz, a többiek nagy örömére. Az ezt követő órán azt hittem, hogy megnyugodhatok, de mikor a matektanárom, Mr. Wilson letette elém a matek témazárót, tudtam, hogy tévedtem.

- Mondjátok azt, hogy beteg lettem - kérleltem a 4. óra után barátaimat az ebédlőben. – Vagy azt is mondhatjátok, hogy megcsúsztam a folyosón és eltörtem a lábam! – mutogattam feléjük a mutatóujjammal, ugyanis ezt egy remek ötletnek tartottam.
- Persze. Miért nem azt mondjuk, hogy beszorultál egy egérlyukba otthon, amit egy sárkány őriz?
- Irtó vicces Timothy.

Humor Herold most se sietett a segítségemre. Ahelyett, hogy valami jó ötlettel állt volna elő, csak a tányérján piszkálgatta villájával a borsószemet, ami már kezdett idegesíteni, hisz’ a villa csikorgó hangja, ahogy a tányérral érintkezett nem volt kellemes. Em meg csak a mobilját nyomogatta.

- Miért nem fogod meg kézzel és eszed meg?
- Ne szólj bele abba, hogy hogyan eszem. Én sem szóllak meg, amikor a levest iszod.
- Nem is iszom! Csak… tányérból eszem, nem kanállal.
- Nekem mindegy.

Továbbra is a borsószemmel szenvedett, de sehogy sem sikerült felszúrnia a villájára. Már kezdett az agyára menni, ez látszott rajta. Egy erőteljes mozdulattal próbálta meg feladásra kényszeríteni, de a borsószem szó szerint kereket oldott, és egy másik ember poharában kötött ki. Timmel tátott szájjal követtük a szökevény útját, majd lassan egymás felé fordultunk. Nem tehetek róla, ahogy megláttam Timothy arcát, és Em értetlen tekintetét, egyből elnevettem magam, amihez persze pár perccel később Tim is csatlakozott. Azt hiszem, ez volt a napom fénypontja, mert ezek után a napom többi része Parker keresésével telt. Tudtam, hogy nehezen fogja beadni a derekát megírni ezt a színdarabot, nekem pedig nem volt kedvem egyedül szenvedni vele, így minél előbb el akartam kezdeni a rábeszélését.

Tanítás után minden erőmmel azon voltam, hogy ne késsem le a buszomat. Mihamarabb haza akartam érni, hogy David sehogy ne tudjon elszökni előlem. Egész nap nem láttam a suliban, ezért muszáj volt otthon beszélnem vele. Szinte leugrottam a buszról, annyira siettem. Mit sem törődve, apám csodálkozó tekintetével, futottam el a házunk előtt, egyenesen Davidék kapujáig.

- Mrs. Parker, de jó, hogy kint találom! – támadtam le, amint a virágoskertjében ügyködött, mellette a homokozóban pedig Lindsey játszott.
- Mi történt? – szólalt meg ijedten.
- Semmi különös, csak azt szeretném megkérdezni, hogy David itthon van?
- David? – hát igen, nem gyakran kérdezek ilyesmit. – Azt hiszem, bent van. Menj be nyugodtan és nézd meg, hogy…
- Köszönöm!

Nem is engedtem, hogy befejezze a mondatot, nyitottam a kaput és sietős léptekkel elindultam a ház felé. Amint beléptem a házba, David robogott le az emeletről, kezében a gördeszkájával.

- Hová mész? – vontam kérdőre.

Igen csak meglepődött, ahogy meglátott. Még szét is nézett, hogy tényleg hozzá beszélek-e.

- El? – jött a tömör válasz, vagy inkább kérdés.
- Egész nap nem voltál suliban.
- Komolyan ezért jöttél, hogy ezt közöld velem?

Kérdése közben újra megindult, s leült az alsó lépcsőfokra, hogy felvegye a cipőjét.

- Van egy közös projektünk, amit apukád adott. Elfelejtetted, hogy mi lesz, ha nem csináljuk meg?
- Mondtam, hogy semmi kedvem hozzá. Ezt apámnak is megmondhatod.
- Komolyan azt várod, hogy egyedül csináljam meg az egészet?

Végzett a cipője befűzésével. Felegyenesedett, megállt előttem és úgy beszélt hozzám.

- Senki nem mondta, hogy meg kell csinálnod. Azt meg egy szóval se említettem, hogy elvárom, hogy egyedül szenvedj. Ha nem akarod, nem kell. Senki se kötelez rá.
- Én nem tudok ilyen könnyen visszamondani egy rám szabott feladatot vagy ilyen könnyelműen venni.
- Ez már a te bajod – vonta meg a vállát. – Most ha megbocsájtasz… - tolt arrébb az útból, hogy ki tudjon menni az ajtón. Azt már nem!
- Nem bocsájtok meg! Addig nem mozdulok innen, míg nem mondod azt, hogy segítesz megcsinálni! – toporzékoltam. Visszanézett rám a válla felett.
- Jó álldogálást. Ott az ajtófélfa felett van egy kis repedés, amíg itt állsz, találd ki, hogy tüntetnéd el, de anyának ne szólj róla!
- Mi? Miért?
- Mert még ki kell találnom valamit, hogy hová tűnt az antik vázája – összehúzott szemöldökkel néztem rá.

Amíg felnéztem az említett helyre, hogy megvizsgáljam igazat mondott-e, addig kilépett az ajtón, becsukta maga után és elment.
Megadóan engedtem le magam mellé a karjaimat. Nem szabad ilyen egyszerűen feladnom. Előbb-utóbb úgyis beadja a derekát.

- Minden rendben Alina? – fogadott aggódva David anyukája, ahogy a járdájukon sétáltam a kapu felé.
- Persze. Minden rendben Mrs. Parker – mosolyogtam rá, ahogy elértem a célállomásomat.
- Csak nem veszekedtetek Daviddel?
- Dehogy! Semmi ilyenről nincs szó! Csak van, amiben nem egyezik a véleményünk. Most mennem kell, még tartozom apának egy kis magyarázkodással – húztam el a szám.
- Siess, ne várakoztasd meg! Üdvözlöm apukádat – mondta kedves mosollyal az arcán.
- Átadom – intettem Maggienek, majd eljöttem.

Azt hiszem, nem kellett volna olyan gyorsan elköszönnöm. Tovább kellett volna beszélgetnem Mrs. Parkerrel vagy áthívni, hogy jöjjön velem, de már késő ezen agyalni. A legjobb, ha folytatom továbbra is a stratégiámat, miszerint a lehető legkevesebb válasszal elintézem a dolgot és próbálom olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak lehet. Tekintetemmel már lyukat égettem az ebédlőasztalba és a szék is annyira kényelmetlen most, nem tudok nyugton megmaradni rajta.

- Csak nem érzed magad kényelmetlenül?
- Tessék? – néztem fel apámra, aki karba tett kézzel és szigorú tekintettel meredt rám.
- Ha válaszolsz, a kérdésemre már mehetsz is. Szóval? Hol voltál?

Mit is mondott Em, mit csináltunk? A fenébe, jobban kellett volna figyelnem.

- Emilynél voltam. Csak amikor hívtál, már elaludtam.
- Valóban? – húzta fel az egyik szemöldökét. – Én úgy hallottam, hogy zuhanyozni voltál.

Az istenit! Behunytam a szemem egy pillanatra, majd amikor kinyitottam válaszoltam.

- Á, tényleg! Akkor zuhanyoztam, de utána tényleg elaludtam. Sőt, szerintem már a zuhany alatt is elaludtam egyszer!
- Ne nézz madárnak!
- Miért? Mióta repülsz? – mondtam tettetett meglepődéssel. Nem díjazta a humorom. - Komolyan, apa! Nem hazudok!
- Akkor tedd az asztalra a kezed, és úgy mond újra, az előző mondatodat.

Észre se vettem, hogy már megint a hátam mögött volt a karom, keresztbe tett ujjakkal. Nem tudtam hazudni, csak akkor, ha ezt csináltam.

- Apa, nem mehetnék csak fel a szobámba? Megígérem, többet nem csinálok ilyet! Egyébként is, már nem vagyok kicsi!
- Attól még az én lányom vagy! Ha egy fiúnál töltöd az éjszakát, akkor nekem…
- Apa! – szakítottam félbe a mondatát felháborodva. – Nem voltam semmilyen fiúval! – ha azt nem vesszük, hogy Daviddel voltam, de nem önszántamból, hanem, mert bezártak! Ez nem ugyanaz. Ugye?
- Rendben. Most elnézem, de máskor szólj, hogy hol vagy!
- Megígérem! – pattantam fel a székről. Apa arcára egy hatalmas puszit nyomtam, majd felszaladtam a szobámba.

Kicsiny szobácskám, még mindig ugyanolyan kupis volt, ahogy hagytam. Bár, szívinfarktust is kaptam volna, ha valaki hozzáér a cuccaimhoz, vagy ha csak egyszerűen bejön. Ez az én magánszférám. A saját területem. Ide nem jöhet be senki csak úgy! Az ajtóval szemben van egy hatalmas ablakom, amire már ráférne egy nagytakarítás, de különösebben nem zavar. Majd, ha lesz időm megcsinálom. Az ablakom teljesen leér a földig, így hát lesz majd munkám, de én kértem így, mert imádom a fényt. Ezért is narancssárga a szobám, amiben fa bútorok vannak, de abból is a világosabb színűek. Díszítésnek pedig ugyancsak a fa és a sárga szín uralkodik. Nem sokkal az ablak előtt, kissé balra van egy nagy fotelem egy kis asztallal. Imádom! Annyira kényelmes! Az ajtótól jobbra, van az ágyam, a falhoz tolva, a jobboldali fal közepénél. Teljesen a sarokban, közvetlen az ablak mellett, pedig ott az íróasztalom, rajta a kincset érő laptopommal. A szoba közepén pedig egy jó puha szőnyeg kap helyet. Nagyon szeretem ezt is, olyan pihe puha és nagyon kényelmes!

Ledobtam a székre a táskámat. Semmi másra nem vágytam csak egy jó meleg és jó habos fürdőre. Előhalásztam a szekrényemből egy nagy fehér törülközőt, meg a világoskék pizsamámat. Úgyse most fogok kijönni, akkor miért ne öltözzek már most át pizsibe, nem igaz? Az éjjel amúgy se aludtam se sokat, se jól. Felkaptam még az asztalomról a gépemet, így indulva el a fürdőbe.

Bezártam magam után a fürdőszoba ajtaját, nehogy valaki véletlen is, vagy netán szándékosan megzavarjon. Elfordítottam a csapot, beállítottam a víz hőfokát és vártam, hogy a kád teljesen megtöltődjön, kellemesen meleg vízzel. Addig előhalásztam a fürdőszobaszekrény felső polcáról a levendulás habfürdőmet. Nem kis adagot öntöttem a vízbe, hogy minél habosabb legyen. Most pedig jöhet a kedvenc részem, ahogy felkavarom a vizet, ezzel elérve a hatalmas habot. Gyerekes lelkesedéssel vetettem bele a hatalmas munkába magam. Még szerencse, hogy ezután fürödni megyek, mert csurom adta víz lettem, és egyszer majdnem bele is estem, de megérte! Méteres habokat kaptam!
Pár perccel később már a habbal teli kádban ültem. A kádhoz odahúztam egy széket, amire rátettem a laptopomat és bekapcsoltam rajta a kedvenc együtteseimtől összeválogatott zenéket. Fejemet hátrahajtottam és egyszerűen csak élveztem a nyugalmat. Jobban mondva, csak szeretem volna élvezni a nyugalmat. Gondolataimba újra meg újra bekúszott az, hogy hogy fog rám nézni Mr. Parker, ha csalódást okozok neki. Ezt nem bírtam volna elviselni.
Megtöröltem kezeimet és a gépemhez fordultam. Megnyitottam az internetet, de semmi különösebben fontos hírt nem találtam rajta. Beléptem a blogomba. Újabb üzeneteket kaptam arról, hogy végre áruljam el, hogy ki vagyok. Volt, aki már fenyegetett is. Ezeket csak áttekertem. Az egyiken, viszont megakadt a szemem, mi több, ez privátba is jött. Épp rákattintottam volna, amikor megcsörrent a telefonom. SMS-em érkezett Timtől, hogy hol vagyok, mert ma van a focimeccse és nem lát sehol.
Elfelejtettem! Csaptam a homlokomra. Gyorsan kiugrottam a kádból, időt se pazarolva arra, hogy megszárítkozzak, csak magam köré csavartam a törülközőmet. Felkaptam a gépem, és rohantam a szobámba, hogy elkészüljek.


~.~.~


Nem késtem olyan sokat. Csak a bemelegítés mehetett még le. Állapítottam meg, ahogy elértem a focipályát. Kifulladtam, annyira szaladtam. Levegőt is alig kaptam. A tüdőm sípolt. Nem vagyok én a futáshoz hozzászokva! Kezeimmel megtámaszkodtam a térdemen, hogy kicsit kifújjam magam.

- Végre itt vagy! – jött felém Emily. – Nem sokára kezdődik a meccs. Épp időben vagy.
- Hurrá! – préseltem ki magamból a kitörő jókedvemet.
- Fogadjunk elfelejtetted!
- Tim írt rám – lihegtem. – Amúgy már rég aludnék.
- Ilyenkor? – pillantott az órájára. – Még csak 6 óra.
- Nem elég? Hamar el akartam aludni. Nem sokat aludtam előző este. Na, menjünk, üljünk le egy szabad helyre!

Barátnőm helyeslően bólintott. Elindultunk hát a lelátó felé, amikor megpillantottam Timet. Az egyik melléképület mellett magyarázott valamit heves kézmozdulatokkal.

- Hé, Emily!
- Hm?
- Ott van Tim. Ne menjünk oda?
- Hol?
- Ott! – mutattam felé.
- De! Mehetünk.

Egymásba karoltunk és ugrándozó léptekkel indultunk el Timothy felé. Egyre közelebb érve már azt is láttuk, hogy nem csak egyszerűen magyaráz, hanem veszekszik valakivel. Ahogy odaértünk azt is megláttuk, hogy kivel. Nem kis döbbenetet keltve.

- Szemét vagy Parker! - kaptuk el az utolsó mondatot, de David nem válaszolt, helyette sötét szemeivel minket vizslatott. – Mi van megnémultál? Nem is válaszolsz? – kérdezte ingerülten Tim. David csak felénk bökött a fejével. – Mi van? – értetlenkedett haverom. Parker megforgatta a szemét.
- Fordulj meg!

Tim követte az utasítást, s kikerekedett szemekkel bámult ránk.

- Ti meg mit kerestek itt?
- Mit csináltok ti ketten itt? – fordította meg egyből a kérdést Em.
- Semmit.
- Látjuk azt a nagy semmit. Igazán hangos – Emily nem hagyta annyiban.
- Nem tudnátok egyszerűen visszamenni, és várni, míg elkezdődik a meccs?
- Nem szívesen szakítom félbe a nevelést, de mennék – szólt közbe David is.
- Veled még nem végeztem Parker! – mutatott rá Tim.

David ennél unottabb fejet nem is vághatott volna, mire bennem is felment a pumpa.

- Te…

Kezdtem volna bele, de valami eltalált hátulról, mire a földön kötöttem ki, fájdalmasan érintkezve a talajjal. Ma még úgyse történt velem semmi cikis dolog, itt volt az ideje - gondoltam magamban, míg fájó kobakomat tapogattam. Oldalra fordítottam a fejem, és megláttam, hogy a bűnös, ami eltalált, egy focilabda volt. Remek!

- Jézusom! Jól vagy? – guggolt le aggódva mellém barátnőm.
- Bocs, véletlen volt – csatlakozott egy ismeretlen hang is hozzánk.

Az ismeretlen is segített Emilynek felállítani engem. Ami nem is ment olyan nehezen, bár egy kicsit még szédültem.

- Semmi gond – válaszoltam megkésve az idegennek.

Azonban, ahogy felnéztem rá, már nem is tűnt olyan idegennek. Szemeim a kétszeresükre nőttek, ahogy megláttam. De nem csak az enyémek, hanem az övéi is. Felemeltem a karom, és mutatóujjammal megbökdöstem az arcát, hogy valódi-e. Erre a mozdulatomra elnevette magát.

- Jó újra látni, Lina! – villantotta rám lehengerlő mosolyát. - Te semmit sem változtál!

Nekem egy szó se jött ki a torkomon, úgy meglepődtem. Azonban volt még valaki, aki talán még nálam is jobban meglepődött, és hangot is adott ennek.

- Nick? - David hangjából csak úgy sütött a meglepettség és talán egy kis idegesség is volt benne.






             Előző rész                                                                                     Következő rész