5. fejezet
Nick felbukkanása nem kis meglepetést okozott. Elsőnek fel se fogtam a dolgokat. Aztán, amikor realizálódott bennem, hogy ki is van előttem, rögtön felrémlettek az emlékek, s éreztem, amint az arcom egyre inkább átvált vörösbe.
- Mit keresel itt?
Jött tőlem az első értelmes kérdés, amint meg tudtam szólalni. Nick visszafordult felém.
- Nem is örülsz nekem? – biggyesztette le a száját játékosan, majd rögtön vissza is tért a vigyora. – Ne is válaszolj, még szép, hogy örülsz nekem! – karolt át a nyakamnál fogva, mire én csak pislogtam.
Mellettem meglepődve álltak a barátaim. Már el is felejtették az előző vitát, s várták az új fejleményeket.
- Te ki vagy? – kérdezte Emily.
- Nem is emlékszel már rám? – kérdezett vissza fojtogatóm. – Nick Parker vagyok. Ennek a féleszűnek az unokabátyja – célzott Davidre.
- Nagyon megváltoztál haver! – veregette hátba Tim. – Mióta nem láttalak, úgy 5 éve?
A srácok sikeresen egymásra találtak, így én is megszabadultam. Engem azonban csak egyetlen kérdés foglalkoztatott. Mit keres itt? Aztán persze sorra ötlöttek fel a további kérdések, amiket szívem szerint azonnal ki is mondtam volna. Ehelyett azonban csak figyeltem őt, szótlanul, lenyelve minden számonkérést, amiért egy nyamvadt levelet se bírt írni az évek alatt.
- Hé, itt maradsz megnézni a meccset? – kérdezte Tim, amint egyik csapattársa szólt neki, hogy az edző keresi.
- Persze, ki nem hagynám! – vágta rá. – Te is maradsz, igaz, Lina?
Mivel megszólalni még mindig nem tudtam, így csak egy esetlen bólintásra futotta tőlem. Mitől lettem hirtelen ennyire ideges? Úgy éreztem, mintha a hőmérséklet is emelkedett volna, legalább 10 fokkal. Időközben Tim is eltűnt az öltözők egyikében.
Hogy zavaromat leplezzem, a tarkómhoz emeltem a kezemet, s elkezdtem forgolódni. Tekintetem Davidre tévedt, aki jól láthatóan feldúlt állapotban volt. Ezen összeszaladt a szemöldököm, hiszen emlékszem, elválaszthatatlanok voltak, most akkor mi ez a viselkedés? Fújtatott egyet, majd megmarkolva a táskája pántját, hátat fordított, hogy távozzon. Nick is észrevette ezt.
- Hova mész? – kiáltott utána. – Nem maradsz?
- Nincs kedvem nézni, ahogy veszít az iskola csapata.
- Hagyd, Nick! – mondtam egyenesen David hátát bámulva. – Ő mindig ilyen.
Erre egy furcsa pillantást kaptam, Parker unokabátyjától. Vállat vontam, s belekaroltam barátnőmbe, hogy elinduljunk a lelátó felé. Ha már kijöttünk, ne maradjunk le a meccsről, elvégre emiatt nem aludhattam el ma korán!
~.~
Körülbelül este 9 órára értem haza tegnap este, és hajnalig biztos fent is voltam. Nem bírtam aludni. Egyre csak Nick hirtelen megjelenése járt az agyamban. Míg a meccset néztük nem is szóltunk egymáshoz. Látszólag ő is gondolkodott. Amint vége lett, el is köszönt.
Most pedig itt kóválygok félholtan az iskolában. Még a szekrényemet se találtam meg egykönnyen. Irtó ciki volt, ahogy másnak a szekrényét próbáltam feltörni.
Homlokomat nekitámasztottam a hűvös fémnek. Jól esett ez a hideg. Szinte éreztem, amint minden lecsendesedik körülöttem. Ekkor csapódott egy kéz a szekrényemnek. A hatalmas zajba belefájdult a fejem. A mellettem álló alakra pillantottam. Szívem egyből gyorsabban kezdett verni. Hilary negédesen mosolygott vissza rám.
- Hogy aludtál? – túl fáradt voltam a bájcsevejhez.
- Miért csináltad? – vágjunk csak a közepébe. Minek köntörfalazzak?
- Gondolom azzal az okos, kis fejecskéddel nem volt nehéz kitalálni, ki áll a dolgok mögött.
- Élvezted, ahogy kétségbeesetten sikoltoztam, igaz? – hánytam a szemére.
- Sajnos, ezt a részt nem éltem át. Nem én zártalak be. Viszont, remélem megértetted a leckét.
- Mit szeretnél, Hilary? Mit tegyek?
- Maradj ugyanolyan kis láthatatlan, mint eddig! – utasított.
- Nem terveztem a helyedbe lépni.
- Helyes! A szövegkönyvet meg remélem, egyezteted velem – mosolyodott el ismét, közelebb hajolva hozzám.
Miután bólintottam, ott is hagyott. Nálam pedig ismét jelentkezett az a fojtogató érzés, ami beszélgetéseink alkalmával, szinte mindig előjött.
Egész nap egyedül kószáltam az épületben. Tim beteget jelentett, mert tegnap meghúzott valamit a lábában, Emily pedig valami meghallgatásra ment. Ilyenkor volt a legfélelmetesebb számomra az iskola. Úgy éreztem, mintha mindenki csak arra várna, hogy hogyan alázzon meg.
Mint mindig, most is próbáltam ezek elől menekülni, így hát a könyvtár felé indultam, hogy ott egyem meg titokban az ebédemet, hisz’ az az iskola legkihaltabb része. Azonban akaratlanul is, de a fénymásolónál kötöttem ki. Beléptem, s körbenéztem. Magam se tudom minek, mintha vártam volna valamit.
Halk zene ütötte meg a fülem, mire elindultam a dobozok felé. Pár percig álltam ott, majd ledobtam a földre a táskámat, s eltoltam a dobozokat. David kis rejtekhelye még mindig ott volt. Mégse álmodtam.
Óvatosan bekukucskáltam. David az egyik fotelben ült, kezében a gitárjával. Az asztalon meg egy lap. Arra irkált valamit.
Halkan beosontam, s leültem a vele szemközti apócska székre.
David kezében megállt a toll, amint érzékelte, hogy rajta kívül más is van a szobában. Lassan felnézett rám, majd szemei a kétszeresükre nőttek.
- Te meg mi az istent keresel itt? – förmedt rám.
- Hali – emeltem fel a kezemet is.
- Mit akarsz?
- Nem vagy a kedvesség példaképe, annyi biztos – piszkáltam meg az asztalon lévő, tömérdek lap közül az egyiket.
- Nincs túl jó kedvem, szóval gyorsan nyögd ki mi bántja a pici lelkedet és hagyj magamra – kapta ki kezemből a lapot, majd összegyűrte és elhajította a kuka felé. Csont nélkül bele is talált.
- Mitől vagy ilyen rosszkedvű?
- Mert rájöttem, hogy nincs a szivárvány lábánál a kincses manó.
Erre a kedves válaszra nem tudtam mit reagálni, így ejtettem ezt a témát. Úgy gondoltam, hogy még egyszer megpróbálkozom a lehetetlennel. Máskor sincs jobb kedve, akkor meg nem mindegy?
- Mondd azt, hogy : „ Igen! „
- Mi van? – húzta össze szemöldökét.
- Csak mondd ki! – győzködtem.
- Nem!
- Jaj, nem tudod megjegyezni? – szinte gügyögtem neki. – Segítek! Így mondd: I-G-E-N
- Mi bajod van? – a „bejárat” felé fordította tekintetét. – A két haverodnak remélem nem mondtad el, hogy létezik ez a hely – lenéztem a lábamra.
- Ma nincsenek az iskolában – feleltem szomorúan.
- Te meg idejöttél, hogy ne legyél egyedül?
- Dehogy is! – visszakoztam rögtön. Belegondolva azonban igaza volt.
- Akkor?
- Nincs kedved írni? Esetleg fogalmazni? – kérdeztem, mire felhúzta a szemöldökét. – Van valami történet ötleted?
- Nem bírod felfogni, amit mondanak neked? – elhúztam a szám.
- Felfogtam! Többet nem kérdezem meg. Viszont, akkor ne várd, hogy tovább a suliban maradhass!
- Apám az igazgató, így ha szeretne se rúghatna ki, mert anyám azt nem engedné – felelte visszafordulva a lapjai felé.
Ez igaz. Meggie sose engedné, hogy kicsapják az egy szem fiát. Ismét nem szóltunk egymáshoz, de most nem engedtem, hogy beálljon a kínos csend.
- Mit komponálsz? – nyújtogattam a nyakam kíváncsian a jegyzete felé.
- Miért vagy ilyen kíváncsi? – még mindig nem nézett rám.
- Így sokat lehet tanulni – válaszoltam rögtön.
- Így marha idegesítő tudsz lenni.
- A kedvességedet tanítani kellene – mosolyogtam rá fanyarul. – Apropó Nick itt van még?
- Miért kérdezed? – váltott hangszíne jeges árnyalatba.
- A meccs után olyan hirtelen eltűnt és…
- Miért nem őt zaklatod a kérdéseiddel és nem engem?
- Jó-jó, csendben maradok! – emeltem fel védekezőleg a kezem, majd előredőltem kissé a széken és beharaptam a számat.
Volt még valami, amit már rég meg szerettem volna kérdezni tőle, de mostanában nem beszélgettünk így. Azaz nem is nagyon beszélgettünk mostanában. Észrevehette, hogy figyelem, mert félszemmel rám nézett, majd vissza a kottára, de arcán megjelent egy aprócska mosoly.
- Mondd!
- Honnan veszed, hogy valamit szeretnék mondani? – most teljesen rám nézett, majd egy kicsit előrébb hajolt gitárjára támaszkodva, s a tollával felém mutogatva kezdett újra beszélni.
- Régen mindig, ha őrlődtél valamin, hogy megkérdezd –e beharaptad a szádat és idegesen markolásztad a székedet, ide-oda dülöngélve rajta. Szóval, rajta! Kérdezd. De mára ez az utolsó!
Ezen egy kicsit meglepődtem. Végig nézve magamon, tényleg idegesen szorítottam a széket, úgyhogy rögtön el is kaptam onnan a kezemet. Tépelődtem egy kicsit, hogy tényleg megmerjem-e kérdezni, aztán úgy döntöttem, hogy nem hagyhatok elúszni egy ilyen pillanatot. Kérdésem közben azonban nem mertem ránézni.
- Nagyon utálsz engem? – a mondat végére teljesen elhalkult a hangom.
David kezében ismét megállt a toll. Éreztem, amint rám néz, de én nem mertem visszanézni rá. Helyette a lábbelijét kezdtem el fixírozni, azon is a cipőfűzőjét. Nem a megszokott stílusban volt belefűzve, hanem egy kitervelt minta szerint. Vajon meddig tartott ezt ilyen szépen belefűzni?
Pár perc után beletörődtem, hogy nem fog válaszolni. Keserű érzés kerített hatalmába, így hát felálltam a székről és a kijárat felé indultam. Már átértem a fénymásoló helyiségbe, mikor egy nagyon halk mondat ütötte meg a fülemet.
- Sose utáltalak.
Megdermedtem. Biztos csak rosszul hallottam. Gyorsan felkaptam az iskolatáskám és elhúztam onnan. Fejben pedig legalább százszor elátkoztam magam, amiért kicsúszott ez a kérdés a számon.
Az órák csiga lassan teltek. Különösen, mikor a fizikatanárom elfelejtett bejönni az órára. Ez jó alkalom volt arra, hogy elővegyem a kis jegyzetfüzetemet, s elkezdjek egy történeten agyalni. Fülhallgatómat beletettem a fülembe, így kizárva a külvilágot. Próbáltam ráhangolódni a dallamra, hátha ezzel kaphatok egy kis ihletet. Ám az sehogy nem akart jönni.
Egyre inkább csak azt éreztem, hogy figyelnek. Felnéztem a füzetemből és a fél osztály a padom körül állt. Lassan kivettem a fülest, és kíváncsian fürkésztem mit szeretnének. Annak azonban örültem, hogy Hilarynak nem velem volt órája. Legalább most nem fog zaklatni.
Nem bírtam tovább a méricskélést, így én voltam az első, aki megszólalt.
- Mit szeretnétek?
- Pápaszem! – szólalt fel vörös hajú osztálytársam, Selly. - Úgy hallottam Hilary nem lehet benne a darabban. Tehát, mi következik ebből? – tette fel az egyértelműnek szánt kérdést, miközben maga előtt keresztbe tette karjait. Én azonban nem voltam hajlandó válaszolni.
- Nem hallottad, hogy kérdeztek? – kelt védelmére társa. Összeszedve minden lelki nyugalmam, lassan kifújtam a levegőt és így válaszoltam.
- Hallottam. Azonban nem fogok senkit sem választani. Nem az én feladatom! Én csak a szövegkönyvet írom, szóval hagyjatok békén!
- Nézd már! Hogy kinyílt a csipája! – szólt bele Josh is.
- Akkor intézd el! Az utolsó évemben még én szeretnék a középpontban lenni! – csapott tenyerével a padomra Selly, amibe nem csak az asztalom, de én is beleremegtem.
~.~.~
Amint kiszabadultam a teremből, az első utam a könyvtárba vezetett. Közben legalább tíz üzenetet kaptam Hilarytól, amit bár elolvastam, válaszolni már nem válaszoltam rá. Még a telefonomat is kikapcsoltam. A könyvtár végébe vettem az irányt, a szépirodalmi részhez, ahol még a könyvek is porosak, olyan sokat használják az itt lézengő diákok.
Kényelmesen elhelyezkedtem az egyik sarokban a földön. Elővettem a lap topomat, s megnyitottam a blogomat. Mostanában teljesen elhanyagoltam szegénykét, ráfért már a frissítés.
Elsőnek is a tegnapi meccs sikeréről írtam. Ugyanis nem kicsit aláztuk le az ellenfelet. A kapunkhoz sem érhettek. Mellékletként pár képet is beillesztettem, amit én készítettem. Azt ugyanis megtanultam, ha valamiről cikket írsz, azt bizonyítanod is kell.
Következő bejegyzésben pedig ki akartam magamból írni a dühömet. Azt a dühöt, amit Hilary kelt bennem. Az utolsó húzásával egy kicsit túlzásba vitte. Ugyanakkor azt tudtam, hogy nem írhatom le konkrétan, hogy mi történt. Akkor rögtön rájönnének, hogy én vezetem ezt az oldalt. Megnyitottam a Word-öt és bámultam a monitor fehér lapjára. Elhatároztam, hogy egy mesében fogom az egészet leírni. Igen ám, de azt hogy csináljam?
Nézelődtem össze-vissza, bámultam a könyveket, hátha valamelyik megszán és ad egy kis segítséget. Felfedeztem egy kirívóan színes könyvet, ami felkeltette az érdeklődésemet. Letettem magam mellé a gépet, és közelebb sétáltam a könyvhöz. Leemelve azonban nagy csalódás volt. Valaki szórakozásból filctollal színezte be a könyvet. Dühöm még nagyobb lett. Hogy merte egy ilyen jó kis könyvvel ezt tenni? Őt is össze kellene firkálni!
Még jó, hogy hang nem jött ki a torkomon, ugyanis a másik sorban beszélgetésre lettem figyelmes. Óvatosan kilestem a könyvespolc mögül. Hilary meg két barátnője volt ott. Ezen azért is lepődtem meg, mert Hilary a könyvek közelébe nem menne, hacsak nem valami magazin az, nem hogy ide, az iskola könyvtárába.
- Láttad ma mekkorát égett Parker?
Ez a mondat felkeltette a kíváncsiságomat.
- Ne is mondd! – sápadt el Hilary. – Azt hittem ott fogok elsüllyedni. El is jöttem onnan.
- Jól tetted! Senki nem látta, hogy ott vagy, igaz? Így is elég lesz, ha elterjed. Különösen, ha az a pletykahörcsög, vagy ki tudomást szerez róla.
Erre szorosan összeszorítottam a fogaimat. Hírmanó, nem pletykahörcsög! Nyugi Lina, ha a nevét sem tudják megjegyezni, tuti rá sem fognak jönni, bármit is írsz ki.
- Nézd folyamatosan az oldalt! Nem akarom a legkisebb morzsát se ebből a helyzetből.
- Nézem, ne aggódj! Még mindig nem akarsz szakítani vele? Csak a hírnevedet rontja!
- Úgy gondoltam, hogy a bálon dobom.
- Mindenki előtt le akarod égetni? – csillant fel a követője szeme.
- Vissza kell adnom azt a megaláztatást, amit kapok.
- Helyes, helyes! Hogy akarod csinálni?
Míg Hilary beavatta a részletekbe, amiből én alig hallottam valamit, nem tudtam eldönteni, hogy leordítsam a fejüket, vagy csak egyszerűen odamenjek és felképeljem őket.
- Egyébként miért is vagyunk, ezen a poros helyen? – fintorgott a barna hajú csaj. – Fúj! Nézd milyen poros és kopott!
- Egy újság cikket keresek. Vannak itt ilyenek?
- Tőlem ne kérdezd! Azt se tudtam, hogy van ilyen hely a sulinkban!
Alig bírtam a helyemen maradni. De ha kimegyek, akkor lehet, most tovább bent ragadok valami helyen. Megborzongtam. Nem akarok több szűk helyet. Már a gondolatra is a sírás kerülgetett és éreztem, hogy alig kapok levegőt. Megvártam, míg elmennek, addig is próbáltam lenyugtatni magam. Elég hamar bekövetkezett a távozásuk, ugyanis Hilary nem találta meg, azt az iratot, amit keresett. Én viszont piszok kíváncsi lettem rá, hogy mi után kutatott annyira, hogy még ide is eljött. Ez azonban információ hiányában nem tudtam kideríteni.
Visszaülve a gépemhez, még mindig nem volt ihletem mit írhatnék. Bármeddig ülhetek a gép előtt, nem fog semmi se az eszembe jutni. Folyamatosan csak arra gondolok, hogy kinek mi fog tetszeni. Így nem lehet írni. Mindig azon agyalok, hogy mikor fognak újra megállítani, és mit fogok kapni, ha nem tetszik nekik valami.
Mire végig gondolhattam volna az észérveket, hogy miért is jó az, ha én írom a forgatókönyvet, addigra már az igazgatói előtt álltam. A hatalmas faajtót újra percekig bámultam. Mégis mi az istent csinálok én itt? Megfordultam és már tettem is egy lépést, hogy elhagyjam az irodát, de újra megtorpantam.
- A legjobb lesz, ha tiszta vizet öntök a pohárba!
Elhatározásom kb. addig tartott, míg lenyomva a kilincset, be nem léptem az igazgatóiba. Mr Parker derűsen figyelte, ahogy próbálom összeszedni a gondolataimat.
- Nos? – kérdezte pár perc után.
- Én… Szóval… - majd egy mély levegővétel után egyszerre hadartam el az egész mondatot. – Szeretném, ha helyettem más írná a forgatókönyvet!
- Ez már megvan. Ott van David is.
- Mr. Parker, tényleg szeretném az egészet leadni. Nem szeretném... Nem is, nem akarom megírni!
- De hát miért? Így megnehezíti a dolgod a fiam? – Ha azt tudná!
- Nem erről van szó! Csak, a többiek folyamatosan engem keresnek meg azzal, hogy ők akarják a főszerepet játszani. Ilyen nyomás alatt nem lehet dolgozni! – szépítettem az igazságon. Ugyanis még neten keresztül is, folyamatosan jöttek a levelek, és volt olyan is, ami már egy zsarolással is felért.
- Megértem, ez ellen megpróbálok tenni valamit.
- Ne! – kiáltottam fel. Talán kicsit túl hangosan és hirtelen. – Azaz, csak vegye el tőlem az írást. Írja David, de miért nem írhatja Hilaryvel?
- Van még valami más ok, amiért ezeket mondod? – most már gyanakvóan méregetett.
- Dehogy!
- Szerintem Hilary megérti, hogy ez egy iskolai feladat és nem csap féltékenységi jelenetet. Nem szeretném másvalakinek odaadni ezt a projektet.
Mielőtt még válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón. Eltátottam a számat, ahogy megláttam a belépő alakot.
- Á, Hilary! A legjobbkor jöttél.
- Azt látom – felelte végig rám nézve.
- Remélem, minden rendben van, azzal, hogy Lina és David együtt írják a forgatókönyvet. Elég nagy vagy már, remélem megérted, hogy ez egy iskolai feladat.
- Persze, igazgató úr! Talán mást hallott?
- Lina aggódott, hogy ez talán rosszul érinti a kapcsolatotokat a fiammal.
- Dehogy is, Mr. Parker. Nincs kifogásom ellene.
- Nagyszerű! Lina, akkor most mehetsz. Miss. Brown, pedig foglaljon helyet.
Több se kellett nekem. Azonnal az ajtó felé indultam, olyan gyorsan elhagyva a termet, ahogy csak lehet.
- Miért pont most kellett jönnie? Nem is verhetne ennél jobban isten! Annyira ciki volt!
Lehajtott fejjel haladtam végig a folyosón. Még lett volna egy délutáni szakköröm, de úgy gondoltam, most nyugodtan kihagyhatom. A szekrényemhez érve, kivettem a könyveimet, s mindet beledobáltam a táskámba. Mihamarabb haza akartam érni. Féltem. Nem kicsit.
Nem sok diák volt az épületben. Bár ez nem volt meglepetés. Amint vége volt az utolsó órának, mindenki azonnal le is lépett. Én hülye, pedig ahelyett, hogy követtem volna ezt a jól megszokott rutint, inkább bementem az igazgatóiba!
Megkönnyebbülten nyitottam ki a bejárati ajtót, hiszen nem találkoztam Hilaryval. De, alig léptem pár lépést egy felkiáltás hangzott el: Öntheted! A következő pillanatban pedig csurom víz lettem. Mindenem elázott, én pedig rögtön dideregni kezdtem a fagyos víztől. Felnéztem a tető irányába. Több diák is állt fent, két fiú meg azt a hatalmas edényt tartotta, amiből kiöntötték rám a vizet.
- Most halljuk, mit is mondtál az igazgatónak? – sétált fel a lépcsőn a Brown lány.
- Nem mondtam semmit! – még jó, hogy csurom víz voltam, így annyira nem volt feltűnő, amint eleredtek a könnyeim.
- Akkor miért voltál bent az irodában? – állt meg előttem.
- Semmi köze nem volt hozzád.
- Srácok, nem válaszol! Hozzátok a másikat! - kiáltotta. - Te pedig el ne merj menni! - mondta, ő maga pedig gyorsan leszaladt a lépcsőn.
Mondania sem kellett volna, ugyanis szó szerint ledermedtem. Nem tudtam megmozdulni. Olyan volt, mintha belebetonozták volna a földbe a lábaimat. Csak vártam, összeszorított szemekkel, hogy még jobban a nevetség tárgyává váljak.
Ám, mielőtt megkaptam volna a következő adagot, elkapták hátulról a karomat, s behúztak az iskolába.
- Normálisak vagytok?! – jött a dühödt hang, én pedig jobban összehúztam magam.
- David, mit csinálsz? – Hilary értetlenül, egy oktávval magasabban kérdezett vissza.
Jól hallottam? David? Rögtön kipattantak a szemeim, s meg is pillantottam őt magam mellett. Nem hittem a szememnek. Mit keres itt? Mit csinál?
- Mi folyik itt? – kérte számon barátnőjét.
- Semmi közöd hozzá! Ez a mi elintézni valónk!
- Itt? Az iskolában? – kérdezte felvont szemöldökkel, majd szétnézett. – Ez ki fogja feltakarítani? – bökött fejével a bejárat előtti trutyira.
Trutyi? Azonnal végig néztem magamon is. Nem is sima víz volt! Mindenféle mocsok bele volt kutyulva. Úgy nézett ki, mint a hányás, és a szaga is olyan volt.
- Pápaszem. – jött a válasz David kérdésére.
- Miért? Ő csinálta?
- Miért véded őt, David? – vált szemrehányóvá Hilary hangja. - Az én oldalamon kellene állnod! - toporzékolt.
- Nem őt, apám iskoláját védem! És ha nem akarod, hogy kicsapjanak innen, takarítsd fel az egészet!
Ezt szánta végszónak. Utána, táskámat felkapva, elindult vissza az iskolába, engem maga után húzva.
Mit sem törődve a méltatlankodó hangokkal, próbáltam azt a gyors tempót tartani, amit David diktált. Viszont a karom már kezdett zsibbadni, olyan szorosan fogta.
- David – szólítottam meg. – Nem engednél el? Fáj a karom, olyan erősen szorítod.
Nem is figyelt rám, csak a mosdók előtt állt meg, de akkor olyan hirtelen, hogy kis híján a hátának ütköztem.
- Ez milyen gyakran történik meg? – kérdése közben nem fordult felém.
- Micsoda?
- Ez! – fordult meg nagy hévvel, a bejárati ajtó felé mutatva.
- Ilyen még nem volt – válaszoltam készségesen.
- Ilyen? Más volt?
- Nem mindegy az? – téptem ki a karom szorításából.
- Kérdeztem valamit!
- Semmi közöd nincs hozzá, így nem is válaszolok!
Dühösen fújtatva téptem fel a WC ajtaját, s ugyanígy csaptam is be.
Mi jogon kérdez ilyeneket tőlem? Mintha nem tudná, mi folyik az iskolában. Arrogáns bunkó!
Két lépéssel a tükörhöz értem. A mosdókagylóra támaszkodva néztem bele. A látvány borzalmas volt! Hajam ragadt attól a nyúlós masszától, amit rám öntöttek. A szagot pedig alig lehetett elviselni. Nem volt nálam semmi rongy vagy papírzsebkendő, de még csak a táskám sem.
Könnyeim pedig újra utat törtek maguknak. Hogy megyek így haza? Most még Emily sincs itt, hogy segítsen.
- Tessék! – a hang irányába néztem. David egy zsebkendőt nyújtott felém.
- Nem kell! Menj el! – fordítottam el a fejem.
Reméltem, hogy szót fogad, de helyette megfogta a karom és maga felé pördített.
- Nem hallottad, amit mondtam? – kiáltottam rá. – Menj vissza a barátnődhöz!
- Lökött liba! Mi lenne, ha befognád? Nem látod, hogy segíteni akarok?
- Senki nem kérte a segítséged! – már égett az arcom attól, hogy így lát.
Nem szólt többet. Bevizezte a kendőt, majd elkezdte az arcomat törölgetni vele. Én azonban nem hagytam.
- Maradj már nyugton!
- Mondtam, hogy nincs szükségem erre!- Ismét elkezdte volna leszedni a trutyit az arcomról, de megint nem engedtem.
Ezt még kétszer eljátszottuk, majd dühödten ujjai közé kapta az államat, nem eresztve. Nem tehettem mást, csendben tűrtem, ugyanis annál erősebben szorította, minél inkább hadakoztam ellene. Éveknek tűnt, mire végzett az arcom és a hajam letisztításával, majd levette a magán lévő inget, ami alatt rajta még volt egy póló, s átnyújtotta nekem. Látta, hogy nem akarom elvenni, ezért belenyomta a kezembe.
- Máskor, ha ilyen történik, ígérd meg, hogy szólsz!
- Mondtam már, hogy boldogulok!
- Tényleg nem figyelsz arra, amit mondanak neked?
- Eddig nagyívben tettél arra, hogy mi van velem. Most mi változott? Hogy délelőtt felkerestelek? Ígérem, nem teszem többet! Emiatt, a kis hősködésed miatt még nagyobb bajban leszek holnap! – emeltem fel ismét hangomat a mondat végére.
Szemei szinte feketén villantak rám, majd közelebb lépett. Egyre közelebb, én pedig úgy hátráltam, míg a csapnak nem ütköztem.
- Mi… Mit akarsz? – kérdeztem, de ő nem válaszolt. Helyette a nadrágom zsebéhez nyúlt, majd elővette a telefonomat.
Megtisztogatta azt is, aztán, ahogy rájött, hogy még működőképes bepötyögött rajta valamit. Elővette az ő telefonját is, és azon is beütött pár gombot. Felém nyújtotta a telefonomat, amit el is vettem, ő pedig sarkon fordult és lelépett.
Pár pillanatig még néztem az ajtót, amin kiment, ezt követően a telefonomra siklott tekintetem. Látszólag nem csinált vele semmit.
- Ez meg mi volt?
A másik kezemben lévő ingre néztem. Túl veszélyes lenne kimenni ebben, így eltettem a földön heverő táskám egyik zsebébe. Ahogy becipzáraztam megcsörrent a mobilom.
Megnyitottam az üzeneteimet és alig akartam hinni a szememnek. Többször is elolvastam egymás után, azt a pár szavas üzenetet, amit kaptam, de még akkor is hihetetlennek tűnt.
„ Az ingemet ne dobd ki! Amint hazaérsz, add át anyámnak! „
Nem is az foglalkoztatott, hogy írt nekem, vagy hogy ki írt nekem, hanem az a jelentéktelen dolog, hogy:
- Ez komolyan megnézte a telefonszámomat?!
Előző rész Következő rész
